Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-02-28 / 9. szám
„Megáldom ezerszer a mi kis falunkat...” Hartai riport — Kint télviz vendégmarasztaló sara cuppog a lábunk alatt s van okunk röstelked- ni cipőnk állapotján, amikor a parochiakert hatalmas fenyőinek árnyékában a tiszta verandára lépünk. Bent, az irodában s lelkészlakásban olyan tisztaság és rend fogad, mint bármelyik modern városi lakásban. A dolgozószoba falai menyezetig könyvektől terhesek. Ezek a könyvsorok nem dekorációjc, mert bárhol beletallózhatunk: a régi könyvek mellett a legújabbak is úgy állnak szolgálatkész feszes vigyázzban gazdáik előtt, mint katona feljebbvalói előtt. Bizony gazdái, mert nemcsak a minden iránt érdeklődő lelkészt szolgálják ki, hanem a most épp Passuth-könyveket olvasó papnét is. Történelem a Dunaparton Csoda-e, ha ilyen környezetbe lépve először a gyülekezet régmúltja nyílik meg előttünk a gyakorlottan, ízesen mesélő Palotai Gyula szavai nyomán, amitől száraz anyakönyvi adatok és történelmi fóliánsok szikkadt sorai is megelevenednek. Ezen az idillikus Duna-parti tájon, ahol most a falu hátát a Duna-gátnak vetve belenyújtózkodik a messzi alföldi rónaságba s ahol most vasszorgalmú, dolgos nép verejtékét hálálja a föld évről évre bő terméssel, nőnek egymás után a közös gazdálkodás szép létesítményei — hatalmas istállóktól a most épülő megyehíres temetői ravatalozóig —, valamikor ingoványos tocsogók voltak a hét kanyargó Dunaág között. Békák brekegtek s vízi madarak rebbentek az eltévedt vándor előtt. Árpád fejedelem idején a közelben állott az első Harta, de ezt" a törökdúlás földik rombolta s a határban, egy csárda környékén ma is felvet olykor az eke egy-egy követ az első Harta maradványaiból. Sokáig csak vízi madarak rikoltása töltötte be a pusztává lett tájat, míg a XVIII. század elején telepesek szekerei nyikorogtak észak felől. Ráday Pálnak, II. Rákóczi Ferenc jó emberének birtoka volt a vidék, akire jellemzésül saját sorait idézzük éne- keskönyvünk 33 énekéből: „Ö, vigasztaló Szentlélek! Jövel segítségemre És míg itt mozgok és élek Készíts idvességemre. Tartsd meg bennem a hitet, Kit kegyelmed készített.” Ö fogadta be a hívás nélkül jött telepeseket. Németország nyugati tájairól jöttek olyanok, akik között már előbb odamenekült hugenották voltak, s akik tovább nem hitük miatt menekültek, hanem abbéli megkeseredésükból, hogy ottani földesuraik szép vetéseiket falkavadászatokon rendszeresen feldúlták. Közben — ki tudja honnan — tótok is kerültek közéjük s ez a gyakran egymás nyelvét sem értő nép alapította meg itt a jobbágysorsot vállalva a második Hartát. Küzdelmes volt a sorsuk. Bár a vidék az árterület legkiemelkedőbb pontja volt, a Duna mégis évente 25—30 házat követelt áldozatul. Az ár- vízdöntötte házak romjait nem hordták el, hanem ledon- gölték s a tetejébe építették az újat. Szorgalmas nép volt s a sokszínűségből lassan eggyé kovácsolódott a magyar tájban. Régi anyakönyvezi egy lapján ilyen sorra bukkanunk: „Ma temették az utolsó tót asszonyt.” Már a neve sem volt fontos. De emléküket ma is őrzi a falu egy része: a „Szlovaken- garten”. A nagy fajöntudat éveiben viszont volt, aki melldöngető németséggel ment a lelkészhez, aki — ismerve a származását — ezzel küldte haza a hívét: „No, csak tanuljon gyorsan franciául, mert maga nem német, hanem huggenotta.” Kerek száz évig földhözragadt zsellérek voltak és nyomorban éltek. Napszámba jártak a környező birtokosokhoz. A jobbágyfelszabaduláskor közösen váltották meg a földet s maguk parcellázták szét. Ebben a faluban tradíciója van a „közös”-nek. Pap nélküli templom Első,' rögtönzött imaházuk a mai templom helyén állt. Tanítójuk volt, papjuk nem. Keresztelni a dunapataji református lelkész járt át, úrvacsorát osztani viszont Kiskőrösről hívtak papot. A reformátusok, akikkel kezdetben együtt voltak, 1728 körül kezdtek különválni, úrvacsorái, viták miatt. Anyakönyvet 1733 óta vezetnek. Az azóta 16 kötetre nőtt disznóbőrkötéses sorozat sok érdekességet rejt. A gyermekeknél az apa nevét s a keresztszülőket jegyezték be, az anya nevét nem. Sajátos szokásaikról oldalakat lehetne írni. Kezdetben harangjuk nem volt. Istentiszteletre, temetésre körülhordozott csengettyű vagy kolomp szavával hívogattak. Űrvacsorához ma sem térdelnek le. Az első harangot Kiskőrös adományozta. Ezt később a reformátusoknak adták. Ma az asztói római katolikus haranglábon szól. Vasárnap délben nem harangoztak, mert amikor az istentiszteleten a Miatyánk alatt szólt a harang, az otthonmaradt asszonyok tudták, hogy készülhetnek a tálalásra, hamarosan hazaér a templomozó nép. Aki isten- tisztelet előtt, vagy alatt kocsmázott, botbüntetést kapott. Az első lelkész Első lelkészük Quirsfeld Dániel. A vertfalu első imaház helyére ő építtetett újat, bár mint az elsőt, úgy ezt is a tavaszi árvizek alámosták. Egy 1758-ban tartott küzdelmes közgyűlésen szavazták meg s az anyagiakat országos adományozásból, köztük az erdélyi szászok jelentős segítségével hozták össze. A vármegyei hozzájárulást Ráday Pál tekintélye biztosította. Nehezebb volt a kalocsai érsek engedélyének megszerzése. (Az ellenreformáció kellős közepén!) Ez is mejglett, de a zaklatásoktól nem menekültek. Előfordult, hogy Clobusiczky érsek martalócai rátörtek a templomra, amelynek ajtaját a lelkész kivont karddal védte, a martalócokat pedig az asszonyok sodrófákkal verték szét. Az engedélyek megszerzése után a már összehordott anyagból tíz hét alatt építették fel a vályog és fa templomot. Ez a lelkész sok nehézségAztán úgy érzem, fel sem kell tennem hangosan a kérdést: honnan a hartai összetartás. Levelek hullanak elém. Valaki ismeretlenül, ismeretlen messzeségből a lelkésznek egy tizedkézből megkapott levelére válaszol kéretlenül: „Valami hajt, hogy ezt a levelet újra elolvassam...” A másik — talán Kanadából, talán Münchenből —, akinek szívében megkondult a hartai harang, felsíró sorokat küld: „a lelki összeomlástól mentse meg ezt a világot!” — mert meghallotta ő is a dalt: „minden kis hajlékra ráborul a béke ...” Honnan is várná ezt, ha nem — itthonról gél küzdött hívei között is. Az anyakönyvbe keserű sorokat írt be búcsúzóul, örökül hagyva a 122. zsolt 7. versét: „Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te házaidban.” A mai templomot 1791-ben kezdték építeni s hét esztendő kemény munkája van benne. A megnövekedett gyülekezet „szilárd anyagból” kívánt templomot. Megszerezték a tetétleni határban levő árpádkorabeli templomromok köveit s a mai templom falai egy méter magasságig ebből épültek. A hatalmas, egyszerű barokk templom egy fő és két mellékhajós. Tornya 42 méter magas. 1798-ban szentelte fel Hamaljar János szuperintendens. Az építésben az akkori lelkész, Fabriczy János fáradozott, aki 1784—1813-ig szolgált Hartán. Azóta több mint tíz alkalommal végeztek kisebb-na- gyobb javításokat, vagy teljes renoválást a templomon. A világháború óta pedig szinte két évenként javítódik külsőben, vagy gyarapodik felszerelésben. A hívek egyházsze- retetének világos tükre ez a tény. Híres is a hartai összetartás. Pesterzsébeten,, ha egy evangélikus temetésen 2—300 ember van jelen, biztosan hartai hívőt temetnek. Kőbányán, Sztálinvárosban, s bárhol az országban a hartaiak egymásra találnak. Különös ez a belső erő és örökség, amit ismertem, mielőtt még Hartára betettem volna a lábamat. Míg itt ülök s hallgatom a lelkész ízes beszédét, nézem a felügyelő, gondnok, pénztáros keménykötésű alakját s egészséges, telt arcát, élénk szemét, kimondhatatlanul figyelem, rábukkahok-e ennek az örökségnek a gyökerére. Szórvány nélküli szórvány Maga a történelmük erről az összekovácsolt közösségről beszél. A templomért viselt áldozatban, az ősökében is, az övék van benne. Lassan azt is megtudom, hogy ez a homogén, szórvány nélküli gyülekezet a legkiterjedtebb szorványgyülekeze- tünk. Mert hartai öntudatban élő s a szívükben a hartai harangszót hordozó híveik élnek Bécsben, Münchenben, Kanadában, Clevelandban s a nagyvilág ki tudja, mely táján s nem felejtenek s a szál el nem szakad. Leül a lelkész a zongorához, végigfutnak ujjai a billentyűkön s mély hangján énekelni kezdi a magaszerezte hartai honvágy-dalt, amiről megtudom, hogy szerte a világban éneklik a hartaiak: Kikísér a lelkész. Körül az utcán ablakszemek nyílnak, fény hull a sötét estébe. Büszkén szól most már a jelenről, a hívek szeretetéről, templomozásról, meg a község most épülő különleges ravatalozójáról. — A közösben hogy találta meg magát a néped? — kérdezem. — Én mindig azt mondtam nekik is: a mi szorgalmunk hatalmas dolgokat tud művelni! Már messze járunk a Duna gátján, de bennem még ott muzsikál a verssor: „minden kis hajlékra ráborul a béke". Koren Emil A mi kis falunktól elszakadtam régen, De emléke ott él a szívemben mélyen, Elsodort a sorsom messze, nagy világba, Szálltam, mint a lepke virágról virágra. Másutt is süt a nap, jóban is volt részem, Másutt is ragyognak csillagok az égen, Mégse tudnám soha feledni a múltat: Megáldom ezerszer a mi kis falunkat! A mi kis falunkban minden ember boldog. Derültek az arcok, nem ülnek rá gondok. Kicsi fehér házak ablakszeme fénylik, Piros szívek dala zengve száll az égig, Öreg harang kondul, hiv a vecsernyére, Minden kis hajlékra ráborul a béke. Megpihennek én is, én is odavágyom: A mi kis 'falunknál nincs szebb a világon. Mit keressünk a Bibliában ? 1. Keressünk. — A Bibliát úgy kell olvasnunk, mint aki azért ás, mert kincset keres. Azzal a bizonyossággal, hogy benne valóban kincs van: kincs — számomra — elrejtve. Mind a három szó hangsúlyos. Kincs az a drága érték, amit a Biblia rejt. Legrövidebben így mondhatjuk: Isten szere te te. S egészen bizonyos, hogy számomra tette le oda egy áldott kéz. Mind- annyiunkké, minden emberé — de személy szerint az enyém is. — Ez a kincs azonban el van rejtve. Keresni kell, kutatni kell utána, szorgosan, fáradhatatlanul. Éppen erről szeretnénk most bővebben szólani. Keressünk hát a Bibliában, de ne úgy tegyük ezt, mint mikor a lexikont nyitjuk fel. Vagyis ne véljük, hogy mindig a kérdéseinkre kell ott feleletet lelni s hogy minden kérdésünkre fogunk ott feleletet találni. Némelyek úgy olvassák a Bibliát, mint valami álmoskönyvet, amiben minden titok megfejtését találják. Ez hiba! A Biblia nem „automata”, amibe beledobjuk a — néha balga és hamis — kérdéseinket s azután kiesik belőle a felelet. Hanem igen gyakran Isten kérdez bennünket a Bibliából s nekünk kell feleletet adnunk. Szinte egy hatalmas kérdés az egész Biblia, amit Isten szorongató szerelme vet elénk: Szeretsz-e engem? (János 21,15—17.) Értelemmel keressünk tehát, mint a Béreabeliek, akik Pál prédikációja nyomán keresték a Biblia kincsét (Csel. 17,11). S ne vakon, mint azok a buzgó zsidók, akikről Jézus maga állapította meg. hogy keresnek a Bibliában, de nem HÓPELYHEK ‘ Szállnak alá magas mennyből Szép habszirmok hópehelyből. Sűrűn, egyre lejjebb, lengve: Mintha virághullás lenne... Pihe pillék szállnak egyre =* Mint Istennek sok kegyelme Száll mireánk napról napra: Vétkeink közt is megtartva. Szellő lebben hópelyhekkei, Mire riadt lendülettel *- Mintha földre jönni félne * Visszakészül sok az égbe: Szűzi tisztán és fehéren Ragyoghasson fent az égben! Ám, új szellő visszaküldi: „Maradj fehér... bárba föld!! Itt fönn könnyen lehetsz tiszta! Éppen azért küldtek vissza: Tudjál lenn is tiszta lenni S mindeneket azzá tenni!” Menny küldött el mindnyájunkat S mi beszennyezzük magunkat Jézus Krisztus fehér lelke Tisztíthat meg és kegyelme! Óh add Uram, mikor végül Világom itt elsötétül S Atyám elé kell majd állni: Lelkem tudjon így fölszállni! Kubacskhay Béla ••••••••♦••••••♦••••••••••••••♦••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••a LAPUNK HÍREI Mindig öröm az, ha lapunk munkájának visszhangja támad az olvasók szívében. Különösen is öröm, ha a visszhang arról tanúskodik, hogy távoli országokban, más egyházakban is olvassák lapunkat és megbecsülik, értékelik szolgálatát. — Két ilyen visszhangról is beszámolhatunk ezúttal. * A „Bulletin”, a bibliaitársu- latok világszövetségének negyedévenként megjelenő angol nyelvű hivatalos folyóirata, f. évi első számában a Biblia magyarországi szolgálatáról szólva, megemlékezik az Evangélikus Elet 1959. évi október 25-i számáról, a bibliavasárnapi számról. Megemlíti a lap „Bibliavasárnap” című vezércikkét s hosszabb idézetet közöl a KRISZTUS PÖLYÁJA című cikkből, amely a Szentírás helyes megértésének kérdésével foglalkozott. „A Biblia világképe a mai ember számára elavult. A „pólya” nyomorúságos volta azonban nem kisebbíti Isten üdvözítő kegyelmét, sőt inkább nagyobbítja azt. Hiszen arról van szó, hogy Isten az ember iránti széretetből nagyon mélyre alázkodott. Olyan mélyre, hogy emberré lett a Krisztusban és igéjét gyarló emberi, történeti formában adta az ember kezébe a Szenfírósiban. Alázatos hit kell hozzá, hogy az ember a Názáreti Jézusban meglássa Megváltóját s a Biblia szavain keresztül meghallja Isten szavát és benne megtalálja a legnagyobb kincset: Jézus Krisztust” — idézi a Bulletin, * A másik visszhang Hollandiából támadt. Az Evangélikus Életnek ugyancsak bibliavasárnapi számára figyelt fel a holland Bibllatársulat titkára. Levélben kérte, hogy küldjünk a lapból példányt — mivel csak a magyar egyházak angol nyelvű kőnyomatosának híradása nyomán értesült erről a számról —, hogy azt lefordíthassák a maguk számára teljes terjedelmében. * Hálaadásra késztetnek bennünket ezek a visszhangok. Arról tanúskodnak, hogy az ökumené: az egyházak egymással való beszélgetése, valóság. Bárcsak tudnánk egymás bizonyságtevésére hallgatva minden népben együttmunkálkodni a nemzetek közötti megértés és barátság, a béke nagy ügyén, minél hathatósabban és eredményesebben. GONDOLATOK Azt kérdezte ■ valaki egy igehirdetőtől: és csakugyan jobbnak és nagyobbnak gondolja magát, mint az a kétezer ember, akiknek prédikálni szokott? A válasz ez volt: sem jobbnak, sem nagyobbnak nem gondolom magamat, de mindnyájunknál jobb és nagyobb a Jézus Krisztus és én róla prédikálok. * Egyszer egy házaspár olvasta a bibliát. Olvasás közben azt mondja a férfi: ha ennek a könyvnek igaza vau, találják meg az írás kincsét: Isten szeretetét, a Krisztust (Ján. 5,39., a „tudakozzátok” nem felszólító módban, hanem kijelentő módban áll!). 2. Mii ne keressünk a Bibliában? — Ne keressünk általános ismereteket a történelem, természettudományok, földrajz, stb. köréből. A Szent- írás ugyanis nem azzal a célzattal készült, hogy ilyen tekintetben is tévedhetetlen ís<- meretekkel lásson el bennünket. Semmiképpen nem olyan értelemben „szent” írás, hogy minden betűje „szentírás”, vagyis vitathatatlan, tökéletes igazság lenne, földi, világi dolgokban is. Nem olyan értelemben Isten igéje, hogy benne Isten az élet s a világ minden dolgáról akarna nekünk végleges magyarázatot adni, A Biblia soha nem igényelte azt, hogy pl. csillagászati, természetrajzi dolgokban végső tekintély legyen számunkra. Hiszen írói. a próféták és apostolok, koruk gyermekei voltak. Az ókor világképében éltek és gondolkodtak. A föld számukra lapos tányér, felette az ég „boltozata” a csillagok ragyogó lámpásaival s valahol egészen fönt Isten lakhelyével. S lábuk alatt valahol a mélyben az alvilág, a holtak ég gonoszok birodalma. Így gondolkodtak hallgatóik is, akiknek: először hirdették Isten üzenetét az üdvösségről. Mert a Szentírásban az ige: a híradás Isten embermentő szeretetéről. S ez az üzenet emberi módon, emberi szóval, több ezer évvel ezelőtt élt emberek száján, az ő gondolkodásmódjukon szólal meg. Mózes és Illés, Ámós és Ésaiás, János és Pál, Máté és Lukács, Péter és Jakab Isten irgalmasságának cselekedeteiről, az Ö embert-mentő művéről szólnak, amit itt e földön, Kánaánban, Izrael népe történetében készített elő s teljességre vitt Poncius Pilátus idején, a Názáreti Jézusban. Ez az üzenet, amire figyelnünk kell a Bibliában. A kép a fontos s nem annak a kerete. A bibliai írók nem szaktudósok — legtöbbjük igen egyszerű ember akik isakkor mi elveszett emberek vagyunk. Azután olvastak tovább, akkor átjárta a szívüket az öröm és megint megszólalt a férfi: ha ennek a könyvnek igaza van, akkor mi megváltott emberek vagyunk. Ez a házaspár megértette Jézus Krisztus titkát. • Még nem láttam olyan ember, aki megélt volna úgy, hogy helyette mindig más táplálkozott. Helyettünk más nem olvashatja a bibliát. A biblia kenyerével személyesen kell élnünk. mereteket közölnek, hanem tanúk, akik bizonyságot tesznek a rájuk bízott hírről, a jó hírről, az evangéliumról. Ne keressük továbbá a Bibliában olyan titkok megfejtését sem, amiket Isten nem bízott reánk. Némelyek homályos és sejtelmes utalásokat, célzásokat vélnek kiolvashatni a Bibliából a világ végének időpontjára, az Anti- brisztus személyére s más efé- lékre vonatkozólag. Ezeknek útja óhatatlanul a szektáskodásba vezet. Isten világosan megmondotta, hogy mi az a kincs az írásban, amit keresnünk kell s azt is, hogy vannak dolgok, amiket kegyelmes keze eltakar szemünk elől. 3. Mii keressünk tehát a Bibliában? — Már meg is mondottuk: Isten nekünk szóló üzenetét, kegyelmes akaratát. Üdvösségünk ígéretét és az el- kötelezést engedelmességre. „Sokáig nem tudtam mit kezdeni a Bibliával, amíg meg nem hallottam benne Isten hívó szavát. S akkor annyi szeretetet találtam, amit tovább kellett adnom a többi embernek” — mondotta egyszer valaki. S egy másik vallomás: „Akkor nyílt meg előttem a Biblia, amikor rájöttem, hogy olyan emberekről szól. mint amilyen én is vagyok. S akkor úgy kezdtem olvasni, mint egy regényt, aminek én vagyok a főszereplője.” Ha kinn az erdőn, hegyek között járunk s célhoz akarunk érni, figyelnünk kell az útjelzőkre. Köveken, fák derekán piros csíkok mutatják: itt a jó út, erre menj. A Bibliában is vannak ilyen vörös fonalak, amiket követve nem tévedünk el. Ha ezekre ügyelünk, észrevesszük: nem valamit, hanem főként Valakit kell keresnünk a Bibliában: Jézus Krisztust. Ö maga az üzenet, Ö Isten műve, terve és szándéka, Benne van a sorsunk letéve. „Az evangéliumok minden eseménye csak bevezetés a kereszt és a húsvét eseményéhez” — mondotta egyszer a Biblia egy tudós ismerője. Így igaz. Ne „jeleket és csudákat” keressünk tehát, hanem azt, akire a jelek mutatnak: az Üdvözítőt. Groó Gyula
