Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-12-25 / 52. szám
Móra Ferenc: Sztárai Mihály: A KARÁCSONY IGÉI Szép karácsony szép zöld fája Nyolc éves voltam, a harmadik elemibe jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Űri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben, az oltár mellett, s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a mennyei fenyőt feldíszítse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kis kunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszol- ták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad fekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé. — Aztán nem félsz majd, kisfiú? — emelte fel az állam valamelyik tanító úr. — Nem félek én, csak a kutyáktól — mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót — meg a bakteroktól. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba s kezembe adták a köszöntő verset, amit Fehér tanító írt, Isten nyugtassa a haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát meg akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral. Szép karácsony, szép zöld fája, Mondsza csak, honnan jövel? Sok ilyen sohse hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel s ezekkel rikattam meg legjobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyat mond, amit maga sem ért meg. Mindén program szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőkön, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jégcsapban olyan jót. Olyan rothad t- zsindely zamatú volt, amilyent semmiféle cukrász nem tnd produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a jegcsap szopogatásától elmünk a lámpaláz. Azt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám ráinadta a nagykendöjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat, meg az államat mardosta a hideg. Dohát nem szúrt szemet senkinek, télén minden rendes orr cinegéi fog. A tanítóké, a tanítónőké is azt fogott, akik az iskola, sarkán toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony áldott szeme. — Attól félek — mosolygott fel, mikor meglátott —, hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot Mégiscsak kellene ra •valami kabátot adni. Mindenki igazat adott neki, de hát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába és ott fölruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalléros ünneplőben. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét. — Én odaadhatnám a gyerkőcnek addig a bekecsemet — mondta egy kicsit vontatva, mmtha csudáivá önmagát. — No, azt megfizeti az Isten, Károly bácsi — repkedett Berta kisasszony s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a bekecséből. — Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam — hőkölt vissza ijedten az öregember —, hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem. Fiát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Reim is adták és bizonyosan na,gyón jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki sem látszott, a kezem feje a könyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleum szaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé —, ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor diszmagyarl látok. A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahova alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berliner Kendös öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a mézes fokhagymáéval — olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra be- viaskodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtiszlelendö úrral. — Székre kell állítani ezt a Hüvelyk Matyit, hiszen így egészen elvész! Ssóirlották is a harangozok he *e oaUvonogatással felelt a sekrestye ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget! — Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt valaki s rá- állított a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel — óh, nem leszek én soha többé olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öreg templomban. Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohasem próbált még ilyent életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a kerubi- nok és én már kezdtem álomba, zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szente tanító ur megrántotta rajtam az úri kabátot. — Csak bátran, Fericském! Hát miért ne lettem volna bátor. Csen- gettyűzött a szavam, az emberek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön: Szép karácsony, szép zöld fája, Mondsza csak, honnan jövel? Itt az instrukció szerint szétvetettem a két karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röf fentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátántaposást, és szalutált a láng kardjával. — Ember vagy, Fericske — jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztél, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed: Persze, csak a kabátujját adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt a baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben. — Gyere hát, nem hallod — rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. — A nagyságos úr akar megsimogatni. Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfi arca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott: — Gyere kis pajtás, majd leveszlek. — Nem..,, nem ereszt a Iában — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a Iában hozzánött volna a kőhöz. — Mi a macska, nem ereszt a lábad? — nevetett Holló s erősen magához rántott. Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat éspedig jó kiadósán. — Jaj, jaj, jaj, ne bántson! A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és — és Berta kisasszonytól hallottam később — vérehagyottan emelkedett föl. — Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz. A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmában léptem a közszereplés terére s ezért nem tudtom róla elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapadt a kőhöz. — Sebaj, kikerül a maga foltjából — nyomogatta a lábam Sor doktor úr, hogy ottfeküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyérsütögető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne el- szalajtani Deslcóért, a városi előfogatosért. És így ültem először életemben úri hintán, ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendös asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok változandóságán. Sokan még akkor is törölgették a szemüket a meghatottságtól és dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen levők, egy-két szüle azonban elégedetlen reszkette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt. — A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony — próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és felesége, ha ismerőst látlak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvilágositásával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ö gyereküket karolják fel az urak Krisztus Urunknak áldott születésén. Nagyon fehérképű volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik otthon, bizonyosan valami nagy nembül való úri fiú volt, ugyan úrikisasszony is lehetett, nagyon sergeiie- pergette magát. Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti a lehúzott talpamat s akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli Isten is, aki más, mént asz «s üstén. aki. a nyarat mosolyogja. Azúr Krisztus születése ünnepére (Részlet) Minden embernek mi örömet mondunk, Az kik az Krisztusban igazán bízunk, Beszédére figyelmesen hallgatunk. Néki engedünk, Az ő szentségével igazán élünk, Szent Leikével tartatunk, Jámborul élünk. Jézus Krisztus ez világra szülcték, Ki Atyától öröktől születők. Mindnyájunknak ígérteték, adaték, Prófétáltaték, Sok áldozatokkal az ó törvényben Szépen megpéldáztaték, Értünk áldozék. Krisztus Jézust valljuk mi csak egy személynek Istennek és az igaz embernek, Szent Atyjának ő egyetlen-egyénnek. Szűztől szülöttnek, Mi közbenjárónknak, mi Megváltónknak, Es mi üdvösségünknek, Szentek szentének. Hamis életéből hogy minden megtérjen, Az Krisztusnak lelkében örvendjen, Beszédének tiszta szívvel engedjen, Igazán éljen, Egész életében az ördög ellen Szüntelen vitézkedjen, Jó hitben légyen. Az ítélet napján ö semmit ne féljen, Megdicsöült testben és ö felkeljen. Jobb kéz felől Krisztus mellett ő légyen, Ö reá nézzen, O szent országába ő véle menjen, Az Szent Lélekkel örvendjen, Örökké éljen. Légyen nagy dicsőség az Atyaistennek, Egyetemben az Fiúistennek, Szent Léleknek egy Istennek, Es külön három személynek, Kit az szent angyalok sok szentekkel Mindörökké dicsérnek, Néki engednek. AZ APÁM Ott áll a kapuban, meghajlott a háta, úgy néz rám, minthogyha mindig visszavárna; az apám. Megfordulok százszor, integetek némán, ö meg áll görnyedten s csak merően néz rám: az apám. S hogy nő a távolság szivünk marad közei, karját már nem látom s érzem, mégis ölel: az apám. És viszem magammal a kapuban állva, volt a tárgya annak a keresztyén béketalálkozónak, amelyet Halléban tartottak a Német Demokratikus Köztársaság Nemzeti Frontja és a Körzeti Béketanács rendezésében. Felszólalt a békeülésen Gerald Götting, az államtanács helyettes elnöke, a Keresztyén Demokrata Unió főtitkára is. Többek között utalt arra, hogy a béketábor erőinek megnövekedése a keresztyének számára is új és nagyobb lehetőséget nyújt, hogy a keresztyén békeküldetés realizálásával együttműködjenek a békéért. Éppen advent és karácsony idején kellene a keresztyéneknek meg- hallaniok és komolyan vcnniök az evangélium békefelhivását, amelynek ma úgy kell hangzania, hogy a keresztyénség feleletet találjon, mégpedig a helyes feleletet találja meg, a mi időnk kérdéseire. A tartós békerend megteremtéséért vívott harcban a kenapsugár keretbe az alakját zárva; az apám. így fogom öt látni, hogyha egyszer nem lesz, akkor is így néz rám, ha szívében csend lesz: az apám. Tudom, így fog várni, a két karja tárva, ahogy itt lenn tette a menny kapujába’ az apám. 1960. december. resztyéneknek még szorosabb és erőteljesebb kapcsolatot kellene létes.teniők minden békeerővel. Felszólalt a békegyűlésen dr. Bartha Tibor magyar református püspök is. Szólott az egyház szolgálatáról a világban és a Prágai Keresztyén Békekonferenciáról. Saját egyháza példáján mutatta meg meggyőző módon azt a szükségességet, hogy a keresztyéneknek aktívan kell részt venniük egy új társadalmi rend felépítésében. A teológiai és világnézeti különbözőségek vonatkozásában a minden ember iránti feltétlen szeretet a keresztyéneknek egyetlen el- kötelezése. Ebben az értelemben akarja a Prágai Keresztyén Béke- konferencia ráirányítani a figyelmet az egyház szolgálatára a világban, ráirányítani a figyelmet a békekérdésre, mint az emberiség élefckérdé- -séíes — Karácsony mindkét napján az oltárterítő színe: fehér. Karácsony első ünnepének ol- tári igéje: Hm 5, 18—21; szószéki igéje: Jn 1, 14—18. Délutáni ige: Mik 5, 2—5a. Karácsony második ünnepének oltári igéje: 1 Jn 4, 9—16. szószéki igéje: Jn 13. 34—35. Délutáni ige: Ezs 49, 13—16a. IMÁDKOZZUNK! Örökkévaló szent Isten! Szent érzésekkel, énekkel, a. boldog gyermek mosolyával, Ténnyel s a szeretet és béke örömével dicsőítünk Téged azért, hogy karácsony ünnepével ismét kegyelmesen megajándékoztál bennünket. Mindennél jobbafi szeretnénk, megköszönni Neked, hogy Jézus Krisztusban Megváltót küldtél erre a világra. Köszönjük a róla szóló bizonyságtétel örömhírét, mely hozzánk is, most is eljut, hogy a sötétségből világosságra, gyűlöletből szeretetre, a bűnből tisztaságra, a céltalanságból és örömtelenségből alkotó munkára, mások és magunk boldogságának előmozdítására hívogasson, buzdítson és bátorítson minket. Buzgón esedezünk, áldd meg ünneplésünk, két. Áldd meg kegyelmesen közeli és távoli szeretteink ün-, neplését. Hogy pedig ez így legyen, szólaltasd meg né- künk most is a testté lett Igét, Jézus Krisztus evangéliumát tisztán és igazán. Űr Jézus Krisztus, m^ny- nyei Atyánk egyszülöttje, aki teljes voltál kegyelemmel- és igazsággal s így kinyilatkoztattad a soha nem látott isteni titkokat, állj előttünk életeddel, példáddal, bölcsességeddel, s értünk szerétéiből vállalt szenvedéseddel és megváltó haláloddal úgy, hogy a Benned adatott kegyelem elég legyen nekünk, amíg csak a földön élünk és soha ne té- velyedjünk el hamis istenek és vallások kísértései között. Ajándékozz meg bennünket állhatatos emberszeretettel, hogy kitartóan és eredményesen tudjunk minden jóaka- ratú felebarátunkkal együttmunkálkodni hazánk és a.z emberiség békéjén, jólétén, előmenetelén. Urunk Istenünk, légy ezen az ünnepen a szenvedőkkel is. Áldd meg a betegeket gyógyulással. Vigasztald az özvegyeket, árvákat, elhagyottakat, a gyászolókat és a, sírókat a Te végtelen szereteted bizonyságával és felebarátaik szere- tetének áldásaival. Áldd meg egyházunkat, igehirdetöit és gyülekezeteit. Áldd meg az egész világ keresztyénségét, hogy ünneplésével igaz bizonyságot tegyen Rólad, s a Békesség Fejedelméről, akit elküldöttél a lyázáreti Jézusban. Megváltónk nevéért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen. PVTTVTTVTVTTTTTTTTTTTTTTTVTT'y £ A Sajtóosztály iratterjesz- } ► lése értesíti a Gyülekeze- 3 ► leket, hogy megjelent J t a * ► KORÄHSKOLA I. J £ amely a templomi kántori j £ szolgálathoz szükséges ele- 3 ► mi tudnivalókat és éneke- jj finkhez előjátékot tártál- 3 ► máz. ' 4 ► A kottafüzet ára 52,— Ft. 4 ^Megrendelhető a Sajtó- i osztályon, 4 ^Budapest, VIII. Üllői h. 24. 3 fatééétmétám uitiaim >*3 Gyarmathy Irén A keresztyének békeküldetése
