Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-10-23 / 43. szám

Hogyan fordította Luther a Bibliát? Luther Márton egész élet­műve marokra fogva: a Bib­lia tolmácsolása. Ezzel nem tett egyebet, mint amire teo­lógiai doktori esküje is kö­telezte: Hogy hűségesen és tisztán fogja prédikálni és ta­nítani Isten igéjét. A Szent­írás doktora volt s nem is akart más feladatot ismerni. Kora emberének érthetően s német népének nyelvén akarta megszólaltatni az örök evan­géliumot. Ezt munkálta min­den szavával és minden írá­sával; elsősorban és minde- nekfelett természetesen biblia- fordításával. Művéből refor­máció született: az egyháznak Isten igéje szerint való meg­újítása. Fordulópont az egy­ház történetében s minden időkre emlékezetes történelmi tett. Bibliafordítása módsze­rében és szellemében minden népek bibliafordításának köve­tendő példát nyújtott. A wormsi birodalmi gyűlés ■után 1521 májusának első nap­jaiban érkezett Wartburg vá­rába s még az év decembe­rében hozzáfog az Űj testam en- tom német nyelvre fordításá­hoz. „Hozzáfogtam a Biblia lefordításához, jóllehet ezzel erőm feletti terhet vettem magamra. Most látom csak, mit tesz az tolmácsnak len­ni ...” — írja 1522. január 13-án egyik barátjának, Ams- dorfnak Wittenbergbe. A nyers fordítással két és fél hónap alatt elké­szül — hallatlan munkateljesít­mény! — s elküldi Melanch- thonnak, hogy javítsa át. Már 1522 májusában nyomdában van a kézirat, három nyomda­gépet is munkába állítanak, hogy gyorsabban menjen a nyomás. Szeptemberben megjelenik áss Üjtestamentum Luther fordításában németül — innen a kiadás neve, az úgynevezett „Szeptemberi Biblia”. Mintegy 3000 pél­dányban készült, sok kép­pel díszítve, ára egy fél tallér volt, ami akkoriban egy mesterlegény heti ke­resete. ÁBghogy e művét befejezte, tüstént hozzálátott az Ötestamentom fordítá­sához. Ezúttal munkatársakat is vett inaga mellé: Melanchthon és Aurogallus wittenbergi pro­fesszorok, a görög és héber nyelv mesterei, később Cruci- ger, Jonas Justus és Bugen- hagen támogatták ' munkájá­ban. E tudós férfiakból ala­kult bizottság végezte az Üj­testamentum időközben esvre- másra megjelenő új kiadásai­nak javítását, revízióját is. 1523-ban Mózes öt könyve jelenik meg Luther fordításá­ban s ezután szinte évről évre az Öteslamentom valamelyik részlete. Ilyen módon olcsób­ban vált hozzáférhetővé a részletekben megjelent Bib­lia. 1534 őszén jelent meg az­után a teljes Biblia Luther fordításában német nyel­ven — ára 2 tallér és 8 garas volt, öt borjú ára. Bibliafordítások, német nyel­vűek is, készültek Luther előtt és későbben is. Ezek azonban elsüllyedtek az ismeretlenség homályába. Luther műve reformációt teremtett — mert biblia- fordítás nélkül nincsen re­formáció s a reformáció mindig a Biblia üzeneté­nek új megértéséből szü­letik. Mi volt Luther művének tit­ka — hogyan fordította Luther a Bibliát? i A BIBLIA EREDETI NYELVEIBŐL, HÉBERBŐL ÉS GÖRÖGBŐL Luther korában már évszá­zadok óta az egyház hivatalos Bibliaszövege a latin nyelvű, úgynevezett Vulgata = közön­séges, általános — kiadás volt. Szinte feledésbe ment, hogy az Ötestamentom könyveit hé­berül írták meg a próféták, az Űjtestamentom könyveit pedig görögül az evangélisták és apostolok. Már pedig a nyelv egy sajátos gondolko­dásmód, ielkület tükre, hordo­zója, kifejezésmódja. Bizonyá­ra nem véletlen, hogy amikor Isten az embert meg akarta szólítani, éppen e két nyelven, héberül és görögül szólalt meg. Pontosabban: héberül és gö­rögül gondolkodó emberek szavával. Mert Istennek nincsen „nyelve”. Ha úgy akar szőlani, hogy emberek megérthessék, az örök isteni igének testté kell lennie, emberül kell megszólalnia. Héberül és görögül gondolkodó embe­rek szavain keresztül szólt Isten az emberekhez s így született meg a Biblia. Ennek a folyamatnak azon­ban mindig újra meg kell is­métlődnie. Mert a nyelv össze­köt és el is választ egyszerre. A megértés szerszáma, út em­bertől emberig, ha mind a ketten ugyanazt a nyelvet be­szélik. Elválasztó szakadék azonban, ha nem értik egy­más nyelvét. Ilyenkor a meg nem értés árkán hidat kell verni: a beszédet le kell fordítani egyik ember nyelvéről a má­sik ember nyelvére. Azt is mondhatnék: olyan az emberi nyelv, mint az edény s benne a tartalom a gondolat. A for­dítás azonban nem olyan egy­szerű művelet, mint amikor valamit átöntünk egy másik edénybe. Edény és tartalma, a beszéd és a gondolat titok­zatos egységbe szövődnek. Nem mindegy, hogy milyen nyel­ven szólal meg először egy gondolat s nagy művészet azt átültetni úgy, hogy a másik nyelven ugyanaz a gondolat szólaljon meg. Mivel Isten minden ember nyel­vén meg akar szólalni, azért kell a Bibliát héber és görög eredeti szövegé­ből fordítani minden más emberi nyelvre. A NÉP ÉLŐ NYELVÉRE FORDÍTOTTA Luther a nép fia volt s az is maradt élete végéig. Ezért tudott a nép nyelvén beszélni. Bibliafordításával azt akarta elérni, hogy a legegyszerűbb ember is a maga nyelvén hall­ja megszólalni Isten beszédét. Egyik művében megírja, hogy néha hetekig kerestek egy ta­láló szót valamely bibliai gon­dolat megfelelő visszaadására. Ilyenkór munlcatársaival ki­ment a nép közé; figyelték, hogyan beszél a ház asszonya a konyhán, mit kiáltoznak az utca gyermekei s hogyan al­kudoznak a piac kofái. Leül­tek a bormérésben vándorle­gények, fuvarosok és zsoldosok közé-9 ezek szájáról lesték el az élő szót. Jób könyvének fordítása közben Melanchthonnal és Aurogallussal együtt egy íz­ben négy nap alatt alig há­rom sorral jutottak előre. „Mennyit izzadtunk és fárad­tunk — vallja Luther —, amíg elsimítottuk a szöveget, hogy olyan lett, mint a gyalult desz­ka; könnyedén végigsikük rajta a szem. Bezzeg, ki gon­dolná, milyen irdatlan kövek és tüskök állták utunkat, ami­ket mind el kellett hordani. Németül akartam gondolkodni és írni, hogy Isten igéje né­pem nyelvén szólalhasson meg.” Luther abban a tudatban végezte bibliafordító munká­ját, hogy a Biblia valóban hitünk egyetlen forrása és zsinór- mértéke. Tehát a Szent­írás helyes megértése iga­zán élet-halál kérdés, üd­vösségdöntő kérdése az embernek. A reábízottak üdvösségéért való felelős­ség szorongatta, amíg egy- egy szó helyes értelmén töprengett. Ügy akarta a Biblia szavát visszaadni, hogy népének nyelvén, az egyszerű emberek nyelvén Istennek embermentő szeretete szólaljon meg, vilá­gosan és félreérthetetlenül. AZ EVANGÉLIUMOT AKARTA Megszólaltatni Amikor Luther a bibliai szövegek értelmét kutatta s azt akarta minél hívebben s érthetőbben visszaadni, tolmá­csolni, amit Mózes és Ámós, Lukács és Pál, Péter és Já­nos, gondolt és mondani akart, ezt úgy tette, hogy közben a bibliai üzenet közepéből tájé- kozódott.'Egyik iratában erről Róm. 3, 28. fordításával kap­csolatban tesz vallomást. Lu­thernek ugyanis szemére ve­tették ellenfelei, hogy e ver­set így fordítja: „Az ember egyedül hit által igazul meg...” E szó: „egyedül”, nincsen benne az bredeti szö­vegben. „A betűk csakugyan nincsenek benne — mondja válaszában Luther — s a sza­marak a betűre meredpek, mint borjú az újkapura. Nem veszik azonban észre, hogy ez a szöveg értelme.” S Luther számára ez a döntő: a szöveg értelmét akarja visszaadni. Pál mondanivalója nyilván ez: nem emberi érdemeink­kel, hanem csupán Isten kegyelméből, Jézus Krisz­tusért állhatunk meg Is­ten színe előtt. S ezt a kincset hittel ragadhatjuk meg. Ez az örömüzenet, ez a Biblia közepe, amely felől Luther az egész Bu­lidban tájékozódik. Mint aki a legmagasabb hegy­csúcsra hág és onnan te­kint szét az egész tájon. Az evangélium — mondja egy helyütt — „nem egyéb, mint híradás, elbeszélés Krisztusról. Arról, hogy kicsoda Ö, mit beszélt, cselekedett, miként szenvedett. S ennek rövid foglalata: Jézus Is­ten Fia, aki érettünk em­berré lett, meghalt és fel­támadott s most mindenek felett uralkodik.” „Ezt az evangéliumot hirdet­ték nemcsak az. evangélisták, de Péter és Pál. sőt ez Ótes- I tamentom prófétái is. Mert az infamem; auffe nero jugerícbt. ISQíteberg* ©rCrucft t>urc$ Suffi* i r * <>■ Az 1546-ban, Luther fordításában megjelent Üjtestamentum címlapja Luther hitvallási iratai . ikek A REFORMÁCIÓ törté­netében tulajdonképpen az Ágostai Hitvallással lezárult egy szakasz. Az augsbürgi birodalmi gyűlés 1530-ban kénytelen volt tudomást sze- I rezni a vallásszaikadásról. Félő volt azonban, hogy a re­formáció is átéli azt a vesze­delmes korszakot, amely min­den vallási mozgalom vele­járója, hogy az első szenve­délyes lelkesedést lanyhulás és érdektelenség váltja fel. De mivel a reformációt nem egy­házon kívül álló férfiak, ha­nem nagyrészt jámboroknak ismert szerzetesek és papok munkálták, akiknek meggyő­ződése és hite volt, hogy az egyházat igazi és eredeti út­jára vezetik vissza, ezért a teljes sikerig a lanyhulás nem következett be. Különben is ezek az energ’kus és komoly férfiak általánosan elismert visszaélések ellen harcoltak, és a szellemi, erkölcsi igaz­ság minden tekintetben mel­lettük állt. A külső támadá­sokat pedig (pápaság) játszva verték vissza, hiszen a szelle­mi hadakozás minden fegyve­re birtokukban volt. EUROPA SZÍNPADÁN A XVI. SZAZAD MÁSODIK NEGYEDÉBEN még ugyan­azokkal a szereplőkkel talál­kozunk, mint az első negyed­században. Alig egy-kettő vo­nul be a nagy regimentbe, hogy helyét a kontinens küz­dőterén átadja friss, életerős szereplőknek. (Kálvin, Loyo­la.) A „wittenbergi szellem” továbbra is lázban tart és ál- lásfoglafSsra késztet minden gondolkodó embert, és ez a század éppen ézen a téren üt el a többi századtól: gondol­kodni tud és gondolkodni akar. Formálisan még nehe­zen különböztethető meg a régi vallás az újtól (az első emberöltőben a körvonalak meglehetősen határozatlanok), a döntés készsége nagy és eredményes. Falvak, városok, tartományok, országrészek, sőt országok vállalják az „új hitet”. A reformáció szikrája lángralobbantja az európai lé­lek száraz középkori avarját. A LUTHERÁNIZMUSNAK VOLT ezen felül még egy vonzó sajátossága: bölcs, hig­gadt konzervativizmusa, i A reformátorok nem terem­tettek maguk körül olyan pá­nikot, hogy halálos veszede­lemként kelljen ügyükkel együtt kiirtani a társa­dalomból. Az ügy maga vonzó volt, általánosan igé­nyelt és csak a Vatikán és a császárság, mint a középkor­tól elszakadni nem tudó in­tézmények tartották tulajdon­képpen vissza a teljes dia­daltól. Az európai tenger vi­zét a szellem Poseidon ja kor­bácsolta fel, a két középkori bárka hajósa nem tudta le­csillapítani. A ZŰRZAVAR EZIDÖBEN AZ EURÓPAI POLITIKAI ÉLETBEN változatlanul nagy. Pillanatról pillanatra kalei­doszkóp módjára változik. Bámulatos mégis, hogy egy- egy kis városkában lázas te­vékenység folyik az igazság keresésére, a tudomány, mű­vészet művelésére. (Witten­berg, Genf, Zürich, Rostock stb.) A császár, V. Károly végre hozzájut a francia bé­kéhez (áldatlan, hosszantartó küzdelem folyt a két uralko­dó között). A, pápával, VII. Kelemennel is sikerül meg­egyezésre jutni, aminek kö­vetkeztében 1535-ben hadse­reget vezethetett Afrikába a török ellen és elfoglalhatja Tuniszt; Ekkor egész Európa megfeledkezik Róma kifosz­tásának sötét emlékéről, a keresztyén hit bajnokát látja benne. A keresztyén uralko­dók fegyverszünete igen rö­vid ideig tart. A spanyol tu­lajdonban levő olasz félsziget birtoklásáért egy éven belül ismét kitör a háború, amely néhány éves szünetekkel újra meg újra fellángol. A ki vi­rágzott olasz renaissance — az 1539-től megszilárdult spanyol uralom miatt — lassú herva- dásnak indul, végül a kegye­lemdöfést az inkvizíció, az index és a jezsuiták adják meg. EKÖZBEN ANGLIA VIII. HENRIK KIRÁLYSÁGA ALATT a kontinens „három­lábú székén” (a francia ki­rály, a császár és a pápa) egyensúlyozik. Kihasználja a helyzet adta lehetőségeket, Henrik diktatúráját (a parla­mentet 14 évig nem hívja össze, állami, egyházi törvé­nyeket maga alkotja, házas­ságaiban sajátos törvények szerint jár el stb.) elviselik a szigetlakok. Henrik végül is egyéni sérelemből végre­hajtja az angol reformációt. A német császár bíborát nemcsak a félhold, a gall ka­kas, vagy a pápai tiafa ve­szélyeztette, hanem a belül­ről támadt ellentétek is té­pázták. A „jó katolikus” V. Károly Róma ellen viselt ha­dat és ugyanakkor akarta ha­zájában felszámolni az egy­házszakadást. A német biro­dalom császára, de legtöbbet spanyol érdekekért viselt há­borút. Viszont a német vá­lasztófejedelmeknek éppen ez az állapot felelt meg legjob­ban. Sajátos érdekeiket egy ennyi bajjal küszködő császár gyenge vezetése mellett való­síthatták meg. Meg kell őszin­tén mondani, hogy sok eset­ben a vallás politikai manő­verezés volt csupán mind a római, mind a lutheránus ol­dalon. (Hesseni Fülöp árulá­sa.) CSAK A KIVALÖ SZEL­LEMEK vitték előre a refor­máció és a haladás ügyét. Az egyetemek szinte tudomást sem véve a kor társadalmát, tekintélyét, trónjait ingató viharról, lelkes munkát vé­geztek. Luther Márton, a né­met' reformáció zseniális szel­leme fáradhatatlannak bizo­nyult. Szószéken és katedrán, írással és szóval, tehetsége és törhetetlen energiája lat- bavetésével vívta harcát az igazságért. Svájcban hasonló szívóssággal küzdött Kálvin és úgy látszott, munkájuk ko­rántsem eredménytelen. Róma felé az igény változatlanul egy egyetemes zsinat létreho­zása volt. Az augsburgi biro­dalmi gyűlésre beterjesztett hitvallás már ennek remé­nyében született. (1530.) A CSÁSZÁRNAK TUDO­MÁSUL KELLETT VENNI az egyházszakadást, de a protes­táns városok és fejedelmek az egyszerű tudomásulvételben nem bíztak. A következő év­ben János Frigyes szász vá­lasztófejedelem és Hesseni Fülöp tartománygróf vezetése alatt szövetkeztek egymással (1531. április 4.) közös véde­lemre. Ezt a szövetséget hív» ták Sehmalkaldeni Szövetség-» nek. A szövetség tagjai a trienti zsinat (1545) nyomásá­ra — amikor Károly fegyver­rel akarta az egyházszaka­dást megoldani — sodródtak háborúba a császári seregek­kel. (Sehmalkaldeni háború* 1546—47.) Ezzel a háborúval indult el az áldatlan vallás- háborúk sorozata. SCHMALKALDEN MASÉRT IS NEVEZETES A MI SZA­MUNKRA. A béke évei alatt reformátorunk buzgón készült az egyetemes zsinatra, amely­re be akarta nyújtani a re­formáció tanítását tételekbe foglalva. A megbízatást Já­nos Frigyestől kapta: „arra az esetre, ha tárgyalásra ke­rülne a sor s hogy így ki­tűnjék, miben és mennyit engedünk, vagy engedhetünk a pápistáknak és mi az, ami mellett mindvégig kitartunk és megmaradunk”, ahogy ezt a Sehmalkaldeni Cikkek elő­szavában leírja. A zsinatot III. Pál pápa Mantuába hirdette meg, de elmaradt* Viszont megszületett reformáto­runk fogalmazásában az igazi lutheri hitvallás: a Sehmalkaldeni