Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-12-18 / 51. szám
A festői szépségű bánki tó közelében, csipkézett, magas dombhátak völgyében fekszik Felsőpetény. Középen szeli ketté a Lókos-patak szelíden csobogó vize. Hol halkabb, hol erősebb zúgással Rákóczi szabadságharcának utolsó fel- lobbanásáról beszél, a rom- hányi csatiról. Nógrádnak különlegesen jellegzetes faluja a 800 lelkes, többségében evangélikus Felsőpetény. Ízes palóc nyelve, színes népviselete és élénk gondolkodásmódja még „Palóc- országban” is külön helyet biztosít neki. Természeti kincse, amire büszke: az anyag. Nógrád más, homokos tájairól ősztá- jon idevetődő ember ugyan nem irigyli első látásra ezt a kincset... Eluralkodik ilyenkor az utak kövét is elnyelő, vendégmarasztaló, agyagos sár. A falu népe azonban gumicsizmájában, ruganyos kiegyensúlyozottsággal méregeti, s hálás tekintettel simogatja meg. Ebben a jó földben terem a búzája, kenyere. Ez ad bőséges kenyérkereseti lehetőséget a másfél kilométernyire létesült agyagbányában. Onnan szállítják a közeli rom- hányi kályhagyár exportra is keresett csempéihez a különleges összetételű agyagot. Ez segíti hazánk lakóinak egy részét a téli meleghez. S ennek az agyagbányának köszönheti Felsőpetény régóta élvezett villanyvilágítását is. A felsőpetényi agyag nemcsak a falunak, nemcsak szőkébb hazánknak, Nógrádnak kincse, hanem az országnak is. ÍCoolintartalma nélkülözhetetlen a nagy iparközpontok szívverésében. a csepeli, ózdi, sztálinvárosi gyárak kohóiban. Minden oka megvan tehát a falu népének arra, hogy ne legyen hűtlen, de nagyon is hálás, sokszoros lekötelezettje hűséges kincsének, a felsőpetényi agyagföldnek. A falu „sárga gyémánt”-ja szikrázó nyárban kemény, mint a kő, esős évszakban puha, mint a friss láva. De más kincse is van a falunak. Az építészetileg is remek egykori kastélyban működik az ország egyik legkorszerűbb óvodája, a Nógrád megyei Gyermekotthon. Hetven gyermeknek nyújt meleg otthont. Lakói nemcsak a megyéből, hanem az ország minden tájáról érkeznek ide. Üjszerű játékok sokaságától a televízióig s fenyőfáktól szegélyezett virágos, vagy havas parkig minden a vidám gyermeksereg rendelkezésére álL eteny ki Az igazgatónő egyénisége szeretetet sugároz. Látszik rajta, hogy hivatást tölt be. Ragyogó arccal mondja: „Szomorú gyermek nálunk nincs!” Szavait igazolja. Bevezet egy terembe. Tizenöt-húsz csillogó gyermekszempár tapad a foglalkoztató „óvónénire”. De bizalommal sietnek a beállott szünetben hozzám is. Nyoma sincs az idegentől való tartózkodásnak. Tekintetük tükrében az otthonra talált gyermek hálájának meleg fénye játszik. Nem lehet meghatottság nélkül ilyen kincsekre bukkanni! De amlegnagyobb meglepetés ezután várt rám a gyülekezetben. Balassagyarmati szolgálatom közben sok felsőpetényivel találkoztam. A meglepetés azzal kezdődött, hogy 10—12 éve látott férfiak pontosan megmondták, hol, miről folytattam velük lelkipásztori beszélgetést. S azzal tetőzött, hogy több asszonytestvérünk azzal az igével köszöntött rám, amellyel én léptem valamikor a betegágyához. Mindezek, koronájául lelki kincseket találtam! Érdeklődve néztem meg ezeknek a régi ismerősöknek az elmúlt évben újrafestett, szép templomát. Tavaly ünnepelték a templom felszentelésének s egyben a gyülekezet anyaegyházzá alakulásának 175. évfordulóját. Boldogan mondta Záborszky Csaba, a felsőpetényiek melegszívű pásztora: „Két önkéntes kántorunk is van! Aki vasárnaponként szabad közülük, az egyik 15 kilométernyire levő szomszéd gyülekezetei segíti ki, télen-nyáron hegyeken át biciklizve, hogy ott is szolgáljon Isten dicsőségére az orgona.” Jó volt mindezeket megtudni s tapasztalni a hegyek között meghúzódó kis Felsőpe- ténybein. Sok, nem is remélt kincset találtam benne. Rónay Zoltán KEZEK Sohasem hittem, hogy így fog majd fájni, ha apám remegő kezét fogom látni. Ma is ahogy néztem, nem tudtam megállni, hulló könnyeimet előle elzárni, Gyorsan lehajoltam, arcom beletettem remegő kezébe s közben verekedtem élettel, halállal, bajjal és a gonddal, minddel mi okozta és főképp magammal, hogy remegő kezét csak könnyezni tudom, mikor egy vele a vérem és húsom. Ujjal merevek, lassan kering vére. mennyit küzdött értem — talán meg sem érte. Remegő, drága kéz, rajta van az arcom mintha megpihenne, ahogy rajtatartom. mintha beszélgetnénk: egy arc és egy tenyér, hogy tudnám leírni, melyik, miről beszél. Megcsókolom. Így még nem csókoltam kezet, remegő, drága kéz, apám keze vezet mint rég hazafelé. Szívem melegíti, s hogy el ne botoljak, elibém teríti. Otban hazafelé egy férfi ült mellém, • hároméves fiú kapaszkodott mellén. Apróka tenyerét apja arcán tartja, az meg sajátjával lágyan betakarja. szívét csókolja rá a csöppnyi tenyérre, a kicsi meg kacag, kapná kezét félre, »ója nem engedi, a szemét behunyja... hogy most mit érezhet, csak az Isten tudja. Gyarmattiy Irén LEVÉL AZ IGEHIRDETÉSRŐL u. Végül engedje meg, hogy még egy nevet említsek, melynek napjainkban sokaknál az evangélikus egyházon belül és azon kívül is nem valami magas az árfolyama, noha már közvetlenül 1946. után bizonyára mindenféle elgondolható megbecsülésben részesítették volna, hacsak akkor nem lett volna olyan balga, hogy az egyházat a Szentírás mértéke alá állítsa. Egyházi elnökünkre, dr, Niemöller Mártonra gondolok. Természetesen nem akarom magunkat a gyülekazetben az ún. „nagyok”-kal egysor- ba állítani. Mi csak egészen kis emberkék vagyunk mellettük. Ezek ellenére azonban nekünk papoknak — de minden gyülekezeti tagnak is — az egyház Urának igéjére kell hallgatnunk. Annak az igéjére, akiben ke- resztrefeszítésének óráján mindnyájan megbotránkoz- tak. — még, és nem utolsósorban, tanítványai is — és aki mégis mint Feltámadott. Máté evangéliumának végén azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom menyen é s a földön, ezért menjetek és tegyetek tanítványokká minden népet...” Ez azt jelenti, hogy a keresztyén egyháznak vagy gyülekezetnek és abban mindenekelőtt a lelkésznek de mindazoknak is, akik hozzß- tartoznak a gyülekezethez — csakis ennek az Úrnak kedvéért szabadna a száját kinyitnia. Róla pedig most is csak azt kell hirdetnünk, hogy Ö „Istennek az az egyetlen szava, akibe az életben és a halálban bizalmunkat vetjük”. Nemcsak tehát a halálban, amikor lehetőségeink elenyésznek, hanem