Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-13 / 11. szám

LelkéssiMaíás Henyén

Lapunk szolgálata

Lassan haladunk előre a Sárban. Nem is lépünk: inkább csak óvatosan tesszük egyik lábunkat a másik után előre a süppedő-fröccsenő latyakban. Amikor kiemeljük, akkorát cuppan, hogy szinte zenei hangot ad. Ha muzsikus volnék, írhatnám a sár melódiáját. Ez D volt, ez meg F *— találgatom.

Ebben a hűvös télutóban csendesen cammogva ráér az ember gondolkozni azon, hogy milyen távol is lehet egymástól jelentésében ez a két szó: hamar és közel. Ahová gyalogolunk, a kövesúthoz közel van, de közel sem lehet hamar odaérni.

AZ „EVANGÉLIKUS ÉLET" OLVASÓINÁL

Pedig a posta hamar odaér. Péntek reggel van s az Evangélikus Elet már ott van az asztalon a faluszéli takaros kis családi házban. Nehezen várt lap, hiszen itt egyedül ez jelenti az egyház közösségét. A legközelebbi eklézsia húsz kilométerre van. Az is szétszórt szórványgyülekezet: Érd — s a lelkész ide talán sohase jut d.

Itt valóban „csendes téli estéken“ olvasgatnak. Olyanokon, amilyeneket mi városban nem is ismerünk. Amint leszáll az alkony, élcsöndesül a világ. Nappal sem igen járnak erre ebben a feneketlen sárban, hátmég sötét este! A kutyának sincs kit megugatnia s talán ilyen tájakon szokott rá unalmában, hogy a holdat ugassa. Az jár egyedül tempósan ebben a hallgatag, mozdulatlan világban. Könnyű neki, ott nincs sár.

Van idejük olvasni. Életüket Pesten töltötték s hogy a három gyermek felnőtt, szárnyra kelt, a két szülő visszahúzódott ide vidékre, a régi családi* házba, az apró háztáji munkának és emlékeiknek élnek. Meg a hitnek, amely vezette őket eddig is életük során. Ennek most a biblia s az énekeskönyv mellett egyedüli segítsége az Evangélikus Élet.

Ha valahol, itt érezzük, inennyire súlyos lapunk szolgálata. Leülök a konyhaasztal mellé s úgy nézek rájuk, mint tükörre. Szolgálatunk vonásait, hasznát és erejét mérem bennük.

Megindulása óta olvasói lapunknak. Az egyes számok éltévé, rendben sorakoznak. Találomra felveszek egyet-egyet. Aláhúzások, lapszéli ceruzajegyzetek árulkodnak a gondos olvasottságról. Félórás beszélgetésünkből ha azt keresem, mit jelent ebben a házban az Élet, három kifejezés világosodik meg.

HITBELI TÁMASZ

az első. „Még nem volt cikk, amelyikből legalább egy mondat hasznomra ne vált volna”

— hallom. S ez áll az egymondatos cikkeinkre is, a „Napról napra” bibliaolvasó vezérfonalunkra. Vasárnaponként pedig az igemagyarázat templomot pótol s ennek a felolvasását rendszerint ének előzi és végzi. Olykor ismerősök is jönnek s belekapcsolódnak.

Mint ahogy bekapcsolódnak a tanító és egyéb cikkek olvasásába is, hiszen igemagyará- zat rejlik szinte minden cikkben, ha nem is utal textusra a mondat.

Már messzebbre néz a néni befelé, amikor hozzáfűzi: „tetszik tudni, napról napra éled bennem a régi ének: ma újra hűséget fogadok..

TÁJÉKOZÓDÁS

ez a lap a kezükben. Különösen szeretik a történelmi visz- szapillantásokat. Az „Emlékezzünk ..Ottlyk-sorozat kedvenc, első olvasmányuk volt. Őseink életének ismertbe tájékozódás a mában is. A vezércikket s a politikai vetületű írásokat szex-vesen benn érzik a többi írások között s jól tágul körülöttük a látóhatár. A külföldi hírek is erre segítik őket, bár azoknak a mi helyzetünkben tanító vonását egy- egy mondattal jobban meghúzhatná a lap. Több riportot várnak gyülekezetek életéről, jelentősebb egyházi eseményekről, mert az egyház mai arcát ezek hozzák magányos szórvány világukba.

A LELKI SZÉP

— ez a harmadik, amit várnak a soroktól. Több verset kémek. Nem baj, ha ismertek is olykor, csak igazán versek legyenek s támasszák alá a cikkeket, az igét s egyéb mondanivalót. (Ezt városon talán így mondják: illeszkedjék a profilba.) Nem csak karácsony tündökölhet versekben, de az egész egyházi esztendő. Tárcák és novellák is az elsőnek olvasott írások között vannak A Szalatnai-tárcákat külön is kiemelik -— nem csak városiaknak valók azok — s amellett, hogy protestáns hagyományaink verete rajzolódik bennük, a szép szeretetét ápolják. Stílusban és tárgyban ezt várják a novelláktól is: a „lelki szép” tükröződjék bennük.

Régi számokat lapozgatva az asztalon, kérdő és felkiáltó jeleket is látok itt-ott a margón. Lám, vitáznak is a cikkekkel. Megjegyzik, amivel nem értenek egyet s úgy lapoznak olykor tovább, hogy jó volna visszatérni egy-egy kérdésre.

Hát még ha tollat is fognának s ezeket a kérdő és felkiáltó jeleket felküldenék a szerkesztőségbe! Bizony vissza lehetne sokmindenre térni s nem volna haszon nélkül való.

Ügy belefeledkeztünk ott a konyhaasztal mellett ezekbe a megjegyzésekbe, kérdésekbe, véleményekbe, hogy szinte nem jutott idő a szíves kínálásra.

Pedig az a disznósajt se volt árfi rossz! Akár cikket is lehetne róla írni s máris felkiáltójelet tettem mellé.

Koren Emil

Levéltári

Az Evangélikus Országos Levéltár, melynek nevezetes kincse Luther eredeti végrendelete, feladatához híven, gyűjtögeti azokat az evangélikus egyházi eredetű levéltárakat és irattárakat, melyek az országban itt-ott, lelkészi hivatalokban vannak, de nem tartoznak az egyházközség levéltári anyagához és csak azért vannak ott, mert valamikor annak az egyházközségnek lelkésze viselte azt a közegyházi tisztséget, melynek betöltésével kapcsolatban a levéltári anyag keletkezett.

Levéltárunknak ez a munkája beletartozik abba a törekvésbe, hogy magyar népünk történetének megírásához az emlékeket és forrásokat minél nagyobb mértékben megóvjuk az elkallódás- tól, vagy egyenesen elpusztulástól, de még az elrongáló- dástól is. Egyik egyházközségünkben egy alkalommal a gyülekezet XVII. századbeli alakulásáról, sok küzdelméről és műemlék temploma építéséről beszélgettem a lelkésszel és ennek kapcsán megmutatta a megmaradt legrégebbi írott emlékeket. Megjegyezte, hogy tudomása szerint, volt itt jóval több is, de úgy hallotta, hogy elődje, i1- letve elődjének felesége egy alkalommal befűtötte a kemencét a sok egérrágta, dohos lim-lommal.

Ami a hozzá nem értő szemében csak útban lévő lim-Iom, egyházunk és népünk történetének szempontjából a legértékesebb történeti forrásanyag lehet. Ezért nem szabad selejtezni, vagy hozzáértés nélkül, levéltári állaghoz nyúlni. Sőt kötelességünk, hogy megbecsüléssel és szeretettel törődjünk az úgynevezett „régi" iratokkal, melyek múltunk egy-egy darabkájának történetét őrzik.

De nemcsak a régi iratokat,

Bénye község a Cserhát déli lankái által körülölelve, az Alföldön, mégis dombok között szerényen húzódik meg egy völgyben. Pest megye monográfiája szerint már a rómaiak idejében lakott község volt. Az 1690. évben tartott összeírás alkalmával nevét az elpusztult községek névsorán találjuk. A Pest megyei levéltárban őrzik azt az 1714-ből származó telepítési szerződést, mely szerint Fáy András felvidéki, szlovák nemzetiségű, evangélikus vallású családokat telepített

értékeink

hanem a jelen idő iratait is a leggondosabban őrizzük meg, hiszen nem tudhatjuk, hogy a későbbi időkben melyik képvisel igen fontos történeti forrásértéket.

A begyűjtés során a legutóbbi időben a volt mosoni egyházmegye levéltárának egy részét szállíttatta be Evangélikus Országos Levéltárunk. A beérkezett anyagban van egy gondosan készített, 1848. március 22-én befejezett leltár, ami bizonysága annak, hogy, már a múlt században is • voltak, akik gondot fordítottak a levéltári anyagra.

Sok irat található a mosoni egyházmegye levéltárában az 1848. és 1852. közötti évekből, tehát a szabadságharc és az utána következő elnyomatás éveiből. Olyan iratok is, amiket másutt talán féltek megőrizni.

Ennek a levéltári jegyzéknek külön érdekessége a következő záradék:

„Ezzel béfejezük esperes- ségi levéltárunkba(n) létező közparancsok lajstromát; ujjat kezdvén a minden esetre nevezetes és Isten segedelmével de- rültebb időket egyházunkra árasztandó 1848- diki évvel. Gálos. Martius 22-kán 1848. Schuh Kristóf János, sk. esperes és gálosi lelkész.“

Csak egy záradék, melyet nem is magyar* nevű evangélikus esperes-lelkész írt közvetlenül 1848. március idusa után, de benne van minden reménység és várakozás, amit az elnyomatás terhét évszázadokon keresztül szenvedő és a szabadságért évszázadokon át szóval, tollal és vérivel küzdő evangélikus egyházunk ebben a hazában az 1848. március 15-én lelkesedéssel kirobbant magyar szabadság és élniakarás jövőjétől reménységgel várt.

Cs. Gy.

le birtokán, az elpusztult Bénye község helyén.

A ma 1500 lelket számláló község lakói — kevés kivétellel — evangélikusok. Őseik nyelvét még nem felejtették el. Különösen az idősebbek látogatják előszeretettel a szlovák nyelvű istentiszteletet, ahol az ősi Tranoscius kedvelt énekeit énekelhetik, és szlovák nyelven hangzik az igehirdetés.

A GYÜLEKEZET ÉLETÉBEN jelentős esemény történt február 18-án. Egy munkás hétköznap szentelődött ünneppé: új lelkészt iktattak pásztori tisztébe: Cselovszky Ferencet. Nem a lelkésziktatás alkalma tette jelentőssé a bényei gyülekezetben azt a napot, hiszen az utóbbi 28 évben most hatodszor iktatott lelkészt, hanem az a tény, hogy e lelkésziktatással évek óta vajúdó kérdés oldódott meg és záródott le.

A bényei és a szomszédos gyülekezetekből jött hívek zsúfolásig megtöltötték a padokat, amikor Detre László esperes a Pest megyei egyházmegyéből szép számmal megjelent lelkészek élén, az új lelkész kíséretében belépett a templomba.

Detre László esperes I. Kor. 4,2 alapján mondott beiktatási igehirdetést. Hangsúlyozta az új lelkész előtt, — aki most először lesz önálló vezetője egy gyülekezetnek —, hogy az Egyház Ura a sáfársággal megbízott lelkésztől hűséget vár.

LÉGY HÜ ISTENHEZ! elmondotta. Ä lelkész nem a maga gondolatait, akaratát hirdeti, napról napra az ige tanulmányozásával és imád- ságos életben kell kitusakod- nia: mit akar mondani az Egyház Ura az Ö népének?

LÉGY HÜ A GYÜLEKEZETHEZ! Egészen hangsúlyossá válik ez itt és most, ahol egészségtelenül gyakran változtak a lelkészek. A gyülekezet is várja ezt a húsé- gGt!

LÉGY HÜ A NÉPHEZ ÉS A HAZAHOZ! Az egyház, a világban él, a gyülekezet magyar népünk között él. Légy hű ahhoz a néphez, amelyből jöttél. Légy hű ahhoz a hazához, ahol „élned s halnod kell.” Istentől azt a parancsot kaptuk, hogy „munkálkodjunk a város jólétén, amelyben lakunk” hűséggel, mint Isten sáfárai.*

Az esperes igehirdetése után egyházunk szokása szerint beiktatta tisztébe az új lelkészt.

Ezután Cselovszky Ferenc mint a bényei gyülekezet beiktatott lelkésze ment a szószékre, és Jn. 1,36—37. alapján megtartotta beköszöntő igehirdetését. Munkatervét röviden így foglalta össze: i

„Krisztusra mutató ujj akarok lenni a gyülekezetben, a ma embere számára.

Krisztusról akarok bizonyságot tenni, kiről így vallott Keresztelő János: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Krisztus követségében akarok járni a gyülekezetben, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak^ hanem hogy Ő szolgáljon másoknak.”

A díszközgyűlést Dr. Jugo- vies Lajos egyházmegyei másodfelügyelő nyitotta meg. Detre László esperes, majd számos gyülekezet képviselője köszöntötte az új lelkészt. Felszólalt a díszközgyűlésen Szabó Imre a bényei Tanács V. B. elnöke iSj aki a végrehajtóbizottság és a társadalmi szervek nevében mondott üdvözlő szavakat.

Detre László esperes többek közt a következőket mondotta:

„A mai nappal lezárult

a bényei egyházközség történetének közel hatéves időszaka, amely nevét rossz csengésűvé tette a magyarországi evangélikus egyházban. Ez a gyülekezet megpróbált kiszakadottan élni az egyház testéből, abból a testből, amelynek leje az Űr Jézus Krisztus, tagjai pedig mi' vagyunk valamennyien.

A mai lelkésziktatással a bényei gyülekezet újra szer« vés tagja lett ennek a közösségnek. Kívánom, hogy élő tagja legyen, amely részt akar venni az egésznek örömében és gondjában, mint ahogyan megérezhette az egész Anyaszentegyház segítő szeretetét akkor, amikor még ezen a közösségen kívül volt. Mi imádkoztunk ezért a napért és ma hálát adunk érte az Egyház Urának, amikor imádságaink meghallgatásaként ezt megérnünk engedte”.

D. Dr. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspökök táviratban küldték el köszöntésüket Táviratban és levélben fejezték ki áldáskíváná6aikat az ország legkülönbözőbb vidékeiről egyházi vezetők, lelkészek és gyülekezeti tagok. Csatlakozzunk most mi is hozzájuk, a lelkésziktatási ének szavaival:

„Adj erőt szent hivatalához, Midőn vezérül rendeled;

Hivő néped hálával áldoz. Hogy megszántad e sereget A pásztort im te küldted el, Te kend fel őt

Szentlelkeddel.”

c/lki koldus maradi Italáláixj

Elbeszélés Lutherről Wolfgang Sachse nyomán

Luther Márton egy alkalommal arról értesült egyik diákjától, hogy Dannenberg szabód mester, aki céhtársai között nem akárki volt, másnap új szövetekért Lipcsébe készül. Jó terjedelmes szekere volt a mesternek, megígérte hát néhány diáknak, hogy magával viszi őket. Persze, nem minden hátsógondolat nélkül. Nem rossz az, ha az ember ti diákokat lekötelezi (hiszen a diáknak is szüksége van néhanapján egy-egy öltő ruhárá, na meg aztán a diák urak társaságában egy szabó is több, mint egyszerű szabó). Már pedig a mi Dannenbergünk valamicskét a tekintélyre is adott.

Maga a híres professzor (Luther) is útitársnak ajánlkozott Kembergig. Dannenberg kész-' seggel vállalta a nevezetes utast. Gondolta:

*— most ugyan nem jelent neki Luther közvetlen hasznot —, de hát van-e valamirevaló üzlet jó ötlet (reklám) és vevőkör nélkül? Vagy ebben, vagy abban a Luthernek tett szívesség még egyszer kifizetődhet.

Luther szívesen utazott néhanapján Kem- bergbe. Az ottani préposthoz még a wittenbergi első viharos napok óta belső szálak fűzték. Bartholomäus Bernhardi még magánál Luthernél is hamarabb vonta le annakidején a Szürke-kolostorban nyert felismeréseknek bizonyos következményeit. Ö volt az első a barát-ruhát viselők közül, aki megnősült. Bernhardi radikális lépése bizony eleinte nem kis meghökkenést váltott ki Lutherből, mégis — ennek ellenére jókívánságait fejezte ki Bernhardinak. Ami igaz, az igaz: maga Luther is régen foglalkozott már akkor azzal a gondolattal, amit szerzetestársa cselekedett, csak éppen nála még nem lett a gondolatból tett. így ha néhanapján a kembergi prévost- ságban időzött, ennek a háznak a légköre újra és újra mély hatást tett rá. Nem mintha a legkisebb mértékben is megirigyelte volna Berühardiékat, mégis, valahányszor csak látta ennek a férfinak és feleségének ideális egységét és szoros etmmáshoz tartozását, oly iól érezte magái náluk, hogy a búcsúzkodás minden alkalommal nehezére esett.

Látogatásait aztán arra is mindig felhasználta Luther, hogy szétnézzen a városkában, hogy felkeresse a városi tanácsot és az iskolát. Látogatásaiból ilyenkor nem csinált nagy ügyet. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor — különösen ha még a prépost sem kísérte el — valóságosabb betekintést nyerhetett az emberek napi életébe. Igazibbat, mintha többedmagával jelent volna meg hivatalos látogatásra. Nem egyszer éppen Bernhardi prépostságában nyert olyan indításokat, melyeket aztán más, a később alakuló evangélikus gyülekezetek számára is értékesíteni tudott. Mert hiszen, hogy is lehetett volna mindaz, ami német földön, sőt nemcsak ott, az idők folyamán egyre tisztábban kiábrázolódott, egyedül az ő munkája. Persze Luther nemcsak olyasmivel találkozott látogatásai alkalmával, ami a helyeslését nyerte el, nagyon sokszor félreértéseket, meg nem értéseket, sőt hibákat kellett tapasztalnia, melyek aztán nagyon mélyen érintették őt.

Csak két napot töltött Luther Kembergben, majd útját ismét az Elba felé vette. A prépost felkínálta kocsiját, de Luther állhatatosan visszautasította azt. Szívesebben tenné meg ezt a pár mérföldet gyalog. Egyedüllétre vágyott. Teljes egyedüllétre, hogy tisztán lásson és újra átgondolhassa a maga sajátos útját és sok egyéb lépését. Mert ami ez alkalommal a kembergiektől tudomására jutott, meg aztán mindaz, amit saját szemével és fülével tapasztalt, sokáig nem tudott benne elülni. Az volt ugyanis a kérdés: helyesen cselekedett-e akkor — csaknem húsz évvel ezelőtt —, és helves-e az út, amin ma is jár?

Egy útszéli bádogra festett feszülethez ért. Megállt. Feltekintett a Megfeszítettre, valahogy úgy, mint az, aki a feszületet odaállította és magát is rápinnáltatta a képre annak jobb alsó sarkába. A festmény nem volt valami mestermű. mégis eligazítás volt az ember számára kínzó ínségében. Luther Márton hosszan elidőzött a kén alatt, de a töprengés, ez a nyomasztó teher, csak ránehezedett. Tekintetével a Megfeszítetten csüngött, onnan várta az útmutatást, a világosságot, a szabadítást! Onnan! Hát nem ő maga szokta-e ezt mondogatni mindig diákjainak és az új evangélikus prédikátoroknak: „Solus Christus, sola gratia, sola fide”? (Egyedül Krisztus, egyedül kegyelemből, egyedül hit által.)

Oly igen belemerült Luther doktor az imádságba, hogy észre nem vette a közeledő nagy ponyvásszekeret. Csak arra riadt fel, hogy a kocsis visszarántja a lovakat. És már kérdezi is: „Hova igyekszik, uraságod? Csak nem Kembergbe? Ha igen, nosza szálljon fel szaporán” — invitálta maga mellé. És Luther máris ott ült mellette a bakon. A kocsis tapogatózó kérdéseire a megszólított éppen hogy válaszolt. Márpedig. a fuvaros nyilván nem ilyen hallgatag útitársra pályázott. Céltudatosabbá váltak hát kérdései:

„Ugye, maga wittenbergi és ismerős ott?”

„Igen” — hangzott a kurta, kelletlen válási).

„Nos — ott lakik ám Luther. Ismeri valamennyire?”

„Hogyne — hisz minden gyerek ismeri őt Wittenbergben.”

„Hát — mondhatni — nem mehet rosszul a harcias doktornak. Hiszen most az egész kolostor az övé. A felesége meg éppen az egész gazdasághoz jutott. Most aztán már nem szenved semmiben szükséget az egykori barátocska. — Uraságod nem így látja?”

„Való igaz, maga aztán jól tájékozott ember. Luther minden 'nap nagy asztalt terít a házában, lentöbbnvire azonban diákok is ülnek az asztalánál. Egyszerűek és finomabbak, ahoay éppen adódik. A választó fejedelem küld az asztalra időnként egy-egy darab húst, mert hiszen erre az eavházi forrásból nem sokáig telnék. Es az ő Katája? Hát, igán. Ha ő nem volna számára! Mert bizony többet tett ám annál, hogy gyermekeket szült!”

MBizony, irigyelni lehet azt a Luther doktort! Minden nagy emberrel összejön, akiket mi kis emberek még messziről is csak néha látunk. Bizony Uram!”

„Az evilági nagyságokkal való érintkezését irigyli? Hát az is valami!? Derűre-ború. Ma napfény, holnap jégverés, és ez a társaság sehol nincs többé. Elhiheti nekem! És vajon a kisemberek megértik-e Luthert igazán? Megtartják, az öt főparancsolatot? Nos, ember, hogy hangzik hát a harmadik parancsolat magyarázata? Vagy a hatodik, hetedik, nyolcadik parancsolat?” — támadt neki a kocsisnak. Ez a támadás elől odébb húzódott, de csak egy hajszálnyit, mert az ülés csak eny- nyit engedett. Luther azonban nem hagyta és követelőzve nyomult utána: „Nos, hát legalább az első parancsolat magyarázatát hadd halljam, az úgyis magábaöleli a többit!”

A fuvaros azonban egyre csak hallgatott. Nem tudott, vaby tán nem akart felelni? „Hát nem felelsz? Azt gondolod, Luther talán süket fülek és kemény szívek számára prédikál? Vajon kétségbe lehet vonni annak helyességét, amit annakidején elkezdett? És jegyezd meg jól magadnak: Luther doktor mindazok ellenére, amit róla elmondtál, csak koldus, és mindhalálig az! Ez a szekér itt nem a tiéd — („Nem, nem!” — vágott közbe a kocsis) — és egyszer neki sem marad többje. mint az egyszál ingje, amelyben majd vénsőt lehel. A wittenbergi doktor talán még nálad is szegényebb. Jól jeoyezd meg, csak koldus ő és koldus is marad!”

Ettől kezdve hallgattak. Az F.lster-kanunál meg kellett állniuk. T.uther földrelendült a bakról — a kaöuőrök nagy tisztelettel köszöntötték. Egy pénzdarabot nyomott a fuvaros markába: „Aztán el ne feledd, amit Lutherről mondtam neked, én őt jól ismerem!” És már el is tűnt a kanu mönött vala- melvik utcában. A fuvaros most meg a kanu- őröknél kezdett úira kérdezősködni ennek a városnak leghíresebb férfiúig után. Azok bolondnak nézték a kocsist: .,Hiszen megkérdezhetted volna őt magát, amikor melletted ült a bakon!”

A lovak tova voroszkáltak... a. tovatűnő szekér után fejcsóválva néztek az Elster-kapu őrei. Gádor András