Cikkek. A protestáns fejedelmek, az Erfurttól mintegy ötven kilo­méterre fekvő Schmalkalden- ben tartott értekezletükön (1537) megtagadták a zsina­ton való részvételt, de Luther tételeit, mint a lutheri hit szabályozó iratainak egyikét elfogadták. Az iratot 43-an ír­ták alá. Zömmel lelkészek. Az aláírók és szolgálati helyeik rendkívül érdekes térképet nyújtanak a reformáció ered­ményéről. Nem szabad meg­feledkeznünk arról, hogy a Sehmalkaldeni Cikkek éppen húsz évvel a „wittenbergi események” után születtek. Két évtized alatt az egyház megtisztításának ügyét Isten így vitte diadalra. A Schmal- kaldeni Cikkek a reformáció tiszta szellemét sugározzák, reformátorunk könnyed fo­galmazásában. Érthető és vi­lágos stílusban került a gyű­lés résztvevői elé. „Én nort- hani Brixius Krisztus soesti gyülekezetének szolgája alá­írom Luther M, tisztelendő atya hittételeit és vallom, hogy eddig így hittem és ta­nítottam és a Krisztus Lelke által ezután is így hiszek és tanítok...” — olvashatjuk az aláírások között. Megható né­mely aláíráshoz tűzött magya­rázat. A Hitvallás értékéből mit sem von le az, hogv egy­két személv (ni. Melanchthon) hajlik a pápával való komp­romisszumra, nem is sejtve, hogy egy évtized múlva a pápa a császárral összefogva vérbe akarja fojtani ezt a hitet a hitvallókkal egyetem­ben. Rédey Pál Az Egyházak Világtanácsa emlékiratban fordult az ENSZ közgyűléséhez Az Egyházait Világtanácsa, nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottsága a Tanács megbízódból emlékiratot juttatott el az ENSZ New York:i közgyüMfehez. Az emlékirat kifejezésre juttatja az Egyházak Világtanácsának álláspontját a nemzet­közi feszültség, a leszerelés, az atomfegyver-kísérletek, a fej­lődő volt gyarmati országoknak nyújtandó gazdasági és tech­nikai segítség és az afrikai helyzet kérdésében. A nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottság kísérőlevelében arról biztosítja az ülésszakon résztvevő államfőket, külügyminisztereket és küldőiteket, hogy ezekben a hetekben a tagegyházak a világ minden részén imádkoznak az ENSZ közgyűlés sikeréért. Az afrikai eseményekkel kapcsolatosan emlékeztet az em­lékirat arra az üzenetre, melyei a Központi Bizottság küldött augusztusi St. Andrews-i üléséből az afrikai tagegyházaknak. A leszerelés kérdésében a nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottság felhívja az Egyesült Nemzeteket, mozdítsák el je­lenlegi holtpontjukról a tárgyalásokat és adjanak olyan „félre­érthetetlen útmutatást”, mely a leszerelés vagy legalábbis az arra irányuló, a problémát tisztázó tárgyalások kiinduló­pontja lehet. evangélium és az apostoli le­velek azért írattak meg, hogy az ótestamentomra mutassa­nak s megértessék velünk, mint találhatjuk még Krisz­tust a próféták írásaiban — mint a gyermek Jézust a já­szolban és a pólyában.” Aho­gyan tanítványai előtt Krisz­tus nyitotta meg az Írások ér­telmét (Lukács 24, 45),' úgy „az evangélium mutat utat az egész Szentírásban és abban eligazít. Sőt Krisztus maga az ajtó (Ján. 10, 2), akin keresz­tül a Biblia világába léphe­tünk”. ÉLŐ HITTEL FORDÍTOTTA Luther bibliafordításának, műve roppant jelentőségének titka, élő, reformatori hite. A nyelvek mestere, az írások értelmét fáradtságos és apró- I lékos gonddal kutató tudós, a teológia doktora — hitében Isten egyszerű és alázatos gyermeke. Befejezésül álljon itt ismét saját vallomása: „Bizony, a tolmácsolás (bibliafordítás) nem mindenki dolga, mint né­melyek vélik. Igaz, hivő, hű­séges, szorgalmas, istenfélő, tanult és tapasztalt szív kell I hozzá.” Groó Gyula I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents