Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-08-28 / 35. szám
HIDAS „Világot látott, aki Tolna- Baranyában járt” — mondták a régiek, ha vidékünket jellemezni akarták. És ebben volt valami igaz. Tolna-Bara- nya határán még külön kis világ az a változatos táj, amely szembetűnik, ha elhagytuk Bonyhádot és Pécsnek tartunk a nagyszerű műúton. Falunk előtt még egyszer völgybe szalad az autóbusz, hogy azután nekigyűrkőzzék a svájci tájakkal vetekedő Mecsek keleti, festői hegyvonulatának. Az a kép, amely itt elénk tárul, mai magyar életünk keresztmetszete kicsiben. Balra a múlt század végén épült és akkor komoly gazdasági fellendülést jelentő vasútvonal, jobbra a Tsz-tanya, mesz- sziről látható gazdag földjeivel. Alig tekinthető át mindez, máris feltűnnek a brikettgyár kéményei és kőhajtásnyi- ra a málnaszakcsoport szalmakalapos dolgozói, hogy azután a falu alá kanyarodjunk. De nem lenne teljes a jellemzés, ha észre nem vennénk a régi falu mellett a szénbánya új, tágas lakótelepét és a bányának messziről érkező harangszóra emlékeztető állandó „zenéjét”. Bányászok, iparosodás, fejlett gazdálkodás, élénk forgalom, csinos házak, tiszta falu: Hidas. ŐSIDŐK ÓTA LAKOTT HELY A kőkorszak embere baáát csiszolt itt munkájához. Keltáknak is lakóhelyül szolgált. A rómaiak itt váltották a futárok lovait. Elszórt pénzük élénk kereskedelmi útvonalról beszél. A honfoglaló magyarok csakúgy szerették ezt a tájat, mint hun elődeik. A reformáció előtti időben iélénk hitéletre vall, hogy a szétszórt településnek három kolostora, temploma és papja volt. A török időben majdnem (kipusztult a falu. Csakhamar újra feltöltődik a megfogyatkozott lakosság. Vallási üldözések elől menekül ide egy délbaranyai református gyülekezet. Otthont, védelmet talál itt. Evangélikusok 1720 táján kerülnek ide először a hesseni telepesekből. A török idő utáni Ráchidason telepednek le. Lassan házat építenek, földet vesznek. Egy évtizeddel később újabb település Némethidast népesíti be. A két település a legutóbbi időkig sem tudott egységes gyülekezetté összeforrni. Külön indul itteni életük, iskolaépítésük, imaházvételük. Mindkét gyülekezet az első időkben Kislányok fiiiá ja. Áz első is- j tentiszteleteket háznál tartják, ahol kabátjuk alá rejtett •énekeskönyvvel gyülekeznek íössze.. A ráchidasi gyülekezet '1787-ben építi fel 1913-ban lebontásra kerülő templomát. Némethidas az 1780-as években lebontott katolikus kolostor anyagából építi fel barokk- stílű templomát. Amilyen szépnek látszik a két templomért való áldozathozatal, annyi viszálykodásra adott okot később. Pedig Isten újra meg újra megmutatta ítélete kezét, de keveset tanultunk belőle. ÖNÁLLÓSÁGRA csak 1852-ben gondol a két gyülekezet. Akkor szakadnak el Kismányoktól. Megválasztják első lelkészüket és papiakét vesznek. Első pásztoruk, Haffner Lajos hűséges szervező volt, bölcsességgel és atyai szeretettel megáldott. Szolgálatának idejére esik egy templomrenoválás is. A 70 éves templomtornyot ledönti a vihar, újjáépítik. Később itt szolgál Schöll Lajos Tolna- Baranya-Somogyi esperes 30 esztendeig. Az első világháborút megelőző időben elérkezettnek látja a két gyülekezet, hogy egyesüljön. Lebon(LIVERPOOL) A „Spiegel“ május 25-i számának jelentése szerint Liverpool katolikus érseke, Heenan, felszólította a brit szakszervezeteket, „egyetlen kommunistát se válasszanak meg szakszervezeti vezető pozíciókra“. A „Berliner Zeitung“ jelenti május 26-án, hogy a kommunista párt egyik funkcionáriusa, John Wilson, elfoglalta a színház- és filmszakma szak- szervezetének elnöki hivatalát. Fenti két kis hírből világos, hogy a politikai katolicizmus körei világszerte az imperializmus és az antikom- munizmus politikáját támogatják, sőt szorgalmazzák. A második hírből viszont világos az is, hogy ezeknek a tásra kerül a ráchidasi templom, de közös templomépítés- ről csak templomtervet és hosszú levélváltást őrzünk új templom nélkül. Harangrek- virálás, nehezebb gazdasági helyzet akadályozza a gyülekezet előmenetelét ebben az időben. Megfeszített munkával igyekezett a két gyülekezet az első világháborús károkat pótolni. Felvetődik még egyszer a közös templomterv is, de megvalósítani nem tudják. Legutóbbi lelkészünk Aizen- preisz Dezső a 2000 lelkes gyülekezetei a háború utáni kitelepítésig, majd 1957 végéig a maradék 300 lelket gondozta. Fáradhatatlan, hűséges tanítókról is megemlékezünk. A híveinknél tapasztalható dallamismeret és énekszeretet az ő hűséges munkájuk jó gyümölcse. GYÜLEKEZETÜNK MAI KÉPE: maradék, kicsi gyülekezet nagy kerettel és nagy lélek- szám emlékével. Megváltozott a valamikor szinte tiszta evangélikus falu képe. A kitelepítettek helyére katolikus és református székelyek érkeztek. Magukkal hozták jellegzetes népviseletüket, egyszerű életmódjukat, nagy családjukat. Lassan egybeolvadnak a régiekkel. Ugyanaz a munkájuk, egy a kenyerük. Egyformán hódít régiek és újak között a városiasodás, a divat és megfogyott gyermekeik száma. Viszályban gazdag múlt, öreg épületek fenntartásával küzdő jelen és töretlen hit. Ennek bizonysága az is, hogy a gyülekezet most renoválhatta templomát. Allinger János köröknek befolyása még a tőkésországok területén is szemmel láthatóan egyre csökken. AZ OROSZ ORTHODOX EGYHÁZ moszkvai patriarchátusa Wend- iand Joann püspököt nevezte ki közép-európai helytartójává Berlin székhellyel. Rasu- mow Joann püspök, Berlin és Németország eddigi helytartója, visszatért Moszkvába. Az új helytartó nemcsak Berlinben és Németországban képviseli az orosz orthodox egyházat, hanem a skandináv országok, Ausztria, valamint Kelet- és Dél-Európa országai is hatáskörébe tartoznak. A több nyelven beszélő helytartó évekig volt a moszkvai patriarchátus követe Damaszkusz- ban az ott székelő patriarcha mellett. RÉGI IDŐK keresztelési anyakönyvét lapozgatom. Kivonatot kértek hivatalunktól. A már megsárgult lapok fakó írásait böngészve, szinte mellbevágnak az „észrevételek” rovat apró keresztjei s mellettük egy-egy korai dátum a betegség, illetve a halál oka megjelölésével: gyermekaszály, himlő, vörheny, vele született gyengeség, torokgyík, gümőkór, kanyaró, vérhas stb. Mind-mind akkor halálos betegségek hadaként támadt az apróságokra és mohón szedte áldozatait. Fiatal életeket aratott a halál. Szülők és orvosok — ha volt ilyen a faluban! — tehetetlenül álltak vele szemben. S közben arra is kell gondolnom, hogy ezek mögött a bejegyzések mögött mennyi fájdalom, könny és gyász lehetett. És azután milyen nagyszerű érzés arra rádöbbenni, hogy mindez már a múlté! NÉHÁNY nap mülva megnyílnak az iskolák kapui és azokon életerős, napbarnította, vidáman hancúrozó és jól öltözött gyermekek serege tódul be, hogy művelt nemzedékké nevelődjék. A múltból felrémlik még előttünk a szakadozott ruhájú, agyonhajszolt béresgyerek képe, a hóharmatban is mezítláb törtető napszámos-gyerek éhségtől kínzott arca és felujjong a szívünk, hogy mindez már a múlté! Képeslapok fényképei és filmek kockád sokszor elénk vetítik a gyarmati és félgyarmati sorban élő népek rongyos ruhákba burkolt, kenyérért esdeklő, beteges külsejű gyermekeinek a képét s miközben átvillan agyunkon a boldog mondat, hogy nálunk mindez már a múlté, az egész világ gyermekeiért aggódó szeretet hangja vádolva és cselekvésre unszolva szólal meg szívünkben: Szabadságot és emberi életet minden népnek és minden gyermeknek! MERT JÓL VAN, hogy a magyar hazafi jó érzése, sőt büszkesége tölt el bennünket, azt látva, hogy mennyi féltő gondoskodás és szeretet öleli át nálunk a gyermekeket. Hogy szülőorvosok, védőnők serege segíti világrajönni nálunk az „életet” és óvják az apróságokat minden betegségtől. Hogy a gyermekhalandóságot nálunk csak ezrelékekben lehet kifejezni. Hogy bölcsődék, óvodák és napközik ezrei mind a gyermekért vannak! Hogy pedagógusok ezrei tanítják gyermekeinket az életre! De — nekünk felelősséget kell hordoznunk a távoli országok elhanyagolt és elkallódó gyermekeiért is! Nemcsak azt kell szeretnünk, akit az ölünkben tartunk, akit a szívünk alatt hordoztunk és most sírva-mosolyogva kézen fogva vezetünk az iskolába. Szeretnünk kell a másik embert, a másik ember gyermekét, az egy falat kenyérért BOLDOG JELENÜNK még szebb folytatását álmodjuk meg a gyermekeinkben. Ezért , a folytatásért azonban szeret- í, ntink és akarnunk kell a békés munkálkodás lehetőségét Gyarmati sorban élő népek gyermekei szurtos kezét a „világ” felé kinyújtó néger és arab gyereket, mert az emberiséget az Isten egy vérből teremtette és azt akarja, hogy az egymás megértésében és segítésében egymásra találjanak. A tokiói szózat _Hfrt adtunk már arról, hogy augusztus első hetében tartotta meg Tokióban VI. világ- konferenciáját az atomfegyverek ellen és az általános leszerelésért harcolók mozgalma. A konferencián 10 000 japán békeharcos mellett harminc ország küldöttei és tíz nemzetközi szervezet képviselői vettek részt. Négynapos tanácskozásait augusztus 9-én fejezte be a konferencia. Ezen a napon egész Japánban megemlékeztek a Nagasaki ellen intézett atombombatámadás 15. évfordulójáról, amikor kb. 78 000 ember halt meg. 11 óra 2 perckor, amikor tehát a Na- gasakira dobott atombomba robbant, megszólaltak a harangok, felsivítottak a szirénák és az emberek néma csendben gondoltak honfitársaikra, akik akkor meghaltak is. Nemcsak magunkért és népünkért, nemcsak a mi féltőn szeretett gyermekeinkért, hanem az egész emberiségért és annak jövőjéért: a gyermekekért! Cselovszky Ferenc vagy élnek ugyan, de a bomba szörnyű következményeit hordozzák testükben. A konferencia résztvevői szózatot intéztek a világhoz, amelyben örömmel állapítják meg, hogy a népek egységben harcolnak az atom- és hidrogénbombák ellen. „A különböző társadalmi rendszerben élő országok békés egymás mellett élését akarják a népek s ezért követelik egyre nyomatékosabban a föld népei az atom- és hidrogénbombák eltiltását, a teljes leszerelést, a katonai szerződések felbontását és a külföldi támaszpontok megszüntetését. A népek akkor tudják ezeket a követeléseket elérni, ha következetesen harcolnak az imperialista és gyarmati hatalmak ellen, amelyeknek az Amerikai Egyesült Államok a vezére .. Munkában a politikai katolicizmus Részletek Halász Béla Kelet-Németország-i utinaplójából Ó, te szép Thüringiai Tabarz, július hó Sokfelé jártam már a világbdn... Csodáltam a svájci hegyeket és álmodoztam a Néva-parton... Sétálgattam a párizsi bulvárokon ... és megmostam arcomat a Baltitenger vizében... Kószáltam a bécsi Fráterban ... és gyönyörködtem a tátrai tengerszemekben ... Mindenütt találtam valamit az elfeledhetetien szépségek varázslatából... de ilyen különösen mély csendet és szépséget seholsem ... Valószínűleg azért, mert gyermekkorom óta tele volt lelkem a thürin- giai csodák varázslatával... Lehet annak bizony már negyven esztendeje, hogy egy szép ifjúsági regényt olvastam, amely arról szólt, hogy a thüringiai erdőben, egy régi várban, elrejtett kincset találtak... Hej, de megfájdult akkor a szívem, hej, de vágyakoztam én is a kincset rejtő thüringiai erdőbe!... És most itt vagyok a thüringiai erdőben, egy varázslatosan szép üdülőben, amelyet német vendéglátóink szeretete és előzékenysége bocsátott rendelkezésünkre ... Es tudom már azt is, hogy ÉN IS KINCSRE TALÁLTAM, a barátság és megértés felbecsülhetetlen nagy kincsére, amellyel vendéglátóink körülvesznek és elhalmoznak bennünket ... A drezdai búcsú után kényelmes autóbusz repített bennünket utunk célja, a közel háromszáz kilométerre fekvő Tabarzba. Kocsink a kitűnő birodalmi autóúton 80—100 km-es sebességgel haladt nyílegyenesen délnyugat felé. Külön érdekessége az egymás mellett haladó két széles műútnak, hogy seholsem szel át városokat, vagy falvakat; felüljárók helyettesítik az útkereszteződéseket és bizonyos távolságra kitérők* pihenőhelyek vannak, egy-egy hívogató vendéglővel... Magam ugyan nem vagyok sörivó ember, de a ! kitűnő almalevet én is megittam a „Rasthof Hermsdorfer Kreuz”-ban... Utána még jobb hangulatban folytattuk utunkat, megcsodáltuk a drótkerítésekbe zárt fekete-tarka teheneket, amelyekre villamos áram vigyázott és ha valamelyik tovább akart menni a kerítésnél, barátságos rázással figyelmeztette: tessék szépen visszafordulni __Egymás után ma radtak el mellettünk Meissen Altenburg, Gera, Jéna, Gotha... és még számos más helység... de csak a gyárkémények felszálló füstjét, templomok tornyát, vagy házak tetejét láttuk a messzeségben... Volt olyan helység, ahol elhaladtúnkban legalább negyven gyárkéményt figyelhettünk meg... Felszálló füstjük a gyárban folyó munkát jelezte ... Elhaladunk aztán két, romokban levő vár mellett... Vezetőnktől megtudtuk, hogy a két vár lakói, vagy talán inkább urai örök civódásban voltak egymással... A lehangoló romok mintha azt kérdeznék a késői utastól; HÁT ÉRDEMES VOLT?!... * A kedves fogadtatás után, amelyben bennünket nemcsak az üdülő, a „Fortuna Haus” dolgozói, hanem az itt üdülő német lelkésztestvérek is részesítettek, külön öröm volt számunkra, amikor megérkeztek csehszlovák testvéreink is, élükön Andrej Ziak képviselővel, a csehszlovák nemzetgyűlés alelnökével, a szlovákiai evangélikus egyház felügyelőjével. Vele jött kedves leánya, Darina, dr. Béda Amadeo Molnár prágai teológiai tanár feleségével (aki mellesleg segédlelkész Prágában), valamint Andrej Matasik bratislavai református esperes. Percek múlva magyar— német—francia—csehszlovák társalgás indult meg és öröm volt látni,. hogy az 1955-ben megindult testvéri kapcsolatok csak erősödtek az elmúlt évek alatt. A Krisztusban való közös hitünkön kívül összekötnek bennünket a kor nagy kérdései, a népek közötti barátság gondolata, a népek felemelkedése, új útjainak keresése .,. Külön élményt jelentett számunkra, amikor Ziak felügyelő elmondta, hogy alig két hete járt Belga-Köngóban, Leopoldvilleben. Amikor arról érdeklődünk, hogy mi van Kongóban és mit várhatunk az ottani helyzetből, teljes meggyőződéssel mondja: „Egy bizonyos. Lesz még sok akadály, talán még sok vér is folyik, de nincs a világon már olyan erő, amely megakadályozhatná az afrikai népeket abban, hogy természeti kincseiket és országukat maguk vegyék a birtokukba ... Az is igen figyelemre méltó — folytatta tovább —, amit egy néger mondott: ”Amikor az első fehérek jöttek, nekik volt bibliájuk, nekünk voltak természeti kincseink. ... Aztán nekünk lett bibliánk és övék lettek a természeti kincseink.. \ » Vasárnap reggel van... Borús, hűvös idő... Nagy kolompolással megy a gulya valahová fel a hegyi legelőre — Olyan szép ez a kolompszó, mint valami ünnepi harangozás ... Kinyitom a verandám ablakát: szemben velem, alig néhány száz méterre van az erdő, a csodálatos, a varázslatos thüringiai erdő, ahol most egy kismadárka hangversenyez a reggeli csendességben ... Az előbb a kolompszó, most meg a kismadár, szinte zúg körülöttem az élet... Tíz órakor már ott vagyunk a tabarzi templomban. Zömök, lomha épület, tornácos feljáróval... Az első, ami bent a templomban megragadja a figyelmünket, a vörös arany-díszítésű szép oltár és szószék. Ma egyébként KERESZTELESI EMLÉKÜNNEP van a thüringiai gyülekezetekben. Mindenütt erről szól az igehirdetés. A liturgia gazdag változata az Alte Messe-t juttatja eszünkbe. Schubert lelkész majd negyvenperces igehirdetésben, igeszerűen, de modernül prédikált. „Az emberek hajlamosak arra, hogy sötétben járjanak — mondotta többek között —, de Isten megkönyörült rajtuk és elküldte Krisztust a világ világosságául, ű éppen azért halt meg, hogy ne járjunk többet a gyűlölet, a bűn, a szenvedélyek sötétségében. Éljünk egymással és éljünk egymásért! A szent keresztségben Isten magáénak fogadott bennünket, nem lehet, nem szabad tehát sötétségben járnunk.’’ Igen megrendítő volt, amikor igehirdetésében, illusztrációként elmondta, hogy amikor az egyik neves német író meglátogatta Buchenwaldot, a hírhedt és borzalmas internálótábort, csak ennyit mondott: „íme itt van, a feneketlen emberi sötétség szörnyű bizonyítéka • • •' Ma aztán, a thüringiai erdei villamossal átrándultunk FR1EDRICHRODEBA, a szomszédos kis thüringiai városkába... Ez is éppen olyan, mint a miénk ... Tiszta, vadregényes, balzsamos levegővel és tele ezer és ezer turistával... Mindegyik kezében, a nőkében is, turista-bot, rajta tucatnyi plakett, együtt az egész Thüringia... Az emberek kedvesek, előzékenyek, ha valami után érdeklődünk, mindjárt többen is készségesen megadják a felvilágosítást... Máskor — őszintén megvallom —, ha külföldön jártam, mindig alig vártam, hogy ismét eljöjjön a hazatérés órája... Most meg... most meg félve gondolok arra a percre, amikor el kell búcsúznom a thüringiai erdőtől... a hegyektől... a fenyvesektől... a kismadárkáktól... a kolompoló gulyától, az itteni kedves emberektől... Lent az üdülőnk parkjában egy „Fortuna” szobor áll kőből... Mindennap megköszön nőm neki, hogy elvezetett ide, a tiszta álmok gyönyörű birodalmába, a thüringiai erdőbe i
