Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

Tessedík Sánael az 1791. évi zsinaton

előítélet és felelősség

A régi pesti Városháza 1791. szeptember 12—október 14-ig volt a színhelye az első evangélikus zsinatnak. Az akkori egyetemes felügyelő szerint:

„Az ágostai hitvallás Magyarországban! elfogadása után ez az első zsinat, amelyet jelenleg ülünk, a többi, mely tartatott, néhány superintendentia gyűléseinek nevezhető.”

A következő püspökök vettek részt ezen a zsinaton. Torkos Mihály dunai, Szinovicz Mihály bányakerületi, Szontagh Sámuel tiszai és Hrabovszky Sámuel dunántúli püspök. A kerületi felügyelők a következtéi voltak: Szilvay István dunai, Radvánszky János bányai, Radvánszky Ferenc tiszai és Matkovich Pál dunántúli felügyelő. A zsinat elnöke Prónay László volt. Nevesebb lelkész-zsinati atyák: Baloghy Mihály, Hamaljár Márton, Sztraka János, Schvandtner András, Vallaszky Pál, Ráth Mátyás, Krúdy Dániel, Szimo- nidesz János, Molnár János és Tessedik Sámuel- Tessedik Sámuel, mint egyszerű szarvasi lelkész említtetik. A bizottsági tagok választásánál Tessedik Sámuel az iskolai bizottságba választatok be. Ez a választás bizonyítja azt, hogy az evangélikus egyház felfigyelt Tessedik iskola-alapító munkásságára és értékelte azt.

E zsinat előkészületi munkája idején és az egész zsinat alatt szenvedélyes harcok és viharok folytak. A zsinat előkészítése az egyházi elem majdnem teljes kizárásával történt. Még a püspököket sem vonták be ezekbe a tanácskozásokba;

A zsinati atyák megválasztása után és a lelkészeknek a zsinaton való részvételekor az első súlyos kérdés a kegyuraság kérdése volt s a tekintélyes és politikailag és gazdaságilag nagy súlyú világiak azt vitatták, hogy a lelkészek joga minimális az egyházban, mert ők csak szolgái az egyháznak és a gyülekezeteknek.

„A papságnak az egyházi kormányzatnál mint egy örökölt és Charaktere indelibile, joga nincs s ez ki az egyháztól adatik, s ugyan ettől függ egyedül, akarja-e ezen jogot a papokra átruháztatni.” (Prónay Gábor szavai.) Erre válaszképpen mondja Mihalicska: „A papok, mint ilyenek, a szent hivatalnál fogva, legfőbb tagjai az egyháznak s nincs szükség, hogy a kormányzati jog rájok az egyház által ruháztassék; ezen jog őket, mint papokat természetesen illeti..Az egyházi tanítóknak a zsinati és presbiteri munkába bevonásával kapcsolatban Tessedik ezeket mondotta:

„Vannak a tanítók között tiszteletreméltó egyének, kik a papi vizsgát is letették. Ki ezen előnyt a kisebb osztályú iskolák tanítóitól megtagadná, az megfeledkezni látszik, hogy a kisebb iskolák és osztályok voltak, jelenleg azok és lesznek nagyobb és legnagyobb iskolák és universitások veteményes kertjei, mind az egyházi rendnél, mind pedig az egész társadalomnál. Ezeket kell-e megvetni, kiknek neveltetésünket s így egész életünk tudományos és erkölcsi alapját köszönhetjük, s kik iránt a legnagyobb hálával tartozunk? Azok záratnak ki a presbytériumi tanács- kozmányokból, kiknek ügyességére ifjúságunkat bízzuk, s kiknek tanácsával sok hiányok megjavításánál élhetünk?”

Hasonló témakörben újból felszólalt Schvartner tanár, zsinati atya javasolta, hogy a hitjelöltek nem annyira nyelvekből és keleti nyelvekből vizsgázzanak, mint inkább gazdászatból és az orvosi pályákhoz tartozó tanokból. Ez a felszólalás némi nevetést váltott ki a zsinati atyáknál. Tessedik azonban rendkívül örült e felszólalásnak s hosz- szasan, mívelten és népszerűén beszélt arról, hogy ez az indítvány mennyire helyes és hasznos. Sajnos, Tessedik eme felszólalását sem fogadta elismeréssel a zsinat.

Egyházunkban közismert a Formula Concordiaeval kapcsolatos nyilatkozata. Ünnepélyesen nyilatkoztatta ki a nagy vitában, hogy elegendő a lelkészeknek a Szentírásra és az Ágostai Hitvallásra való eskütétele s szavait így fejezte be:

Akarjátok ismerni a földi paradicsomot? Ügy hívják, hogy munka és fáradság, öröm .és élvezet a munka és és a fáradság után. Másként nem lesz boldog életünk a földön, nem lesz öröme szívünknek, nem fogja áthatni indokolt büszkeség keblünket. Tehát úgy hívják, hogy dolgozni és működni, harcolni és küzdeni jókedvűen és tevékenyen élni és bátran meghalni.

Arndt.

hogy ha a Formula Concordiae szerint kell tanítani, hajlandó itt a zsinat színe előtt egyházáról lemondani. (Végül is a zsinat hosszú és terjengős vitatkozás után ezt az álláspontot fogadta el, azaz, a lelkészeknek a Szentírásra és a meg nem változtatott Ágostai Hitvallásra kell esküt tenni felszentelésük alkalmával.)

Egy helyen nem olvasható Tessedik Sámuel neve. -4z „evangélikus ügy biztosításához" tőkegyűjtés határoztatott el s erre a célra lelkészek és világiak egyaránt adakoztak tehetségükhöz mérten. Ebben a névsorban Tessedik neve nem szerepel. A bányakerület püspöke 200, az egyik e kerületbeli esperes 200 és öt lelkész 100—100 forintokat ajánlott fel erre a célra.

Ez a látszólagos mulasztása tekintélyét egyáltalán nem kisebbítette- Sőt a zsinat emelkedett hangulatú és ünnepélyes záróülésén, amikor már mindennemű ellentét kiegyenlítődött, a következő kitüntetésben részesült: „Végtére szóba hozattak a követek, kik ő felségéhez a zsinati munkálatokat fölterjesztenék. Balogh Péter egyetemes felügyelő, Radvánszky János bányakerületi felügyelő, Krúdy Dániel pozsonyi lelkész és esperes és Tessedik Sámuel szarvasi lelkész bízatott meg e teendővel, kik miután szívesen fogadták a kiküldetést, megválasztásukban a zsinat is megnyugodott.”

Tessedik Sámuel halálának 140 éves fordulójának alkalmából sokan felkeresték munkásságát és érdemeit méltató kiállítást. Sok napjainkban megjelent könyv és cikk méltatta és méltatja értékes szolgálatát. A közel 170 éves pesti zsinaton való jelenléte és tevékenysége is megérdemli, hogy olvasóink előtt felelevenítsük.

Ez is haladás . „

Egy híres hegedűművész mondotta magáról, hogy ő haladó ember volt világéletében. „Amikor a gramofont feltalálták, minden módon ellensége voltam, mert a hangversenyeket féltettem tőle. A rádió korában a gramofonnak már nem voltam ellensége, de annál jobban féltettem a művészetet a rádiótól. Mivel azonban haladó ember vagyok, ma már a televízió ellen küzdők.”

i. L.

í&dekts sacaU

Az előítélet olyan vélemény, amit akkor alkotunk meg magunkban, amikor még nem is ismerjük azt, amiről véleményt mondunk. Az emberek — sajnos — tele vannak előítéletekkel. Kezdve azon, hogy a kisgyermek nem akarja megenni a spenótot — pedig még meg sem kóstolta —, folytatva azzal, hogy a felnőtt ember nem vesz a kezébe valamely könyvet vagy újságot, „úgyis tudom mi van benne” felkiáltással.

Az előítéletek ellen küzdeni

kell! Mert az előítélet felelőtlenség, általánosítás és igazságtalanság, Felelőtlenség, mert előre, vagyis akkor mondunk véleményt valamiről vagy valakiről, amikor még nem ismerjük. Tehát tájékozatlanok vagyunk abban a dologban, ami felől véleményt mondunk. S e véleményünkkel talán eldöntjük emberek, ügyek sorsát, — ha van hatalmunk erre. Véleményünk ítéletté, néha megsemmisítő, végzetes ítéletté válik. Így mondottak véleményt némely kortársai Jézusról is: „Názáretből támadhat-e valami jó?” (Ján 1,47.). Az előítélet általánosítás, mert egyes esetekből von le messzemenő és be nem bizonyított következtetéseket A kivételt teszi általánossá. Ezért igazságtalanság is. Vakság, amely nem akar látóvá lenni. Olyan bíróhoz hasonló, aki ítéletet mond a vádlott felett puszta gyanúsításra, anélkül, hogy kihallgatná s lelkiismeretesen megvizsgálná a körülményeket. Az előítélet megmérgezi az emberek és népek együttélését.

Mindez annak a során jutott eszünkbe, hogy a „Kirche in der Zeit” c. németországi egyházi lap f. évi 9. számában megdöbbentő hírt közöl. Arról van szó, hogy kísérletet végeztek a wiesbadeni és saarbrückeni (Nyugat-Német- ország) 13—15 éves iskolásgyermekekkel. A gyermekek elé kérdőíveket tettek, amelyeken, 34 nemzet, 4 vallásfelekezet és 4 faj volt felsorolva. A gyermekeknek ki kellett választani ezek közül a számukra legrokonszenvesebb hat csoportot, és a hat legellenszenvesebbet is.

A kérdésre adott feleletek megdöbbentőek voltak. Hogy a gyermekek 66 százaléka saját nemzetét találta a legrokonszenvesebbnek, az talán érthetőnek tűnik, bár meg- gondolkoztató. Hiszen erről a nemzetről — a németről — az elmúlt évtizedek során viselt dolgaival nem mondható, hogy világszerte nagy rokonszen- vet vívott ki magának. S ezt tudni kellene e nép fiainak

is — ha csak szándékosan és módszeresen el nem titkolják előle. A felelet megindokolása azonban egyenesen elképesztő. A tanulók elé ugyanis egy másik listán 22 pozitív és 29 negatív tulajdonságot jelölő jelzőt tartalmazó jegyzéket tettek. Illesszék ezeket ahhoz a csoporthoz, amelyikhez jólesik. Nos, a német népet ilyen jelzőkkel tüntették ki: „tisztességes, szorgalmas, munkaszerető, bátor, becsületes, okos, demokratikus (!), szerény (!!), tiszta, bajtársias, nemes, kellemes, nyájas”. Az önkritikának ilyen tökéletes hiánya, a gőg és elbizakodottság ily mértéke valóban ijesztő. E gyermekek mindnyájan a második világháború után születtek; úgy látszik mit sem hallottak annak borzalmairól. Arról a háborúról, amelyet az ő népük zúdított az emberiségre.

Talán még félelmetesebb azonban a feleletnek az a része, amely a többi népekre, nemzetekre, népfajokra vonatkozik. Ezekről általában lesújtó a gyermekek véleménye. A szocialista, népi demokratikus, általában az ún. keleti országokról, népekről csak rosszat bírnak mondani. Ezek iránt vajmi kevés rokon- szenvet mutatnak a feleletek mutatószámai. De a portugálok, dél-amerikaiak és ausztráliaiak se járnak jobban;

Mit mutat ez a megdöbbentő kísérlet? E gyermekeknek — egészen kivételes esetektől eltekintve — aligha volt alkalmuk arra, hogy a jegyzékben felsorolt több mint negyven nép, nemzet, népfaj valóságos mivoltát megismerhessék. A legtöbbnek mégcsak egy képviselőjével sem találkozhattak. Valószínűleg sohasem láttak pl. portugál, vagy ausztráliai embert. Tehát

a kérdés tárgyaként szereplő népekről, fajoklról csak környezetük révén tájékozódhattak. A család és az iskola — az olvasmányok, a film, a rádió, a televízió —, egyszóval: a társadalmi közvélemény volt az a forrás, ahonnan meríthettek. És ez veti fel a felelősség kérdését.

Mert nem kétséges, amit e gyerekek leírtak, az nem az ő véleményük, hanem a felnőttek társadalmának véleménye, amelyben élnek, s amelynek indulatait, érzelmeit, egész légkörét beszívják, mint a levegőt. S ez a légkör — erről tesz tanúságot a kísérlet — tele van a legsötétebb rosszindulattal, előítélettel. Előítéletre, vak, meg- indokolatlan ellenszenvre és rokonszenvre nevel ebben a

társadalomban az iskola, S család, a sajtó, — minden;

A felelősség kérdését fel kell vetnünk az egyház felé is. E gyermekek nyilván nagy többsége valamelyik keresztyén felekezet tagja.

Mit tanultak ezek a gyermekek a bűntudatról és búnbánatról, az alázatosságról és az elbizakodottság vétkéről. Mit tanultak arról, hogy Isten az egész emberi nemet egy vérből teremtette (Csei. 17,26), hogy minden ember Isten gyermeke, képére, vagyis sajátjául, a vele való közösségre teremtetett? Hogy Jézus Krisztus azért lett testvérünkké, hogy mindannyian egymásnak is testvéreivé legyünk? Hogy azoknak, akik az ö tanítványai, az ö békességének követségében kell járni a világban? Hogy senki ember fia nem vonhatja ki magát a felebarátjáért való felelősség alól, mert Isten ma is mi ndannyhmktöl megkérdezi: „Hol van a te testvéred, Abet? 0.

Móz. 4,9).

S tudják-e e gyermekek szülei és nevelői, hogy ily szörnyű előítéletek fenntartása és élesztőse az atomkorszakban a népek közötti együttélés feltételeinek megnehezítése, a hidegháború eszköze és — végeredményben — a meleg- háború előkészítése a jövendő nemzedék szívében? S vajon mit tett és tesz az egyház ebben a roppant felelősségű kérdésben?

Nem szeretnénk abba a hibába esni, amit az imént felróttunk s a hír kapcsán sommás ítéletet mondani a német nép felett. Előítélet ez ugyan nem lenne, mert tényeken alapul; igazságtalanság lenne azonban, mert általánosítás, ha úgy véljük: nemcsak a saarbrückeni és wiesbadeni gyermekek vélekednek így, hanem minden német gyermek. Reméljük* hogy ez nem így van. Szeretnék remélni, hogy nem ez az előítéletes magatartás jellemző az egész német népre — talán csak egy részének mostani vezetőire. Szeretnék remélni* hogy a német nép visszatalál azokhoz, akik nézetünk szerint igazi szellemét voltak hivatva kifejezni: Goethe és Schiller, Bach és Beethoven* Grünewaldi Mátyás Mester és Rudolf Koch. Szeretnénk bízni abban, hogy van egy „másik Németország”. S kérjük ottani keresztyén testvéreinket: roppant felelősségük tudatában kövessenek el mindent azért, hogy ez a „másik” legyen az igazi. Groó Gyula

Alois Jirásek:

A várnagy

Az öreg Flórián babonája beigazolódott Több vendég tisztelte meg asztalát, mint amennyit kívánt magának. Egyszerre annyi munka szakadt rá, mint a boldogult ura idején, csak most nem nagyon örült, neki. Megtudta, ki tiszteli meg a kastélyt látogatásával — ó, nagy tisztesség őfelsége számára teríteni — de azt is megtudta, ha csak félig- meddig is, miért keresi fel őket a király — s ettől hamar elment a kedve, az ilyen esemény nem jó alkalom egy igazi kedélyes traktamenlumra. Ahogy így a konyhában füstölgőit magában, egyszerre csak nyílik az ajtó, s a nyíláson Kasparides dugja be a fejét:

— Egyszóval, ne feledd el Flóriánom ... én most rohanok az öreghez, egy perc alatt ott kell lennem — aztán majd bekukkantok hozzád!

S már futott is végig a folyósón, nem hallotta, hogy Flórián kedvetlenül utána dör- mögi:

— No hogyne, még neked is, mikor a vendégeknek is alig lesz elegendő.

Kasparides nem is sejtette, minő hír érkezett a kastélyba, mikor belépett a várnagy szobájába, ahová eddig soha nem invitálták. Igen meglepődött tehát, amikor ott találta az öreget dühösen járkálva, magából kikelve. Attól lehetett tartani, hogy valami baj éri. Kasparides mélyen meghajtotta magát.

— Vlj le s írjad! — vágta oda keményen a várnagy.

A tömzsi írnok szempillantás alatt ott ült az asztalnál, ahol már ki volt simítva a hártya, mellette a ténta, toil.

Straka uram megállapodott az írnok mellett és sötét hangon diktálni kezdett:

„Náchod város bírájának és tanácsának, bizodalmas és nekünk fölöttébb kedves barátainknak és szomszédainknak.

Szolgálatomat ajánlom kegyelmeteknek, mint bízott barátaimnak, nekem különösképpen kedveseknek, s Istentől kegyelmeteknek minden jót, elsősorban egészséget kívánok jó szívből.’’

Itt megállóit, úgy látszott, mintha gondolkodna, hogyan folytassa. Majd hamarosan folytatta:

„Jelentem kegyelmeteknek a szomorú újságot, hogy a jó Úr Isten méltó, igazságos haragjában ránk bocsátó, hogy ez a mi kedves hazánk, s a cseh királyság mindenestül...”

Itt újból megállóit: az Írnok megrökönyödve, kimeresztett szemmel nézett fel rá.

— Ah, fejezd be magad! — kiáltott rá a várnagy. — Írd oda, hogy a király meg a királynő udvarukkal együtt menekülnek Prágából, s holnap már itt lesznek a kastélyban, készüljön fel a város háromszáz főnyi katonára — így rendeli Salomena úrasszony.

Sarkon fordult, a szoba végéig lépdelt, s megállóit az ablaknál.

Kasparides nem tudta mitévő legyen — a várnagy után pislogott, szája nyitva maradt, egy ideig eltartott, míg nekilátott az írásnak.

A szobában csönd támadt, csak a lúdtoll sercegését lehetett hallani.

Szomorú, zimankós, fekete este lett.

A szél szakadatlan ott keringett a kastély feletti hegyoldalon, a kastélyudvarokon, fütyült és jajongott.

A megkettőzött őrszemek összehúzták bő köpenyüket. Mindenki behúzódott a szobákba, fülkékbe, boltos szobákba, odakuporodott a kandallóhoz, s melengette magát a lángnál.

A kapuban őrt álló fegyveresek a sáncot ■nézték, mely ott feketedett a mély várárok fölött.

— Te én rákiáltok! — mondta az egyik katona.

— Hallgass, hát nem ismered meg?

— Nézd csak, palástba burkolózott, olyan, mint egy kísértet, s hogy csámborog, lassan, csendesen — nini, most megállóit, a távolba tekint. Te, ez a várnagy!

— Az, bizony az! De mi ütött beléje, talán a rossz hírek zavarták meg? A ]á ég tudja, min gondolkodik megint, nézd, úgy áll ott, mint egy kőszobor, nem is érzi a hideg; szelet — s majd elviszi a szél a tollát meg a kal- pagot is — brr, de hideg van, a kutyafáját, ez meg ott érzéketlenül áll.

A katonák összébb húzták köpenyüket, s odavoltak a csodálkozástól, mi az ördögöt mivel az ö várnagyuk, rá se hederít a szélre, mely belekapott palástjába, s a palást, mint egy fekete zászló, ott lengedez s csapkod a kőtestű férfi körül.

A kis fülkében, melyet ajtó kötött össze a várnagy szobájával, egy fekete fából faragott ágyban az igazak álmát aludta a fiatal Straka.

Egyenletesen lélegzett, édes és mély álom vett rajta erőt:

Ezt a fiút nem bántotta szomorú küldetése, a fájdalmas hír, amelyet hozott, nem zavarta fiatal, könnyelmű észjárását, ő már másképpen érzett, mini fehérhajú apja.

A várnagy szobájában mécses égett, de fénye nem hatott be a fülkébe, függöny lógott a bejáraton.

A sűrű, sötét éjszakában megeredt az eső, peregve dobott az ablakon, ahogy a szél odasodorta.

A függöny szétcsapódott, a szobába belépett Straka uram, palástjáról csöpögött a víz. Egy percig némán meredt az ágyra, aztán Önkéntelen a karosszékbe vetette magát. Szemét egy pillanatig nem vetette le fiáról.

A kandallóban kis láng égett, veres fénye imbőlyogva s megszakadva ott játszott a kényelmes ágy kárpitján, mely fölhajlva látni engedte a nyugodtan alvó ifjú szép arcát. Az öregúr összekulcsolta kezét. Komor, szigorú arcába békés fényt varázsolt most a mélységes megilletödés és szeretet. Csak a fiát látta, egyetlen gyermekét.

Nem volt rajta kívül senkije a világon. Václav édesanyja, Magdalena asszony, a hű hitves, röviddel a fiú születése után meghalt. Mennyire hasonlít rá ez a fiú, mily szép és jól megtermett!

E pillanatban mindenről megfeledkezett. A fiú megmozdult az ágyban, s a homlokára csúszott sűrű tincs, most ráhullott a halántékára. Veres fény esett az ifjú magas homlokára, melyen ott piroslott a kardvágás forradása.

Az öreg Straka felsóhajtott. A forradás tüstént eszébe juttatta, hogy nincs sikerült gyermeke, ez is csak olyan fiú, mint a többi; hol van attól, amilyet ő kívánt utódjának!

De ekkor megmozdult a lelkiismerete: „Siránkozol, hogy fiad rossz útra lépet, holott te nem tudtad jól nevelni. Nem, nem az én hibám — a világ hibás, az rontotta meg. De a fiú még fiatal, itt marad melletted, s megváltozik majd, meglásd olyan lesz isméit aminőnek indult — s ha nem?"

Odakünn vijjogott a szél. A tűz utolsót lobbant a kandallóban, s elaludt. A mély sötétben csak az eső sírt s csattogott.

2,

Ejfél után megállt az eső, s reggelre kitisztult az ég, de a zimankós hideg megmaradt.

November 14-ik napja volt, éppen szombat, Szent Márton napja után. Egy-kettőre felhősödön az ég, s a hidegben úgy sejtette

az ember, most biztos megjelenik Szent Márton fehér palástja.

A fiatal Straka, felébredve, hiába nézelődött apja után. De nem is törődött vele túlságosan, jól megreggelizett, friss lovat nyer- geltetett magának, s anélkül, hogy apját felkereste volna, nyeregbe szállt s azon a kapun, amelyen megérkezett, eltávozott a kastélyból.

A várnagy azonban jól látta fiát. Ott állt n magas torony erkélyén, kémlelve a vidéket. Fittyet hányt a szélnek s felhőknek, bármily fenyegetően száguldoztak ott fenn körülötte. Cibálhatta a szél az ő szakállát.

Mit keres ott? Kire várt? Talán látni akarta a menekülő királyt, aki elhagyja országát? Ritka az ilyen látványosság, s a csehek hazája még nem ismerte.

De nem, az öreg várnagy nem azért vonult fel oda; a fiát akarta látni, váltig a fiára gondolt, akkor is még, amikor eltűnt az országúton. Hová vágtat ez a Václav? Olyan parancsot kapott talán, hogy visszatérjen a menethez, vagy már nem bírja ki itthon?

(Folytatjuk)

Fordította: Szalatnai Rezső