Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-12-04 / 49. szám
KP. BßttM. BP. IX. LUTHER ÚTJA -ÚT A VILÁGHOZ Amikor Luther Márton 1505. július 17-én az erfurti Augustinus-kolostor priorjának előadta kérését: szerzetes szeretne lenni, nem ő volt az egyedüli, aki abban az időben ezt az utat választotta. Sokan masok is ezt az utat járták; komoly, Isten és az ő kegyelme után vágyódó fiatalok, köztük Luther barátja, Lang János is, aki szerzetes társa, később a kolostor priorja és végül Erfurt reformátora lett. Nem is csak Luther volt az egyetlen, aki komolyan, szigorúan komolyan vette a szerzetességet, aki lelkiismeretesen megtartotta a bizonyos órákra kiszabott 7 misét, az ún. konvent-misét és a többit, melyet előírt a kolostori szabályzat hajnali kettőtől kezdődően végig az egész napra. Nem is ö volt az egyetlen, aki naponta gyónt, és alig hagyta el ilyenkor a gyóntatókamrácskát, magát máris újra bűnösnek tudta Istennel szemben; aki a latinnyelvű Bibliát olvasta és a Szentírásból félelemmel és rettegéssel kutatta Isten akaratának megismerését. És egyáltalán nem o volt az egyetlen, aki felismerte a bűnbocsátó cédulák fonákságát és a megriasztott lelkiismeretnek az azokkal egybekötött szemérmetlen kizsákmányolását és tiltakozott ellene. Luther volt azonban a sok vele együtt elhívott között az egyetlen kiválasztott. Mert néki jutott osztályrészül az a felismerés, hogy az üdvösség útja nem az embertől vezet Istenhez, hanem az az út, amely Istentől az emberhez vezet. Nem az visz közelebb az Istenhez, amit az ember cselekszik, hanem az, amit Isten tesz, amikor a bűnös emberre rátekint, úgy tekint rá, ahogy rátekintett Krisztusra, azaz az Atya egyedülálló szeretetévél. Mikor Luther a 95. tételt kiszögezte a wittenbergi templom falára, még ágostonrendi barát volt, bár, mint professzor és pap, már nem élt a kolostori testvéri közösségben. Még viselte a fehér gyapjútunikát a skapuláréval és afölött a cappót, a fekete kámzsát a vállgallérral és a kapucnival és a tonzúrát az Istent-ostromlók szikár ábrázata fölött. Még azok alatt a fogadalmak alatt állott, melyeket mint barát tett a novicius évek után és hatályos volt a pappá szentelés. Még felriadozott benne a rettegés, mely évek hosszú során át fogta el a Megfeszített képe előtt: „Ha akkor Krisztusra tekintettem, úgy tűnt számomra. mintha az ördögöt látnám. Ezért mondták: ó Mária, könyörögj érettem szeretett Fiadnál és csendesítsd le az ő haragját”. Es a kétség, vajon az ő számára is érvé- nyes-e Isten kegyelme, a gyötrődés, mely felért a poklok kínjával őt azokban az órákban, amikor azt hitte, hogy örökre elkárhozott, arra vitte, hogy Istent éppenséggel ^gonosztevő”inek nevezze. Luther számára a szabadulás megtapasztalása nem lett volna lehetséges az azt megelőző gyötrelem nélkül. Nem jutott volna hitbizonyosságra a hitbizonyosság megsemmisítő ínsége nélkül. Csak azért tudta hirdetni a hit által való kegyelmet, mert ő maga megtapasztalta, hogy a cselekedetek által való megigazulás útja a kétségbeesés útja. Mi ma már nem járhatjuk meg újra Luther útját. Még a jelszó megvalósítása sem igen lehetséges: „vissza Lutherhez”! Sokkal inkább arról van ma szó, hogy a szabadságnak azon az útján, amelyet Isten nékünk ajándékoz — tovább menjünk. És itt van a mi időnk nagy feladata. Luther útja az Isten előtti szorongásból az Istenbe vetett bizalomhoz vezetett. Ugyanakkor a kolostorból a világba vezető út volt. És ez az az út az egyház számára, melyen járnia kell Luther hitbizonyosságával. Nem szolgálhatjuk az Istent anélkül, hogy ne szolgálnánk az embert. Luther reformációi cselekedete tovább utal minket: az emberek szolgálatára abban a világban, amely az Isten világa, ezt a világot reánk bízza Isten, mint örökséget és tulajdont, nem azért, hogy megvessük és elpusztítsuk, hanem azért, hogy azt olyan közösség otthonává tegyük, amelyben teljes béke és szeretet lakozik. Sz. K. WfTTTTTTTTTtftfTTTTVVTTTTTTTTTTTTTTTfTTTTTTTTTTTTTVVTTTTVTr IMÁDKOZZUNK A várakozás Dicsőítünk Téged ezen az ádventi vasárnapon, Megváltó Krisztusunk, hogy Te eljöttél erre a világra, megszabadítani bennünket a bűn, a sátán, a pokol és a kárhozat hatalmától. Magasztalunk, hogy isteni küldetésedet hiánytalanul és tökéletesen el is végezted s megváltottál bennünket. Könyörgünk, erősíts evangéliumi hitünkben, hogy meg- váltatásunk felől igazán bizonyosak legyünk, erősen higy- gyük, hogy a bűn, az ördög, a pokol és a kárhozat nem uralkodhatnak többé ezen a világon, sem azon kívül, sem életünkben, sem halálunk után. Evangéliumi hitünk ad jón igaz ádventi reménységet arra is, hogy eljő az idő. amikor az emberiség e nagy ellenségeinek a neve sem em- líttetik többé s a múlt sötét hatalmaitól megszabadultan, világosságban, örömben és békességben járhatjuk életünk útját mindannyian, akiket a mennyei Atya az Ö képére és hasonlatosságára teremtett. Hallgasd meg imádságunkat, Megváltó Jézus Krisztus. Ámen. AZ ÓTESTAMENTUM NÉ- PÉNEK ÉS GYÜLEKEZETÉNEK EGÉSZ TÖRTÉNETE a várakozó és az isteni ígéretekben bizakodó embereknek a története. És ez a várakozás súlyos feladatként nehezedett a szövetség népére. Legtöbbször össze is roskadt alatta és hűtelenné vált az ígéretekhez és magához a hűség Istenéhez! Már a pusztai vándorlás idején, ha éhség és szomjúság gyötörte, betegség tizedelte, ellenség fenyegette és megképzett előtte az ígéret földjének az elfoglalása — megtorpant, erejét veszítette az ígéretek nagysága, a reménységek beteljesedése és legszívesebben visszafordult volna Egyiptomba. A rabszolgaság kenyere húsosfazékká magasztosult szemében és szembe fordult Mózessel, a szabadítóval. És ekkor bizonyította meg Isten először, hogy akarata és elhatározása ezzel a néppel nem játszadozás az ígéretekkel. Hogy Isten könyörül, akin könyörülni akar és kegyelmez, akinek kegyelmezni akar! (2Móz 33, 19). Az ígéretekbe belefáradtak, a várakozásban ellankadtak elhullanak mind a Pusztában és Isten új közösséget teremt magának. AZ abrahamnak adott ÍGÉRETEK BETELJESEDNEK. Izráel népe csodák sorozatán keresztül elfoglalja az ígéret földjét és most az lett volna a feladata, hogy az ígéretek birtokában kovászként megerjessze és megérlelje a körülötte élő népeket is arra a nagy napra, amikor majd Isten megbocsátó szeretete testet ölt a Jézus Krisztusban. Megbizonyítani az Isten útjainak az igazságát, hirdetni azt, hogy Isten a teremtő, a bűnöket megbocsátó, a világot szere- tetében elhordozó, a történelmet végső céljai felé vezető és irányító, az egész teremtett világot önmagával megbékéltető Atya. Neki kellett volna megpéldáznia azt, hogy mit jelent közösségben lenni Istennel és hittel várni arra, hogy Isten új eget és új földet teremtsen, amikor szent megnyugvással mondhatja ismét: íme jó és szép! — Ehelyett „elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak, és hiábavalókká lettek. Még csak azt sem mondták: Hol van az Ür, aki felhozott minket Egyiptom földéről ...” (Jer. 2,5—6). Istent fölcserélték a bál- ványistenekkel. Isten világos parancsolatait a babonával és varázslással, a láthatatlan, de mindig cselekvő Istent az emberi kéz és kívánság alkotásaival. AZ ÄBRAHÄMNAK ADOTT ÍGÉRETBŐL AZ A MÄSIK IGE IS BETELJESEDETT, hogy Izráel nagy nemzetté lett az akkori világbirodalmak társaságában. De ez az ígéret is kísértéssé lett számára. Éppen világpolitikai helyzete és szerepe feledtette el vele azt a feladatát és küldetését, hogy áldássá legyen a népek számára. Olyan akart lenni, mint a többi népek .lSám 8, 20): király ítéljen felette és vezesse s közben megfeledkezett arról, hogy neki egy Királya van, az Űr, aki hűséges ígéreteihez és megcselekszi, amit a szövetségkötéskor megígért. De Sámuel jövendölései (lSám 8, 10—18) beteljesedtek. A királyságba vetett reménység — rövid dicsőség után — megszégyenült, Izráelt a pusztulásba vitte és Bábel vizeinél kellett siránkozniok amiatt, hogy „elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak maguknak. De repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet” (Jer. 2, 13). Ez a hamis várakozás a fogságban fejezte be dicstelen pályafutását. Meg kellett szégyenülnie, mert emberek emberi erővel akarták kierőszakolni a beteljesedést. Mert emberek emberi hatalommal akarták megteremteni itt a földön Isten országát! Mert Izrael nagyjai és előkelői, papjai és hamis prófétái nem tudtak várni szent türelemmel a Messiásra. Mert politikai Messiást vártak és nem tudták elgondolni, hogy az Isten Szolgája lesz majd az emberiségnek békességet szerző eszköze. Politikai Messiást vártak, aki visszaállítja Dávid leomlott sátorát, de nem tudtak várni arra, aki „nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása 'szerint bíráskodik” (És. II, 3), hanem akinek „a sebeivel” gyógyulunk meg. DE NE MONDJUNK ÍTÉLETET ELHAMARKODOTTAN AZ ÓTESTAMENTOM NÉPE FÖLÖTT! Nem is volt olyan egyszerű a várakozásnak az az ideje! És Istennek milyen titokzatos útjai voltak akkor is! Amikor Szinte mindenki megfeledkezett az igazi reménységről és végső kétségbeesésében szinte átokra nyitotta a száját, mint Jób, vagy a politikai messiás- várás útvesztőjében bolyongott — akkor támasztott Isten embereket, akik hittek az ígéretek beteljesedésében minden ellenkező látszat ellenére is és így tudtak bizonyságot tenni: „Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt” (Zsolt 130, 6). Különösen a Zsoltárok könyve sok-sok bizonyságát adja annak, hogy nem veszett ki Izráelből a reménytelenség korszakaiban sem Isten akaratának a helyes látása és megcselekvése. Ezek voltak a „csendesek” Izráelben, más szóval a „kegyesek”. Nem álltak ki az utcára hitüket fitogtatva, nem szédítette meg őket a királyok pompája és dicsősége, hanem így imádkoztak: „Tiszta szivet teremts bennem óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem” (Zsolt 51, 12). Tudták hogy az Isten országát nem emberek fogják megteremteni és nem királyok fogják kiharcolni ezen a földön, hanem A* teremt majd új eget és új földet, aki ezt mondja majd a földön igazságot és békességet teremtő, ítéletet és hatalmat gyakorló Messiásnak: „Én Fiam vagy Te, én ma nemzettelek téged” (Zsolt 2, 7). És tudták azt is. hogy ez a Messiás az igazi életet hozza s azért ..nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Ürnak cselekedeteit.” (Zsolt 118, 17). S milyen nagyszerű ezekkel az igazi „várókkal” együtt nekünk is, keresztyén „váróknak” imádkozni a zsoltá- ros imádságát: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!“’ (Zsolt Kegyelmes ítélet Advent a Krisztus-várás ideje. Advent első vasárnapjával Isten új kaput nyitott az ember számára szerető szíve fölé. Ezen a nyitott kapun keresztül vasárnapról vasárnapra egyre jobban hallatszanak a hozzánk közeledő Jézus Krisztus léptei. És az ádventi vasárnapokon felcsendülő szemigék mindegyike a Jézus Krisztussal való találkozásra készít fel minket. Advent második vasárnapjának szentigéi is erre a találkozásra hívják fel a figyelmünket, amikor nagyon komolyan arról beszélnek, hogy Jézus Krisztus érkezése ítéletet jelent a bűnös ember számára. Ezt hozta hallgatói tudomására Keresztelő János, a Krisztusban adott kegyelem előhírnöke is, amikor így prédikált: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett.. J! Ugyanilyen komoly figyelt meztetés hangzik felénk is advent második vasárnapjait. A közeledő Jézus Krisztus fényében sokkal jobban látszik az árnyék, a bűn, ami homályossá, sötétté teszi az életünket. És amikor Isten ártatlan, szent, tiszta Egyszülöttje elénk áll, rádöbbenünk bűneinkre, mulasztásainkra, hitetlenségünkre, ami Istentől elválaszt minket. De rá kell döbbennünk szeretetlensé- günkre is, ami éket ver közénk és a másik ember közé. És bűneink láttára nem mondhatunk mást, mint azt, hogy az életünk sokszor nagyon erőtelen, kiszikkadt élet. mert nem tudunk úgy hinni és szeretni, ahogy azt Isten és a másik ember várja. Való igaz tehát, hogy advent második vasárnapján a közeledő Jézus Krisztus megítél minket. Azonban az ádventi ítélet nem a kivettetés. nem a kárhozat végleges ítélete, hanem kegyelmes ítélet. Jézus Krisztus megítél ugyan, de ítélete a feddésen, a figyelmeztetésen túl kegyeimet hirdet a bűnös ember számára. Ez a kegyelem szólal meg a mai vasárnapi evangéliumban, amikor a terméketlen fa felett ítéletet mondó Gazdának ezt mondja az igaz Vincellér: „Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben .. Jézus Krisztus az Aki közbenjár értünk, életünkért és üdvösségünkért a mennyei Atyánál. Jézus Krisztus az, Akiért Isten új advent adásával megújítja kegyelmét a bűnösön. Jézus Krisztus az. Aki visszavezet minket Isten színe elé, ahonnan mi hűtlenül messze kerültünk. Advent második vasárnapján hangzik az ige szava, amely megmér és megítél minket. Megítéli az Istenben való hitünket és az emberek iránti szaretetünket. Vegyük komolyan az ítélő, feddő szót, hogy megtaláljuk a kegyelem útját. Készüljünk Jézus Krisztus méltó fogadására úgy, hogy az ádventi kegyelemmel mienk legyen az örök élet kegyelme is. Harkányi László 118, 26). Dr. Fálfy Miklós A Cantenbury-i anglikán érsek a pápához készül Dr. Geoffrey Fisher can- terburyi érsek, az anglikán egyház feje december el ej éré háromnapos római látogatást tervez, s ez alkalomból „udvariassági látogatást” akar tenni XXIII. János pápánál. Ez volna az első alkalom a Rómával való szakítás óta, hogy a canterburyi érsek látogatást tesz a római katolikus egyház fejénél. Amint az érseki titkárság közli, Anglia anglikán püspökei általában helyeslik az érsek elhatározását. A brit szabadegyházak képviselői szerint is jó hatás remélhető a látogatástól. Éles kritikai hangok hallatszanák- azonban a látogatással kapcsolatban azokból a skót körökből, melyek már a múlt évben is tiltakoztak, amikor Gartai István esperes kitüntetése A Hazafias Népfront Nógrád megyei bizottsága és a megyei békebizottság október 23-án Salgótarjánban, a megyei tanács dísztermében, kiemelkedő békemunkáért elismerő oklevéllel tüntetett ki kilenc lelkipásztort, közöttük Gartai István esperest is. Az ünnepi alkalmon Marczinek István, a Hazafias Népfront megyei titkára adta ál az okleveleket és meleg hangon köszöntötte a lelkészeket. Az ünnepségen részt veit az Állami Egyházügyi Hivatal ne vében Telepó Sándor osztály vezető. Az oklevél átvétele után Gartai István esperes rövid beszédében azt mondotta, hogy a békéért való szolgálatot pásztori kötelességének tartja. Jézus a főpapi imádErzsébet anyakirálynő és Margit hercegnő látogatták meg a pápát. A kritikai hang nagyonis érthető, hiszen az anglikán egyház is naponta kerül azok elé a problémák elé, melyeket Angliában is jelentenek a római katolikus törekvések a vegyesházasságok, a keresztelés és sok más kérdés vonatkozásában. Egyik nagy londoni újság vezércikkben foglalkozik az érsek pápa-látogatási tervével, s megállapítja, hogy az érsek elhatározása az Egyházak Világtanácsa és más nyugati egyházi körök Rómához közeledő politikájából született. Az érsek szándéka, hogy Jeruzsálembe is ellátogat, s felkeresi a palesztinai biblia: helyeket is. Ságban nem azt kérte, hogy az Atya vegye ki tanítványait a világból, hanem, hogy őrizze meg őket a gonosztól. Ilyen gonosz — a háború is. Nem nézhetjük tétlenül azt, ami a világban történik, az atomháborúra való felkészülést, a fegyverkezést, a gyarmati népek elnyomását. Az ünnepség után a megyei békebizottság titkára a kitüntetett lelkipásztorokat külön is fogadta. A nógrádi Lelkészi Munka- közösség november 2-án tartott ülésén Gerhát Sándor galgagutai és Kovács Gyula szécsényi lelkész a lelkészi kar és az egyházmegye nevében köszöntötték Gartai István esperest, hangsúlyozva azt, hogy ők is büszkék az esperest ért elismerésre.