az életben is, amikor még lehetőségeink és feladataink előtt állunk. Erről a Jézus Krisztusról kell nekünk a Szentírás alapján bizonyságot tennünk. Ezen az alapon állva beszélhet és dönthet az egyházi vezetőség is, ha a lelkész igehirdető szolgálatával kapcsolatban kritikai szót akar emelni. Lehetséges prédikációink ellen ún. okos és realisztikus ellenvetést tenni és mi, lelkészek is bizonyosan sokszor vagyunk abban a kísértésben, hogy szívesebben vessük magunkat j alá az ún. „okosság” ilyen megfontolásainak. Azonban az ilyen kísértésektől kell, hogy távol tartson bennünket az írás igéje, vagy nem szabad többé magunkat evangélikus keresztyén igehirdetőknek neveznünk, mert akkor nem Krisztusnak, hanem valamiféle vallásnak szolgái lennénk, akik vallásos igények kielégítésére bocsátják magukat rendelkezésre. Bizonyítsák be a Szentírás alapján, hogy hamis, amit mondunk, vagy mondtunk, akkor visszavonjuk, vagy alkalmazkodunk az igényekhez. Da ha ez nem történik, akkor hitünk alapján másként nem beszélhetünk. Es ezzel a konkrétumokra térek: Hol mondja Krisztus: „Boldogok azok, akik erőszakot alkalmaznak, mert ők örökségül bírják a földet”? Ezt azonban mondja: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet”! Innen-onnan egy éve lesz, hogy Cs. Gy. tollából rövid megemlékezést olvastunk legöregebb lelkészeinkről. Innen-onnan egy éve lesz, hogy készülök ezt a cikket Cs. Gy.-nek megköszönni. A cikk íróját nem ismerem, sem azt, akinek eszébe jutott „a legöregebb lelkészeinkről” megemlékezni, de szeretném elmondani, hogy elmondhatatlan, leírhatatlan jót tettek. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, amikor édesapámat meglátogatva, elővette az Evangélikus Élet számát és boldogan mutatta a cikket. „Hogy nem feledkeztek meg rólunk, hogy megemlékeztek rólunk” — mondta és remegő kezével összehajtogatta a lapszámot és tárcájába tette, a szíve fölé. Nazareth lakossága az utolsó 12 év folyamán 16 000-ről 25 000-re emelkedett, ebből mintegy 55 százalék mohamedán, 45 százalék pedig keresztyén. A növekedés magyarázata az arab lakosság gyors szaporodása, és az, hogy a háború alatt sok arab menekült a környező falvakból a városba, és ott le is telepedett. Názárethben ma mintegy 25 keresztyén templom van, ugyanakkor azonban csak l mecset. Az izraeli hatóságok most sürgetik egy második. létesítését is, mégpedig Názáreth zsidólakta városrészében. (Héberül: Kiriath Natzrath) egy szomszédos magaslaton. Az elinduláshoz az alapot a máris rendelkezésre álló lakótelepek adják, mintegy 2500 lakossal. Hol mond ö csak egy szót is arról, hogy az övéinek megengedi, sőt parancsolja, hogy kardot — mára értve pedig, hogy tömegpusztító fegyvert -a ragadjanak? Jóllehet az egyház 1600 éven keresztül úgy viselkedett, mintha a fegyverek brutális erőszakára igent lehetett vagy szabad lett volna mondania. A tiszta lelkiismeret ezt sohasem vállalta. Hogyan történhetett, hogy a keresztyének dobták le a „keresztyén” bombát? (Japán megjelölés). Nem nyitja-e arra Isten a látásunkat, hová vezet az az út, ha a keresztyénség érvényesülni hagyja az erőszak eszközét mint ultima rációt. (Folytatjuk) Emberek nemigen hordanak szívük felett újságot. Az én édesapám mégis odatette a szíve fölé, mert ez a pár sor melegítette és titokban bizonyosan sokszor elővette és elolvasta, újra és újra, „hogy nem feledkeztek meg .. Innen-onnan egy éve lesz, hogy magamnál hordom a kis figyelmeztetőlapot: „Ev. Élet. Megköszönni.” És a napi rohanásban nem dobtam ei, hanem vártam arra a szabad pár percre, amikor ezt a pár sort megírhatom. Az ádventi esték csendje végre meghozta, bizonyítékul, hogy mindig meg kell állni amellett, ami szívből, szeretetből, szépségből fakad. Békés boldog karácsonyt kíván Gyarmathy trón A terv, hogy a lakosság 20 000-re emelkedjék. Egy nagy textilgyár fogja a szükséges gazdasági alapot nyújtani. Már egy idő óta Názárethet tették Tiberias helyett Galil- lea fővárosává és benne a köz- igazgatási épületek egész sorát létesítették. Ezzel a tervvel az izraeli hatóságok a franciskánus- rend vállalkozását is akarják ellensúlyozni, mely Názárethben a Vatikán és az egyetemes katolicizmus segítségével egy új bazilikát emel. Ez lesz a közép-kelet legnagyobb és legpompásabb katolikus temploma és azt a feladatot szánják neki, hogy a keresztyénség bölcsőjénél hangsúlyozza a római egyház jelenlétének jelentőségét. Oda tette a szíve fölé... NÁZÁRETH MA 3Zóluk ívni... RÓLUK ÍRNI EGYSZERRE nagyon nehéz és nagyon könnyű. Nehéz azért, mert a nagyszerű írókat csak úgy megihlette a téma, mint az egyszerűket és annyi fennkölt, ragyogóan szép mese, novella, regény jelent már meg róluk, hogy annak se szeri, se száma. Mégis könnyű, mert csak édesanyának, vagy édesapának kell lenni, csak a szív ablakát kell kinyitni és onnan úgy áradnak az érzések és gondolatok róluk, mint a bővizű folyam. Ilyen dialektikus ez a téma: a gyermekeink. KETTŐ VAN belőle, de egy világért sem adnám őket. Be is tölti azt a világot, amelyet az én családomnak nevezek. Ha nem lennének, olyan szegénynek erezném magamat, mint a templom egere és mert vannak, olyan gazdag vagyok, mint a leggazdagabb keleti nábob. Uralkodó, hadseregvezér, bölcs és minden vagyok közöttük és szemem sugarai, a mosolyom, vagy hangom kíséri minden mozdulatukat. Az apjuk vagyok és ők ezt tudják. Ez olyan biztonságot ad nekik, mint szakadék szélén járónak a korlát. De még többet! Az én kezem biztosabb nekik minden biztosítéknál. Kis kezüknek, mint pihegő madárnak fészke a tenyerem. MIND A KETTŐ ISKOLÁS. Az egyik már könyveket olvas, a másik még viaskodik a betűk mesebeli szörnyeivel, különleges sárkányaival. Az egyik tudálékos, bölcselkedő, szemüvege már most, a gyermekarc mögött a komoly felnőttet juttatja eszembe, változatlanul orvosnő, gyermekorvosnő akar lenni. A másik, amelyiknek még a szeme sem áll jól, kalauz az autóbuszon. így aztán már el is döntötték a pályaválasztás nehéz kérdését, mi szülők pedig azt figyeljük, hogyan ágazik, lombosodik az élethez való viszony öntudata a két kis „arany maszatnál”. Aztán néha csendes estéken megállók az alvó, szuszékoló meleg testek mellett. A levegőben még az esti ima foszlányai úsznak, de ők már egy másik ország napfényes mezőin kergetőznek őzekkel, nyulakkal. Tekintetem végigpásztáz a szerte-széjjel hagyott játékok garmadáján, és szememmel végigsimogatom a gondtalan arcokat. Igen, így képzeltem el őket tíz, tizenöt évvel ezelőtt, amikor mén csak álmaimban voltak meg. Ilyen gondtalan nak, vidámnak, játékosnak akartam mindig tudni őket. Egész bensőm ezt fogalmazta: legyen nekik jobb, mint nekem volt. IGEN, AKKOR VALAHOGY MÁSKÉNT VOLT. A mi gyermekkorunk ege felett mindig valamilyen veszély vagy gond fekete felhője úszott. Ha ősz volt, félnünk kellett, lesz-e elég kenyér télre. Ha tél, akkor úgy kellett takarékoskodni a tüzelővel, hogy tavaszig elég legyen, ezért aztán mindig egyformán hideg volt a szobánk. A tavasz ugyan leszedte a jégvirágot egyetlen ablakunkról, de helyette felrajzolt egy nagy kérdést: lesz-e munka. És így mászott ólomlábakon az idő. A MI SZÜLÉINK AGGODALMA úgy ragadt ránk, mint harisnyára a bogáncs. Ha nem is szóltak a „nincs”-rol, nekünk azt tudni illett és mi tudtuk is jól. Nem ltellett külön figyelmeztetni bennünket, hogy idejében járjunk mezítláb, a cipőkímélés már áprilisban önként felajánlott szolgálat volt. A krumplipaprikás ünnepi eledele néma megértést váltott ki belőlünk, és a háromfogásos étel, amit Móra édes-kesernyés humorral tárt fel: a „kenyér, hajával, bélivel”, azt a szorongó érzést kölcsönözte, hogy vajon a fűszeres ad-e holnap hitelt. MI IS HARMINCÁN VOLTUNK az osztályban, de csak egy gyereknek volt rendes télikabátja, táskája és mindennap vajaskenyere. A többinek olyan, amilyen. A táskánk újságpapír, egy vékony szíjjal átkötve, és tízórai hol volt, hol nem volt. ősszel a kerítések alján piszkáltunk ki egy-egy hullott almát, ha ugyan a kutya cl nem riasztott bennünket, télen meg kimeredő szemmel néztük a pék és a fűszeres kirakatát. Mindig éhesek voltunk. Játékunk is volt. Egy-egy rongyfocit napestig tudtunk rugdosni, de ha a teniszpálvn mellett labdára leltünk, az már meghatározta a barátságot talán egy életre is. A pattogó labda boldog tulajdonosa irigyelt vezére volt az általa kiválasztott csapatnak. Sóvárgó szemmel kullogtunk utána a grundra. amíg aztán a labda cserben nem hagyott. Semmi sem tart örökké. AZT MONDJÁK MOST, mégis ember lett belőlem. És nem vitatom, valóban az lett. Nem mondom, mellettem ember lett a képviselőnk fiából, a bankigazgató lányából és azok gyerekeiből is, akiknek mosolygós képét a nörsz kíséretében a magazinok hozták- Azt a világot és azt a gyermekkort mi csak a meséből ismertük, Vagy néha odahaza, amikor valami lehetetlent kértünk, a nincs helyett ezt mondták: „tán Keglevich gróf vagyok, hogy megvehetem?” Vagy ha nagyon szép jövőről akartak biztosítani, akkor gúnyosan így: „elmégy grófinasnak és ha felszabadulsz, gróf leszel”. így azután tudtuk, hogy van egy másik világ és közöttünk olyan magas a kerítés, hogy azon még az álmok létráján sem jutunk át. Hogy mégis ember lett belőlem, az olyan gyermekkorral járt, sok-sok velem hasonlóval együtt, hogy azért a mi társadalmunk hatalmas árat fizetett. ES ITT ÉLIK AZ EN GYERMEKEIM A VILÁGUKAT. Belőlük is ember lesz. A holnapjuk nyitott könyv, lapozhatunk benne. Az élet üteme, lüktetése őket is magukkal sodorja. Ma, mint szülők erősítjük elhatározásaikat, gyenge akaratukat