Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

Gyülekezeti nap Diosgyőrvasgydrban

A diósgyőr-vasgyári gyülekezet sajátos templomának bástyaszerű tornya átörökölt valamit a diósgyőri ősi vár vonalaiból, de magában hordozza Luther énekének üzenetét is: Erős vár a mi Istenünk. A vár is, Luther éneke is, meg ez a gyülekezet- is sok vihart látott. A június 26-án tartott gyülekezeti nap mégis a békés, csendes élet örvendezésének jegyében telt el. A nap szolgálatait Koren Emil pesti esperes, püspökhelyettes végezte. A délelőtti két istentiszteleten igét hirdetett, utána pedig az összegyűlt presbitereknek és férfiaknak tartott beszámolót közegyházi kérdésekről.

— Ma akkor végzi helyesen egy presbitérium a szolgálatát — mondotta —, ha megértő szeretettel tekint a gyülekezet körén kívüli egyházi eseményekre, megkeresi az összefüggéseket és szüntelenül érzi, hogy az egész magyarországi evangélikus egyház és az egész magyar nép talajába ágyazottan él.

Délután templomi ünnepély keretében Sepsy Károly református lelkész, orgonaművész Bach- és ■ Cemohorsky-dara- bokat adott elő, a gyülekezet tagjai pedig ének-, szavalat-, hegedű- és fuvolaszámokkal gazdagították az est vallásos élményét. Az előadást Koren Emil tartotta „Gyülekezeti munka városon” címen s szólt a kicsiben hűséges, szeretetben tág, szolgálatban égő és ökumenikus testvériségben gazdag gyülekezeti feladatokról.

A gyülekezeti nap szervezése, telt temploma, gazdag programja és szeretettel telített légköre Pásztor Pál lelkész munkáját tükrözi. Az ofAz egyház Urának szép szolgálata

DR. VANTULA, a lengyel- országi evangélikus egyház püspöke a lelkészutánpótlás ügyében levelet intézett espereseihez. Levelében a gyülekezetek felelősségét húzza alá amikor megállapítja, hogy a teológiára jelentkezők megnyerése és kiválasztása az egyház jövője szempontjából az egyik legfontosabb ügy. „Ha gyülekezeteink felelős együttmunkálkodók akarnak lenni — írja levelében — nekik maguknak .kell teológiai tanulmányokra jelentkezőket megnyerniök, kiválasztaniok, velük gondosan foglalkozatok és őket nevelniök. Csakis így lehetséges későbbi kellemetlen lehetőségeket és csalódásokat elkerülni. Teológiai tanulmányokra csakis olyan fiatalokat küldjenek, akik megfelelő vallási, erkölcsi, lelkitesti tulajdonságokkal rendelkeznek és akik egyházi szolgálatra belső elhívás folytán szentelik magukat és nem valami esetleges, vagy főként más irányú indítékból. Nem táplálhatnak a pályázók semmiféle illúziót, ellenkezőleg, tudniok kell, hogy a teológiai tanulmányok melletti döntésükkel jövő munkamezőként az egyház területét választották. Bizonyos, hogy nagyon áldott, de nagyon nehéz ez az út.

fertórium a templomtető javításának céljait szolgálja, de áldozatos szeretettel tekint a gyülekezet a parochia külső renoválásának feladatára is. ••••••••••»••••••••••••••••••••••••••«•»

A katolikusok elutasítják Fidel Castrot

e címen közöl hírt a „The Lutheran”, az amerikai evangélikusok lapja. — Kuba lakosságának legnagyobb része

— legalábbis névleg — a római katolikus egyházhoz tartozik. Csak pár év óta lehet számottevőbb protestáns (pres- biteriánus, metodista és baptista) keresztyénségről beszélni Kubában.

Fidel Castro hatalomátvétele óta a kubai protestáns keresztyénség valósággal fel- virágzott — jelentette Roy Short metodista püspök (USA), aki nemrég tért vissza onnan prédikációs körútjáról. „Igen sok kubai a Castro-kormány- ban látja a jobb jövő egyetlen reményét. Az egyszerű emberek, akiknek azelőtt igen sanyarú sorsuk volt, most azt látják, hogy a kormánynak van programja a számukra, A kormány nem avatkozik vallási ügyekbe, teljes vallás- szabadság van” — mondotta a püspök.

Annál érthetetlenebb ■— vagy talán nagyon is érthető —, hogy a kubai katolikus szervezetek éles támadást intéztek a Castro-kormány — maga Castro névleg katolikus

— „baloldali irányzata” ellen. Juan Marinello, az ottani kommunista párt vezetője, aki támogatja Castrot, ezzel kapcsolatban ezt mondotta: „az egyház maradjon meg a vallási élet körében és ne szervezzen ellenforradalmat”.

■ A kubai római főpapság egyébként éleshangú nyilatkozatot fogalmazott, melyben tiltakozik a Castro-kormány „kommunista irányzata” ellen. Ezt a nyilatkozatot azonban csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha ezt a politikai körülmények lehetővé teszik. •

*

E hírhez annyi a megjegyzésünk: lám, az egyház ott „is” politizál, méghozzá csak ott igazán! Csak az a kérdés: ez a politikai állásfoglalás használ-e a kubai népnek, amely most kezd emberhez méltó élethez jutni? Használ-e az egyháznak? És — ez a legfontosabb — lehet-e ezt az állásfoglalást az Isten igéjével megvilágosított lelkiismeretből és józan észből igazolni, s lehet-e érte Isten színe előtt a felelősséget vállalni?

G.

430 enej az cAq&stai 'JőiioaLLál

1530. június 25-én, délután 3 órakor Augsburg (Ágosta) városában tartott német birodalmi gyűlésen olvasták fel V. Károly császár és a birodalmi rendek előtt az Ágostai Hitvallást.

A nagy történelmi pillanat emléke előtt hódol ezekben a napokban hazánk evangélikus egyháza a világ lutheranizmu- sával együtt.

A birodalmi gyűlésnek — a török elleni védekezés mellett — á reformáció ügye volt kitűzött tanácskozási tárgya. Akkor már Luther Márton és mások munkája eredményeként az egyház megújhodására törekvés rést vágott a római egyház megbonthatatlan- nak hitt falán. A vallási vita mindenfelé folyt. A reformáció hívei a birodalmi gyűlésen ezzel az irattal akartak tanúságot tenni evangéliumi meggyőződésükről. Nyilvánvalóvá szerették volna tenni, hogy amit vallanak, nem eretnekség, ellenben a Szentírással és az igazi egyházi hagyománnyal megegyező. A hitvallási iratot végső formájában Melanchthon Fülöp, Luther munkatársa készítette. Tartalmával Luther is teljes mértékben egyetértett, csak az ő harcosabb egyénisége — mint maga vallotta — nem tudott volna ilyen „halkan lépni“.

430 év múltán, ma már történelmi tapasztalatként elmondhatjuk: tetszett az Úristennek, hogy ezt az írást tegye az evangélikus egyház legjellegzetesebb, alapvető hitvallásává. Mindnyájan tudjuk, hogy nevünket is erről a hitvallásról nyertük: ágostai hitvallású evangélikusok vagyunk. Az a június-végi délután egyházunk történetében egyik legdöntőbb nappá vált.

IDŐSZERŰ HASZNÁLATA

Mi, késői utódok, kicsit szomorúan gondolhatunk arra, hegy ezt a történelmi örökséget a legtöbb evangélikus ember nem ismeri közelebbről.

Szeretnénk felrajzolni az évforduló napján a történelmi emlékezés nagy kontúrjait.

Az elmúlt másfél évtizedben — miközben egyházunk kereste és megtalálta útját a szocializmusban — volt egy olyan időszak, amikor a „hitvallásosság“ jelszava sánccá vált, amely mögé bújt az a hiedelem, mintha vissza lehetne fordítani a történelem kerekét és az egyház egy darabka sziget maradhatna a letűnt világból. Hamarosan kiderült, hogy a hitvallásoknak saját magukból adódó értelmezése lehetetlenné -teszi helytelen egyházpolitikai fegyverként való használatukat.

Hitvallási irataink erőteljesen hangsúlyozzák, hogy adott történelmi helyzetben próbálták megkeresni az időszerű kérdésekre a Szentírás feleletét.

Még pedig úgy, hogy ez a felelet ne egyesek véleményalkotása legyen, hanem közös meggyőződést, együttes vallástételt, az élő egyház szavát fejezze ki.

Az Ágostai Hitvallás tanulmányozása közben az akkori aktualitás hatalmas erővel ragad meg bennünket. Ha valaki nem tudna semmit az 1530- as évek világtörténelméről és egyháztörténelméről s elolvassa az Ágostai Hitvallást, előszavától kezdve az aláírásokig, körvonalaiban szinte teljes egyházi, de politikai képet is kap arról a korszakról. Izgalmasan érdekes feladat ezzel a szemmel figyelni az Ágostai Hitvallást: hogyan helyezkedik bele korába, s miként lesz állásfoglalása egyháztörténelmi és világpolitikai tett,

Ez a megfigyelés azonnal adja a hitvallás helyes használatának módját:

egyházunk akkor lesz hű az Ágostai Hitvalláshoz, ha a mi korunk nagy kérdései közepette, a mi helyzetünkben keresi meg az Isten által elénk tárt mai kérdésekre a Szentírás feleletét.

Ahogyan például átüt az Ágostai Hitvalláson az akkor élő európai népeknek súlyos kérdése, a török előnyomulása, úgy látszik ma világméretű problémának a béke ügye. S ahogyan akkor a reformáció útjára tért gyülekezetek keresték új egyházi berendezésüket, az évezredes örökséghez hűségben — ma hasonlóan döntő kérdés, miképpen találja meg a keresztyénség a XX. század óriási változásaiban új életformáját, amely közel jön a mai emberhez.

Ez azonban csak formai segítség a jelenhez a hitvallási iratok részéről.

Tartalmi útmutatást is kapunk az Ágostai Hitvallástól a mi mai kérdéseink megválaszolására.

Vannak az Ágostai Hitvallásnak olyan részei, amelyek csak teológiatörténeti jelentőségűek, vagy pedig olyan általános érvényűek, amelyek ma nem ugranak ki különösebben. De — és ezeknek a pontoknak megtalálása a helyes történelmi emlékezésnek különösen szép feladata —

nem egy részlete égető mai kérdésekre ad választ, XVI. századi megfogalmazásban.

ízelítőül egy idézet a hitvallásból:

„Elhomályosulnak Isten parancsolatai és Isten igaz tisztelete, ha az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek élnek a tökéletesség állapotában, — mert a keresztyén tökéletesség annyi, mint igazán félni az Istent és újra erősen hinni és bízni abban, hogy Isten kiengesztelő- dött irántunk a Krisztusért, kérni Istentől és biztosan várni segedelmet hivatásunk minden ügyeiben, aközben a nyilvános élet terén is jó cselekedetekben szorgoskodni és hivatásunknak élni.*'

Ma a szerzetesi élet nem problémánk, mégis, ebben a mondatban alapvető iránymutatás van:

a keresztyén embernek benne kell élnie és szolgálnia a világban.

Ez ma különösen időszerű egyházi mondanivaló néhány ember lelkiismereti problémája vagy helytelen vallásos nézete miatt. Vagy továbbá az egyházi és világi hatalom világos szétválasztása is azok közé a pontok közé tartozik, amelyek mai fénnyel izzanak az Ágostai Hitvallásban. Az egyháznak az utóbbi időben Isten maga adott leckét, hogy a világi hatalom nem az ő dolga;

Az Ágostai Hitvallás a reformáció előtti egyházi tanításból és gyakorlatból szám* tálán példát hoz fel, hogy megmutassa a folyamatossá'* got, amely a reformáció ta* nítását és gyakorlatát az egyház másfélezer évével összeköti. Boldogok lehetünk, hogy éppen a nevünket adó hitvallási iratunk a napnál is világosabbá teszi:

a mi evangélikus hitünk ma nem 430 éves, hanem több mint 1900 éVes.

— Iskolai találkozó A szarvast evangélikus tanítónőképzőben végzett volt növendékek folyó év augusztus 6-án, du. 5 órakor találkoznak a Mátyás-pincében. Munc? Frigyesné, Bp. II., Vöröshadsereg útja 193. Telefon: 365—496.

— Ezüstmenyegző. Dr. Szlkszay Zoltán öriszentpéteri evangélikus lelkész és felesége: Mltrovies Ilona, e hó 9-én töltik be házasságuk 25. évét. Hálaadás és áldásért való könyörgés július ío-éxy vasárnap lesz a délelőtti templomi istentisztelet után, vendé’glel- kész szolgálatával.

Nyugtáján éjszaka

Részlet Albrecht Goes könyvéből

Előzmények: Fedor Baranowski törvénytelen gyermek. Anyja irodai alkalmazott, apja elnémetesedett lengyel asztalosmester, aki családos ember. Baranowski anyját később elveszi egy Hoffmann nevű textilkereskedő, de a gyereket menhelyre adják. Alig gondoskodnak róla. Vallásos élménye egyedül a konfirmációja volt, de ez is hamar elmúlt. A háború kitörésekor behívják katonának s a kaszárnya az első hely, ahol rendszeresen enni kap, saját ágya van. A fronton kétszer sebesül, előléptetik tizedessé. Második sebesülése után a hátsó vonalba kerül egy építő-szerelő egységhez. Élelmiszerbeszerzéssel bízzák meg, mert valamit ért oroszul. Egy faluban megismeri Ljubát s kétéves kisfiát. Ljuba fiatal özvegy, akitől I melegséget, szeretetet kap. Baranowski egysége állandóan változtatja helyét, így levelezésbe kezdenek. Az SS cenzúra felfigyel a levélváltásra s Baranowskit hadititok elárulása miatt lefokozzák, s büntető- századba osztják. Baranowski megszökik. Három héttel később egy erdő átfésülésekor elfognak egy partizán-csoportot, köztük Baranowskit is. A haditörvényszék döntése egyhangú.

*

— Jelszó?

Oßessza!

Az őr kinyitotta a kaput. Az őrség szobájában Mascher főtörzsőrmester szolgálati egyenruhájában állt s feszesen tisztelgett. Minden másként volt, mint előző este. A kályhában frissen rakott tűz égett, de mi borzongtunk. Miért is ne?! A halál közelében megborzad az élet. Mégis hozzákészültem, hogy a kabátomat levessem, de Mascher megszólalt:

■— Hideg van odaát.

' — Mindegy. Ha nagykabátban megyek oda, úgy tűnhetne, mintha csak pár pillanatra „kukkantanék be”.

— Akkor hát menjünk.

— Megmondja neki, Lelkész úr? — kérdezte a főtörzsőrmester, mialatt a folyosón végigmentünk. A cellák kétoldalt voltak elhelyezve. Suttogva kérdezte, mert azt akarta, hogy minden csendben történjék, a többi fogolynak nem szükséges megtudni azt. ami készülőben van. Úgyis észreveszik, az bizonyos.

S előbb, mint reggel, amikor Baranowski hiányozni fog a munkából. (Ha ugyan még dolgozott, mert lehetséges, hogy állandóan a cellában tartották.) Nem, ők még ezt éjjel megérzik, mert a halál; az erőszakos halál, mint a láz, belopódzik a hasadékon az álomba.

— Közli vele, Lelkész úr?

— Ez nem az én feladatom. A száraz tájékoztatás a katonaság kötelessége. De vajon nem kell-e tisztelni ennek a katonának a bátortalanságát, tétovázását, az emberségének ilyen megnyilvánulását?

— Jó, közlöm vele. (Magamban: de hogyan, hogyan?)

A börtönőr kinyitott egy cellát s visszalépett.

— Majd én megyek előre — szólt a főtörzsőrmester.

A zseblámpa felvillant s az alvóból csak borzas üstöké látszott; a cellában hideg volt, ezért egészen becsavarta magát a pokrócba. Teremtmény... melegséget kereső teremtmény ... Nem mozdult. Az őrmester felrázta.

— Keljen fel, Baranowski.

Csaknem jóindulatúan mondta: a kaszárnyában másként hangzott volna. Baranowski megmozdult, kezével néhány pillanatig hadonászott a lámpa felé, aztán felismerte az őrmestert. Engedelmességre szoktatva, mindkét lábával egyszerre ugrott ki a takaróból. Én az ajtónál álltam, így nem ismerhetett fel.

— öltözzék fel, látogatója van!

— Micsoda? Mit csináljak?

— Ne kérdezzen olyan sokat. Cselekedjen.

Nadrágja után nyúlt, felhúzta, majd elfordult.

— Kérem, egy pillanatra egyedül...

Az őrmester szemesarkával intett s én még egyszer kiléptem a folyosóra, ahol a börtönőr állt. Baranowski pedig odafordult a vödörhöz.

Az ember egy ilyen reggel nagyon éber, éleslátású s olykor elég egy kicsinyke rész,

hogy megérezzen mérhetetlen mélységeket. Ez az eldadogott „kérem egy pillanatra ...” villanásként idézte fel az első teremtmény szégyenének és kiszolgáltatottságának őshangját.

— Mozgás — hangzott az őrmester szava —, hozza rendbe takaróját. •— Aztán az ajtóhoz lépett s behívott: — Kérem, lelkész úr.

Az ajtó bezárult mögöttem. Baranowski dermedjen s hitetlenkedve nézett rám, tisztelegni is elf elejtett.

— Nem sejti, miért jövök ismét ebben a hajnali órában?

— Halálos ítéletem miatt?

— Igen.

— Elutasították a kegyelmi kérvényemet?

— Igen.

— S mikor kerül erre sor?

— Ma.

■— Ma... mikor?

— Egy óra múlva.

— Hol?

■— Itt, a városon kívül.

— Akasztanák?

— Ugyan, Baranowski, maga katona.

— Tehát golyó.

— Igen.

— Óh Isten... és hát elutasították a kegyelmi kérvényt. — Csend. Leültem a székre a cellában, az egyetlen székre, s úgy fordítottam az asztalt, hogy Baranowski is mellé telepedhessen, ha leül a priccsre. A gyertya csak egy ifaen kis kört világított meg. Cigarettatárcámat kinyitottam, megkínáltam Baranowskit s magam is vettem. A gyertyával tüzet adtam. Jó találmány a dohányzás. Történik valami ott, ahol elviselhetetlen lenne, ha semmi sem történne. „Mert egyszer néhány hétig ember szeretett volna lenni” — erre kell most gondolnom. Ez a vezérszó. Több: téma, cím és befejezés.

— Semmi rosszat nem tettem, Nagytiszteletű Úr.

Aztán egy hosszú szippantás a cigarettából.

— De büntetőszázadba bezáratni magam,

nem engedem! .

úgy csengett ez, mintha nem tudná, hogy egy óra múlva a világ egyetlen századában sem lesz helye.

— A mi egységünknél volt két ember, akik sokat meséltek a büntetőszázadról. Ilyen darabka kenyér, káposztaleves, munka reggel fél öttől este hétig s az egyik felügyelőnél mindig futólépés. Akkor inkább azonnal készítsék ki az embert.

Nem túlzók. Elég tapasztalatot szereztem, hogy tudjam mit jelent a büntetőszázad 1942-ben. Tehát úgy állunk: a lassú haláltól való félelem a gyors halálba kergette; öt óra negyvenöt perckor a Kiesgrube-nál. En pedig itt ülök, megosztom vele a végső óráját, s utolsó beszélgetését. Beszélgetés az utolsó mesgyénél s én hordozom a felelősséget, hogy ez valóságos beszélgetés lei gyen. Szabadságot kell adnom, hogy mindent, amit akar elmondjon, de a beszélgetést végig a kezemben kell tartanom. A ha* Iái, vagy örökkévalóság most a tét. A halál szabadulás, de az örökkévalóság új kapcsolat, a búcsúzás fájdalmas, de a megén kezés boldogság.

— Egy óránk van még, bajtárs, s ez azért van, hogy kihasználjuk. Bevezetés ez?! Inkább magam bíztatása ...

— Van valami kívánsága, amit teljesíthetnék? írjunk talán közösen valakinek levelet, akit szeret, s akit köszöntene?

Nem felelt azonnal. Aztán megszólalt:

— Nem, köszönöm, senkim sincs.

Most. A tiszta igazságot. Semmi kerülgetést, semmi praktikát.

— Olvastam részleteket a bíróság irataiból, Baranowski. A kötelességem volt.

— Igen. Akkor mindent tud.

— Valóban. De az ilyen iratoknál sohasem tudja az ember, hogy helyes képet adnak-e.

— Most már egyre megy.

— Valóban. De egyet hadd kérdezzek: nem akar Ljubanak pár sort írni?

Ford,: SZ. T. (Folytatjuk)

*