Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-11-06 / 45. szám
Az egyháztörténetből} A maiyarerszsgi refarmácio indulása A „világ felé nyitott** egyház* Ernst Wolf nyugatnémet professzor tollából két esz- méltető cikk jelent meg a Stimme der Gemeinde című nyugat-németországi egyházi folyóiratban. Az első cikk a „világidegen” egyház, a második cikk „a világ felé nyitott” egyház címet viseli. A két cikk elsősorban a németországi egyházi helyzetet tartja szem előtt, azonban sok, számunkra is tanulságos mondanivalója van. Ezért a cikket lapunkban tartalmilag ismertetjük. A magyarországi reformáció társadalmilag a legfeszültebb légkörben és a mohácsi katasztrófa előtti zűrzavaros belső helyzetben jelent meg. Ezek a jelenségek nehezítették, sőt gátolták a reformáció terjedését. DÖZSA Az 1514-es, Dózsa György vezette parasztforradalom még nem volt olyan messze, hogy ennek emléke élénken ne élt volna a köztudatban. Mindenki tudta, hogy az alsópapság tagjaiból is többen álltak Dózsa György mellé. így például nagy szerepet játszott Dózsa mellett „Lőrinc pap”, azaz Mészáros Lőrinc, ceglédi plébános. Ambrus, dévavá- nyai plébános pedig Dózsa jegyzője és kiáltványainak szerzője volt. Az erdélyi parasztokat Mihály nevű pap, a bihariakat Mihály köleséri plébános, a szerbeket Borbás szerzetes vezette. Az 1514-es parasZtforrada- dalom után a főnemesség és nemesség rettegett minden olyan megmozdulástól, amely bármilyen formában is támadta a fennálló feudális társadalmi rendszert. Féltek a reformációtól is, mert ez a pápaságot, a feudális rend egyik tartó oszlopát támadta. Amint terjedtek Magyarországon Luther iratai, az ország- gyűlések kegyetlen törvényeket hoztak a lutheránusok ellen, valószínűleg attól való félelmükben, hogy újra kezdődhet a reformáció címén valami támadás a pápaság, főpapság és azután a feudális rend ellen. Ezért írta elő az 1523. évi 54. törvénycikk a lutheránusok fej- és jószág- Vesztését, ezért akarta az I 1525. évi 4. törvénycikk máglyahalállal kiirtani a lutheránusokat, mint nyilvános eretnekeket. WERBŐCZY Werbőczy István, a főne* " messég érdekeinek képviselője, a szegény nép és a jobbágyság elnyomója, a parasztforradalom leverése után kiadott Hármaskönyváben, amit a főurak országgyűlése törvénnyé emelt, kimondotta a parasztság röghöz kötését, azaz szabadköltözési jogának megvonását: „A földesurok- nak urasága alatt örök, parasztságba kell lakniok.” Másutt pedig a Hármaskönyv ezt mondja: „Az egész föld birtoka egyedül a földesúré.” A minden jogából kisemmizett jobbágyságtól azonban nagyon féltek a főurak. Amint kezdett kibontakozni Luther mozgalma, Werbőczy nyugtalankodott miatta. 1521- ben a wormsi birodalmi gyűlésen Luther bátran állt a császár, a német birodalmi rendek és a pápa képviselője elé s reformátori művét megvédelmezte. A wormsi birodalmi gyűlésen Werbőczy is megjelent, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen az új „eretnek mozgalomról”. Wer- bőczyvel az élen, a magyar főnemesi és főpapi küldöttség megpróbálta Luthert „jó útra téríteni”. Lutherben lázadót láttak. Amikor pedig nem sikerült Luthert meggyőzniük, Werbőczy itthon tüzelte a főnemességet és nemességet Luther ellen,, majd könyvet is adatott ki ellene, amelyről a pápai nuncius azt írta: „Jó szolgélatott tett a lázadó ellen”. A HÄROM RÉSZRE SZAKADT ORSZÁG A főnemesek és főpapok Mohácsnál a sajátmaguk ásta verembe estek. A parasztság kezébe nem mertek fegyvert adni, féltek ugyanis az 1514- es eseményektől, így maguk vették fel a küzdelmet a túlerőben levő török ellen s így ez nem is végződhetett mással, mint csatavesztéssel és belső összeomlással. A mohácsi vész után a há- rom irészre szakadt ország zűrzavara a szenvedések tengerét zúdította az egész lakosságra. Az Alföldön a török uralkodott, Erdélyben és a szomszédos megyékben Sza- polyai János király, az ország nyugati és északi részein pedig Habsburg Ferdinand király. A török vallásilag türelmes volt, a reformációt nem akadályozta, de elő sem mozdította. A török területen hódító reformáció nem kapott olyan támadást, mint a királyi országrészeken. A községek, mezővárosok több önállóságra tehettek szert vallási kérdésekben. A katolicizmus nyomása alól mindenesetre mentesek voltak. A két király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinand, egyaránt tilalmazta a reformációt. ■ Rendelkezéseiknek azonban kevés foganatjuk volt. Ferdinánd területe nem volt jelentős egyéb országaihoz képest. Ha mégis szüksége volt Magyarország egy részére, csak azért Volt, hogy amolyan gyepű rendszerrel, mintegy előországgal tudja védeni a számára értékesebb tartományokat a töröktől. Így azután nagyobb szerephez jutottak a helyi földesurak, akik a török támadások kiújulásával és a váltakozó harcok zűrzavarában szétesett magyar államélet egy-egy darabját is kezükbe vették. Ezért fogunk többször hallani arról, hogy egy-egy földesúr alkalmazza a lelkészeket és tanítókat, hitvitákat rendeztet, alapvető teológiai kérdésekben dönt, zsinatokat hív egybe. A magyarországi reformáció megindulásának a főszereplői azonban azok a lelkészek, akik megértették az egyház reformációjának isteni parancsát, akik nem tűrhették a pápaság visszaéléseit, s élő hittel indultak el annak az új ügynek a szolgálatában, amit így neveznek: reformáció. II. Milyen erős. éppen itt még a ragaszkodás ahhoz a régihez, ami pedig nagyon is pusztulóban van. Nem találkozunk-e ma is állandóan azzal a meggyőződéssel, hogy „a jó régi rend” helyes és érvényes bizony még ma is? Hogy „a jó régi rend” értékeit mégiscsak minden áron át kellene menteni. Bizonyos, hogy az embernek egy reá- szálló örökséget nem szabad meggondolatlanul feláldoznia. Az ilyen örökség azonban csak akkor jelenthet számára valóban nyereséget, ha azt nem csupán konzerválja, hanem ha azt, a ma számára hatékonyan érvényesíti és annak rejtett erőit felszabadítja. Ebben az értelemben mondja a darmstadti szózat: „(6) ... Nem a keresztyénség és a nyugati kultúra parolája, hanem az Istenhez visszafordulás és a felebaráthoz odafordulás Jézus Krisztus halálának és feltámadásának erejében az, amire — szükség van.” Ez a mondat azt a két dolgot emeli ki, mely elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az egyház eljusson a Világ felé nyitottsághoz. Egyszer mér az egyháznak le kell mondania — ha még oly fájdalmas is az számára — egyházi tevékenységének olyan funkcióiról és biztosítékairól, legyenek azok még oly modern látszatúak is, mint például a „keresztyén” pártok, melyek igenis szükségszerűen a bizonyos érdekeket szolgáló „keresztyén világnézetet” felcserélik az evangéliummal és az egyháznak azzal a kritikai szabadságával, amellyel az egyház minden világnézetre tekint; és le kell mondania az egyháznak a „keresztyén társadalom” és a „keresztyén közösségi életet mindenütt” hagyományos formáiról és igényeiről. De kimondja ez a mondat a lényeget is, hogy hogyan lesz az egyház nyitottá a világ számára: „Visszafordulás Istenhez és odafordulás a felebaráthoz a Jézus Krisztus halálának és feltámadásának erejével.” Isten az egyházban és az egyház által az embert mindenkor a maga valóságos élethelyzetében keresi. Ezért figyel az egjtház gondosan arra, ami különös az ember mindenkori helyzetében a különböző korokban, és éppen ezért kell az egyháznak mindig újra és újra meghallania és megszívlelnie azt a kritikát, amellyel „jelenlegi szocialista struktúrájú technikai korunk társadalma gyülekezeti életünket illeti”. Ha az egyház tudomásul veszi, hogy a maga eredeti ábrázata eltorzult, akkor tud majd visszatérve a maga eredeti ábrázolatához, szeretettől hajtva odafordulni a világ felé és tudja majd keresni és megérteni Isten igéjének ösztönzését, amely szolgálatra, a szolgálat új útjára vezeti és nyerheti el azt a szabadságot, hogy ezen az úton járhasson. Ez a világ felé fordulás napjainkban itt is, ott is kirajzolódik. Előfeltétele — mint céloztunk rá —, hogy valóban lássék meg az egyházon« hogy a keresztyénség visz- szatért a maga lényegéhez, a Krisztusiról szóló tanúbizonysághoz, az üdvösség hirdetéséhez, Kriszr tus királyságának evangéliumához és megújult erőit ezekre összpontosítja. Vagy másként kifejezve: hogy az egyház újra emlékeztesse önmagát arra, hogy kizárólag lírának és nem saját magának szolgálatáért van. Mindez következményeiben azt jelenti, hogy ugyanakkor a világ mint Isten alkotása, visszanyeri a maga tiszta világvoltát, hogy többé nem áll a világ az egyház gyámkodása alatt. Csak így találhatja meg az egyház újra a helyes viszonyát a világhoz, így tudhatja magát szolidárisnak a társadalom szükségleteivel. Ez önmagában korlátozza az egyháznak azt a sokfelé megnyilvánuló törekvését, hogy mindenképpen nyilvános szereplést igényel. Ennek a szolidaritásnak nincs szüksége semmiféle propagandára és programra. Ez a szolidaritás az egyházat arra indítja, hogy jószívvel részt vállaljon azokból a közös felelősségű feladatokból, melyek elé a történelem ma a társadalmat és benne az embert állítja. Ez a szolidaritás elvárja az egyháztól, hogy kész legyen mindazt a rizikói vállalni, amelyet éppen akkor vesz magára, amikor lemond arról, hogy magát valamiképpen biztosítsa a világban. A keresztyén magatartás az Isten elaUi teljes felelősségben és az Istenre hagyatkozásban történik. Teljes értelemben jelenti ez a világ felé fordulás, hogy az egyház lemond arról, hogy mindenkor önmagát érvényesítse, hanem teljes önzetlenséggel odaadja magát hitből a világ szolgálatára. Világ felé nyitott az az egyház, amelyben Isten Igéjének igazságáról van szó, arról az igazságról, amely Jézus Krisztusban lett teljessé az emberek között. Ebben az igazságban kezdi mindig újra a keresztyénség felismerni — mert erre van megbízatása — a világom belüli, a jelemvaló ember teljes emberségét. Éppen Krisztusért felbuzdul arra, hogy ennek az embernek a gondját teljességében magáévá tegye, hogy az egész embert és nemcsak annak valami absztrakt, elvont lelkét — komolyan vegye. És amikor ez az egyháznak a magatartása« akkor kezd jogossá válni a reménysége folyamatban van a világidegen egyháznak megfordulásai világ felé nyitott egyházzá; Az egyház, arríely hatalmi igénye miatt hamis ellentétbe került a világgal, ismét a világért való reménység egyháza lehet, mely maga is reménységben vándorol mint Isten népe. Gádor András f Elköltözött a Sajtóosztály Közöljük gyülekezeteinkkel, lelkészeinkkel és az érdekeltekkel, hogy november hó 1-vel a Sajtóosztály, annak könyvelése és iratterjesztése, az Üllői útról a Déli Egyházkerület székházába — régi helyére — VIII., Puskin u. 12. 1. emelet alá költözött. Az Evangélikus Elet szerkesztősége változatlanul az Üllői út 24. szám alatt működik. Az Evangélikus Elet szerkesztőségével kapcsolatos kérdésekben, ügyekben tehát ezután is az Evangélikus Élet szerkesztőségéhez, Bp. Vili. üllői út 24., minden más sajtóosztályi ügyben az Evangélikus Sajtóosztályhoz, Bp., VIII., Puskin u. 12. I. kell fordulni. Alois Jirásekd A várnagy 6. Ez alatt odakint az első várudvaron az ifjú nedabilici Straka Václav körüludvarolta a királyné kíséretének egy fiatal hölgyét. A kisasszony szőke volt s vékony derekú, csinos arcú. Kék szemével unottan tekintett maga elé; úgy fordult az ifjú Strakához, hogy válaszainál nem élénkült fel az arca. — Szomorú egy fészek ez a kastély, Straka uram. — Szomorú csak az idő, mert szürkület vagyon, ó, látná csak kegyelmed ezt a várat napsütésben, tavaszidőben, hiszem, nagyon •megtetszene itt kegyelmednek. ■— Ha eszembe jut a Rajna partvidéke, nem tudok itt maradni. — Megértem, hogy nem tudja feledni a Rajna vidéket. De vajon rövid időre sem tudna itt maradni? Kegyelmeteknél nyájas, szép idő Van bizonyára, de senki, senki úgy nem szereti kegyelmedet, mint én. Apám úgysem marad itt soká, s akkor útra kelhetünk s mehetünk ahová jólesik kegyelmednek. — Ah, igen, még be sem mutatta édesapját. — Apám itt a várnagy. — Ó, az a haragvó öreg? — szalasztotta ki a száján, de megtorpant, nem akarta befejezni, mit gondol Václav apjáról, ahogy felületesen megítélte. — A kegyelmetek birtoka meg hol van? — kérdezte kis idő múltán. — Hát azt el kellene adni most. itt van a közelben. De édes Margitkám, ha tudná, mennyire szeretem kegyelmedet, egy percig se habozna. — Ha szeret, bizonyítsa bel Hogyan? Hogy mondta? — kérlelte a szerelemtől iruló-piruló ifjú, akit a német leányzó hűvös viselkedése egyre inkább tűzbe hozott. — Mert ha Valóban szeret, akkor elhagyja értem szülőföldjét is, otthonát is. Jöjjön velem kegyelmed a szép, napsütötte német földre. A fiúnak most úgy tetszett, hogy a leány szeme parázslik, ajkán mosoly fénylik. O, mennyi igézet, mennyi mosoly! — Kegyelmed szeretné, hogy oda menjek? — tört ki hirtelen, s megragadta a lány fehér, ápolt kezét. Fekete szeme megvillant, arcát elöntötte a vér. A szenvedélyes érzelem c megnyilvánulása hízelgett a kisasszonynak. — Amikor értem, párbajra hívta Freiberg Urat, hálás voltam kegyelmednek, mivel éreztem, hogy ezt nemcsak lovagi kötelességből teszi — mondta és elhallgatott. — Ö, kegyelmed csak sejtette, amit teljes bizonyossággal tudhatott volna, hogy kegyelmedet mily kimondhatatlanul, végtelenül szeretem. x — Hogy őszinte legyek, féltem kegyelmedtől. Hisz ma a férfiak hegyet-völgyet ígérnek, és... — S most már hiszel, én angyalom? — Ha velünk tart kegyelmed, velem — tette hozzá halkan, mintha haboznék, s lesütötte szemét. — Nem tudok neked ellenállni, megyek, amerre kívánod, szivecském! — kiáltotta fel izgatottan Václav, s mindenről megfeledkezve, átkarolta a lányt szenvedélyesen magához szorította. A kisasszony gyöngéden kibontakozott az ölelésből. — Gyerünk el innen, itt nem! — suttogta. A fiú szíve hevesen vert, arca, mint a bazsarózsáé: lángoló szeme csak a nőt látta, aki megragadta kezét, s 6 vakon követte. Elsurrantak, s nem vették észre, hogy az erkély túlsó végén az ajtóban ott áll a magas, borús öreg, aki sóbálványként, elmeredt szemmel néz a tovatűnő szerelmesek után. Mélyet sóhajtott a várnagy. Amit az imént megsejtett, immár szomorú valóságként állott előtte. Abban a pillanatban a kancellár tette vállára a kezét. — Straka uram, őfelsége elfáradt a hosszú úttól: most éppen szobájába vonul, nyugodni kíván. Reggel azonban ... „Talán német földön, Kladnóban, vagy Boroszlón óhajt engem fogadni őfelsége? — gondolta a várnagy, s epésen elmosolyodott. — Nem tudok oly gyorsan vágtatni.” — Talán csak nem félnek tőlem, kancellá- rius uram? — mondta hangosan, meghajolt s elment. Magas alakja hamar eltűnt a félhomályban, csak sarkantyúinak pengése hallatszott még egy ideig a folyosón. — De megnőtt a taréjod, nemes uracska! — mormogta a kancellár. 3. A király szobájához vezető folyosón pislogott a lámpa, bizonytalanul világította meg a hosszú boltíves térséget. Az ajtótól nem messze, a falnak dőlve, állott egy skót zsoldos, s a félhomályban rátámaszkodott ala- bárdjára. A kastélyban minden elcsöndese- dett; senki nem hitte volna, hogy e falak közt most annyi ember lakik. Sötét éjszaka volt, hideg és szeles. Frigyes király, egykor választófejedelem a Rajna mentén, elbocsátván inasát, félig levetkőzve ült a puha, hatalmas karosszékben, s belebámult a tűzbe, mely nagy lánggal lobogott lábainál, az olaszmód épített kandallóban. A fiatal király tenyerébe temette arcát. Megsápadt arca komoly volt, gondterhelt. Nem is lehetett nyugodt s víg hangulatban, bármennyire is könnyelmű ember volt. Egy éve múlt, hogy uralkodott a cseh királyságban, egyetlen esztendeje, s már meg se várhatja a második telet, mennie kell.' menekülnie ellenségei élői. Most elhagyja ezt a szép, gazdag királyságot, búcsút mond a hatalomnak, pompának, dicsőségnek — mikor tér ide vissza, s vissza- tér-e valaha még? Ez az utolsó éjszakája cseh földön! Holnap ilyenkor már túl lesz a határon — mi vár rá, mi lesz aztán? Pfalzi Frigyes fölállott s körülnézett. Egy sötét, faragott asztalon kétágú, vastag ezüst gyertyatartóban viaszgyertya égett, mely csak félíg-meddig világította meg a hatalmas, remekművű szobát. A király megnőtt árnyéka ott imbolygott-rezgett a gazdag kárpiton. Csak most vette észre, hogy a két ablak közt a falon, vékony lepellel borítva, egy nagy kép lóg. Meglebbentette alulról a leplet, s látta, hogy a keretben ódon, elfeketedett olajban valami férfi képmása áll előtte, nyilván a náchodi vár egykori uráé. Hamar s hanyagul leengedte a leplet, ahogy fölemelte, néhányszor alá és fel sétált a szobában, aztán megállt, hallgatózott. Ügy rémlett, mintha lépéseket hallana — de a csend teljes volt, csak kintről hallhatta, hogy a szélben és sötétben mint kiáltanak egymásnak vontatottan a strázsák fönn a bástyán, s mint válaszolnak tompán, messzebb». ról, sáncon álló társaik. A király föllélegzett. Aztán az ajtóhoz pett, halkan kinyitotta, s mély hangon meo* r szólalt: ** Őrség? Az ajtónálló zsoldos megrezzent, fogta dia* bárdját, kiegyenesedett s tisztelgett a fegyverrel. — Jól van! — mondta a király szorongva a küszöbön, s a zsoldos még hallotta, hogyan húzza rá a vasreteszt az ajtóra, s megint csönd lett. A király ekkor kezébe fogta a gyertyatar* tót, az ugyancsak gazdagon díszített ágyhoz lépett, melyet egy drága függöny kellemes félhomályba takart. A világot egy kis asztalkára állította, s nyugovóra készült. Abban a pillanatban hevesen megfordult, mert egy hang szólítottál — Felséges uram! Szemben vele, a letakart kép alatt, ott állott az öreg várnagy magas alakja. Fehér haja ősz homlokára hullott, arc komoly volt, sőt szomorú. Csöndesen s tisztelettel állt azon a helyen, mintha várná a király szavát. Frigyes egy pillanatra visszahökkent ijedtségében. Aztán szemét egy pillanatra sem véve le a váratlan jelenségről, öntudatlanul is az asztalkán heverő tőrért nyúlt. Az első percben úgy megriadt, azt hitte, hogy a kísérteties látogató nem más, mint a képen látható lovag. Az öregember, látván a tőrt a király kezében, elmosolyodott s halkan megszólalt: — Felség, fegyvertelen vagyok, semmitől sem kell tartania. — Ki vagy? — kérdezte a király hevesen. aggodalommal. — Felséged alázatos jobbágya, e kastély várnagya.- Aá. te vagy az. - . — Kértem felségedet, fogadjon, s minthogy felséged nem óhajtott fogadni s nekem sürgős és fontos közölnivalóm van, bátorkodom ezen a szokatlan úton... — Merről érkeztél? — Itt a kép alatt titkos ajtó van' — Tehát ugyanúgy menj vissza! — Ne kergessen el felséged, hallgasson meg engem. — Majd reggel. — Akkor már késő lesz.- Mit akarsz? (Folytatjuk) Fordította: Szalatnai Rezső
