Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-09-25 / 39. szám

(Folytatás az 1. oldalról) tervezni. De a harmadik ülés­szak önmaga is cáfolja a „személyi egyoldalúságot”. A konferencián mintegy 30 nemzet képviselői vet­tek részt. Ezeknek több­sége nem a keleti, hanem a nyugati országokból jött. (A 198 résztvevő kö­zül 102.) A konferencia vezetősége is a legkülön­bözőbb országokból való egyházi emberekből állt. Ha mégis lehet személyi egy­oldalúságról beszélni, ez csakis azt jelentheti, hogy a kon­ferencia azokat a személye­ket, egyházi képviselőket hív­ja és várja soraiba, akik vál­lalják a fenti „tárgyi egy­oldalúságot. Vagyis a kon­ferencia úgy akarja a továb­biakban is szolgálatát végez­ni, hogy legfőbb és semmi mással fel nem cserélhető, vagy el nem homályosítható ügyinek a békét, a békés együttélést, a leszerelést, a fegyvernélküli világot, az élet biztosítását és megszépítését tartja. A prágai mozgalom ismé­telten hangot adott an­nak, hogy az egyházak minél szélesebb képvise­letére tart számot, nem úgy azonban, hogy ennek érdekében „tárgyi egy­oldalúságát” feláldozná, vagy „felhígítaná”. 3. Erre az észrevételre maga a Prágai Keresztyén Béke- konferencia válaszolt az Egy­házak Világtanácsához inté­zett levelében, melyben töb­bek között ez áll: „Ügy hisszük, hogy’ az egyetemes keresztyén bé- ke-világgyűlés döntő mó­don elő fogja mozdítani ezeket (leszerelés, béke. Szerk.) a törekvéseket. Ha azt kérdezné valaki, hogy miért tartjuk ezt a konferenciát néhány hó­nappal az Egyházak Vi­lágtanácsa New Delhi-i nagygyűlése előtt, erre az a feleletünk, hogy ezt a béke-kérdés hihetetlen sürgőssége indokolja. Órá­ról órára nő az a veszély, hogy egy napon a „már késő” köszönt reánk. Másrészt úgy véljük, hogy nem kell akadályozni a New-Delhi-re való több­irányú felkészülés mun­kálatait a maga sajátos problematikájával és tisz­teletben kell tartanunk New Delhi programját, ezért egy külön konferen­cián tárgyaljuk meg a béke kérdését, a kellő gondossággal és felelős­Istennek, hogy végezhetjük a béke szolgálatát séggel. Ügy hisszük, hogy ez a megosztás meg­felel New Delhi érdekei­nek is.” „... Köszönettel értesültünk arról, hogy a különböző egyházak ismé­telten tiltakoztak a tö­megpusztító fegyverek el­len. De még hiányzik a keresztyénségek az az egy­értelmű bizonyságtétele, hogy keresztyén ember ne vegyen részt atomháború­ban, vagy annak az elő­készítésében. Köszönettel értesültünk arról, hogy keresztyének és nem-ke­resztyének óvnak egy új háborútól, de még hiány­zik a keresztyénségnek az az egyértelmű vallástéte­le, hogy a mi korunkban a háború előkészítése tá­madást jelent Isten terem­tett világa ellen és a ke­resztyén ember csak fel­tétlen n e m-et mondhat bármilyen háborúra...” „Készséggel ismerjük el, hogy az Egyházak Világtanácsa Nemzetközi Ügyekkel Foglal­kozó Bizottsága sokat fárado­zott ezen a téren. Örülünk, hogy például az Egyházak Világtanáesa vezető grémiu­mainak a legutolsó ülése szót emelt azért, hogy minden népnek egyen­rangú helye legyen a né­pek közösségében és így a 650 milliós népi Kína is kivegye részét a meg­értés és béke nagy mun­kájából. 4. Meggyőződésünk, hogy a világbéke kérdésében szükség van a radikális elhatározásra és éppen arra a radikális elhatározásra, hogy minden erőt latba kell vetni, hogy a sokat szenvedett emberiséget ne fenyegesse többé egy min­den eddiginél borzasztóbb háború réme. 5. A világhelyzet analízisét végezhetik arra rendelt szer­vek, bizottságok, az igazi analízis azonban már megtörtént azoknak a millióknak és népeknek a szívében, akik oly mér­hetetlen sokat szenvedtek két világháborúban, sze­génységben és munkanél­küliségben, a fasizmus véres és kegyetlen tobzó­dásában, gyarmati elnyo­másban és kizsákmányolt- ságban. Istennek adunk hálát, hogy egyházainkat rádöbbentette arra a felelősségre, amely az analízis alapján az egyháza­kat nem kis mértékben ter­heli. Isten hosszútűrő kegyel­mének valljuk, hogy mégis adott az egyházak számára lehetőséget a bűnbánatra. Le­hetővé teszi és elfogadja a békéért és életért való szol­gálatukat. Hálásak vagyunk Istennek, hogy a mi egyházunknak is megadja a módot, hogy ke­resztyén egyházi konferenciá­kon az Egyházak Világtaná­csa keretében is, de minde­nekelőtt a Prágai Keresztyén Békemozgalomban csakúgy, mint a szószéken és a gyü­lekezetekben végezhetjük a békéltetés szolgálatát és imádkozhatunk azért, hogy a keresztyének hazánkban is, Hannoverben is ?s szerte a világon felismerjék szolgála­tuk kötelezéseit a békéért, a békés együttéléséért, az em­beriség egyetemes érdekeiért. Ázsiai keresztyén egyetemisták és a nyugati kereszténység Dániában, egy nemzetközi diák-konferencián, dr. Siem Tjien-hing, a Berlinben ta­nuló külföldi diákok kínai egyetemi lelkész beszámolt arról, hogy sok kelet-ázsiai fiatal keresztyén diák meny­nyire csalódott a keresztyének élete miatt, amely tanulmá­nyaik során Nyugat-Berlinben tárult elébük. Elmondta töb­bek között, hogy egy fiatal japán diák, aki buddhista családból származott, de ke­resztyénné lett, miután né­hány hónapig Berlinben ta­nult, ezt írta édesanyjának: „Azt vártam, hogy Berlinben igazi keresztyén élettel fogok találkozni. Csalódtam és visszatérek Japánba, hogy újra buddhistává legyek”; A kínai egyetemi lelkész így foglalta össze tapasztalatait: „A kelet-ázsiai egyetemi hall» gatók hiányolják a nyugati egyházakban, mindenekelőtt Nyugat-Németországban az egyháztagokkal való együtt- munkálkodást és megdöbbenti őket, hogy milyen csekély a tízparancsolat érvényesülése az életben”. A ferencvárosi gyülekezet ünnepe TALÄN LEGSZERÉNYEBB FŐVÁROSI GYÜLEKEZE­TÜNK a ferencvárosi. Szok­ványos értelemben temploma nincs is. Gyülekezeti háza a IX. kerület Nagykörúton kí­vüli részére esik, a Thaly Kál­mán utca ama vidékére, ahol már a nagyforgalmú, este neonfénnyel világított Üllői út lármája nem hallható. A régi „Franzstadt” hangulatát néhány megmaradt földszin­tes régi ház őrzi. Ilyen épület nyújt otthont a ferencvárosi gyülekezetnek is. Persze erő­sen átalakítva. Az udvar hátsó részén régente istálló és kocsi­szín állott. Már csak az idő­sebbek emlékeznek rá, akár­csak a régi pesti fiákerekre és konflisokra. Közvetlenül a második világháború előtt köl­tözött ide a gyülekezet. SZEPTEMBER 18-ÄN DÉL­ELŐTT a gyülekezet egy ré­sze így is kívül, az udvaron hallgatta Káldy Zoltán püspök igehirdetését a derűs őszi nap­sütésben. Egy évvel ezelőtt voltam utoljára itt. Akkor is ünnepen. A gyülekezet új lel­készét, Rédey Pált iktatták akkor tisztébe. Most, mintha még többen gyűltek volna össze. Sok minden történhe­tett egy esztendő leforgása alatt a gyülekezetben. Külső jelek tanúskodnak erről. 15 ezer forintot gyűjtöttek ösz- sze az épület megújítására. A lelkészi hivatal mellett szép új egyszobás fürdőszobás la­kást létesítettek a segédlelkész részére. Az újonnan kifestett gyülekezeti helyiségben új oltár áll. ízléses kovácsoltvas­korlát veszi körül. Az új oltárkép a Golgotát ábrázolja. Három vaskos cölöpből ácsolt kereszt. A középsőt felülről vetődő fény világítja meg. Ott „elvégeztetett”... A ke­reszt alatt álló alakok közül különösen a római századosé vonja magtára a ügyeimet, ö jelentette ki váratlanul: „Bi­zony, Isten Fia volt ez!” Az anyaszentegyházat akartam alakjában megfesteni — mond­ta később Basilides Sándor festőművész, a kép alkotója és adományozója, aki feleségével és leálltával együtt ott ült az első Sorban. Adomány az új fehér oltárterítő és az ezüst gyertyatartók is- Az új oltár felszentelésére hívták meg Káldy Zoltán püspököt a gyü­lekezetbe. Az előírt igét olvassa fel a püspök a szószéken, az Apos­tolok cselekedeteiről írott könyv 15. részéből. Egy szen­vedélyes, de eredményes vitát, egyháztörténeti fontosságú döntést, a Jeruzsálemben tar­tott „első zsinatot” mutatja be a szentírási szakasz. Hogyan kapcsolódik ez a textus a mostani ünnepi alkalomhoz? — kíváncsiskodom magam­ban, mikor leülünk a prédi­káció hallgatásához. A kérdés hamar választ kap az ige­hirdetésből. „EZ AZ IGE UGYANAZT PRÉDIKÁLJA, AMIT AZ ÜJ OLTÁR, AZ OLTÁRKÉP, a gyertyák fejeznek ki. Ezek szinte illusztrációul szolgál­nak” — halljuk. Az egész egyháztörténetnek ez volt a legfontosabb órája. A kérdés, amelyről a ' vita folyt: elég-e az üdvösségünkhöz Jézus Krisztus, az ő golgotái halála és feltámadása, vagy azt még ki keli egészíteni valamivel, a - mózesi törvények, előírások, különféle vallási szokások be­tartásával? A törvény és Jézus Krisztus — vagy egye­dül csak Jézus Krisztus? Ez volt a kérdés- Mivé lett volna a keresztyénség, ha ott Jeru­zsálemben azt mondták vol­na: Jézus Krisztus és még va­lami. Szektává vált volna. Ha így döntöttek volna, ma nem prédikálnék itt. De nem így döntöttek. Amikor a ferencvárosi gyülekezet ezt az oltár­képet festtette meg, a Gol­gotát, Jézus keresztjét állította tekintete elé, ugyanerről a döntésről tett bizonyságot, ez a hitval­lása: egyedül Jézus Krisz­tus, aki meghalt bű­neinkért és feltámadt meg- igazulásunkra, közbenjár az Atyánál értünk és el­jön. Általa és benne van nékünk, szegény bűnös embereknek üdvösségünk, kiegyensúlyozott, derűs életünk. EZ ELŐTT A DÖNTÉS ELŐTT ÁLLOTT LUTHER MARTON IS Wormsban, És ő is' így döntött: egyedül. Ezután szembefordult az igehirdetés a törvényeskedés­sel. — Mindig vannak, embe­rek, akik szeretnék elkompli­kálni az üdvösség útját. Bele­bonyolítják az embereket a törvényeskedésbe. Hosszúvá teszik az utat. Előbb ezt, meg azt kell tenned- Ne engedje a gyülekezet az ilyesmit érvény­re jutni. Az üdvösség útja egyszerű: hit a Jézus Krisz­tusban. Erre kell gondolni, valahányszor az oltárképre nézünk. AZ APOSTOLOK MÄSIK NAGY DÖNTÉSÉT így fogal­mazta meg a püspök: nem voltak hajlandók bezárt, csak maguknak élő keressstyénsé­get élni. így döntöttek: nyitva a világ felé. Szolgálni szere­tettel mindenkinek. Csak annak a keresztyén­ségnek van jövője, amely kinyitja a kaput minden ember felé. Ha feszültsé­gek vannak a világban, ha félelem szorongatja az emberek szívét, akkor szolgál a békével a jövő megtartása érdekében. Vége annak a keresztyén­ségnek, amely azt mond­ja: a háború és a béke nem tartozik ránk, az ál­lamférfiak dolga. „Halot­taknak nem lehet evan­géliumot sr-LLk-Jm'” Jézus sem a tanítványokért, vagy csak a zsidókért halt meg, hanem mindenkiért. El­lenségeiért is, T ágszí v ű ség re hív minket is. Az ilyen ke­resztyénségnek van jövője. Csak annak a keresztyénség­nek van vége, amelyik ön­magát félti, magával törődik, önmagát szolgálja. HARMADSZOR ARRA MU­TATOTT RÁ A PÜSPÖK, hogy Jeruzsálemben az éles vita ellenére megerősödött az egyház egysége- Péter apostol a vitatkozók helyett Isten ha­talmas tetteire irányította a vitatkozók figyelmét. Mikor ránéztek arra, akit Isten adott a világért — megegyeztek. A keresztrenézés teremt egysé­get ma is. Lehetnek eltérő vé­lemények az egyházban és a gyülekezetben, de ha ott kezd­jük és azzal fejezzük be vi* iáinkat, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadott értünk* akkor megmarad az egység. Jézus Krisztus keresztje tartja össze egységben az egyházat. BEFEJEZÉSÜL AZ OLTÁR JELKÉPES SZEREPÉRE fi­gyelmeztette a püspök a gyü­lekezetei Templomainkban az oltár az egyetlen oltárra utal; a keresztfa oltárára, ahoi Krisztus önmagát adta áldo­zatul a világért. Mi Jézus ál­dozatára csak egy áldozattal válaszolhatunk, csak egyed adhatunk: önmagunkat. Aki kevesebbet ad, nem ad sem­mit. Amíg a Thaly Kálmán utcán a villamosmegállóig mentem, a prédikáció bevezető szavai csengték fülembe« „Nem az új oltár a döntő, ha­nem ami mögötte van. Élet van mögötte.” örvendezzünk és adjunk hálát a gyüleke­zetért, a benne hirdetett igéért, a kiszolgáltatott szentségekért* a Szentlélek munkájáért, Aki hitet, örömet, reménységet, áldozatkész szereteted teremi a szívekben. Benczúr László Alois Jirásek: A várnagy (24 Straka uram is fiatal, mohó, vad nemes űrfi volt egykor, aki szűknek érezte a vilá­got, de hát úgy rendeltetett, hogy idővel a forró fejek is megállapodnak, az ember vál­tozik, mert a legszigorúbb tanító, az élet, állandóan tanítja és korholja. S hát hogy vigadna a szív egymagában, midőn nincs egyedül, hanem érzi más szívek szenvedé­sét és fájdalmát? Hogy ragyogjon a szem, mikor látja a mindenünnen tornyosuló fe­kete felhőket, amelyek végveszéllyel fenye­getik azt, ami az embernek legkedvesebb a kerek világon? Abban az órában, midőn az írnok meg a főszakács a szarvast nézegették, a várnagy ott ült a szobájában, melynek ablakain át látni lehetett a kastély körüli lankát, tele nyírfákkal és fenyővel, s a várost, Náchod városát, mely a hegy alatt terült el, a Me- tuje folyócska partján. Straka uram magas, puha, támlás székben ült, s egy nagy, nyitott könyvbe merült. Ez a könyv Dániel Ádám Veleslavin történeti kalendáriuma volt. A szikár vénember lúdtollat vett elő, be­mártotta a zöld kalamárisba, s a naptár szé­léje, ahogy szokta volt, a május hó lapjára, gondos betűkkel fölrótta a megjegyzendőt, hogy ezen hónap 23-ik napján Borzsita urat, meg Chlum urat íródeákjukkal együtt, mint a haza nyilvánvaló megrontóit s ellenségeit, a prágai vár ablakából kidobálták volt. Befejezvén az írást, megállt s elgondolko­dott. Eszébe jutott, mi minden történt Cseh­országban ama sorsdöntő nap óta mind e pillanatig, s e gondolatok egy cseppet sem voltaki vigasztalók. A várnagy ráncos, barna arca elborult, szürke szeme a gubancos, sűrű szemöldök alól szigorúan, borúsan meredt maga elé. Baljával végigsimított magas homlokán, keze onnan lesiklott sasorrára, erről meg szé­les kecskeszakállára, s végül elturkált fehér bajszában. Érdekes arc volt ez: ritkás fehér haj, egészséges piros orcák, fekete szemöldök s fehér bajusz. Soká ült így, szakállát simo­gatva, Straka uram, oda se figyelt a novem­beri szélre, amely ott keringett a kastély körüli hegyoldalon, s megrázta a szűzfehér nyírfákat, hogy osak úgy szálltak alá a sárga levelek, a szél felkapta őket, s befútta az ablakokba. Az őszi szél ilyenkor bánatot hoe az emberekre is. Fújt odakint az északnyu­gati szél, nem volt semmi remény, hogy mi­hamar eVőbújjon a napsugár, megvigasztalja a teremtményeket, s megújítsa az élő vilá­got. így volt az öreg várnagy is gondolatai­val: nem érzett semmi reménységet. Minden szertefoszlik, széthull, nincs semmi egység, nincs összefogás, de ami a legrosszabb: sehol sincs lelkesedés s önfeládozás — sehol az egész cseh nemzetben. Uram, maradj e néppel, mivelhogy alko­ny odik felettünk! Jaj, nem hittek neki, az öregnek, sőt ki­csúfolták, mikor évekkel ezelőtt megjósolta, ami azóta megtörtént vagy történőben va­gyon éppen, te tudod, Mindenható! Napról napra szomorúbb hírek érkeznek —• immár nincs messze a döntő csata napja. A cseh királyi hadak fejvesztve vonulnak vissza, menekülve a császáriak elől. Prága felé — jaj, milyen vége is lesz ennek a küz­delemnek? Straka uram gépiesen felkelt, s járni kez­dett alá s fel a szobában. Térden fölül érő lovascsizmáin cseregtek a roppant sarkan­tyúk. Sötét, bő nadrág volt rajta, kabátja ugyancsak sötét posztóból való. Széles, fe­hér, keményített gallér vette körül a nyakát, s részben ráborult vállára és mellére is. Az öreg várnagy, korát meghazudtolva, frissen, fürgén lépkedett. A folyosókon és szobákban csend volt és sötétség. Folyt, folydogált az idő, lassan kúszva előre s szomorkásán. A tűnődő várnagy fölemelte fejét, s szeme váratlanul rászegsződött a falra, amelyen éppen vele szemben régi fegyverek lógtak. Közelebb lépve, látta az ódon vassisakot, a kemény fából faragott vértet, amelyen két vashadaró csüngött, odaszegezve, fogójuk fá­ját szétrágta a szú. Volt ott még két hatal­mas buzogány is. Régi huszita fegyverek voltak ezek. A vár­nagy egy ideig mozdulatlan szemmel nézett rájuk. Naponta többször is látta ezeket a fegyve­reket, s most mégis hosszan szemlélte mind­egyiket, külön-külön. Megérdemelték a fi­gyelmet: tanúi voltak olyan erényeknek, amelyek e romlott korban tökéletesen el­sikkadtak a nemzetből. Hová tűnt a régi cseh bátorság, határozott­ság, önfeláldozás és lelkesedés a nemzet szent ügyéért? — Hasak és zsebek uralma van ma — dör- gött Straka uram — sár és sár, melyből pos- vány lesz, dögvész és pusztulás! Jobbjával végigsimított kopasz fején, s mélyen felsóhajtott. A második várudvaron éppen akkor taka­rították el a szarvast, ahogy Flórián uram elrendelte. A konyhafőnök ott áll még most is Kasparidesszel s a kastyély néhány más tisztviselőjével, a szarvasról és általában a vadhúsról folytattak megbeszélést. A jól táplált írnok folyton kotyogott, konyhabéli tudományát fitogtatta, szeme ra­gyogott, nedves ajkát összecsucsorította. Abban a pillanatban a kapu felől egy hang jelentette, s az odafutó szolga tovább adta, hogy a bástyaőrség lovast lát, aki a kastély felé vágtat. — Íme, a háromszor lehullott kés igaza, lám itt vannak a vendégek, mert esküszöm, hogy a lovas nem egyedül jő — fordult a szakács az írnokhoz. Kisvártatva lódobogás hallatszott, a dongó hídon s a boltíves kapuban csak úgy dúbör- gött ez a hang — máris a várudvarban ter­mett széles tollas kalpagjával egy fiatal lo­vas. A lóról csak úgy szakadt a veríték, s zablájáról a sűrű hab. Megrántotta lovát, ügyesen kihüppent a nyeregből — s menten mindenki megismerte: — Ö, az ifjúúr, Straka fiatalúr! — Az Istenért, mi baj van, hogy oly vág­tatva jő! Az ifjú gyorsan megrázta az ismerős ke­zeket, s megtudván, hogy apja és Salomena úrasszony benn vannak, sietett befele, nem is gondolván avval, hogy a gyors lovaglás­ban megizzadt, s ruhája merő por és gyűrő­dés. t Sem Kasparides úr, sem senki más nem tudta meg, mi hírt hozott a fiú. — Aligha fő hirt — hisz Prágából érke* rik, s ott nem jó dolgok történnek most —» magyarázta a lovászlegényke. A várnagy ajtaja kinyílt. Straka uram, megpillantva fiát, meghök- kent, de örömében. Arca sugárzóvá gömbö­lyűit, szürke szeme megcsillant, s fiatalos mozdulattal nyújtotta csontos, csupaizom ke­zét a fiatalember felé, aki kezében a kalap­pal szinte restelkedve állott a küszöbön. Straka uram fia nyúlánk, csinos, szép arcú fiú volt. Finom, testhez álló posztóruhát vi­selt, világossárga bőröv feszült jobb válla felöl a bal csípőig, azon meg szépen ingott ide-oda egy tőr. Jól festett a fiú. — Václav! — kiáltott fel az öreg boldo­gan, mert fia volt életének egyetlen öröme és reménye. — Te vagy az? S hogyhogy ilyen rohanva jössz? — S márts szorongatta a fiú kezét. Aztán, mintha a fekete gondolatok, ame­lyek az imént körüllengték, újra rászálltak volna, vagy talán a fiú döbbent arca emlé­keztette valamire — az öregúr komolyan, mi­ként ha valami vigasztalan hírt várna, meg­kérdezte: — Miért jöttél? — Futárként jövök Salomena úrasszony­hoz, apámuram! — Ki küldött? — A király küld, hírül kell adnom, hogy... — Beteg, ágyban fekszik, mondd csak... mit óhajt őfelsége? — Itt óhajt a kastélyban vendégeskedni. — Itt a mi kastélyunkban... ebben az időben? Ugyan miért? — Néhány óra múltán itt lesz, menekülő­ben van Prágából. ■ — Hazudsz, te fiú! A várnagy megrázkódott. Václav elmosolyodott. — Menekül, futton-fut — a király, a kan­cellár, mindnyájan, a királyné is a hölgyei­vel. , f Straka uram most elnevette magát, de a nevetés félúton megállt, torkán akadt. El­hallgatott, összehúzta szemöldökét. — De miért? — kérdezte gyorsan. , — Seregünket Prága mellett, a Fehérhe­gyen, leverték, a császáriak ebben az órában már Prágában vannak. (Folytatjuk) Fordította: Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents