Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

házainkat. A bűnbánatban felismerjük, hogy az egyházak és egyházaink eltértek Uruk parancsaitól, meghomályosodott előttük küldetésük értelme. De boldogan tudunk beszélni arról is, hogy Isten kegyelméből gyülekezeteink egyre mélyebben értik meg Uruk küldetésének a titkát, az egyház küldetésének az értelmét, a világért, az ember ügyéért való keresztyén felelősségét. A magyar protestáns egyházakban növekszik az emberért való felelősség tudata. Azt kívánjuk, hogy az Egyházak Világtanácsába tömörült egyházak is közös tanácskozásaikon a béke ügyét első renden tárgyalják és szenteljenek annak figyelmet. Részesítsék figyelemben azokat a törekvéseket amelyek a világkeresztyénség bármelyik pontján a világért való felelősségvállalás

„Engedjék meg — folytatta a püspök, — hogy ezen a ponton a Prágai Keresztyén Békekonferencia ügyére irányítsam figyelmüket. Olyan megmozdulásról van szó, amely megmozdulás Isten Szentlelke munkájának gyümölcseként egyházainkat az emberért való felelősség felismerésére és gyakorlására tanítja”.

Ezután Bartha püspök ismertette a Prágai Keresztyén Békekonferencia keletkezését, célkitűzéseit és végzett munkáját.

A vitában felszólalt Hro- madka prágai professzor is és hangsúlyozta, hogy a hatalmas és egyre erősödő Kínát nem lehet kizárni a népek közösségéből. Múlhatatlanul szükség van a Kínai Nép- köztársaság nemzetközi elismerésére.

A Nemzetközi Ügyekkel foglalkozó Bizottság Kínával kapcsolatban olyan határozaszennt

„650 millió embert nem lehet távoltartani a világtól. A veszély annál tovább nő, minél tovább fennmarad ez a mesterkélt helyzet. A kínai népnek olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy osztozhasson a közös felelősségben és élhessen azokkal a lehetőségekkel, amelyek azonosak a nemzetközi közösség valamennyi tagja számára”.

A HARMADIK NAGGYÜ- LÉS

A Központi Bizottság hosz- szasan tárgyalta az 1961. novemberében Űj Delhiben tartandó harmadik naggyűlés ügyeit. Az Indiában végzett előkészítő munkáról szóló jelentések biztatóak. A főtéma ez lesz: „Jézus Krisztus a világ Világossága”. Az előkészítő tanulmányt sok nyelvre lefordítják és megküldik a tagegyházaknak.

Káldy Zoltán

Eredményes vita

Vannak meddő, hiábavaló Viták, mikor nem a tények, hanem a szenvedélyek szembesülnek egymással. Hosszúra- nyúló szócséplés az ilyen vita. Átláthatatlanná, zavarossá válik minden. A fárasztó szóváltás után szinte egyetlen eredmény, hogy megbántottuk egymást, s növeltük az ellentéteket. Nem lettünk bölcseb- bek. csak konokabbak, vagy lehangoltabbak. Sokszor ölt Ilyen formát a vita a keresztyének között is, az egyházon belül is.

A vasárnap szószéki igéje azt bizonyítja, hogy van eredményes vita is. Lehet eredményesen vitázniok keresztyéneknek is. Lehet hévvel, szenvedéllyel, személyes éllel képviselni a felismert igazságot, s mégis egyértelemre, közös döntésre juthatunk. Elviselhető a vélemények feszültsége. Lehetséges keresztyének között olyan vita, amelyben a vitázók egymásra hallgatnak és az igazság ténye előtt csendessé válnak. — Ilyen vita színhelye volt az első jeruzsá- lemi zsinat, ahol az apostolok és a vének között „nagy vete- kedés támadt” afelől, vajon a pogányoknak előbb zsidókká kell-e válniok, ha Krisztus követői akarnak lenni. Péter apostol szenvedélyes, a szeretet tüzétől izzó szavakkal tárta fel azokat a tényeket, melyeket a Szentlélek Üristen produkált az egyház életében. Mik ezek a tények? Az evangélium ereje áttörte a zsidót pogánytól elválasztó korlátokat. Isten nem különböztet a másik rovására. Szeretetét, hívó szavát nem korlátozzák az ember vallásos előítéletei. Élnek a pogányok között olyan

