Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

EGY AFRIKAI ORSZÁG FELEJTHETETLEN KARÁCSONYOK Kettő volt ilyen életemben. A harmadik most lesz. * * * Az első csupa öröm volt. Hálával telt, szívet betöltő, boldog, ujjongó nagy öröm. Felejthetetlen. Fiam született! Fiam! Aki nemsokára majd azt mondja nekem: „Édes­apám”. Én pedig rácsókolom a homlokára a másik drága valóságot; Édes fiam! Kedves, kicsi fiam. De jó is ilyen nagyon boldogan kará­csonyt ünnepelni. Templomba menni. Igét hallgatni. Énekelni. Imádkozni. Hazajutni. Karomba venni a fiam. Rátekinteni boldog, mosolygó hitvesemre. — Kerek tizenkilenc esztendő múlott el azóta. * * * 4 másik karácsony, amelyet nem tudok elfelejteni, ezerkílencszáznegyvennégyben volt. A karácsonyfát díszítettem éppen. Bombázók jöttek. Szörnyűséges ajándékot szórtak. Halált. Irgalmatlanul. Embertelenül, Nem is idézem tovább ezt a karácsonyt. Nem jó a borzalmakra visszaemlékezni. De felejteni sem szabad. Hiszen tizenhat év múltán is készen állnak ezek a szörnyűséges gépek, hogy belebömböljenek a karácsonyok csendes, szent, békességes éjszakáiba. Az életünkbe. — Hallgatom a karácsonyi evangéliumot: Dicsőség a magasságban Istennek! A földen békesség! Az emberek között jóakarat! Tegyük, akarjuk, valósítsuk meg ezt! Az evangéliumot. A szüntelen karácsonyt. * * * A harmadik felejthetetlen karácsonyom az idei. A fiam kórházba került. Súlyos ope­ráción esett át. Isten kezében volt egészen az élete. Minden gondolatom, érte való imádsággá lelt. Uram! Istenem, tartsd meg a fiamat ... És felelt az Isten. Visszaadom! Tisztán hallottam, hogy ezt mondta. Visszaadom. Kérjetek és adatik nektek. Zörgessetek és megnyiltatik nektek. És visszaadta! Olyan jó a karácsonyban hozzánk érkező élő Istennel találkozni. Ráhagyatkozni. Csend­ben lenni. Hinni. Kétség nélkül. Egészen. * * * Ez év májusában egy Palkó nevű kisfiú­ról írtam az Evangélikus Életben. Palkot disszidáló szülei annakidején ott hagyták az elhagyott lakásban. A másfél éves kisfiú nevelőotthonba került. Négy éven át senki tem kereste öt. A kisfiú, amikor látogató- napokon látta, hogy kis társai édesanyjuk és édesapjuk nyakába kapaszkodnak — gyer­meki szivével ébrenvaló álmokat szőtt az édesanyjáról, aki egyszer mégis el fog jönni hozzá. A megjelent kis történet nyomában leve­leket kaptam, íme az egyik! ........Házasságunk nagyon boldogan indult. Gyermekünk született. Az­tán Isten magához szólította őt, Szomorú emberek lettünk. Második gyermekünk is meghalt. Életünk nagyon sivár. Az orvosok szerint már nem is lehet több gyermekünk. Kérem, írja meg nekem, hogy hol találom meg azt a kis Palkót, akiről az újságban írt, aki még nem érezte az anyai szív me­legét — én megtudnám adni neki ezt a szeretetet. Bárhová kell is utaznunk a kis gyermekért — elmegyünk érte.” Az örökbefogadó hivatalos eljárás most fejeződött be. Palkó nem árva többé. Ami­ről kis szivében ébren álmodott — teljesült. Tán éppen most fut Palkó a karácsonyfa alól ki a konyhába, hogy gyermek szive egész boldogságával mondhassa azt a drága szót, amit úgy szeretett volna mondani, de mondezideig nem volt kinek mondania. Édesapám! Édesanyám! Az