izmosítjuk, holnap saját lábukon állják ki az élettel járó megpróbáltatásokat. Ma fogjuk még kezüket, őrizzük álmukat, holnap ők állnak a mi helyünkbe. Egy szebb jelenből biztosabb jövőbe menetelnek. Iskola, télikabát, táska, vajaskenyér apró szimbólumok, de mindegyik gyermek hordja, mint katona a kitüntetését: természetesen. Néha elnézem, amint zajosan kibuggyannak az osztályból, harsogó csiritá- lással ömlenek a folyosóra. Ügy kell kiválogatnom az enyémet, mint galambnak a búzát. Boldog meleg fut át rajtam, milyen szépen öltözöttek, milyen ápoltak. Nem kivétel egyik sem. Es ha eljutok más vidékre, ugyanezt látom. Más ezeknek a gyerekeknek a sorsa. NEM ADJUK ŐKET GRÖFINASNAK, hogy iobb dolguk legyen. Rendes munkásemberek legyenek! Építsenek házakat, iskolákat, kórházakat, gyógyítsanak, üljenek a kombájnokon és varázsolják még szebbé az életet! Legyenek egyformán boldogok a milliókkal! Ne legyen nekik jobb másoknál, de sokkal jobb, mint volt nekünk! Aztán újra, meg újra visszacsap a múltba gondolatom, mint a héja, amely nem tudta áldozatát elsőre megragadni. Alig serkent még a legénytoll ajkunkon, lövészárok, didergés, félelmes vacogás volt az ifjúságunk. Mi akartuk? Akarták helyettünk mások és úgy tereltek bennünket az ágyúk elé, mint jószágot a mészárszékre. A borzalom vihara letördel te a reménység legszebb álmait. Amire hazakerültünk, üszkös rom volt az otthon és a szív. ES AHOGYAN ELNÉZEM A MIEINKET, a mi erőnk, a mi akaratunk nem engedi őket a lövészárkokba. Mi nem akarjuk, hogy féllábbal, vagy felkarral, áldicsőséggel, de valódi rokkantsággal éljék életüket. És sokan vagyunk, akik ezt nem akarjuk. Sőt egyre többen leszünk. Ez erőt és biztonságot ad. Es úgy tekintünk rájuk, a mi gyermekeinkre, mint akiknek a jövője elintézett: nekik más lesz a sorsuk. Nekik nem kell attól félni, amitől mi, kis emberek, a legjobban féltünk, a háborútól, a vele járó nélkülözéstől, szenvedéstől. Nekik nem kell félni a „nincs”-töl, a hideg szobától. Az ő álmaikra és jövöjükre mi vigyázunk, és vigyáznak az emberiség milliói. Ebben a csatában együtt masírozunk megszámlálhatatlan sorokban édesapák és édesanyák és ennek a sornak nincsen vége a föld másik oldalán sem. Ki látott már ilyen sokaságot együtt menetelni? RÓLUK ÍRNI KÖNNYŰ, talán egyre köny- nyebb lesz. Ügy, ahogy mellettünk nőnek, gyarapodnak testben és lélekben, úgy ahogy kezükbe adjuk a mesekönyvet, később Jókait, vagy Petőfit, ők már csak a történelemből fogják azt tudni, mi a nélkülözés, kiszolgáltatottság, a háború; és átveszik kezünkből a tollat, a gépet, a szerszámot, az ekét és azzal őrzik saját és utódaik jövőjét. Legyen nekik jobb, mint nekünk volt, mert abban a „jobb”- ban, amit ők alkotnak, fogunk mi is sütkérezni, mint lábadozók a napfényben. Két kicsi gyermekem van. bennük én élek tovább. A vágyaim, álmaim valósulnak, a tegnap mává, a ma holnappá bimbózik bennük és amit elmulasztott a sors nálunk s a mi generációnknál tegnap, megadja a ma az ő generációjuknak. Szeressük bennük a gondtalanságot, a szertelenséget, az életkedvet, a lelkesedést, az akaratot és legyen az életük megoldás ezer régről ittmaradt kérdésünkre* Rédey Pál