emberek, akik egészen más vallási, társadalmi, kulturális feltételek ellenére is éppúgy hisznek, mint azok a zsidók, akik az első pünkösdön Jeruzsálemben váltak Krisztus követőivé. Isten nem különböztet. Ezt a megállapítást Péter vitabeszédében nem valami általános igazságból vezette le, hanem munkája során szerzett tapasztalatai alapján mondta ki. Akárcsak pünkösdi bizonyságtételében, most is az Isten által produkált tényékhez tartotta magát. Mikor beszélt, bízott a Szentlélek Isten jelenlétében.

Ha a Szentlélek munkájának helyt adunk, ha Ö nyitja meg fülünket hallásra, szemünket látásra, ajkunkat szólásra, reménységgel vitatkozhatunk. Ő az egység Lelke. Közöttünk és bennünk végA dán egyházügyi miniszter, Bodil Koch asszony, felkérésére az ország evangélikus egyházának prímása, dr. H. Fuglsang-Damgaard püspök tovább szolgál. Fuglsang- Damgaard 70 éves és Dániában az a korhatár, A püspöknek azonban még fel kell szentelnie a Bistum-i és a Helsin- gör-i két új püspököt, akiket szeptember végén vagy október elején fognak megválasztani. Fuglsang-Damgaard püspök valószínűleg 1960 ádvent- jéig marad hivatalban, de lehetséges, hogy a törvény a bistumi egyházrész vonatkozásában már korábban érvénybe lép;

zett munkájának egyetlen célja, hogy Isten irgalmas em- berszeretetének tényeit, s azok minden következményét, megvilágítsa számunkra és elfogadtassa velünk. Nem a félelem lelke, hanem az erő, a józanság és a szeretet Lelke. Ne gyanúsítsuk eleve a másikat azzal, hogy úgysem tud megérteni. Érdemes fáradozni, türelmesnek lenni. Lehetséges jó vita is! Egyetértésre juthatunk egymás kölcsönös meghallgatása útján is. Protestáns kegyességünk a tanácskozás iránt bizalommal viseltetik. Miért akarnánk „pápák” lenni? Miért akarnánk erőszakkal lehengerelni a másikat, mikor kulcs van a kezünkben? „Spiritus Sanctus non est scepticus — a Szentlélek nem kétkedik.”

Benczúr László

Különböző egyházi csoportokkal szemben, melyek dr. Hal Koch professzor püspökjelöltségét felvetették, Koch határozottan és nyilván végérvényesen kijelentette, hogy a jelölést nem vállalja. Ugyancsak nem vállalja a jelölést

K. E. Skydgaard sem. Dr..Se koppenhágai teológiai profesz- szort már korábban megkérdezték, kész volna e a dán egyház élére állni? Akadémiai és tudományos feladataira hivatkozással a jelölést ő is visszautasította. Dán egyházi körökben ezidőszerint nagy a bizonytalanság a püspöki szék betöltése tekintetében;

A dán evangélikus primás tovább szolgál

„Bizony, Isten Fia

Igetanulmány Máté 14, 22-33. alapján, Helmut Golluiitzer, a Stimme der Gemeindeben megjelent Írása alapján.

„Isten Fia” — ezt mondják Jézusról a hajóban leboruló tanítványok. így valljuk mi is, a hitvallásban. Jézus Krisztus Isten Fia — ez a keresztyén hit legrövidebb összefoglalása. Ez a megjelölés a názáreti Jézust minden más ember elébe helyezi, őt minden más ember fölé emeli. Ha őszinték akarunk lenni, meg kell mondanunk, olyan kérdés irányul itt felénk, amely minket könnyen zavarba hoz: hogyan, hát Istennek van egy Fia? Nem pogányság, vagy mitológia ez? A pogányságban, a mitológiákban vannak istenfiak, ott vannak félistenek, egy valamely isten és földi asszony frigyéből, ott találkozunk mérték nélkül az isten szóval és ott nevezik az átlagon felül magasló embereket — a zseniális művészt, a hatalmas hadvezért — istenfiának. De mit kezdjünk az ilyen kifejezéssel a bibliai hit tiszta légkörében, abban a szigorú kizárólagosságban, mely- lyel a biblia az élő Istent minden más emberitől megkülönbözteti és őt olyan felséges magasságban mutatja meg minden emberi felett, felséges magasságban a pogány mitológiák isteneinek, félisteneinek, istenfiainak kuszasága felett is. Ha valakit az első keresztyén gyülekezetből kérdeznénk, ha megkérdeznénk Pál apostolt, vagy valamelyik evangélistát, tehát valaki olyant, aki először mondotta Jézusra vonatkoztatva, hogy ő „Isten Fia”, a megkérdezettek bizonyosan egyszerűen azt válaszolnák: hát ha tudtok jobb kifejezést, mondjatok jobbat. Kevesebbet azonban semmiesetre sem mondhattok annál, amit mi próbáltunk ezzel a kifejezéssel mondani, amit mi a mi görög környezetünkből vettünk és ami mégis erre az egyetlen Jézusra vonatkoztatva, egészen mást, sokkal ma- gasztosabbat és csodálatosabbat jelent. Mert ne gondoljátok, hogy mi azt akarjuk, hogy régi pogány istentörténetekben higgyetek, azt se gondoljátok, hogy alászálltunk a bibliai istenismeret magaslatáról. Amikor mi az Egyetlen előtt térdre hullunk és azt mondjuk: „Bizony Isten Fia vagy” — hamisan tisztelnénk őt, meggyaláznánk őt, ha mi ezzel azt akarnánk kifejezni: olyan isten vagy te is, mint Apolló, Zeus fia, félisten vagy, mint Herkules, zseni vagy, mint Buddha és Goethe. Mivel nincs alkalmasabb, nagyszerű szavunk, csak azért kényszerülünk ezt a szót használni bizonyságtételünkre: te, aki ember vagy, mint mi, mégsem vagy olyan, mint mi; te. aki a mi oldalunkon állsz, otthonodat tekintve mégsem a mi oldalunkhoz tartozol. Te, aki

mintegy közülünk tekintesz fel és imádkozol az élő Istenhez, te mégis egészen másként tartozol hozzá és egészen másként beszélsz vele, mint ahogy mi beszélünk és beszélnünk szabad; te felülről való vagy, mi a mélységből vagyunk; te nem valami kiváló ember jelentőségével beszélsz velünk, te Isten erejével és parancsoló hatalmával szólsz hozzánk. Ahol te parancsolsz, ott Isten parancsolt; ahol te megbocsátasz, ott Isten bocsátott meg; ahol te eltaszítani akarsz, ott Isten taszít el; aki neked szolgált, annak nincs — az első parancsolattal szemben — Isten mellett más istene, az magát Istent szolgálja, mert te és a te Atyád egy vagytok. Aki előtted leborul, annak úgy kell leborulnia, ahogy az ember csak Isten előtt borulhat le, annak magát úgy kell reád bíznia, amint az ember csak Istenre bízhatja magát — annak olyan feltétlenül kell neked engedelmeskednie, ahogy az ember csak Istennek engedelmeskedhet. Ami tiszteletet neked adnak, azt nem Istentől veszik el, hanem azt Istennek adják, mert benned maga az élő Isten jelent meg a földön teremtményei közepette, hogy így magát végérvényesen és mindeneket átölelve odaadja. Te nem egy Istenfia vagy, te a Fiú vagy, az élő Isten jelenléte közöttünk.

Meghökkentő mégis hallani, hogy egy emberről, aki itt élt közöttünk, így tesznek bizonyságot Megzavarodtak tán? „Édes bortól részegedtek meg?” Vagy olyan fényt láttak felragyogni, mely iránt a mi közönséges látásunk homályossá vagy vakká lett? Mindenesetre nem úgy beszélnek, mintha révedezők lennének, hanem teljes józansággal. Nem úgy, mint azok az emberek, akik valamiféle mámorban mondanak nagyot, hanem mint akik jól tudják és jól átgondolták, amit mondanak, és akik csak azt sajnálják, hogy nem áll rendelkezésükre beszédünkből szó, még magasabb és hatalmasabb kifejezés közlésére. Míg mi sokszor tétován kérdezzük, valóban szabad-e emberről ilyen rendkívülit mondanunk, ők azt vallják, erről az emberről nem lehet elég rendkívülien beszélni. Az egész Űjtestamentum, az apostoli levelek, csakúgy, mint az evangéliumok, nem más, mint szüntelen elbeszélése annak, ami az emberekkel e férfiúval kapcsolatban történt. És egyetlen ilyen történés, amit Máté 14,22—33-ban olvasunk, noha csak egy a sok közül, mégis mindazt elmondja, ami Jézus és, az emberek között történt. Nagy, halálosan nagy rászorultságnak és nagy életre történő megmentésnek

vagy!"

eseménye ez. A történet szerint a tanítványok jajgatnak; ő pedig megmentésükre siet. Jegyezzük meg azonban jól: ezt az eseményt nem az ő istenfiúságának bizonyítására mondják el nekünk, nem hitelesíteni akarják ezzel a történettel azt a tényt, hogy ő Isten Fia — amint Caruso, az énekes, mikor egyszer egy vámhivatalnál nem lévén nála az útlevele, azzal akarta bebizonyítani, hogy ő Caruso, hogy a vámhiyatalnokoknak elénekelt egy áriát, kivágva a magas nagy C-t. Nem azt mondják: abból, hogy ő a hullámokon járt, következik, hogy ő Isten fia, és mindenkit, aki ugyanezt meg tudja tenni, Isten fiának kell mondani. Nem egy olyan egyedülálló csodatörténetről tudósítanak, mellyel egy sajátos elméletet (Jézus az Isten Fia) akarnak bizonyítani, hanem arról van itt szó, hogy ennek a történetnek mondanivalója is kifejezi azt, amiről az egész evangélium bizonyságot tesz: „Bizony, Isten Fia vagy!” (Folytatjuk)

Gádor András

A LUTHER-KUTATÓK KONGRESSZUSA MÜNSTERBEN

A Luther-kutatók 2. nemzetközi kongresszusát augusztus 8—13. napjain tartották Münsterben. A kongresszuson több előadás hangzott el Luther és Melanchtan reformátort munkájáról.

NÉMET SZERKESZTŐT NEVEZTEK KI A LUTHERÁNUS VILÁG- SZÖVETSÉG SAJTÖ- HIVATALÄHOZ

A Lutheránus Világszövetség némát nyelvű sajtómunkája szerkesztőjéül Hans- Wolfgang Hesslert (Berlin) nevezték ki. Hessler dr, Johannes Lehmann utóda lett« Lehmann négy és félévi tevékenység után vált ki a Lutheránus Világszövetségnél betöltött munkájából;

Hessler szeptember 1-én kezdte meg Genfben új munkáját;

A Sajtóosztály

IR ATTER JESZTÉSÉBEN KAPHATÓ

Virágh: Evangélikus hittankönyv I. o. 7,50 Ft

Molnár: Bibliai Történetek III. o. 8,— Ft

Bottá: Bibliai

Történetek IV. o. 7,— Ft

Dr. Ottlyk: Az egyház története V-VI. o. 14,- Ft

Groó: A Szentírás VII. o. 9,- Ft

Prőhle: Az evangélium

igazsága VIII. o. 12,— Ft

Evangélikus Gyermekek Könyve kötve 18,— Ft

Alois Jirasek:

Avárnagy

í.

A náchodi kastély boltíves, jókora kony- ' fiájából jobbra nyílt egy kis ajtó, az vezetett az öreg Flórián szobájába, aki tudvalevőleg híres szakácsa volt smirzsici és náchodi Slavatáné úrasszonynak. A bejáratnál most Jan Kasparides, a kastély íródeákja állott, a nyíláshoz hajtotta fejét, fülét hegyezte. A kamrában egy hangot sem lehetett hallani, csend volt köröskörül, csak kint zúgott a hideg, novemberi szél, megrázta az ablakok tábláit, s hevesen fütyörészett a kerek torony erkélyén, amely a kis belső kastélyudvarról emelkedett a magasba, a kastély számos épülete fölé.

Kisvártatva a pókhasú Kasparides megnyomta a kilincset, kinyitotta a nehéz ajtót. A bolthajtásos szobába kevés fény jutott a kis ablakon keresztül, amelyen több volt az ólom, mint az üveg: ma, e szomorkás őszi napon, teljes félhomály uralkodott itt. A kandallóban kialvóban volt a tűz, melynek melege most eléggé megtöltötte a szobát, kellemesen védve a testet a csúnya széltől. Egy ódon, repedezett karosszékben mélyen aludt az öreg Flórián, egy ösztövér és gyenge alkatú férfi.

Kasparides kiosont, körülnézett, odalépett az asztalhoz, megfogta a nyitott könyvet, mely ott hevert s a fényhez emelte, Flórián aludt, s időnként nagyot horkolt.

Az íródeák kíváncsian olvasta a nyitott oldalt:

„A mókus elkészítésének módja.”

Szeme lefutott a következő fejezet címére:

„Fekete káposztalé a mókushoz”. Ügy látszik, ez sem elégítette ki kíváncsiságát, tovább olvasott:

„Hódfarok elkészítésének módja”. Utána pedig: „A medveköröm imigyen készül.”

Kasparides furcsán elhúzta a száját, a régi tzakácskönyvnek ezek a receptjei nem nyerték

meg a tetszését, hanem amikor tovább lapozott, megelégedetten bólogatott.

„Káposztalé szarvashúsra” és alatta: ;,Fiatal szarvas káposztalében.” Amint ezt elolvasta és újra lapozni akart, a vékony fóliókötésű könyv kiesett a kezéből, s nagyot dörrent a padlón.

Az öreg Flórián fölriadt álmaiból.

— Aíár éppen ébreszteni akartalak

__kissé nagy zajjal tettem meg... de különben is, ki tudna most aludni, mikor az emberre vár a munka — mondotta nevetve az írnok.

— Nem úgy fest a dolog, mintha sürgős munkád volna — válaszolt a szakács, miután magához tért s megdörgölte szemét.

— Én már elvégeztem a mggam munkáját.

— Nem az én bűnöm, hogy egész nap tén- férgek.

— Nem a te vétked, persze hogy nem, hanem a rossz időé. Zord idő, zord lakomát készít.

— Nem is az idő zord, hanem a várnagy.

— S minek olvasod te ezt a régi szakács- könyvet? Kiment a fejedből már minden?

— Nem csodálkoznék rajta, ha kiment volna — ó, hol vannak azok a régi jó idők, amikor a boldogult öregúr, sőt Albrecht úr idejében is, annyi vendég gyűlt itt össze, s oly pompás asztalokat terítettünk! De most — Salomena úrasszony úgy él, mint egy pápista apáca, állandóan elzárkózik, s mi kell neki? Csak marhahús, borjú, és néha egy csirke, ó! De hogy el ne feledjem: ma háromszor leesett az asztalomról a kés s egyenesen, mint egy gyertya, a padlóba fúródott. No, mondom, vendégek állnak a házhoz, mégpedig sokan: hát így elővettem a l-xinyvet, s közben elszundikáltam.

*=> Vendégek érkeznek? Akkor Straka

uram mérges lesz. Ez az ember ott ül a szobájában, mint egy pók a hálóban s olvas vagy kopasz fejét tenyere közé szorítja, mintha a bölcsek kövét keresgélné. Nemrég itt járt a folyosón, forgatta a fejét, hadonászott, mintha disputája volna valami papi doktorral. No és valóban gondolod, hogy vendégeink jönnek?

— Gondolom, s nem tudom, mit adok nekik: ez a mi egyszerű konyhánk nem való másnak, az ember csak restellkedik érte.

— No nézd, én kihúzom a tüskét a lábadból. A második udvaron ott fekszik egy szarvas — uram, minő ízek, minő combok! — S Kasparides olyan arcot vágott, mintha máris maga előtt látná, az asztalon, a remek sült vadhúst.

—• Azért is kerestelek fel, hogy tudtul adjam neked ezt a jó hírt, de aztán meg ne feledkezzél rólam — csámcsogott tovább az írnok, s összefutott a nyála.

— Honnan való a szarvas?

— A kostelci erdészlakból hozták: uram, ilyen kapitális vad kevés járkál az erdőben, de gyere, nézd meg, micsoda szakács vagy te! — S ekkorra már Flórián mester egy lapos sipkát nyomott a kobakjára s zubbonyba bújt. Kasparides úr szüntelen a szarvassal traktálta barátját:

— Szóval, érted-e, ember, világéletemben nem láttam ilyen pompás vadat — micsoda combok: de ezt, kérlek szépen, káposztalével kell csinálni, s hozzá görög bort, tyúkvért — ehhez te értesz, mesterem — s jó sok borsot, szegfűszeget és sáfrányt!

Beszéd közben kiléptek a szobából, és végigbandukoltak a folyosón a várudvarra. A torkos írnok szóval tartotta a szakácsot, váltig a szarvashúsról szónokolt.

■=> De pácolva is kitűnő, fekete mártással, nem túl savanyúan, fűszerezve, borssal, sáfránnyal s a tetején hámozott almival — uram, mesterem, ez aztán a falat!

A két ember eltűnt az udvarban.

Smirzsici Slavatáné úrasszony özvegye volt Jindrzsich Slavata úrnak, Chlum és Kosum- berk földesurának, aki 1620. februárius havában Jicsinben hatvan emberével együtt nyomorultul elpusztult. A főúri hölgy azóta gyengélkedett, s nem hagyta el belső szobáit.

Az úrasszonynak korán s váratlanul elhunyt a fivére, Albrecht úr, akkor felvette a gyászfátyolt, de alighogy letette, jött a férje halála, s újból végérvényesen gyászba borult az asszony. Szomorúság és csend vonult be a náchodi kastélyba, ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy a kedélyes írnok s barátja, Flórián, a konyha főnöke, nem tudták elfeledni az Albrecht úr meg a Slavata úr szép és víg napjait, s most e klastromi csendben visszasóvárogták ezeket a napokat.

A jó kedélynek azonban útjában állott még valaki a kastélyban, mégpedig maga a várnagy, nedabilici Straka uram, Salomena úrasszony igazi jobb keze, aki rigo- lyás vénember volt, minden vigság és öröm esküdt ellensége, aki istenkáromlásnak s hiú földi dolognak tartotta a jó kedélyt. Hej, ha ez az öreg itt nem volna, bezzeg megváltozna az élet azonnyomban! A két, jó kedély után sóvárgó férfiú úgy vélte, hogy Straka uram minden ridegség kútforrása ebben a kastélyban. „Olyan, mint egy jezsuita vagy mint valami szerzetes, legszívesebben kolostorrá alakítaná a kastélyt** — mormogták a vigság pártján állók.

Tüstént kijelentem, hogy Straka urat illetően tévesen ítéltek.

(Folytatjuk)

Fordította; S Kilátnál Rezső