Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-20 / 47. szám
Betegségben (Folytatás az 1. oldalról.) gyermek-keresztséget gyakorolták és keresztyén mivoltuk ezzel a gyermekkereszt- séggel kezdődött. A lutheri reformáció szerint a feladat az volt, hogy a keresztséget a lényege szerint naponta megismételjük, vagyis óemberünket halálra adjuk, mintegy vízbe fojtsuk. A reformáció szerint tehát a megtérésről olyan értelemben lehet szó, hogy egész életünk megtérés legyen. A reformátorok teológiája azonban sehol sem beszél „megtértekröl”, mert a megtérés idői kezdete nem érdekli a reformátorokat. Szerintük az a fő, hogy az ember elkezdje és nem az, hogy mikor kezdi el. A pietizmus történetéből érdekes megtudnunk, hogy Zinzendorf, a megtérésről általábanvéve Luther felfogásának megfelelően gondoskodott. Egyébként Althaus szerint a megtérés pietista felfogása elhomályosítja a keresztyénség lényegét, mint egész életen át tartó megtérést, amikor tudniillik a megtérést, mint faktumot, mint múltbeli eseményt nézi, mely mögöttünk van, s ugyanakkor üdvösségünk alapjául szolgálna. „Keresztyénnek lenni nem annyi, mint a megtértség állapotában lenni, hanem a megtérés mozgásába belépni”, — írja Althaus. Ha a megtérést valaki pietista módon értelmezi, vagyis az egyszeri megtérést törvénnyé teszi, „akkor mi vidáman meg nem térteknek valljuk magunkat, vagyis olyanoknak, akiknek naponként meg kell térniök”, írja Althaus. — Mindez, s az egész írás igen tanulságos, betegségem idején azonban nekem Althaus cikkének egy másik részlete tűnt fel, mint problematikus valami. Althaus ugyanis felveti a kérdést, hogy ha valaki a megtérés útját járja, lehetséges-e ebben szó haladásról. Althaus erre vonatkozóan azt írja, hogy a megtérésben haladásról szó lehet, sőt kell is hogy legyen. Hivatkozik Lutherre, aki gyakran ír arról, hogy a meg- szentelődésben naponta gyarapodnunk kell. Majd így folytatja: „De ez a haladás éppen a bűnbánat mozgásában való haladás, tehát egyre tökéletesebb meghasonlás Önmagámmal, egyre élesebb látás rejtett bűneim, titkolt hitetlenségem és elbizakodottságom iránt, egyre forróbb könyörgő odaadás Isten bűnbocsánatáért, mint egyetlen támpontért. Egyre több leépítés és ennek megfelelően egyedül a bűnbocsátó kegyelemből való egyre világosabb élés. Míg végre odáig jut az ember, hogy tökéletessé lesz s az életet szívesen odaadja a halálért, és kíván Pállal együtt elköltözni, hogy minden bűn megszűnjék és Isten akaratának végre a legtökéletesebben elégtétessék (Luther: WA 17 II, 13). Az a tökéletesség tehát, melybe a keresztyén embernek egyre jobban és jobban bele kell vezéreltetnie, Luther szerint a testi maghalásra való készségből áll, amikor is az óember teljesen és végérvényesen halálra adatik. A keresztyén tehát az ő belső emberének nem valami pozitív magaslata felé növekszik, hanem a halál felé, afelé, hogy a saját kimúlására egyre világosabb és alaposabb igent tudjon mondani”. Ha mindezt még rövidebben úgy fogalmazzuk, hogy az élet célja a halál, vagy: azért kell szépen élnünk, hogy jól tudjunk meghalni, akkor érezzük, hogy ennek nagyon középkori és kolostori csengése van és gyökeresen szembenáll annak a hatalmas fejlődésnek az alapjaival, melyet az emberiség a betegségék és a szenvedés elleni küzdelmében elért, s melynek előfutárai közé tartozik Luther és a reformáció is (kultúrtörténeti szempontból). Az ilyen felfogás bénítja is a küzdelmet az életellenes sötét erők ellen, s ezért tipikusan antihumánus. haladásellenes. Akik osztják, önmagukkal is ellentmondásba kerülnek, amikor betegség idején orvosihoz mennek, gyógyszerekkel élnek, vagy akár csak imádkoznak a gyógyulásért a saját maguk és mások számára. Ez lenne az igazi keresztyén felfogás? Ha Jézus Krisztust kérdezzük, egyszerre megváltozik a kép, mert ő ismételten beszélt arról, hogy készeknek kell lennünk életünket adni másokért, továbbá, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, viszont aki elveszti az ő életét, őérette, megtalálja azt, de nem önmagáért az élet elvesztéséért, hanem éppen az élet érdekében! Jézusnál semmi esetre sem a halál a legmagasabb kategória, hanem az élet, s ha készek vagyunk is meghalni, az mindig az életért, s az élet hitében, reménységében és szeretettben történik. Ö maga is, aki idézett szavaihoz híven életét áldozta másokért a golgotái kereszten, végül is legyőzte a halált és él az örökkévalóságban. Bámulatos, hogy az olyan teológus, Egy régiségkutató csoport, dr. Aharoninak, a héber egyetem professzorának vezetésével Jeruzsálem közelében a Krisztus előtti VIII. századból való ó-izraeli királyi várat tárt fel ásatásai során. A tudósok szerint — közöttük római szakemberek is vanmint Althaus, ilyen egyoldalúan hangsúlyozza a halált, erősen eltérve Jézus tanításától. Nem is csoda, hogy a német protestáns teológiára, de még az egyházi művészetre is ma olyan jellemző ez a sötét, egyoldalú szemlélet. Meg kell látnunk azt is, hogy Krisztus Urunknak sze- retetben való követése valóban megkívánja az önodaadásra való készséget egészen a halálig. Az emberi együttélés, ha valamennyire is tűrhető akar lenni, általában sem nélkülözheti az önmegtagadásra és áldozatra való készséget. Éneikül nincs munka se, béke se, haladás se, sőt élet se. Az anyai szeretet, de az apák gondoskodó törődése is ezt példázza. A másokért való önfeláldozó szeretetben gyakorolni magunkat, ebben „öldökölni”, szüntelenül halálra adni összeférhetetlen, önző, szeretetlen és boldogtalan óemberünket az élet érdekében: ez a teljes keresztyén igazság, s ennek csak egyik felét tartja szemelőtt Althaus. Amennyiben pedig valljuk, hogy Istent mindenek felett kell szeretnünk, s ő az, akitől kaptuk végsősorban életünket, akinek a kezéből vesszük földi életünk végét is, vajon akkor ez a szeretet nem azt kívánja-e tőlünk, hogy a halálban sem csupán és egyoldalúan a bűn büntetését lássuk, hanem az ajtót, melyen át Isten hív magához az örökkévalóságba? Abban, hogy Pál apostol kívánt elköltözni földi testéből, s hogy még áldozati halálára is úgy nézett a mi Urunk, mint amelyen át visszatér Mennyei Atyjához, nincs-e benne az az isteni evangélium, azaz örömhír, hogy az elmúlás borzalmas külső képe és méginkább a halállal való rémítgetés nem a teljes igazság, hanem az, hogy az elmúlás is Istentől van, s ezért abban se a rosszat kell elsősorban néznünk. Ilyen gondolatok és az ilyen hit volt 'bizonyára az oka annak, hogy a legkritikusabb napokban olyan tökéletes belső nyugalmam volt, ami utólag szinte megdöbbentett. Ez volt a legmélyebb és legmaradandóbb élményem, mellyel Isten mostani betegségem alatt megajándékozott. D. Dr. Vető Lajos nak — arról a várról van szó, amelyben Uziás király székelt Jeruzsálemen kívül, mert leprás beteg volt. Az ásatások során a fiatalabb földrétegekben egy római fürdő-létesítmény maradványaira is akadtak. Megtalálták Uziás király várát Gyülekezeti nap Cegléden Az országút a ceglédi főtér mellett fut el. A tér közepén áll Kossuth szobra, mögötte az evangélikus templom, hosszú, elkeskenyedő tornyával. Ceglédhez közeledve, messziről látszik már a torony. Jó ránézni a templom hosz- szú tornyára — mondotta Káldy Zoltán püspök, mikor a ceglédi gyülekezettel találkozott —, de még jobb itt prédikálni köztetek és együtt lenni veletek. A gyülekezet látogatására érkezett püspököt és munkatársait a gyülekezeti felügyelő köszöntötte. Szeretettel gondolt vissza arra, hogy a püspök néhány évvel ezelőtt, még pécsi lelkész korában, szolgált a gyülekezetben. Most mint ismerőst köszönthetik bizalommal és szeretettel. A délelőtti istentiszteleten I. Kor. 15:58. alapján hirdette a püspök az Igét. Erősen álljatok! — buzgólkodjátok! Munkátok nem hiábavaló! — Az Igének ezeket a felszólításait hangsúlyozta. Először rámutatott ezeknek a felszólításoknak a hátterére. Pál apostol az egész fejezetben Isten szeretedének diadaláról szól. A diadalról, amely Jézus feltámadásában legyőzte a bűnt, a poklot és a halált. Az élet felé megyünk! Jézus Krisztus a feltámadás és az élet. Ezért kell minden kétséget félretéve, erősen megállni ebben a hitben. Itt azonban nem áll meg az apostol. Ha az élet felé tartunk és nem a koporsó felé, ha mindeneknek végén Jézus Krisztus áll és nem a halál akkor rajta, neki a munkának! Ezért mondja az apostol, „buzgólkodjatok mindenkor az Úrnak dolgában”. Aki igazán hisz az örök életben serény és tevékeny életet él a világban. Ma halálosan komolyan kell vennünk hitünket és az ebből folyó cselekedeteket. Lehetetlen dolog, hogy vasárnap a templomban va gyök, de különben nem hiszek a feltámadásban; otthon, rokonok, szomszédok és munkatársak között haragot, tartok Ma élni kell hitünket. Élni kell és cselekedni minél tá gabb körben. Nemcsak a családon belül kell a békéért munkálkodni, hanem a népek és országok között is. Az em béri élet megmaradásáról van szó! El kell kiáltani: fogjatok kezet s ne egymás ellen, hanem egymásért éljünk. Munkálkodjunk egy fegyvertelen világ megvalósításáért. Ez is az Urnák dolga, amelyért buz- gólkodnunk keik Végül: mondhatja valaki, hány prédikáció hangzott el oltár előtt álló jegyespárokhoz, s a házasságok fele mégis felbomlik. Hányszor mondták: béke. Van értelme a prédikációnak? Van értelme az emberi erőfeszítésnek? Az Ige azt mondja: „A ti munkátok nem hiábavaló az Urban.” Isten, aki igazán látja a dolgokat, másképpen látja azokat, mint sokszor mi. Ha most az előttünk élők, akik csak ebben a városban is erőt merítettek Isten szavából, összegyűlnének, hatalmas sereg sorakozna fel. Azt mondanák nekünk: nem hiábavaló cselekedni hitből! Ez válik majd világossá az utolsó napon is. Végezzük tehát minden munkánkat reménységben a család szűkebb körében, de az életnek tágabb köreiben is. Az a fény, amely az utolsó nap diadalmas világosságából ránk vetődik, megáldja munkánkat Isten dicsőségére. Délután presbiteri ülés keretében tartott beszámolót egyházunk kérdéseiről a püspök. Az egyházmegye mai feladataival a gyülekezeti napon szintén résztvevő Detre László esperes foglalkozott. Az esti templomi ünnepségen a ceglédi református gyülekezetek lelkészei is részt vettek. A Cegléden hagyományos testvéri jóviszony a protestáns egyházak között kifejezésre jutott a Sztárai-ve- gyeskar szolgálatában is. Az énekkart Arany László református lelkész vezette. A püspök külföldi útjairól számolt be a gyülekezetnek. A templomi ünnep Detre László esperes bibliamagyarázatával és Jávor Pál ceglédi lelkész kö- j szönő szavaival és imádságá- I val ért véget. I b. L Az élők emlékeznek ... Az út mellett vaskapu áll. Felette Luther-rózsa s a figyelmeztető felirat: „hazatérünk”. Ilyen a pusztaföldvári új evangélikus temető bejárata. A kapu mögött csend uralkodik. A temetőt 1952 tavaszán szentelte fel a lelkész és adta át hivatásának. Kisebb gyülekezetben általában ritka vendég a halál angyala, mégis a harang sirató szavára be-begördül ide a fájdalom fekete kocsija. Néhány év alatt már sírsorok alakulnak, amelyeket térkép szerint pontosan készítenek. Azután a temető két oldalán akácfasort ültetnek. Mindhiába ... A csirkék bejárnak és kaparják a virágos sírokat. De a szeretet s a hála nem alszik a szívekben. Megszületik a temető bekerítésének gondolata. A ELSŐ LÉPÉS 1958. augusztus 10-én isten- tisztelet utáni időpontra meghívót kaptak azok, akiknek elsősorban szívügyük a kérdés, a temetőben pihenők hozzátartozói. El is jöttek. A gyülekezeti terem kis ol tárán kialszik a gyertya fény... a nyitott ajtón beözönlik a rózsaillat... és mi feszült várakozással figyelünk. A lelkész beszéde a szívünk mélyéig hat. Sokan már most anyagi segítséget ajánlanak fel. Megérezzük mindnyájan, hogy eredményt érünk el, ha együtt, egy akarattal dolgozunk Isten segítségével. A szeptemberi presbiteri ülésen elhatározzuk a temető bekerítését. Vaskapuval, ”as- sín-oszloppal, drótfonattal az előtéren. De az ó-temető sem maradhat el, mert ott is kedves .halo ttaink pihennek és a j Puíát... régi kerítés már elavult. Te-1 hát azt is bekerítjük. A faoszlopokat a gyülekezet tagjai adják össze. A beszerzés nehéz munkáját elvégzi a gondnok. A tél folyamán a műhelyekben szorgalmasan készülnek a vas- és faanyagok, MEGINDUL A MUNKA 1959 tavaszán csípős még a márciusi szél, de halogatásra nincs idő. A munkára a vezetők mellett a gyülekezet tagjai is jelentkeznek. Elnézem idős presbiter testvéreimet, milyen sok gonddal^ mennyi szeretettel dolgoznak amint milliméter pontossággal állítják fel az oszlopokat. Nagy megértéssel van a községi tanács is azzal, hogy bekeríti a községi temetőt. Ä katolikus testvérek meg a saját temetőjükön dolgoznak Nagy jelentőségű ez az ösz- szefogás, mert a temetők egymás mellett fekszenek, A BEFEJEZÉS A nyári hónapokban szünetel a munka. De egy őszi délután kiviszik a temető hátulsó kapuját is. Igen! Készen van, amit egy évvel ezelőtt terveztünk. Elmondhatjuk Isten iránt való hálával, hogy a bekeríttetést 27 OQO forint költséggel végeztük el, amit kizárólag adakozásból állítottunk elő. A kert, amelyben kedveseink pihennek, védve van már. Álmukat őrzi az ezüstszürke kapu, sírjaikat körülölelte szeretetünk. Megállók ... Elhomályosult szemmel felnézek az alkonyodé égboltra, s csak ennyit tudok mondani:... Istenem ... És nagyon csendesen becsukom mögöttem a temető kaVersényi Gizella A várnagy m — Soha! — kiáltotta az öreg. = Én ezt a földet nem hagyom el, még ha itt taposnak is agyon. Ha elhagy minket az idegen gyü- levész népség, mi nem hagyhatjuk el önnön- magunkat! Az Űristen igazságosan büntet minket, amiért idegenekhez folyamodunk minduntalan. Itt az idő, hogy megvédjük önmagunkat. Maradj itt, Václav, a nemzet nem tűri az elnyomást, fel fog kelni, fegyvert ragad, letöri az elnyomókat. Mi itt magunk is kiállítunk egy tekintélyes csapatot, s te állasz az élére, magam is ott leszek —• még nincs minden elveszve! Václav kidülledt szemmel bámult az apjára, mintha nem hinne a fülének. —■ Apámuram, kegyelmed félrebeszél, nem tudja, mi történt, minden erőlködés hiábavaló — már trombitálnak! — kiáltott fel s az ablakhoz sietett. A várnagy felállt. — Hát te is, Ó, én Uram, és Istenem, büntetsz engem, igen, azt teszed, áruló sarjai neveltem magamnak! Megint csönd lett. Straka elnézte a fiát. — Václav, te egyetlen gyermekem vagy, el tudnád hagyni öreg apádat, elmenekülnél? Úgy szerettelek, fiam! — az öregúrnak elcsuklott a hangja. A várudvarokon erősbödőtt a zaj, parancsszavak röpködtek. — Isten veled, apám! — szólott a fiú, hirtelen visszafordulva az ablaktól, s kezét nyújtotta apja felé. — Elmégy? — El kell mennem. A várnagy kiegyenesedett. — Menj hát, semmirevaló, menj a német hölgyike után, az kedvesebb neked apádnál is, szülőföldednél is, menj csak, fuss csak, de engem ne ismerj, ha majd elrúgnak ottan! — Apám, így váljunk el? — s a fiú közelebb lépett apjához. — Te magad akarod így, menj csak, menj már! — s az ajtó felé mutatott. — Aki öreg apját így elhagyja s nemzetét elárulja, nem az én fiam! No menj, mert faképnél hágy a ringyócska! Václav egy pillanatra megtántorodott, majd fejére vágva kalpagját, elrohant. Alois Jirósekt A várnagy nem hallotta már fia ístenve- ledjét, csak azt érezte, hogy édes gyermeke, egyetlen öröme is elhagyta. Még ott állt egy percig, kővé dermedve, aztán fejéhez kapott s felkiáltott: — Fiam, édes fiam! De Václav már nem hallotta apját. Izgatottan sietett végig a folyosón, míg el nem ért egy ajtót, amelyen éppen most lépett ki egy cseléd, nagy batyuval a hátán. Belépett a szobába, ott állott Margit kisasszony, útra készen. Egyszerre mindenről megfeledkezett. Karjait széttárta, magához szorította a bájos kis német dámát. S midőn ajkát rácsókolta a nő ajkára — mit sem tudott már össze- roskadt, öreg apjáról. A lovasok kiügettek az udvarból, megcsi- kordultak a kerekek, megindult a kocsikaraván. A király elbúcsúzott vendéglátójától, aki a királynét kikísérte a hintáig. Frigyes aztán felpattant a lovára, kilépett a náchodi kastélyból, hogy elhagyja a cseh királyságot és soha többé ne térjen tússzá. Amint lent megindult a karaván, a várnagy is kijött szobájából, földhöz vágta a strázsáló szolgát, aki fel akarta tartóztatni, s fiatalos fürgeséggel felrohant a lépcsőkön. Mikor a kastély kapujához értek, az udvari nép fölnézett a toronyra, amelynek tornácáról különös látvány tárult elébük. A korlátnak dőlve, ott állott az öreg várnagy, hevesen hadonászva mindkét kezével, mintha fenyegetőzne és átkozódna. ősz haja, fehér bajsza lobogott a szélben, hallani lehetett, hogy kiabál valamit, de szavát nem értette senki. Ám bárki könnyen elgondolhatta, mit mond. Václav is Margitka hintája mellett ügetve, visszanézett a lánnyal együtt oda ahová mindenki csodálkozva vagy gyúnyo- lódva tekintgetett, s elsápadt. 7— Az Istenért, hisz ez a kegyelmed apja! — mondta ijedten Margit, kihajolva a kocsiból. A fiú pedig, szemét lesütve, hozzáhajolt: — Hiszed-e most már, hogy szeretlek? Margit megrezzent s nem felett, bebújt a hintó sarkába. A lovasok elől mentek, utánuk jött a hinták sora, majd a málhás szekerek, aztán megint lovaskatonák haladtak. A karaván csakhamar kiért a síkságra, s a határ felé fordult — nemsokára eltűnt az emberek szeme elől, csupán nedabilici Straka, a várnagy, látta még egy ideig a magas kastélytoronyból. Végül a várnagy szeme elől is eltűnt a király és a fia, mindörökre. Szegény ország, szegény atyai szív! Kistvártatva aztán a konyha előtt Flórián mester beleütközött Kasparides írnokba. — Hála Istennek, már a fenébe vannak — de megizzadtam. Jobb itt csücsülni a konyha sarkában, mint ilyen vendégseregnek sütni- főzni. — Nem maradt egy kis harapnivaló? — kérdezte az ínyenc írnok. — Kérlek szépen, ha csak egy fogamra való is maradt, add ide, hadd békéljen meg e meggyötört lélek. — Még egy fogra valót se hagytak itt, mindent fölzabáltak az ángliusok és németek. — Jaj, hogy örültem én annak a szarvasnak! E pillanatban egy szolga futott el mellettük, verítékezve. — Mitévő legyek evvel ni, írnok uram? — s egy csillogó patkót mutatott fel. — Eredj a pokolba, de engem ne kérdezz, mitévő légy az ócskavassal! — Kérem alássan, nem minden vas egyforma! Nem ezüst ugyan a patkó, de királyi vas! — Mit fecsegsz itt? — Bizony, uram, ezt a patkót nemrég még a király csödöre hordta. — Hogyhogy? — Engem hajnalban leküldték a városba, vigyek el egy írást a városbíró úrnak. Eltéb- láboltam kissé a városban, láttam a lehúzódó menetet. Ott álltam épp a pataknál, hogy jól megnézzem magamnak a királyt, meg is néztem. Éppen megrántotta lovát, hogy átugorja a patakot, mikor a csődör lábáról lehullott a patkó. Amint eltűntek, odamentem, felvettem, emlékül. — Szomorú emlék — fintorgatta az orrát Flórián. — Ide vele! — hangzott egyszerre a hátuk mögött egy rekedt hang. Ott állott a várnagy, magából kikelve, roskadtan, elcsigázva, úgy rémlett, hogy pillanatok alatt hirtelen megöregedett. A szolga ijedten nyújtotta a patkót ura felé. Straka elvette s tovább ment. — Mi lelte? Szörriyü színben van! — Alighanem a fejében történt valami — mutatott Kasparides a homlokára. — Mivelhogy elment Václav úrfi. — S mi baja volt az öregnek a királlyal? — Azt mondják, le akarta szúrni. — No, most aztán jó dolgunk lesz. hű, az angyalát! — mondta a félénk szolgalegény. A kastélyban másról sem beszéltek, mint a király meneküléséről s az öreg várnagyról, de az utóbbiról többet, mint a királyról. Salomena úrasszony elindult, hogy meglátogassa Strakát. Ajtaját azonban zárva találta. Tudván, hogy a várnagy bent van, egy ideig várt, hátha kinyitja az ajtót. De nem így történt. Csak tompa hangot hallott, mint mikor ledől egy nehéz test, s utána fegyverek csörgése hallattszott. Aztán, mikor megint csend lett, olyasmi szűrődött ki a szobából, mint mikor a falba szöget vernek, s valaki horkanva nevet. Félelemmel telve tért vissza szobáiba, t elrendelte, vigyázzanak a várnagyra. (Folytatjuk.) Fordította: Szalatnai Rezső
