Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-20 / 47. szám
KP. BERM. BP. 72. Az örökkévalóság kapuja Hitünk bizonyossága szerint egész földi életünk kegyelmi idő. Nemcsak az indoklás értelmében: életünk minden napját kegyelemből kapjuk; hanem cél-értelemben is: Isten-adta alkalom, hogy hittel elfogadjuk Istennek ári a kegyelmét, melyet Krisztusban és Krisztus által naponként felkínál. Földi életünk elmúlása, halálunk órája, egyben a kegyelmi idő vége is. Az egyházi esriendö utolsó vasárnapja ennek a „vég’’-nek, a halál titkának fátylát lebbenti fel. Nem azért, hogy kandi kíváncsiságunkat elégítse ki, nem azért, hogy kétségbeejtsen: íme a kapu, ami mögött nincsen semmi, csak nagy üres feketeség, megsemmisülés. Nem is azért, hogy a titokzatos kapu zárját a babona, az okkultizmus, a spiritizmus „szerszámaival" feszegessük, vagy a halhatatlanság és lélekvándorlás hamis vigasztalását nyújtsuk. Nevezték ezt a vasárnapot, az egyházi év utolsó vasárnapját Halottak Vasárnapjának is, Fekete Vasárnapnak is. Ezek az elnevezések azonban mintha mit sem tudnának arról a Luthertól magától származó hagyományról, hogy az egyházi esztendő utolsó vasárnapja nem elsősorban az emberi élet múlandóságának, a gyász vigasztalan feketeségének, a halál kérlelhetetlen diadalának „ünnepnapja", nem is a kegyeletes megemlékezés alkalma csupán elhunyt szeretteinkről, hanem *Krisztus visszajőve te le" hirdetésének alkalma a gyülekezetben. A halál végzetszerűsége és az örökkévalóság reménysége feszülnek egymásnak ezen a vasárnapon az evangélikus keresztyén igehirdetésben. Isten igéje maga lebbenti fel a halál titkáról a fátylat, hogy ott, ahol a testi látás, a megtört szív és a gyászoló könnyes tekintet csak egy ajtó becsapódását látja, a hivő látás gyászon és könnyeken keresztül is meglássa, hogy a hálál ajtaja nemcsak vég, a földi élet után becsapódó ajtó, hanem új életszakasz kezdete, megnyíló ajtó, amelynek kulcsai Krisztusnál vannak. (Jel. 1, 18.) Az örökkévalóság ajtaja. Nem az életút vége a halál, hanem csak egy állomás azon az úton, melynek következő stációja a feltámadás, az ítélet és végállomása az örökkévalóság. És ezen az úton az egyházi esztendő utolsó vasárnapja, az örökkévalóság vasárnapja, bennünket a halál kapuja elé állítva az örökkévalóság kapuja elé is állít. Lehet, hogy máskor is — temetői úton, sírhalomnál, Vagy kedvesünk sírjától hazamenet, vagy ha.saját halálunkra gondolunk — önkéntelenül is szorongat a kérdés: mi van a halál után? Nem vigasztalás a halál fenyegető tényével szemben az általánosítás olcsó igazsága: mindenkinek meg kell hálnia. Amit igazán komolyan kell vennem, az ez: én fogok meghalni. A riasztó ebben, hogy ismeretlen ellenféllel kell megküzdeni. Tudjuk, hogy a meghálás az a pillanat, amikor létezésünk a magunk és mások számára megszűnik. Semmiképpen sem tudunk azonban belenyugodni abba, hogy a halál való- ■ban állandó véget jelent. Egyszerűbb lenne, ha csakugyan nem jönne folytatás a halál után. A Krisztus visszajöveteléről szóló bibliai híradás azonban nem engedélyez a keresztyén embernek ilyen önnyugtatást. A vég utáni érdeklődés nem az ember jótetszésére bízatott, nem is a fantáziájára: mindig Isten veti azt fel. A halál nem valami magától értetődő természetesség. Több mint az élet fizikai kialvása, mint puszta megszűnés, amikor a fonál elszakad. Ha természeti, rend lenne, ha az első teremtés Isten-szabta struktúrájához tartoznék, akkor nem lehetne halálfélelem a természetben. Valójában azonban a halálfélelem végigborzong az egész teremtettségen. Az egész teremtettség vágyódik, hogy felszabaduljon az elmúlás rabszolgaságából. Ebben a sóvárgásban nyújt eligazítást az örök- élet vasárnapja, amikor Krisztus visszajövetelét hirdeti. Aki tudja, hagy Krisztus visszajön, az azt is tudja, hogy Krisztus a halállal eljegyzett világba az ö emberré létele által azért jött, hogy legyőzze a halált. Azt a halált, melyet Isten bűnt megítélő harangja minden élőre kitölt teremtménye elbukása miatt. Megmarad valami, ami túléli a halált: Isten ítélete felettünk. És ez elmarasztalás vagy kegyelmi felmentés. Ez teszi a halált oly nehézzé. Krisztus eljövetele azonban nagy ígéretet tartalmaz. Isten senkit sem taszít el, aki minden reményét abba q Krisztusba veti, aki elszenvedte a halált és a halálból feltámadott, kivonva ezzel a világot a halál végzet- szerűségéből. Az az Isten, aki az élet csodáját teremtette, nem akadályozza meg ugyan, hogy át kell mennünk a halálon, de az az ö akarata, hogy túl a halál kapuján, új csoda révén, örökkévaló életre feltámasszon. A. keresztyén hit a halálban is Isten hatalmában és kegyelmében tudja, magát. Jézus él. Vele mi is élni fogunk. Isten maga nyújt vigasztalást a halál tényével szemben. Erről a vigasztalásról tesz bizonyságot a keresztyén hivő, amikor hittel vallja a II. Hit- . ágazatot és annak lutheri magyarázatát: „,.. hiszem, hogy Krisztus engem minden holtakkal együtt feltámaszt és nekem minden hívővel együtt örök életet ad”. Nem az életet lezáró kapu tehát a halál, hanem Krisztus halála és feltámadása révén az örökélet, az örökkévalóság kapuja. Gádor András IMÁDKOZZUNK Betegségben Örökkévaló, szent Isten! Te- benned nincs változás, sőt a változásnak árnyéka sem. Örök világosságban lakozol, s Te magad is tiszta és szent világosság vagy. Az egyházi esztendő végén, a múlandóság szomorú jelei között, sírok és koporsók emlékeitől körülvéve emeljük fel könnyes szemünket Tehozzád. Köszönjük, hogy evangéliumod vigaszt és megnyugvást tud adni most is. Áldunk, hogy Jézus Krisztusban kinyilatkoztattad számunkra is az örökélet titkát. Szent félelemmel és boldog reménységgel gondoltunk arra, hogy egyszer örök fényességben állunk Eléd, ahol többé bűn nem tapad hozzánk, hanem tiszta és véget nem érő örömben csodálhatjuk és dicsőíthetjük isteni tökéletességedet. Könyörgünk, erősítsd bennünk ezt a reménységet. Ezzel vigasztald a gyászolókat, a haldoklókat, az özvegyeket és árváikat. Ez a reménység adjon erőt földi létünk nehéz terheinek hordozására, m.íglen egykor megérlzezünk Hozzád, ahol szereteted felszárit minden könnyet. Jézus Krisztusért hallgasd meg fohászkodáswr- kat. Ámen. Van olyan felfogás, mely szerint az élmény kifejezést a legtöbbször túl lazán, nem precízen használjuk. Az élmény egzisztenciális tapasztalat szerencsés kimenetelű halálos veszedelemmel kapcsolatban, — mondják. Az tehát, hogj' egy szép őszi délután a hegyoldalon élvezem a vénasszonyok nyarát, a napfényt és a hervadást, lehet nagyon kellemes tapasztalat, de semmiesetre sem élmény. Élmény- nyé az ilyen tapasztalat akkor válhatik, ha például hirtelen nyári zivatar tör ki és villám csap le közvetlen közelemben, mint annak idején Luther Márton mellett és ha mint annak idején Luther, én is életben maradok ugyan, de az átélt veszedelem döntő nyomokat hagy egész életemben, megint csak mint ahogy Luther ilyen élmény hatására határozta el, hogy szerzetes lesz. Az élmény és a tapasztalat közötti ilyen különbségtételt ismerve, úgy gondolom, nem használom a kívánt precizitás nélkül az élmény kifejezést, amikor megpróbálok leírást adni arról a fél esztendőről, amely legutóbb súlyos megbetegedésem óta eltelt. Azt nem mondhatom, hogy korábban nem lett volna az említett szigorú definíció szerint is valóságos élményekben részem. Legalább tizedszer kerültem most betegen kórr házba és mindig elég súlyos állapotban. Az egyik legkellemetlenebb ilyen élményemet még gimnazista diák koromban szenvedtem át. Érés torokfájás miatt felkerestem iskolaorvosunkat. Az megvizsgált, cédulát nyomott a kezembe és rámparancsolt, hogy ne próbáljak diákszállásomra visszatérni, hanem egyenesen menjek ki a járványkórházba, mert diftériás vagyok. Mindenesetre valami komoly bajom lehetett, hiszen akkoriban az iskolaorvosok általában csak kétféle gyógyszert alkalmaztak beteg diákoknál: ricinust és aspirint, engem meg most kórházba küldtek. Egyedül, magas lázzal engedelmesen eltámolyogtam az alföldi „város” járványkórházába. Joviális iskolaorvosomon kívül senki nem tudta, hová lettem, ő pedig nem tartotta szükségesnek értesíteni se az iskolát, se hozzátartozóimat. Ez a „járványkórház” az alföldi város végén, közvetlenül a temető mellett volt. Egy kis földszintes házban volt elhelyezve, vasrácsos ablakokkal, kátrányfestékkel festett magas deszkakerítéssel. Bezörögtem, átvették a cédulát tőlem, bevezettek egy szobába, melyben volt vagy hatnyolc betegágy, de mindvégig én voltam benne az egyetlen beteg. Befektettek az egyik ágyba, hideg borogatást raktak a nyakamra, jéghideg sósvizet adtak toroköblögetésre, s azután közel két hétig kizárólag egy hatalmas termetű, gyengeelméjű betegre yoltam bízva, hogy az ápoljon. Se orvost, se más egészségügyi szakembert ott tartózkodásom idején nem láttam. Még ma is hálával gondolok félkegyelmű betegápolómra, akivel értelmesen beszélni se lehetett, de aki szemmel láthatóan nagyon sajnált és sokszor kétségbeejtő buzgalommal fűtött a zord téli napokon, ö hozta be naponta az ennivalót, s a mosakodáshoz szükséges vizet. Szobám ablakai a temetőre néztek, úgyhogy kétheti lázas betegségem alatt kilátásom csak a temetőre nyílt. Élmény volt az is, ahogyan 1929 tavaszán, már mint segédlelkész a soproni kórházba kerültem. Az 1928/29. tél rendkívül hideg volt. Egy alföldi gyülekezetben voltam káplán, a templomban olykor —18 C° volt a hideg. Meg is fogadtam, hogyha valaha alkalmam lesz beleszólni új templom építésébe, annak a füthetőségéért mindent el fogok követni. A szolnoki, jászberényi és diós- győrvasgyári templomunk valóban fűthető is. Sopronba tavasszal kerültem, hogy felkészüljek kétéves németországi tanulmányutamra. Már, amikor megérkeztem, beteg lehettem, mert másnap 40 fok körüli lázzal kórházba szállítottak. Gondos ápolásban, szakszerű kezelésben volt részem. Összesen 103 napot töltöttem egyhuzamban ebben a kórházban. Betegségem első időszakában vízióim, hallucinációim voltak. Ez a kórházi kezeltetésem is élményszerű volt a fenti definíció szerint; mint utólag megtudtam, nem okozott volna különösebb meglepetést, ha a betegség végez velem. Ez a mostani betegségem azonban úgy látszik legsúlyosabb volt az összes eddigiek között. Két Jiónapon át .a kórházban kizárólag családom tagjai látogathattak meg, s amikor a kórházból a mentők lakásomra szállítottak, az első ismerősök, akik felkerestek, úgy néztek rám, mint ahogyan nézhettek annak idején a János evangéliumbeli Lázárra feltámadásé után. Noha a kórházban az orvosok és az ápolónők mindent elkövettek, hogy lehetőleg fájdalommentesen tölthessem el a nyolc heti szinte mozdulatlan hanyatt fekvést, s ez annyira sikerült is, hogy már az első héttől fogva jó közérzetem volt, mégsem lehetett titok előttem, hogy közvetlen életveszélyben vagyok. Ma is bámulatos azonban előttem, hogy a legsúlyosabb napokban félelemnek, különösen halálfélelemnek nyoma sem volt bennem. Elleriben gyakran gondoltam arra, hogyha most befejeződik földi életem, abban a tudatban válók meg tőle, hogy különösen a mögöttünk levő 15 esztendőben szép célokért áldoztam oda egészségemet: egyházam élén a békéért, az igazságosabb és jobb társadalmi rendért küzdöttem, tehát olyan célokért, amelyek előtt legszentebb hitem szerint a Békesség Fejedelmének örökké tündöklő' személyisége jár. A világtól s annak eseményeitől betegségem ideje alatt egyáltalán nem voltam elzárva. A hosszú hetek alatt sok örömet szerzett, hogy betegágyamnál fülhallgatós rádió volt. így mindig tudtam, mi történik hazánkban és a nagyvilágban. Üjságot, friss folyóiratokat, szinte naponta kaptam kül- és belföldről egyaránt. Eleinte ugyan nem olvashattam, mert a könyv kézbentartása túl nagy erőkifejtést jelentett volna, hiszen körülbelül két hétig úgy etettek, s különben is a válságos napokat csaknem teljesen átaludtam a sok gyógyszer következtében. De amint a krízisen túljutottam és erősödni kezdtem, már arán.'/lag sokat olvastam. Erre annál inkább rá voltam utalva, mivel látogatók fogadásától és a beszélgetéstől orvosilag el voltam tiltva, s a beszéd különben is mellkasi fájdalmakat okozott. A külvilágból nyert hírek jó hatással voltak rám. Nyilvánvalóvá lett napról napra, hogy a világbéképrt folytatott évtizedes küzdelem kezd gyümölcsöket teremni. Nem egyszer gondoltam, hogy mennyivel könnyebb ma már a világbékéért egyházi embernek is síkraszállni, mint 8—10 évvel ezelőtt. De vajon egyházam, s egyáltalán a keresz- tyénség végre feleszmél-e a maga egészében arra, hogy mi a helyes út, s mi Isten akarata az egyházzal? A gyógyulás belső, lelki magatartás kérdése is. Orvosaim a kórházban csak akkor voltak velem megelégedve, ha jó volt a közérzetem és a hangulatom. Ezt a jó közérzetet különböző gyógyszerekkel is igyekeztek nem kis sikerrel előidézni. A tiszta zene (Beethoven, Mozart) rádión keresztül is rendkívül jó hatással volt rám. Sokszor gondoltam: rádiószolgálatainkban sohasem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a betegek számára is legyen mondanivalónk. Pszichológiailag érdekes lehet, hogy még a krízis idején volt egy igen különös és nehéz álmom. Ahogy álmomban is hanyatt feküdtem, elég távol tőlem, sötét arcú, vigyorgó alak jelent meg előttem, aki a kezében levő valamiféle eszközzel nyomta le jobb karomat és élvezte, hogy nem tudom felemelni. Egy darabig kínos erőfeszítést fejtettem ki abból a célból, hogy én legyek áz erősebb. Ez azonban csak hagy sokára sikerült. Menynyiben járul hozzá az ilyen lelki küzdelem a gyógyuláshoz, ki tudja. Ügy emlékszem azonban, hogy ettől fogva fokozatosan javult az állapotom. Jó hatással volt rám a levélben és üzenetekben továbbított jókívánság Ismerősök, jóbarátok, gyülekezetek, külföldiek részéről, valamint a friss virágok. Már említett diákköri élményem megérttette velem, hogy a kórház és a temető, — a betegség és az elmúlás, közeli szomszédok. Amikor azonban az ember életének hatodik évtizedét éli, s hozzá súlyos beteg is, egészen másként néz az elmúlásra, mint korábban. Állítólag az ötvenedik életév után kezdődik az emberi élet kritikus évtizede, amit, ha átvészelj álta- lábanvéve hosszú életű lesz. Ez az az évtized, amelyben a legtöbb ember a tudomány segítségére van utalva, hogy szervezetének természetes kopása, elhasználtsága regenerálódjék, s egy darabig ismét életképes legyen. Ebben az évtizedben tárát az embert jobban érdekli az élet és az elmúlás kérdése, mint korábban. Régi jó egyházi felfogás szerint Isten gondviselő szere- tete így készít elő bennünket' a földi lét elhagyására. Innen lehet az is, hogy olvasmányaim közül különösen azok ragadták meg erőteljesen betegségem idején, amelyek az emberi lét egzisztenciális problémáival foglalkoznak. A kórházban olvastam el többek közt a jó öreg német lutheránus teológus, Paul Alt- haus egyik legújabb cikkét, melynek címe: „A megtérés reformátort és pietista nézőpontból”, s mely a Neue Zeitschrift für systematische Theologie 1959. évi első számában jelent meg. Ebben a cikkében Althaus a nálunk is közismert hivatalos lutheri álláspontot fejti ki a megtérésről a tőle megszokott alapossággal és részletességgel. Eszerint az újtestamentom éles idői határvonalat húz a keresztyénné lettek életében s éppen a megtérés időpontja szerint. Luther és a reformáció korában azonban nem arról volt szó (mint az újtestamentom idejében), hogy po- gányokat térítsenek be az egyházba, mert akkor már a IFolyt tas a 3. oldalon) A síron túl Ezekben a napokban sokan jártunk a temetőben. Megálltunk néhány percre kedveseink sírja mellett, elhelyeztük sírhalmukra a kegyelet virágait. S amíg átéltünk egy- egy felejthetetlen jelenetet a velük töltött drága időből, szívünkbe odalopakodott a kérdés: Vajon mi van most velük? Vajon mi vár ránk a halál után? Bár Isten igéje kíváncsiságunkat teljesen nem elégíti ki, ma, örökkévalóság vasárnapján annyit mégis elárul, amennyi szívünk békességéhez és megvigasztalásá- hoz elegendő. A halállal nincs vége mindennek! A megsemmisülés gondolata ellen tiltakozik egész lényünk és gondolkodásunk. A felvirágzott temetőd a pislákoló gyertyák fénye arról beszélnek, hogy az ember szíve mélyén ott a reménység: nincs vége mindennek a koporsóval! Erről tesz bizonyságot egyetemlegesen Isten igéje is. Számtalan olyan hely van a bibliában, amely arra tanít, hogy a halál nem pont, hanem kettős pont, mely után következik valami. S az ige azt sem titkolja cl, hogy nagyon fontos és lényeges dolgok várnak ránk a halál után. A halál után nem semmisülünk meg, hanem a halál szoros kapuján át Istenhez jutunk. Akik Istennél vannak, azok „nem éheznek többé, nem szomjaznak többé* sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi szék közepette van, pásztorolje őket és elvezeti az élő vizek forrásaihoz és letöröl az Isten az ő szemükről minden könnyet”. (Jel. 7:16-17.) Akik hisznek Jézus Krisztusban, akik elfogadják tőle a bűnbocsánatot és az új életet, akik már e földön közösségben élnek vele, azokat nem szakíthatja el tőle a hálál sem, mert a halálból feltámasztja és kegyelmesen magához veszi őket és soha meg nem szűnő örömöt, békességet és boldogságot ajándékoz nekik. A keresztyén embernek ez a hit és reménység ad vigasztalást a koporsók és sírhalmok mellett, s ebből merít erőt az utolsó nagy harcnak, a haláltusának diadalmas megharcolására. ősi keresztyén szokás szerint s<)k gyülekezet temetője még ma is a tcmplomkeirtben van. Mély és komoly szimbólum ez. A két egyház, az üdvözöltek előre ment serege, és az itt küzdők, a hitük harcát vívó keresztyének gyülekezete egy közös egyház. Ezt valljuk az Apostoli Hitvallásban is: „Hiszem a szentek közösségét.” Egyszer eggyé lesz a két sereg és akkor mindnyájunk ajkán is felcsendül az örvendező halleluja. Selmeczi János
