Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

Tállya, Monok, Szerencs ÁDVENTI SZEMLÉLŐDÉS 2. A kétféle nemzetségtáblásat HÁROM TÖRTÉNELMI NEVEZETESSÉGŰ HELY Zemplén megyének erdőkoszo- rúzta hegyvidékén. Az első és a második Kossuth Lajossal, a harmadik Rákóczi Zsig- mond erdélyi fejedelemmel kapcsolatos. Monokon szüle­tett Kossuth, Tállyán keresz­telték, Szerencsen pedig utolsó álmát alussza Rákóczi Zsigmond. A három helység­név három egybetartozó kis gyülekeztünket is jelenti. Tállya az anyaegyház. Torony­nélküli temploma erősen ki­emelkedik a falu házai kö­zül. Térhatásában imponáló, nagy templom, a megyében — Miskolc után — a legna­gyobb evangélikus templo­munk. Monok kis filia. Ima­háza egészen kicsi. Mindenes­től többszörösen elférne a hatalmas tállyai templomban. Szerencsnek még imaháza sincs. Lélekszám tekintetében azonban majdnem egyformák, így hárman együtt — még néhány szórványhelyet is hozzávéve — alkotják a tály- lyai egyházközséget, kb, 300 lélekkel. EGY VASÁRNAP SZOL­GÁLTAM MINDHÁROM HELYEN, hogy beindítsam a Gyülekezeti Segély-gyűjtést. Szerencsen kezdtem. Buzgó híveink ott szorongtak a refor­mátus gyülekezet lelkészi hi­vatala szobájában. Tállyán folytattam. Néhány hívünk majdnem elveszett a hatalmas templomban. Monokon dél­után voltam kint, s ott ismét sokan voltak a kis gyüleke­zett»! a kis templomban. So­kat beszélgettem a gyüleke­zet lelkipásztorával, aki egyik legcsendesebb szavú, legmeg- elégedettebb tagja lelkész­karunknak, s nagyon sok lelki örömmel szolgál Tállyán. Ve­lem jött fiókegyházaiba s orgonáit az istentiszteleteken. Tőle tudtam meg, hogy hozzá hasonló, halk szavú bizony­ságtevők a hívek soraiból is kerültek ki, akiknek áldozat- készsége nagyban segítette a gyülekezet szolgálatát Az egyházközség történelmének lapjairól és a lelkészi hivatal­ban kifüggesztett grafikonok­ról pedig érdekes, ugyanakkor azonban sok megdöbehtő dol­got is olvashattam; TALLYA VALAMIKOR (1731-IG) MONOK LEÄNY- EGYHÄZA VOLT, míg 1731. augusztus 11-én Andrássy Miklós elüldözte az evangé­likus gyülekezet lelkészét. A lelkész a közeli Czekeházára menekült. 1731—1784-ig Tállya Czekeháza leányegyháza. 1784-ben indult újra az élet. Ekkor Draskóczy Krasznecz János a lelkész. Hat év múl­va, 1790-ben császári enge­déllyel megépítik az első templomot. Az oltárt a kas­sai jezsuitáktól vásárolják. Ez a ma is meglevő oltár és kép. Az első templom hom­lokzatán ez a felirat állott: „Ez a hely rettenetes hely, nem egyéb, hanem Istennek háza.” Alig állott fenn húsz évig a templom. 1810. szept. 7-én szörnyű tűz pusztított Tállyán. Tövig leégett a templom és a parochia, el­pusztultak az anyakönyvek. Hamarosan azonban nagy erővel indult meg a gyűjtés új templom építésére. 1813. jún. 21-én újra porig ég az alig felépült új templom és parochia. 1831-ben kolera- járvány pusztít. 131 halottat siratnak el a tállyai haran­gok egy hónap alatt. 1801-ben 300 házat pusztít el a tűz­vész. Elpusztul a református és a katolikus templom is. Tizenegyszer gyullad ki az evangélikus templom, de ak­kor megmarad. A többi egy­ház harangjai is megégnek, s az evangélikus egyház ha­rangja búcsúztat mindenkit — felekezeti különbség nél­kül. 1890-ben ünneplik a templom felszentelésének 100 éves fordulóját. Kossuth- emléktáblát helyeznek el a templomban. A lélekszám ért­hető okokból mindig csökken, de a gyülekezet a legnehe­zebb időkben is mindig meg­hozza a maga áldozatát temp­lomáért. A tAllyai templom JOBBOLDALI FALÄNAK belső részén márványtábla ékeskedik ezzel a felírással: „E templom, melyben 1802. Szeptember Havában Kos­suth Lajos, Nagy Hazánk fia Megkereszteltetett, épült 1790-ben. Megújít- tatott Országos Közadako­zásból 1892-ben s Újból Fölszenteltetett U A évi Sept. 19-én, Kossuth La­jos 90.-ik évi Születés­napján.” Büszke erre méltán minden tállyai evangélikus. A „Kereszteltek anyakönyve 1810—-1918.” első oldalán pe­dig egy levélrészlet áll. Kos- suHh sorai. Az elégett anya­könyvi résszel együtt meg­semmisült Kossuth kereszte­lési beírása is. Hajász Pál egykori tállyai lelkész Kossuth- tól születési adatait kérte, mire Kossuth 1874. május 4-én igen érdekes választ adott. „Én magam a szüléktől 1802- ben születtem Zemplén me­gyében, Monokon. Ennyi az, amit egész bizonysággal mond­hatok. Többet nem. Emlék­szem az aranyozott, rézcsatos családi bibliára, amelyből szokás volt atyám házánál vasárnaponként néhány feje­zetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s amelybe az én és nővéreim születés­napjai a keresztelés adataival ősi szokás szerint be voltak jegyezve. A szüleim emléke iránti kegyeletnél fogva erek­lyéül becsülném ezt a réz- csatos bibliát, ha megvolna. De elpusztult ez is viharos életem fergetegeiben ... Nem áprilisban születtem, hanem hogy mikor, azt biz én teljes bizonysággal nem mondhatom. Úgy rémlik előttem, hogy szeptemberben 16-ik és 19-ik 'közt, alkalmasint 19-én. Te­hát, ha az anyakönyvtartási pontosság a csorba kereszte­lési bevallás kitöltését csak­ugyan megkívánná, méltóz- tassék odajegyezni nevem mellé, hogy születési évem hónapja és napja nem tuda- tik. Mindennek megvan a maga haszna. Születésem nap­ja nem lévén tudva, nem lesz nap, amely emlékezetemet fel­élessze s így nevem hama­rabb lesüllyed oda, ahova kívánkozom, a feledéhenység örvényébe.” Kossuthot azonban népe nem engedi a „feledékenység örvényébe” veszni. Éppen ez év őszén emelt néki hatalmas szobrot szülőfaluja. A Kos- suth-templom pedig sok, gyü­lekezetét próbáló, tűzvész után ma is hirdeti: „Ha vala­kinek a munkája megég, kárt vall. Ö maga azonban meg­menekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.” (X. Kor. 3,15.) Pásztor Pál fyfadölctlfrU Szabadnak lenni, annyi, mint embernek lenni. Ezzel nem valami zabolátlan láza­dást értünk a törvény és az erkölcs ellen, hanem sza­badnak lenni ez azt jelenti, hogy meggyőződésből a he­lyeset tesszük és senkitől sem félünk. Schleiermacher A szabadságnak az a célja, hogy mindenki akadálytala­nul valóságos emberré le­hessen. * A derék ember kötelessé­gére gondol. A hitvány a nyereségre. * A derék ember megelége­dett és nyugodt. A hitvány mindig izgul és nyugtalan. * A derék ember önmagával szemben támaszt igényeket. A hitvány mindig mástól követel valamit. A FEHÉR, DURVÄNFARA- GOTT MÉSZKŐBŐL ÉPÜLT NÁZÁRETI HÁZ TÖVÉBEN felhúzott térdekkel, kezét bo­kája' előtt összekulcsolva ül­hetett a serdülő Jézus. Fejét kissé hátrabillentette, úgy néz­te apját, Józsefet, aki a hóz előtti szabad utcarészen dol­gozott valami fából ácsolt házi eszközön. Nézte, de nem látta. Szeme túlmerengett rajta s minden idegszálával anyjára, Máriára figyelt, aki őseiket sorolgatta apai s anyai részről. Éli, Sa­lamon, Dávid — nyúlnak visz- sza a nevek a múltba —, Já­kob, Ábrahám, sőt Noé, Énok s „Ádám. aki az Istené”. Messze mereng a fiatal szem­pár s a dávidi származás biz­tos tudata ébresztgeti benne a küldetés tüzét. Az alkonyat megtelik külö­nös fényekkel, amelyek csak ezen a tájon oly mélyek, ahol köröskörül, amerre a szem el­lát, minden történelmet lehel, így képzelem én. AZ ÍRÁS MINDEBBŐL CSUPÁN KÉT NEMZETSÉG- TABLÄZATOT KÖZÖL, Máté 1. és Lukács 3. részében. Szá- razak és szikkasztók, mint a pusztai vándorlás negyven éve. De csak nekünk. Akkor drá­ga érték, izgalmas bizonyíték volt a nemzetségtáblázat. ígé­retek beteljesülésének titkát hordozta. Szemlélődjünk el kissé ezen a két családfán. A keleti gondolkodás szá­mára a nemzetségtáblázatok értékesek és fontosak. De ne­künk sem lehetnek közömbö­sek. Jézus mindenkori tanít­ványainak arra adnak lehető­séget, hogy elmélyedten ku­tassák, vajon a Megváltó való­ban Dávid fia volt-e. S ez ko­rántsem mellékes. A két táblázat nem azo­nos. Merőben más nevek szerepelnek bennük. De hiszen mindnyájunknak két családfánk van: egy apai és egy anyai. Lukács Mária nemzetségtáblázatát közli, Máté Józsefét. Mindketten dávidi sarjak. Az ígéretek úgy csopor­tosulnak, hogy mindket­tőre szükség van meg­nyugtató bizonyítékul. Dávid ezt az ígéretet kap­ta: „nem fogy el a te nem­zetségedből való férfiú az Izrael királyi székéből” (I. Kor. 9:5). Péter pedig így hir­deti meg az ígéretek velejét: „Isten azt ülteti a Dávid ki­rályi székébe, aki az ő ágyé­kának gyümölcséből való” (Csel. 2:30). A Messiásnak jog szerint, fórfiágon is dávidi szár­mazásúnak kellett lennie s test szerint, anyai ágon is. I. Móz. 3:15. az „asszony” el­jövendő magvárói, És. 7:14 pedig a „szűz” fiáról beszél. Lukácsnál József Héli fia, Máténál Jákobé. A Tal­mud szerint Mária Hélt leánya volt. József, Mária férje te­hát, mint vő, csak egyszerűen „Hélié” (Lukácsnál), míg Máté szerint József „Jákobtól szüle­tett”. A táblázatok a felsorolt ne­vekben emelkedők és hanyat­lók. Ábrahám, Dávid, Sala­mon csúcsokra emelnek. Jóákim, akit Isten ítélete sújt, mélybe taszít. Ugyanúgy három, a sorból kimaradt név — Ahasja, Jóás és Amasja — akik erőszakos véget értek s betelt rajtuk az ítélet: „el­törli az Ür annak nevét az ég alól.” (V. Móz. 29:20.). Na­gyon emberi, bűnös a sor s annál csodálatosabb, hogy Isten milyen hűségesen hor­dozza ezt a nemzetséget, míg „belép Jézus, akiben Izrael történetének végső értelme teljesedik be és,valósul meg” (Kamer). Nem a mi érde­münkért. Hol is talált volna ilyen névsorban érdemet s ha talált volna is, nem tört vol­na-e meg annyi bűnön és hűtlenségen? A maga adott szavára, ígéretére, szeretetére nézett s „az ígéred bétölt”. A NÁZÁRETI JÉZUS IZRAEL NÉPÉBEN az utolsó, akinek dávidi származását bi­zonyítani lehet. A második templom lerombolása után minden nemzetségtáblázat el­pusztult. Így ma semmiféle Az Amerikai Evangélikus Egyházszövetség (National Council of the Churches of Christ) most megjelent év­könyve szerint a protestánsok 62,5, a katolikusok 40,8, a ke­leti egyházak 2,8, az izraeliták 5,5 millió tagot számolnak az USA-ban. A „Christian Cen­tury” szerint azonban nehéz kiértékelni ezeket a számokat, mert az USA legtöbb protes­táns egyháza csak a felnőtt, „bejegyzett tagjai”-nak száma alapján fekteti fel statisztiká­ját, míg a római katolikusok minden megkereszteltet szám­ba vesznek. Ha a protestáns egyházakban is a katolikus számlálási módot alkalmaznák, a protestánsok száma az USA- ban tekintélyesen magasabb lenne. Azt is közli az évkönyv, hogy a 62 millió észak-ame­rikai protestáns kétharmada (39,7 millió) azokhoz az egy­okmány nincsen, amelyre tá­maszkodva bármely zsidó vi­lágosan rámutathatna arra a nemzetségre, amelyből szár­mazik. A valóságban nincsen többé sem Juda törzse, sem Dávid nemzetsége. A mai zsi­dók a tizenkét törzs szét­szórtjai s egymással össze­keveredett utódai. Csak száj- hagyományok élnek s azoknak nincsen bizonyító erejük. Jézus idejében az ő szár­mazását a zsinagóga sohasem vitatta s nemzetségtóblázatá­nak hitelességét sem támadta. Akkor voltak mások is, akik közismerten Dávid utódai vol­tak s ezért különös megbecsü­lésben is részesültek. Ilyenek voltak például Hittél, majd Simeon és Gaméliel, ennek utódai. De bár ezek a Nagy Tanács tiszteletben álló veze­tői Voltak, ma semmi módon nem lehet felállítani a család­fájukat. MÁTÉ JÉZUST A ZSlDÖK KIRÄLYÄNAK MONDJA ­ezért bizonyítja dávidfiúságát. Neki az a fődolog, hogy Jézus Izrael Messiása. Lukács vi­szont Jézusban az egész világ Megváltóját látja — ezért jut el nemzetségtáblázatában egé­szen Ádámig. Neki az a fon­tos, hogy közölje: a Messiás az egész emberi nemzetségé. Mindkét nemzetségtáblázat világosan mutatja, hogy az emberiségnek milyen mélyei­ben gyökerezik az ő nemzet­sége. Milyen mélyen emberré iett, beültertődött közénk. <3 valóban „Immánuél” — „Ve­lünk az Isten’*. házakhoz tartozik, melyek tag­jai az Evangélikus Egyházszö­vetségnek. KERESZTYÉNEK IZRAELBEN Izrael állam összlakosságá­ból —- ez a legújabb adatok alapján több mint kétmillió —, 52 000 a keresztyén. Ebből protestáns mintegy 2000, a többi pedig katolikus és orthodox. FEHÉR NŐI KÉPVISELŐ TANGANYIKABAN Tanganyika új parlamentjé­ben helyet kapott egy fehér nő is: Barbo Johansen svéd misszionáriusnő, aki csak nem tizenöt éve munkálkodik Tan- ganyikában. Koren Emil Vallási statisztika az USA-ban Alois Jirásek: Avárnagy (10.) — Egyszerre azonban kialudt a fény az öregember arcán, tompán nézett ismét maga elé: — V:e már későn érkezel édes fiam: a király nem tér vissza, s nekünk itt befelleg­zett. Szerencsétlen hazánk! — Straka uram, nem szabad kétségbeesni — szólalt meg komolyan Comenius. — Az Úr igazságot oszt, s nem engedi, hogy elpusztul­junk, habár kemény kézzel büntet minket nyilvánvaló bűneinkért. Erőnk elapadt, el­gyengültünk, de erős és egészséges új nemze­déket akarunk felnevelni. Gyermekeinkkel, akik már nem hajbókolnak majd idegen bál­ványoknak, visszatér a nemzet ereje és bol­dogsága! Míg ezt mondta, Straka uram lova söré­nyére tette kezét, s arra támaszkodva hall­gatta, sűrű fejbólogatással, az őszinte szava­kat. Aztán Sádovskyhoz hajolva suttogta: — Hallotta-e? Tekintsen rám kegyelmed, s óvja, őrizze gyermekeit az idegen szellemtől! — Mit mondjunk fiaurának, ha találko­zunk vele Lesnóban? — Azt mondják meg neki, hogy vigye végbe, amit elhatározott... De azt is, hogy idehaza is van munka elegendő. —' Kegyelmed itt marad? — kérdezte Sá- dovsky. — Nem akarom, hogy csontjaim idegen földben pihenjenek. — S mitévő lesz, ha arra akarják kénysze­ríteni, hogy tagadja meg hitét? Az öregember elnevette magát. — Hitem megtagadása? Ezt rólam nem fogják hallani. — Aztán újból elkomorulva, hozzátette: — Nekem itt dolgom van, vámom kell a királyt! A vénember szeme ismét oly különös fénnyel telt meg, hogy a vándorok megsaj­nálták. Aztán elbúcsúztak tőle. Még utána néztek, hogy lássák, hogyan tűnik el majd szemük elől. De az öreg, ahogy az erdő szé­léhez ért, megfordította lovát, felágaskodott a nyeregben, karját magasra emelte s megló- bálta. Aztán hallani lehetett a szavát: — Mondjátok meg nekik, hogy visszavár­juk őket, mindnyájukat, hogy már vérben gázolunk. Gondolja meg a király, amit meg­ígért, tartsa meg! A hang elhalt, a lovas eltűnt a havas er­dőben. — Szegény aggastyán — mondta Sádovsky — elborult az agya ... Milyen derék, becsü­letes nemesember volt, nincs is több ebből a fajtából. Hogy összeesett, milyen beteg sze­gény! — Akárcsak egész nemzetünk — tette hoz­zá Comenius. Eközben a két hátramaradt lovas beérte a szekérsort. E pillanatban az élen haladó lovas meg­állt, hátralkiáltott: — Itt vagyunk a határon! Sádovsky, Comenius s a többi lovas mind leszállt a lováról. Visszafordultak, hogy még egy pillantást vessenek hazájukra. Az ekhó- kat félrehúzták, s mindenünnen árok kan­dikáltak elő, öregek és fiatalok, férfiak és nők arca. Fájdalom tükröződött ezekről az arcokról. Ezek az emberek itt búcsúzták el hazájuktól. Aki csak tehette, kikászálódott a kocsijából. Az út egyszerre megtelt emberek­kel. Midőn Comenius komoly hangon csendre intette őket, mivel imádkozni fog mindany- nyiuk nevében az utolsó szülőföldi rögön s megáldja a hazát, a száműzöttek térdre es­tek, sírva fakadtak. Nemsokára sírás-rívás, jajveszékelés töltötte be a levegőt. Az asszo­nyok és gyerekek sírtak, a férfiak eltakarták az arcukat s ujjúkkal törölték el kipergő könnyüket. Hittel és áhítattal zengett a pap érchangja — de végül az is könnybe fulladt. Szörnyű, amikor egy férfi sír. Nincs annál fájdalmasabb sírás. Aztán Comenius letér­delt a földre, két kezét áldón felemelte sze­retett hazája felé, melyet soha többé nem láthat majd viszont. Ekkor újból mindnyá­jan elérzékenyültek és sírtak. Ebben a pillanatban a sor végén lévő sze­kéren fölállott egy leány, aki eddig némán térdepelve nézett az égre. Sápadt arcán va­lami különös lelkesültség látszott, szemében rejtélyes láng égett, akár egy varázslóéban. Ez a lány nem volt más, mint Krisztina Poniá- towüka, abban a korban messzeföldön híres jósnő, akit látomásaiért és próféciáiért a Cseh Testvérek közösségében jól ismertek, s ott nagy tekintélynek örvendett. A nő széttárta karjait és megszólalt: — Az Ür haragvó arca szétszórt minket: szívünk lankad, tekintetünk elsötétül, amiért Sión hegye elpusztult. Te azonban, Urunk Istenünk, megmaradsz a világ végezetéig, a te trónusod megmarad az első nemzettől az utolsóig. A ti könnyűitekért, melyeket az Ür angyala gyűjt össze és a ti szeretetetekért, mely időtlen időkig eltart, egy kései nemze­déket felébreszt és megerősít és megújít az Ür, s ekként könyörül ez országon! Eljönnek majd a napok, hogy visszatér az én számű­zött népem, s felépíti rommá lett városait, hogy benne lakhassák. S íme, beojtom őket az ő földjükön, hogy többé senki ne tépje ki gyökerét önnön földjükből, melyet örök tu­lajdonul adtam nékik, s megújíttatik az or­szág dicsősége és boldogsága! Az elragadtatott szózat véget ért, a lány könnyes szemmel nézett végig a tájon. S mindenki úgy érezte, hogy a prófétiikus igék egy jobb kort idéznek, amelyben újjáéled a nemzet hamvadó ereje s önfeláldozó készsége a drága szülőföldért. Az öreg Straka váltig kijárt a határra, vál­tig várta a királyt meg a fiát, de egyiküket se varia be. S ahogy nőttön nőtt a nyomorú­ság és viszály Csehországban, ahogy egyre sö­tétedett az ég az ország felett, úgy sötétedett az öreg nemes elméje is. Egyedül élt a ma­jorságban, mindössze két vén szolga maradt mellette, akik nem féltek tőle. mikor az öreg törni-zúzni kezdett, ha rájött a nehéz óra. Épp egy ilyen rossz órában vágtatott be a következő év tavaszán Straka uram ma­jorságába a császári lovasok egy szakasza, avval. hogy ott éjszakázik s kedve szerint fosztogat majd. Amint a nedabilici úr észre­vette őket, elrendelte, hogy azonnal záriák le a kdput. S olyan intézkedéseket tett, mintha nem egy csepp majorságban volna, hanem egy várban s mintha nem két béres szolga állna a jobbján, hanem egy ostromra kész várőrség. Midőn a halálra ijedt cselédek kér­lelni kezdték, hogy térjen jobb belátásra, hisz itt mindnyájuknak életéről van szó még in­kább dühbe gurult, s valósággal elsáncolta magát a házban. S mintha ősz haja, fehéi bajsza, egész aggastyán mivolta eltűnt volna, egyszerre csak fiatalos ruganyossággal hor­dani kezdett minden elmozdítható dolgot. széket, asztalt, szekrényt, ügyesen egymásra rakta a bútorokat, s rövid idő múlva teljesen eltorlaszolta magit a házban. Kezeügyébe rakta minden fegyverét. Várta az ellenség támadását. A lovasok természetesen hamar benyomul­tak a majorba, de a házat meg kellett ost- romolniok. A megrémült két cseléd lenn a major mögött elterülő erdőben puskalövése­ket hallott, aztán látták a felgomolygó füs­töt, a fellobogó lángokat. A katonák felgyúj­tották a majort, miután előbb kifosztot­ták, aztán odébb álltak. A két ember oda­futott a házhoz. Hiábavaló volt igyekezetük, a ház és a melléképületek elhamvadták. A szerencsétlen nemes úrnak nyomát se talál­ták. Nyilván megölték, ott égett el a házával együtt. Másnap az üszkök közt megtalálták egy nehéz puslca agyát, amelyből az öreg tü­zelt a dragonyosokra, megleltéh. nehéz, egye­nes tőrét is. Ráismertek sajátos fonású mar­kolatáról. Ezidőtájt még élt a fiatal Straka; azonban ugyanennek az esztendőnek az őszén elesett egy csatában a császáriak ellen, hősiesen harcolva a dánok szolgálatában. — vége — Fordította: Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents