Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-08-07 / 32. szám
i Megbüntetem az atyák vétkét... JOLIOT-CURIE, A KÉT ÉVE FIATALON ELHUNYT ATOMTUD0S és fáradhatatlan békeharcos írja a következőket: „Mindössze kétszáz nemzedék — hatezer év — választ el bennünket a történelemelőtti időktől. A haladás, ha így számítjuk, gyorsnak tetszik... Ez az egyszerű számítás megmutatja, milyen rendkívül fiatal még a gondolkodó emberiség, s bizonyos fokig megmagyarázza azokat a tévedéseket, amelyéket elkövetett, és sajnos még el fog követni...” Azt tartotta, hogy az emberiség még „kora ifjúságát” éli. Ezek a szavak mélyen megrendítenek bennünket. Ügy hangzanak, mint egy temetési beszéd nyitánya, a sírt, hol a katasztrófa-s új tóttá emberiség fekszik, semmi más nem állja körül, mint a Végtelen űr. Valójában az történt, hogy pár ezer éve, talán nem is olyan régen, az őskorban, egy bunkósbot kartávolsága volt az emberi pusztítás eszköze és ma, amikor az emberiség tulajdonképpen még csak „ifjúságát éli”, olyan pusztító eszközök birtokába került, hogy önmaga megsemmisítése mellett képes esetleg az egész világot elveszíteni. • Tizenöt évvel Hirosima és Nagaszaiki véres és embertelen katasztrófája után, most emeljük fel újra szavunkat sorsunk és jövőnk érdekében, és ne mulasszuk el Istent segítségül hívni a bűnös kezek megállításához. IGEN, TIZENÖT ÉVE EMELKEDETT FEL vakító fehérség után az a gombaalakú felhő, amely azóta is véres, ködös árnyként borítja be egünket. Tizenöt éve másodpercek alatt pusztult el 60— 70 000 ember és ugyanannyi szenvedett halálos sérüléseket. Azt hittük, hogy ettől a kaini tettől megszólal az emberiség lelkiismerete és soha- soha többé nem lesz „tömegsír”, „tömegtemető”. A hat- esztendős háború az egész föld testén úgyis megszedte a maga áldozatait. Nem százak és ezrek, de több mint 30 millió ember alussza örök álmát egy démonikus gondolat, a hatalom birtoklásának őrülelsp miatt. Harminc millió külön kis világ vádolja korunkat, a ma‘élő generációkat; szétdúlt családok, elvesztett hozzátartozók és javak szemrehányása visszhangzik „ebben - a mi kegyetlen ellentmondásoktól marcangolt világunkban ...” i— ahogy Ehrenburg is érzi. Azt hittük, hogy a sok szenvedés és a sok fogadkozás egy teljesen új világot hoz létre körülöttünk. Azt hittük ... MÉG BE SEM GYÓGYULTAK A HÁBORÚ ÜTÖTTE SEBEK, még a levegő tele Volt a krematóriumok fojtó füstjével, a könnyek még ott remegtek az özvegyek, árvák szemében, és már itt is, ott is robbantották kísérletképpen azt a fegyvert, amely néhány héttel megrövidítette a japán háborút. Öt évvel a háború befejezése után, 1950-ben Truman elnök bejelentette az eddigi atombombánál „hatásosabb” és pusztítóbb hidrogénbomba gyártásának megkezdését. A tudósok tisztában voltak azzal, hogy a hidrogénbomba „titka” valójában nem titok. Tudták azt is, hogy nemcsak atomrombolással, de atommag szintézissel is óriási energiát lehet felszabadítani. A probléma megoldásához húszmillió fokos hőmérsékletre van szükség, ezt viszont csak az atombomba tudja szolgáltatni. A tudósok azért tiltakoztak a hidrogénbomba előállítása ellen, mivel beláthatatlan veszéllyel jár és végül is gyártási versenyre hívja ki az atomhatalmakaí. 1952. NOVEMBERE. A nagyon részletes térképen található egy kis szigetcsoport: Bikini. Az Egyesült Államok ezeken a szigeteken végezték az atomrobbantási kísérleteket. A bejelentett hidrogénbomba három évig készült. A kísérleti robbantáshoz az előkészületek igen alaposak és körültekintőek voltak. A szigeteken, különböző távolságú övezetekben (kb. 290 km) állatokat helyeztek el, hogy a robbantás hatását lemérhessék. Sok száz kilométeres távolságban pedig egy flotta vesztegelt műszerekkel és megfigyelőkkel. Minden jól elő volt készítve. De a számításokba tizedespontnyi tévedés csúszhatott. Azon a délutánon, amikor felrobbantották az első hidrogénbombát, olyan tűzgolyó emelkedett fel a sztratoszférába, amely mellett a hetvenezer embert elpusztító hirosimai atombomba felhőgombája csak szerény fel- hőcskének számított. Az odavitt állatokon egyszerűen nem lehetett megfigyeléseket végezni, mivel a sziget teljesen eltűnt. Akik a hajókról próbálták szemlélni fa jelenségeket, behunyt szemmel is nappali . világosságot láttak. Ez a pusztítás is kevésnek bizonyult. A hidrogénbombákat is fejleszteni kellett! Egy 1958-as típusú hidrogénbomba rombolóhatása már 50 millió tonna hagyományos robbanóanyaggal töltött bombáéval ér fel. Egy ilyen bomba egymagában is hússzor nagyobb pusztítást okozhat, mint a második világháborúban az európai hadszínterekre ledobott amerikai és angol repülőbombák együttvéve. Ügy látszik azonban itt sem lehet már megállni! 1959-re még tovább fejlesztették. A szuper-hidro- génbomba pusztító hatása nagyobb, mint az emberi történelem során lezajlott háborúkban felhasznált valameny- nyi robbanóanyag együttvéve. MÁSFÉL ÉV MÜLVA, az első hidrogénbomba robbantása után, 1954. március 1-én egy japán halászhajó a Bikini-szigetektől több ezer km távolságban halászott. A hajó legénységére a délután folyamán az ólomszürkére vált égből finom hamueső kezdett szitálni. A matrózok a fürdőbe szaladtak, hogy lemossák magukról az égetően forró hamut. Akkor még nem tudták, hogy ennek a halálos délutánnak az emlékét soha többet „lemosni” nem tudják. Huszonnégy óra múlva az ütött- kopott halászhajóból néhány tonna radioaktív sugárzással fertőzött halat földeltek el, a halászok közül, aki életben maradt, szüntelen vérátömlesztésnek van kitéve. A Bikini-szigetek térségében azután japán tudósok kísérletet Végeztek a környező állatvilágon. A „halál-szigettől” 200 kilométerre (több mint Budapest—Pécs távolsága!) kifogott tengeri élőlények megdöbbentő eredményt mutattak. A kifogott halak több mint felén súlyos biológiai elváltozásokat tapasztaltak. Némelyeknek a külseje változott úgy meg, hogy nem lehetett ráismerni, daganatok, kelevények csúfították el, némelyek — és nem kis számmal — több fejjel, kettéosztott testtel kerültek a hálóba. Hidrogénbomba kísérletek! JOLIOT-CURIE FELESÉGE, IRENE, SUGARBETEGSÉG- BEN HALT MEG. A tudós házaspárt nem óvta meg a tudomány, a hitves hősi halottja lett a munkájának, de Joliot ezért tud teljes felelősséggel így szólni: „ha nem hagynak fel az atomrobbantással, a rádióaktív stroncium mennyisége az emberek, kivált a fejlődésben levő gyermekek szervezetében kétségtelenül olyan fokot ér el, hogy a csontrák és a fehérvérűség számtalan esetét idézi elő.” így ír egy atomtudós, akinek a felesége áldozata lett a sugárveszélynek, de aki a gyermekekre gondol. Nincsen háború, és reméljük nem is lesz, de máris, a sok-sok kísérleti robbantások eredményeképpen a levegő nagy mértékben fertőzött rádióaktív stigárveszélyes részecskékkel. Ha ma még talán nem kell kétségbe esnünk, mindenesetre közel állunk az úgynevezett „telítettség” állapotához, amikor már szinte nem lehet segíteni rajtunk. (Dr. Brok Chishelm, kanadai egyetemi tanár szerint Japánban az utóbbi három évben megháromszorozódott a torzszülöttek száma és ma minden hatodik gyermek gyengeelméjű, nyomorék, vagy torzszülött. Íme, az atombomba pusztítása az utódokon, a gyermekeken!) MI IS A JÖVÖRE, GYERMEKEINKRE GONDOLUNK. Atom-, hidrogén- és egyéb, jövőnket fenyegető fegyverekre és arra, hogy Isten parancsának: „ne ölj!” megszegése maga után ne vonja súlyos ítéletét: „megbüntetem az atyák vétkét a fiákban harmad- és negyedíziglen.” Isten megváltott gyermekei vagyunk. Ez a mi keresztyén reménységünk és az, hogy Isten nem engedi az emberi gonoszságot elszabadulni mindnyájunk pusztulására. Nekünk van még egy üzenetünk, amely így hangzik: „Az ő vére rajtunk és a mi magzatainkon.” Ez az üzenet az Isten kegyelmét és szerete- tét tolmácsolja nekünk. Bűnbánat napján szabad reménykednünk Isten kegyelmes sze- retetében az ő Fiának véréért. Rédey Pál Kain — egyenruhában Emlékezünk... Visszaforgatjuk a történelem lapjait... * A 2. világháború végefelé 1945 májusában Németország letette a fegyvert, de Japán végső erőfeszítéssel tartotta magát. A nyugati hadvezetőség utolsó lépésre készült, valójában már 3 éve és sok száz millió dollárt fordított erre. 1945 július 16-án Űj-Mexikó- ban, hajnali 5 óra 30 perckor, a „senki földjén" kipróbáltak egy új bombát. * Az amerikai légihaderő a háború alatt négy japán várost tudatosan nem bombázott. Ezek: Hirosima, Niigata, Ko- kura és Nagasaki. Ebben a négy városban úgy éltek a japánok mintha nem lett volna a világon légiháború. Amikor az új bomba ledobását elhatározták, kiválasztották az „áldozatokat”. Augusztus 1-én kihúzták a listáról Niigata várost, mert az feküdt legmesszebb az amerikai hadirepülőterektől. De Hirosimát „ideálisnak tartották, mert a megmaradt városok között a legnagyobb volt 365 000 lakossal. Egy lapályon feküdt az Óta folyó deltájában. A város középpontja sűrűn beépített házakkal és az üzletnegyeddel. A város közelében nem volt fogolytábor. * Az amerikai hadirepülőtér Tinián szigetén feküdt. Onnan indultak el a kiválasztott re- pülőerdődök a kiválasztott városok felé s ez mindig 16 órás repülést jelentett. Heteken keresztül csaknem minden reggel megjelent három B—29- es bombázó a városok fölött, de csak köröztek, majd eltűntek. A lakosság megszokta ezt és nem vette komolyan a légiriadót sem. * A bombát szállító pilóták, a „kiválasztottak", nem tudták. hogy micsoda erő rejtőzik a bombában. Egy szót sem mondtak nekik rádióaktivitásról vagy más veszedelmes ki* 'sérő jelenségről. * Az atombombát Hirosima fölé az ENOLA GAY nevű repülőgép vitte. Az utolsó órákban nevezte el így a gépet vezető pilótája Tibbets ezredes. Az édesanyja nevét íratta reá... A gépen egy anya neve feketéllett s a mélységben elpusztultak százezerszámra családok... • Robert Lewis kapitány, a másodpilóta, amikor a bomba már szétrobbant és Hirosima füstben és lángokban égett, ezt írta naplójába: „Keresem a szavakat és nem találom. Csak annyit tudok mondani: Istenem! Mit tettünk! Ha száz évig élhetnék még, akkor sem tudnám ezeket a perceket emlékezetemből kitörölni...” * 1945 augusztus 6-án reggel 7 órakor szólalt meg Hirosimában a légiriadó szirénájai de 7 óra 30 perckor már le* fújták a riadót. S az emberek nem tudták, hogy már csak 45 perc van hátra az életükből. * 1960 április 18-án Hirosimában hivatalos jelentést adtak ki arról, hogy a kórházban meghalt egy ügyvéd felesége, aki 1945-ben életben maradt ugyan, de a rádiaktív sugarak áldozata lett.. Mindössze 3 hetet töltött a kórházban. Ő volt ebben az évben eddig az atombomba tizenkettedik áldozata. * Egy nyugatnémet képes hetilap cikksorozatot közölt az első atombomba ledobásáról. A sorozatot ezekkel a szavak* kai vezette be: „Ez a jelentés a döntést hozó politikusok lelkiismeretlenségéről és egyes tábornokok hamis hiúságáról szól." Mi pedig azt mondjuk: atombomba és háború helyett békét! Horváth András Katolikus lelkészek Franco ellen A „Neue Zeit” nemrégiben egy jelentést hozott nyilvánosságra, mely szerint a baszk-vidék mintegy száz katolikus lelkésze a Franco- kormány ellen fordult. A „Neue Zürcher Zeitung” 1960. július 4-i számában Madridból jelenti, hogy Péter és Pál ünnepén Spanyolország pápai nunciusa, Antoniutti, Vitóriá- ban egy püspökszentelés alkalmából prédikációjában nem közvetlenül ugyan, de mégis határozottan állást foglalt a baszk lelkészek protestációjá- val szemben. Az egyház nem lehet politikai intézmény — mondotta a nuncius —, a hívőknek és lelkigondozóiknak szigorú engedelmességgel kell viseltetniök püspökeik iránt. A Franco-kormány tájékoztatásügyi minisztériuma — bár ez nem szokás — nyilvánosságra hozta a nuncius beszédét a madridi napilapban, az „ABC”-ben, mégpedig az első oldalon. A „Neue Zürcher Zeitung” kommentárjában foglalkozva ezzel a kérdéssel* megjegyzi: „Az a forma, ahogyan az „ABC” a prédikációt közli, fenyegető figyelmeztetés a lázadó baszk lelkészek felé* mégpedig abban a vonatkozásban, hogy a tiltakozó lelkészek semmiesetre sem számíthat-! nak saját egyházi felsőbbsé- gük támogatására. Mert a hierarchia következetesen az állam oldalán áll és ezt nyíltan ki is jelenti.” Ezzel egy olyan folyamat ismétlődik, amelyre az egyház- történet folyamán számtalanszor volt már példa, ez pedig az: hogy az egyszerű, a néphez tartozó, azzal egyetértő lelkészeket a nép szociális igazságosságért folytatott harcában és a békéért vívott küzdelmében a hierarchia befolyásos körei, enyhén szólva* cserbenhagyják. Az Óta hullámai lustán, unalmasan csapkodták a kikötő partját, ringatták a könnyű csónakokat. Véget nem érő susogás volt ez, éjjel és nappal, mintha más nem is volna a Világon, csak mese, csak ringatózás, csak nyújtózkodás és unalom. A kikötő békésen pihent. Tétlenség köszöntött rá évek óta, amióta kint a nagy vizen aknák sokasága bújt el a sötét mélységben. Propellerek, vitorlások, dzsunkák megadással szunnyadóztak és hunyorgó szemmel, vágyódva néztek a víz fölött a messzeségbe, oda, ahol a tenger és az ég egymással találkoztak. Csak a madarak röpködtek szabadon és boldogan, mint akik egy egészen más világban élnek. TS~ óra reggel volt. Masatoké Okumiya festő- művész leállította az állványt, rátette a vásznat, kényelmesen kirakosgatta a palettát, az ecseteket, szétnyitotta az apró széket, kissé ügyetlenül, mert balkarja gyermekkora óta béna volt s közben erre fordult, arra nézett, mint aki ráér. Rá is ért. A kép itt áll előtte, a kikötő képe, a derengés, a felszakadó homály, a sejtelmes színek; a kép itt áll és nem fut el. Hetek óta járt már a kikötőbe és megragadta ez a változatlanság, ez a mindig ugyanaz, mert nap, mint nav minden a helyén maradt. Nem jöttek új hajók és nem köszöntek el a régik. Ládák és hordók serege helyett poros deszkák, szétesett abroncsok hevertek szerteszét s a festőművész mostanában sokat gondolt arra, hogy egyszer véget ér a háború, egyszer itt újból lármás, tarka népség tolong, énekelnek és káromkodnak és az Óta deltájában soha többé nem lesz ilyen csönd és nyugalom. Most a kép itt van előtte és nem fut el. Szürke, kék, fehér színek játszottak egymással, túl a város házain pedig zöld, erduöorította hegyek nyugodtak. Síyolc óva 15 perc... Szerette ezt a kora reggelt és a kikötőnek ezt a sarkát. A városban minden nyüzsgött, minden ajtó tele volt hírekkel, izgalommal, várakozással. A japán nép már fáradt volt a háborútól. Július közepétől titokzatosan terjedt el a hír, hogy a császár moszkvai nagykövete útján felkérte a Szovjetuniót közvetítésre a harcoló felek között. Sztálin közölte ezt Pots- damban Churchillel, ő pedig Trumannal. A japánok békét akartak, de nem feltétel nélküli megadást. A hír olyan szép volt s a kikötő ennek a reménységnek volt a képe, a békének, amely nem ismeri a félelmet. Erre még csak katonai autók sem jártak, semmi sem mutatott a lüktető háborúra. Masatake Okumiya festegetés közben ott készült az új életre... Reggelente, amikor elindult hazulról (a belvárosban kétszobás lakása volt miniatűr műteremmel) mezítlábasán és lábujjhegyen ment az ajtó felé, hogy ne ébresszen fel senkit. Felesége ébren alvó asszony volt, idegei megviseltek, mert szüleiről és testvéreiről alig kapott már életjelt (Sakariban laktak) s az aggodalom az arcáról a szívébe költözött. De a gyerekek, mind a kettő fiú, reggeli után már rohantak a többiek közé s csak az éhség kergette őket haza az utcáról. z volt a legnagyobb kérdés: az ennivaló. A város nem ismerte az óvóhelyre való rohanást, a félelem kiáltását, a romokat és a füstöt, a halottak csonkos testét, szinte csoda volt az egész, ez a kímélet, s nem is értette senki sem. A reggeli festés után a művész is hétköznapi emberré lett s a napi gondokban elmerültek a művészi látások és vágyak. Ha nem is volt katona, a 2. japán hadsereg vezérkara neki is tudott munkát adni, beosztotta irodai kisegítőnek Kaidaichiba, ebbe a kis faluba, alig 10 kilométerre a várostól. Kényelmes állása volt. e ilyenkor reggel a művészet parancsolt. A szín és a forma, a játékos víz és a bo- hókás, bukfencező madár, a kép, amely előtte állt és nem futott el. Munka közben megállt háta mögött egy-egy halász, néha csellengő katona, vagy botra támaszkodó öreg ember, de nem zavarták, megszokta már. Akiket arcról ismert, beszélgetést, kezdtek vele. Így telt mindennap az idő. Percek múltak s megint percek és nőtt a kép, a vásznon életet kapott az élettelen kikötő s a felhők. A Nap is nagy iramban futott tovább, tüzelni kezdett. Fél nyolc felé járt. A művész csomagolni kezdett, megint egy kézzel, ügyetlenkedve, kényelmesen. Éhes volt már. Egy repülőgép zümmögése hallatszott a messze magasból. Felnézett az égre s amikor meglátta az ezüstös testet, szinte elmosolyodott. „Mister B” — így nevezte el a város népe a minden reggel megjelenő Boeing gépet. A sziréna már sikoltott, de senki nem vette komolyam. Az amerikai gép nem ártott eddig senkinek, Csak zúgva körözött, mintha valahonnan üdvözletét hozott volna. Le is fújták a riadót. A művész is arra gondolt, micsoda áldás az, hogy nem kell rohannia és nincs pusztulás. Az utcák rendesek, tiszták, az ember elballag a kikötőből, az autóbusz pontosan érkezik, otthon már mozog az élet és minden simán megy tovább. Naponta több mint 300 000 ember úgy fekszik le és úgy kel fel, mintha csak valami hadgyakorlat lenne a környéken. Már el is indult, amikor egy repülőgép ismét a város fölé ért. Csöndes szellő muzsikált a tenger felől, egy idősebb férfi messzire lendítette horgászbotját, egy macska lustán ballagott árnyékos hely felé. A felhők között kinyílt egy ejtőernyő. Fehéren lobogott, táncolt, forgott s a Nap körülcsókolgatta, mint egy tiszta gyermeket. Az ernyő alatt fekete test imbolygóit tehetetlenül. A művész csak nézte a rohanó másodpercek alatt. „Gyönyörű” — suttogta maga elé. „Biztosan röplapokat szór szét, rajtuk a háború befejezésének híre és ezernyi papiros lebeg mindjárt lefelé. ll/Taga előtt látta két fiát, ahogyan lerohan- nak az utcára, talán még mosdatlanul és ujjongva, kacagva, kiáltozva kapkodnak a fehér papírlepkék után ... Csak mosolygott föl az égre. De szép az élet . . . 'S akkor fönn, még a levegőben vakító fény tört elő ... A művész behunyta egy pillanatra a szemét... A sötétségen át is látta azt a kis szétrobbant Napot... De csak egy pillanatig ... •/, Nyolc óra 15 perc volt.,.-. Akkor veszett el Hirosima... , Várady Lajos ]