ő karácsonyuk — egy kicsit, vagy egé­szen — az én felejthetetlen karácsonyom is. Németh Géza A MENNYI keresztyén kultúra ezekben a napokban serény készülődés van a szeretet és békesség megünneplésére. Ka­rácsony valamiképpen min­den nép tudatába költözött és túl a hitvallásosságon, a családok, otthonok ünnepévé lett. És ez így van különös­képpen a keresztyén vallású népeknél. Otthonainkban és azok között, akik szeretetlen közel állnak hozzánk, a kará­csony ' meghitt melegségével, boldogító érzésével készülő­dünk az ünnepekre. De ves­sünk egy pillantást a messze délre, egy olyan országra, ahol éppen fél esztendeje a teljes bizonytalanság, a fölfordulás, a jogtalanág és igazságtalanság dühöng, ahol fel-felcsapnak a gyűlölködés, a testvérgyilkos­ság forró lángjai, ahol a ka­rácsonyi megértés meleg em­beri érzései helyet a létbizony­talanság uralkodik, a békesség helyett a fegyverek pokoli hangja csattog: Kongóra. Fél esztendő óta a világ ér­deklődésének középpontjába került ez a hatalmas afrikai ország. Fél éve csupán annak (június 30-a óta), hogy az em­beri méltóság szintjére emel­kedett, hogy felszabadult a gyarmati sorból, hogy önálló­vá lett. Fél éve az egyszerű afrikai törzsek és fekete test­véreink örömtüzei világították be a forróöv éjszakáit és ve­lük örült a világ jóérzésű em­beriségének többsége. Fél éve és ma az örömtüzeknek csak a hamvait látjuk. Szorongó ér­zéssel kiáltjuk a szolidaritás szavát feléjük, mert féltjük színes testvéreink jövőjét az erőszaktól, az embertelenség­től, az igazságtalanságtól. És éppen mivel olyan erők és célok érvényesülését figyel­hetjük, amely egyáltalában nem szolgálja ennek a népnek a javát, érezzük szükségét ki­mondani: igazságot. emberséget Kongónak! Ezt a szavun- í kát pedig — és itt drámai­vá válik mondanivalónk —, a keresztyén Nyugat felé kell kimondanunk. Miért? A KONGÓI ESEMÉNYEK NAGYJÁBÓL VILÁGOSAN ÁLLNAK ELŐTTÜNK. Közel iszáz esztendőn keresztül volt fbelga gyarmat ez a dúsgazdag, Shatalmas ország, amelynek te­rülete Európának több, mint negyed része; Belgium több, mint egy évtized óta tudta, hogy Kongó függetlensége 1960. június 30-án következik be. Kevés azt mondanunk, hogy ezzel a ténnyel mit sem törődött; Mélységes felháborodás­sal kell elítélnünk, hogy nemcsak, hogy nem ké­szítette fel a bennszülött lakosságot erre a történel­mi pillanatra, de minden erővel azon volt, hogy fé­kezze. visszatartsa ezt a szerencsétlen népet a fej­lődéstől. „Kongó népe még nem érett, nem alkal- kalmas az önállóságra”, ez Belgium hivatalos hangja. És ha így lenne, kinek a bűne ez? Ki felel azért, hogy 12,3 millió kongói beszülött lakosból csak tizenhat az egyete­met végzettek szama? Hát ennyi tellett csak a közel egy évszázados gyarmato­sításból? Ismét hangsú­lyoznunk kell, Kongó az egyik leggazdagabb afrikai gyarmat volt. Hát csak ennyi jutott a sok milliár­dos haszonból? DE TEGYÜNK VILÁGOS­SÁ NÉHÁNY MEGDÖBBEN­TŐ ADATOT: 3911-ben Sir H. Johnston közlése szerint Kongó lakossága 15,5 millió bennszülött, négyezer európai. (Tudnunk kell azt, hogy az angol kormány 1903-ban pa­naszt emelt Kongó tisztviselői ellen, hogy „a bennszülöttek­kel embertelenül bánnak”, no­ha nagyjából ezidőben már túl vagyunk a rabszolgakeres­kedelmen.) És most kapasz­kodjunk meg! Az UNESCO 1957-es adatai szerint a lakos­ság száma 12,3 millió és ebből 100 ezer a gyarmatosító. Ha a természetes szaporodást nem is kutatjuk, hová . lett a kü­lönbség? A többi? akkor hi­szen itt szabályos emberirtás folyt! Még egy-két adatot: egész Kongóban 600 orvos folytat szolgálatot. De egy percig sem gondolhatok arra, hogy a bennszülött lakosság körében, mert hiszen a néger lakosság több, mint fele ma­láriabeteg, kb. a fele álom­kóros, a csecsemőknek kb. a fele első életévében meghal. Ha semmi mást nem tud­nánk, csak ezt, ez olyan vád­irat a fehér ember ellen, hogy erről szólni is alig lehet. Az ember szinte nem akar hinni a ‘ szemének. De súlyosbul a körülmény azáltal, hogy mind­ez keresztyén köntösben tör­tént. Kongó szinte valamennyi iskolája keresztyén misz- szió kezén van, alig né­hány a vállalatok, illető­leg az állam kezén. Ugyan mit tudott tanítani a ke­resztyén erkölcsről az az iskola, vagy az a misszio­nárius, aki a négerek kö­zött élt (4,5 millió keresz­tyént tartanak nyilván!), ahol a másfél millió benn­szülött munkás a huszad­részét kereste a fehér em­ber bérének, ahol beteg­ségére nem volt orvosság, kórház, mert mindaz drá­gább volt a bennszülött életénél, ahol a halálozási arányszám a világon az elsők között van, ahol... de ne folytassuk! AZ ÖRÖMTÜZEK KORAI­NAK BIZONYULTAK. A nagynehezen eljött szabadság zsarátnokait újra igyekeztek eltaposni azok, akik ennek a rendkívül gazdag országnak roppant jövedelmét, hasznát az egyszerű bennszülöttek vé­rén váltották meg. És milyen különös! Ebben a törekvésben „testvérkezet kaptak” „a ke­resztyén” Nyugatban, Ami a kongói kérdést leegyszerűsíti, az az, hogy a hatalom jogarát és a haszon zsákját nem ad­ják ki egykönnyen kezükből. De hiszen így hazug az élet, az erkölcs, a tanítás! És így van: Kongóban válságba jutott a keresztyénség, a művelt Nyugat, a fehér faj civi­lizációja! Az egész gyar­mati rendszerben, bárhol legyen is az a nagy vilá­gon, ez derül ki. Emberte­len, hazug élet ez. NÉZZÜK AZ ISMERT ESE­MÉNYEKET: Kongó önálló­sul, megalakul a parlamentje, megválasztja a nép vezetőit, törvényes kormánya alakul. A belgák ragaszkodnak ahhoz, hogy a fegyveres erők veze­tői fehér tisztek legyenek. Amikor ezt a parlament és kormány nem tűri. külön, ún. szakadár kormányt alakíta­nak. A gazdag Katanga tar­tomány továbbra is Belgium befolyása alatt marad. Szep­temberben kirobbantják a test­vérharcot. Az ENSZ rend- fenntartó egységeket küld Kongóba. A belső válság a tekintély rombolás és megvesz­tegetés folytán tovább mélyül, csoportok és klikkek forgá­csolják a nép erejét. A törvé­nyes kormány törvénytelen eszközök rabja lesz. A hát­térben némán áll a „rend fenntartására” kivezényelt hadsereg és míg egyrészt dü­höng a szított szenvedély, másrészt a páholyokban csiga­lassúsággal „tárgyalások” folynak Kongóról. Ez iélek- mérgezés, embertelen felelőt­lenség! Ami hat hónap óta Kongóban történik, azért a történelem ítélőszéke elé kell egyszer állni! MEGSZÖLAL-E MÉGIS A LELKIISMERET SZAVA VA­LAHOL? Meg! És mint ke­resztyén lelkipásztor, hívom fel a figyelmet arra, hogy nem a keresztyén Nyugaton, ha­nem a nem-keresztyén Kele­ten szólalt meg először a lelki­ismeret szava. Először és nem utoljára. A kongói nép, az el­nyomásból, kihasználtsó,gból szabaduló nép a testvéri han­got innen hallotta, az emberi kezet innen Keletről érezhet­te. És fogja is hallani, amíg végleg nem lesz szabad, amíg végleg nem kerül abba a sor­ba, amelyben minden nép ele­mi joggal élhet. Ez a tény mélységes alázat­ra int bennünket és ugyanak­kor keresztyén etikánk sok­szoros mérlegre tevését köve­teli. Az emberi hang, a test­vériség szava, az egyenlő bá­násmód és egyenlő jogok, az élet feltételéiül adott gazda­Békeőrség a Pentagon előtt A quáker Baráti Társaság több mint nyolcszáz tagja bé­keőrséget tartott Washington­ban a Pentagon előtt és egy tiltakozást küldött Eisenhower elnökhöz, amely mindenfajta háborút elítél. A tüntetés an­nak a napnak évfordulóján volt, amelyen a quakerek jó háromszáz évvel ezelőtt első bókekövetelésüket juttatták el II. Károly angol királyhdz. Néger érsek Ugandában Az ugandai (Afrika) angli­kán egyháztartomány első ér­sekévé a 48 éves namirembei püspököt, D. Leslie Brownt választották. Ezzel az ugandai anglikán egyház további lépést tett az önállóság útján. Dr. Lesbe Brownt 1961. áprilisá­ban iktatja hivatalába D. Fi­sher Canterbury-i érsek. Az új egyháztartomány 8 püspö­kéből 4 európai, 4 pedig af­rikai. Halál —feltámadás Ha meghalok — de én többé nem halok meg —, és ha va­laki megtalálja koponyámat, ez a koponya had prédikálja neki még a következőket: ne­kem nincs szemem, de mégis látom őt; nincs agyam, sem eszem, mégis átfogom öt{ nincs ajlcam, mégis megcsó­kolom őt, nincs nyelvem, mégis magasztalom őt mind­nyájatokkal együtt, akik az ő nevét segtíségül hívjátok. Kemény koponya vagyok, mégis egésaen ellágyultam és megolvadtam az ö szereteté- ben. Mint kincs fekszem Is­ten szántóföldjén, mégis fent vagyok az Isten országában, Minden szenvedést feledtem. Az ő nagy szeretete tette ezt velem, amikor ő hordozta ke­resztjét és kiment a Golgo­tára. (Égy régi prédikációból.) j sági lehetőség becsületes, igaz- I ságos elosztása, a szabadságra való juttatás onnan kap se­gítséget, ahol ez már valósul és ahol ennek már hitele van. A kongói események önma­gukért beszélnek, önmaguk hoznak halálos ítéletet a gyar­mati rendszer fölött. A nap­jainkban lejátszódó történel­mi színjáték sok hazugság, visszaélés, embertelenség drá­mája elöl húzza el a függönyt. Mi keresztyének néhány óra I múlva meggyújtjuk a fenyő­fán az Isten emberszerető, embereket felemelő csodájára emlékeztető gyertyácskákat. Felolvassuk a karácsonyi evan­géliumot. Ez az evangélium eggyé forraszt bennünket min­den néppel. Isten minden nép számára küldte Fiában a Sza- badítót. Az együttérzés, a má­sokért való törődés vigye el suhogó karácsonyi szárnya­kon üzenetünket a feketék nádkunyhóiba, ahol maláriás lázban, égő szemekkel egy jobb jövőről álmodnak testvé­reink, hogy ezen a karácso­nyon az ő ügyükért is imád­kozunk, szívünk minden dob­banásával aggódunk értük, se­gíteni akarással és megbecsü­léssel sorakozunk azok mögé, akik Kongó igazságáért, em­berségéért harcolnak. Rédey Pál VILÁG MAJD VALA- ORSZÁGÁBAN a hatására yerekkorom karácsonyait mindig puhán omló 'hófüggönyön át látom. Szüret után egykettőre deret szórt az ok­tóber, november ködgubában vacogott, s december csillagos éjszakái jeget leheltek árokra, patakra, tóra. S mi osontunk lopva a falu végére, patkós csizmánk sarkára áll­va, kanyarítgattuk a jégen a fejtetőre állí­tott, nagy 99-eseket. Míg haza nem porolt 'valamelyik szülő: „Azt hiszitek, minden év­ben hoz csizmát az a szegény Kis-Jézus.” Igaza volt: szökőévenként ha jutott egy pár csizma, s az volt a téli is, meg a nyári is. Aztán éles ádventi szelek kihasították a nagy felhődunyhákat, megeredt a hó, s be­takart rókacsapást, halott lombot, tolvaj­nyomot, minden szennyet, minden rosszat... Hóember, hócsaták, hófehér karácsonyvá- rás. Az ünnep izgalma ádvent legelején kez­dődött. Először lucázni kellett. Házról házra jártak a kotyulók. „Luca-Luca, kity-koty, hajnal lesz, hajnal lesz...” A legtöbb diót az a lucázó kapta, aki a legnagyobbat tudta kívánni: „Tojjék a magok tikja hármat is naponta.” — „Kevés az, fiam!” „Akkor ti­zenhármat!” „Akkora sunkájuk legyen, hogy 'két ember emelje!” „Áztassák lábokat öt- akós hordóba”, — és ehhez hasonlók. Érde­kes, hogy ezeket a vaskos-nyers eszem-iszom kívánságokat karácsony tövében nem érez­tük szentségtelen ünneprontásnak. Luca napjától szentestéig éppen tizenkét nap. Az öregek gondosan figyelték naponta az időjárást, mert amilyen most egy-egy ■nap, olyan lesz a jövő év egy-egy hónapja: napos, szeles, száraz vagy csapadékos. Min­den ádventban megírták a Luca-kalendáriu- mot, hiszen úgy várták a földjeikre a jó időt, mint lelkűknek a Messiást. Aztán jöttek a regülök. Csörgős bottal, kölcsöndudával, hólyagbőgővel. „Hej, regü- rejtem, majd neked ejtem...” A folytatást jórészt eltemették már előlem régi behava- -eott telek, de egyre jól emlékszem: JFüz­töl-viztöl, télbe’ futástól ments meg Uram, minket. ..” Krisztus szavából született ez a regülő töredék, hiszen Ö mondta: „Imádkoz­zatok, hogy futástok ne télen legyen...” De benne reszketett öntudatlanul is régi tatár- török-német dúlások mélyöröklésű emléke, természeti csapások védtelenségének pa­raszti félelme. Öreganyám jól tudott mesélni. Karácsony­ra néző, hosszú ádventi estéken különösen. Csörgött a morzsolt kukorica, csutkából emeletes házakat építettünk, gyerekek, a kályha mellett, s hallgattuk öreganyám ka­rácsonyi történetét. Szinte megsimogattuk a jámbor csacsit, meg a szelíd ökröt a ragyogó jászolbölcső körül. A kéményben huhogott a szél, „hát nem fázott az a Kis-Jézus ilyen hideg télben?” „Hogyan fázott volna? Hát nem tudjátok, hogy a Kis-Jézus kályhácskái a barmok voltak?” S már mondta is a Ge- rádválból: „ötét édesanyja, Mária, Pólába pólálá; Teve a jászolba, a rút istállóba A nagy Királyt, Kit ökör és szamár szagolással Esmérnek Uroknalc, És a hideg ellen ők őrizik Szépen fuvallassál.” Aztán már dallammal mondta az öreg Zengedező karácsonyi énekét: „Nincs néked meleg helyecskéd, Sem gyöngén rengő bölcsőcskéd. Néked bársonyod a tafotád Asszú széna lágy párnácskád, Noha nagy-dicső Király vagy, Értünk, imé, mily szegény vagy...” karácsonyok Hol volt akkor már a. török, de öreg­anyám erről is tudott igaz történetet. Hogy réges-régen, mikor a fene tarfejűek voltak itt az urak, két magyar gyerek karácsonyi énekkel adott szerenádot mulató török ka­tonák ablaka alatt. Egyszeresük kivágtak az ablakon egy nagy boros kökorsót. Akit el­talált, meg is vakult tőle, a suttyó gyerek. De valamelyik töröknek odabent annyira meg­tetszett az ének, hagy végképp ittmaradt Magyarországon, öreganyám váltig állította, hogy Török Balázs ennek a magyarrá éne­kelt töröknek az ivadéka. Karácsonyfa elég későn jött a falunkba, Pedig erdő mellett laktunk. Érdekes, az első karácsonyfának nem örültünk, sajnálgattuk. Olyasféle érzésünk volt, hogy szegény kicsi iácska, nem hagytak megnőni. Kis magyar szívünk megérezte tán, hogy a karácsonyfa német szokás? Vagy a szép nagy élő fák későbbi kedvelője tiltakozott bennem? S egy kicsit ma is így vagyok. Pedig nagyon sze­retem a karácsony külső hangulatát is. De amikor így karácsony táján évről évre le- baltázzák százezernyi kis fenyöcsecsemök nagy-nagy erdőit, hogy néhány hét múlva kopasztva szemétdomb-sírba hulljanak, — ezt egy kicsit mindig tömeggyilkosságnak érzem. Jézusnak két fája volt, s egyik sem volt ékes: a kopott jászol és a véres ke­reszt ... Űj színt kaptak a karácsonyok, mikor soproni diák lett a kis falusi fiú. Dúlt az első világháború, vékonykenyéren élt min­denki, hát még a diák. S mikor december közepén mentünk hazafelé kukoricaszár-aö­lakú vonaton, versenyt nótáztunk a kerekek csattogásával, mert. szívünkben benne volt nemcsak Jézus várása, hanem az egész gyö­nyörű karácsonyi vakáció. Évtizedekig egymagám voltam gimnazista- diák az egész faluból. Nem is tudom, hogy karácsonykor én vágytam-e jobban haza, vagy engem várt jobban a falum. Mert én vittem a legújabb nótákat, meg a legújabb híreket. Mikor elmondtam, hogy Sopronban már csak kenyérért adnak sót, összenéztek az öregek: nem lesz ennek jó vége. S a falu karácsonyfái alá odatelepedett a bánat, meg a katonai behívás félelme. S riadt szemünk szinte látta, amint szép fiatal katonák, tán épp karácsony estén, tán épp a falunkból, fehér halálba hullnak a harcterek hómezőin. A hazáért, amely csak mostohaanyánk volt, s a királyért, aki min­ket sohasem szeretett... Karácsonyesti áhítatról mentünk egyszer hazafelé. Felettünk szikráztak a csillagok. „Meg tudnád-e mutatni, melyik lehet a Jé­zus csillaga?” — kérdezte egyik pajtásom. „Hát az a fényes, ni!” — bökte rá a másik. „Nem az. hanem amaz, mert az fényesebb” —, mondta a harmadik. Ezen aztán hajba- kaptak, s már-már elszállt a karácsonyi áhi­tat. De a bölcs harangozó eligazította a vi­tát: „Hát annyit se tudtok, hogy valameny- nyi csillag mind az Üvé!” Azóta megnőtt és nagyott lépett a falum. Tanárok, mérnökök törtek ki belőle. Az uj nótákat megafon tanítja, a híreket házhoz viszi a rádió. S én múltba tűnt karácsonyok fehér emlékénél azt remélem: a falum népe úgy megy a jövő felé, hogy soh’se veszik össze többé Jézus csillagán. Hiszen minden csillag az Övé! Szabó JÜwmJP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents