Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-06-26 / 26. szám

Uj templom Ménfőcsanakon dunántúli gyüleke­zeteink általában nem na­gyok. Inkább hasonlítanak jól megművelt kis kerthez, mint hatalmas búzatáblához. Ilyen Győrtől nem messze a nagy­baráti gyülekezet filiája, Ménfőcsanak is. Alig él eb­ben az eggyé olvadt két köz­ségben félezer evangélikus — pontosabban 430 lélek —, most mégis templomot építet­tek maguknak. Június 12-én, Szentháromság vasárnapján annyian sereglettek össze a környékbeli gyülekezetekből is, hogy a gyülekezet nagyobb része csak kívülről, hangszó­rón hallhatta az istentiszte-. letet. A TEMPLOMSZENTELÉS­RE ÉRKEZŐ KÄLDY ZOL­TÁN püspököt a régi iskola épülete előtt fogadta a gyüle­kezet. Eddig ennek az isko­lának tágas termében tartot­ták az istentiszteleteket. Az állam és az egyház között 1948-ban kötött egyezmény több önálló gyülekezeti helyi­séggel nem rendelkező leány- egyházközségünk és szórvány- helyürjk számára biztosít ha­sonló segítséget. A püspök kíséretében — aki feleségé­vel érkezett — ott volt Paul Hansen dán lelkész is, a Luthe­ránus Világszövetség kisebbsé­gi egyházak ügyeivel fog­lalkozó osztályának éppen ha­zánkban tartózkodó titkára is. ELŐSZÖR A RÉGI HAJ­LÉKBAN gyülekeztek az ün­neplő ménfőcsanakiak. Labor- czy Zoltán, a gyülekezet lelkésze rövid igehirdetést tartott és imádságban em­lékezett meg Isten hűségé­ről, aki sok sok évtize­den át fegyelmező, de jó­ságos ' és új életet teremtő szavával kísérte nyomon a gyülekezet életének minden mozzanatát. Kemény, napszít­ta férfiarcokon is könny­cseppek perdültek alá, mikor a hálaadás végén megszólalt a gyülekezet éneke: örül mi szívünk, mikor ezt halljuk: a templomba megyünk, hol Úristennek szent Igéjét hall­juk. Megindult a menet az új hajlék felé, élén Weltler Rezső Győr-Sopron megyei esperes és Csákó Gyula püspöki titkár között Káldy Zoltán püspök­kel, a környékbeli lelkészek lutherkabátos sorával. PÉTER APOSTOL PÜN­KÖSDI IGEHIRDETÉSÉBŐL választott vers alapján hang­zott á püspök igehirdetése: 5,Térjetek meg és keresztel- kedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében és ve­szítek a Szentlélek ajándékát.” (Csel. 2:38.) Azért épült ez a templom — mondotta —, hogy a gyülekezet a Szentlé­lek ajándékában részesülhes­sen itt a megtérésre hívó ige hirdetése és a szentségek ki­szolgáltatása által. Az élő Is­ten, az igazi Isten, Jézus Krisztus Atyja q hív magához minket. Megtérésre hív, arra, hogy töltsük be az első paran­csolatot. Nekünk sokszor saját elképzeléseink van­nak Istenről, hogy milyen legyen, hogyan cseleked­jen, miként viseljen gon­dot a világra. Ez a saját elképzeléseink szerinti Is­ten azonban nem Isten, bálvány. Nem érdemes bízni benne. Isten azt sze­retné, ha mi hátat fordí­tanánk ennek a bálvány­istennek, őt félnénk, őt szeretnénk és őbenne bíz­nánk. A megtérésről szólva meg­említette, hogy sokan két­ütemű dolognak gondolják a megtérést, először Istenhez és azután később majd az em­berekhez. A megtérés együtemű ese­mény. Odafordulás Isten­hez és az emberekhez egy­szerre! Amikor Istenhez fordulunk, egyben az em­berekhez is odafordulunk szolgálni kész szeretettel. ELSŐ SORBAN AZ EVAN­GÉLIUM bűnbocsánatot hozó, felszabadító boldog örömhíré­vel szolgálhatunk. Az embe­rekhez odafordulásunknak azonban nem ez az egyetlen formája. Hozzájuk fordulva minden testi, lelki szükségü­ket • magunkévá tesszük és szívesen fáradozunk azért, hogy ne csak egy-két ember­nek, hanem minél több em­bernek több legyen a kenye­re, szebbé váljék az otthona, legyen orvosa és orvossága ha beteg, igények támadjanak benne a műveltségre és eze­ket az igényeket kielégít­hesse. Nem lehet ma a megtérés­ről úgy szólni, hogy ne be­szélnénk az egész emberi­ség döntő kérdéséről, a béke ügyéről. Istenhez megtérni ma azt is je­lenti, hogy odafordulni a földi béke szolgálatához. Nem azért építünk temp­lomokat, hogy benne gyászistentiszteleteket tart­sunk, hogy fekete ruhába öltözött édesanyák, hitve­sek, gyermekek háború­ban elpusztult szeretteiket sirassák benne. Boldog hálaadással szeretnék templomainkban Istent di­csérni, aki azt akarja, hogy mi az életet válasszuk és ne a halált. A templomszentelő isten- tisztelet, mely a készülő, új ágenda tervezete szerint folyt, közös úrvacsorával ért véget. Utána a közgyűlésen Laborczi Zoltán lelkész ismertette a templomépítés történe- tét. Hangsúlyozta, hogy ezt a templomot nem az ég és a föld közé, hanem erre a földre építették, a mi szeretett hazánk föld­jére és azt szeretnék, ha az istentiszteletekről bé­kességet talált, szolgálat­ra kész emberek távozná­nak a hétköznapok építő munkájába. Ezután a gyülekezeti fel­ügyelő tájékoztatójából meg­tudtuk, hogy a templomépítés költsége 435 ezer forint volt. Ebből a gyülekezet 253 ezer forintot, 1303 napszámot és 530 fuvart biztosított. A köz­egyház országos offertorium, és a kerületi, valamint az egyházmegyei gyülekezeti se­gély útján támogatta az épít­kezést. Jelentős áldozatot hoz­tak a környékbeli gyülekeze­tek is. A Lutheránus Világ- szövetség 30 000 Ft segélyét díszes fényképalbum átnyúj- tásával köszönték meg a kül­földi evangélikus testvérek üdvözletét tolmácsoló Paul Hansen titkárnak. SZÁMOSÁN köszöntöt­ték A GYÜLEKEZETÉT. Káldy Zoltán püspök örömét fejezte ki, hogy a ménfőcsa- naki gyülekezet örömében a világ evangélikus egyházai­nak nagy családja is, oszto­zik a Lutheránus Világszö­vetség küldöttjének részvéte­le útján. Csákó Gyula püs­pöki titkár az Északi Egy­házkerület és az utókezelése miatt távollevő D. Dr. Vető Lajos püspök üdvözletét hoz­ta el. Weltler Rezső esperes arra hívta fel a figyelmet, hogy egyházmegyéjükben a felszabadulás óta ez a hato­dik újonnan épült templom. Egy héttel előbb szentelték fel a börcsi templomot és egy hetedik templom építése még folyamatban van. Az ünnepség után tartott offertorium arról tanúskodott, hogy a gyülekezet áldozat­készsége a templomépítés be­fejeztével sem csökken. b. I. Beszélgetés Paul Hansennel, a Lutheránus Világszövetség Kisebbségi Egyházak Osztályának titkárával Hírt adtunk arról, hogy Paul Hansen, a Lutheránus Világszövetség Kisebbségi Egyházak Osztályának titká­ra egyházunk meghívására és vendégeként, tíznapos tartózkodásra Magyarországra érkezett. Lapunk mun­katársa eddigi benyomásairól néhány kérdést intézett a Kisebbségi Egyházak — Járt-e már Magyarorszá­gon? Magyarországon csak át­utaztam más egyházak meglá­togatása alkalmából. Magyar- országon tehát először tartóz­kodom. A magyár evangélikus egyház meghívása régi vágya­mat valósította meg. — Miért vágyódott már ré­gen Magyarországra? Két szempontból is: 1. 1953 óta különös érdeklő­dés élt bennem a kisebbségi egyházak élete iránt. 2. Nemcsak ezeknek az egy­házaknak az élete érdekelt azonban, hanem a világnak ez a része is, amelyben a magyarországi evangélikus egyház is él. Sokat olvastam és hallottam arról az erős fej­lődésről, amely ezekre (kelet­európai. Szerk.) az országokra jellemző, amelyet nem lehet eléggé sem könyvekből, sem más tájékoztatásokból megis­merni. Ezért is szerettem vol­na már régen személyes ta­pasztalatokat szerezni Ma­gyarországon. i Azt a régi vágyamat, hogy ellátogathassak Magyarország­ra, közelebb hozta a megvaló­suláshoz az, hogy 1959. május 15-étől megkaptam a Luthe­ránus Világszövetségben a Ki­sebbségi Egyházak Osztályá­nak .titkári feladatkörét. — Miben látja közelebbről feladatát mint a Kisebbségi Egyházak Osztályának titká­ra? Beosztásomban az a felada­tom, hogy összekötő kapocs legyek a többségi és a kisebb­ségi egyházak között. Felada­tom ellátása közben már ed­dig is, személyesen is, meg­győződtem, hogy nemcsak a számbelileg kisebbségben élő testvéreknek van szükségük a többségi egyházakra, de áll ez fordítva is. Kezdettől fogva, azért a jó kölcsönhatásért dolgozom, amelyet a kisebb­ségi és többségi egyházak egy­más számára jelenthetnek. — Magyarországi tartózko­dása alatt egyházunkban nyert benyomásai is megerő­sítik ebben? Bár a társadalmi fejlődés az egyes országokban más és más, de mindenütt (Nyugaton is. Szerk.) nagy változások kö­vetkeztek be a társadalmak­ban. Ezért különösen is fon­tos, hogy az egyházak tanul­janak egymástól. Megtanul­Osztál.vának titkárához. mmmmm ják, hogy az új világban ho­gyan tudnak és hogyan kell egyháznak maradni. És e te­kintetben itteni tartózkodá­som alatt igen értékes szem­pontokat tanulhattam meg a magyar evangélikus egyháztól, amiért hálás vagyok. — Milyen szempontokra gondol? Megtapasztaltam, hogy ilyen erős átalakulásban is melyen a magyar társadalom ment át, lehetséges az egyház számára, hogy egyház legyen. Másrészt, itt-tartózkodásom alatt arról is meggyőződtem, hogy a magyar evangélikus egyházban eleven az egyházi élet és e tekintetben a na­gyobb (többségi) egyházak csak tanulhatnak tőle. — Milyen benyomások alap­ján állapítja ezt meg? Itt-tartózkodásomnak volt két különösen kiemelkedő pontja: Az első és az utolsó istentisztelet, amelyen részt- vettem. Az első a ménfőcsa- naki templomszentélés, a má­sik pedig öt- végzett teológus­nak és egy teológusnőnek a Deák téri templomban tör­tént felszentelése, illetve szol­gálatba állítása. Különösen mély benyo­mást tett rám, amit Ménfő­csanakon hallottam. És ez az, hogy a gyülekezet már akkor elhatározta temploma felépí­tését, amikor a második vi­lágháború, a nagy világégés megkezdődött. Elhatározása mellett a nehéz esztendőkön át is kitartott, és most nagy áldozatokkal be is fejezte temploma megépítését. Általában mély benyomást tett rám, hogy a gyülekeze­tekben igen nagy az áldozat- készség. Ezt tapasztaltam sok gyülekezetben, amelyeket meg­látogattam. A lelkészszentelés azért volt számomra élmény, mert lát­hattam, hogy fiatal emberek vállakoznak az evangélium szolgálatára, pedig másutt: több, un. többségi egyházban ez igen komoly probléma. Mély hatást tett rám a pap­szentelésnél az is, hogy a gyülekezet teljes szívvel és lélekkel kapcsolódott bele a lelkészszentelési istentisztelet­be. — A két említett istentisz­telet nem mindennapi ünnepi alkalom. Éppen ezért alkal­mas-e arra, hogy ezek alap­ján ilyen általános ítéletet al­kosson? Kisebb, nem ilyen ünne­pélyes alkalmakon is volt al­kalmam résztvenni. Ott vol­tam a Teológiai Akadémia zá­róünnepélyén. Betekintést nyertem a Teológiai Akadé­mia munkájába és más egy­házi intézmények munkájába is. Résztvettem vidéken egy lelkészi munkaközösségi gyű­lésen is. Ott örömmel tapasz­taltam, hogy lelkészek olyan kérdésekkel foglalkoznak, me­lyek igazán teológiai problé­mák, amelyek mégsem el­vont teológiai kérdések csu­pán, hanem nagyon közel ál­lanak a mindennapi élethez. Tapasztaltam, hogy a leiké-: szék úgy próbálnak ezekre a kérdésekre felelni, ahogyan azt az élet felveti. Vagyis főkérdésük: hogyan hirdes­sék az igét életszerűen? — Járt-e falusi gyülekező-, tekben? Falusi templomokat és pa- rókiákat is meglátogattam, Meglep« és örvendetes volt számomra, hogy a falusi gyü­lekezetek presbiterei milyen tá- jékozottak a világ különbö- ző kérdéseiről és hogy egy­általán tudják, hogy van értelme annak a munkának* amely az én feladatom. — Kíván-e még valamiről szólni? Igen, szeretnék őszinte kö­szönetét mondani a magyar evangélikus egyháznak a meg­hívásért és a szíves vendéglá­tásért. És a magyar államnak* hogy látogatásomat lehetővé tette. Azzal szeretném befe­jezni nyilatkozatomat, hogy kijelentsem: fontosnak és szükségesnek tartom a Luthe­ránus Világszövetségben le­vő többségi és kisebbségi egyházak őszinte és igaz kap­csolatainak munkálását. Ezért dolgozom és ehhez a törek­vésemhez kérem a magyar evangélikus egyház testvéri támogatását is. JANKOVICH FERENC összegyűjtött ver­seinek hatalmas kötete úgy fekszik az em­ber kezében, mint egy váratlan ajándék. Is­merjük a költőt, már átfú agyunkon egy verse, a híres, nemzedékünknek írt Szántód partjainál: Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan ifjúságomnak harminc aranyát — megállók most és vallatom magam: láttam Párizst — nem láttam Baranyát; láttam Monte Carlót és Avignont — s mint a játékos, kinek pénze fogy, riadva kérdem: mit nyertél, bolond? elmúlt Avignon — itt maradt Somogy. Ó mily égető, boldog, tisztító, nyugtató a szülőföld, a hazatérés. Hányszor mondtuk el ezt a vallomást, hányszor serkentett szám­adásra az idő mindnyájunkat, akik megvesz­tegethetetlen hittel vettük az életet a nem­zetben. De Jankovich Ferenc nem egy nem­zedék vágyainak kifejezője a mai magyar lírában, kifejezője ő már a nemzetnek. Jankovich Ferenc a Dunántúlról jött, sze­gény emberek Jiaként érkezett versei hitelén hozzánk. Az ilyen költő a családi meleget hozza szavai ritmusában, a táj szépségét hozza. Az egyszerű és tiszta emberséget, me­lyet semmivel sém óhajt stilizálni, úgy adja, ahogyan rálehelte a szülői otthon. Ahol ilyen erő feszül a szavakban, ott az olvasót egy áramlat éri. A hang melege, a hang ereje, a hang fegyelme hódít. Soha mást nem mon­dani, mint ami ösztönös emberségünkből föl­buggyan. Jankovich Ferenc ösztönös költő, nem kereső, váltogató, hatásra számító s a hatás kedvéért hangot is váltó poéta. Ez a hatszáz oldalnyi vers nemcsak szép és fülbe­mászó, mert szinte zenére született, hangja van, hanem teljes egészében nemzeti hit­vallás. A fölgyulladt képzelet lángoló szava­kat szül, százszínű lángokat. Ettől ragyog a Jankovich-vers egészen sajátosan. Hangok és színek, de hitelesek, e főidről valók, valósá­got adók, a nemzeti élet emberséges lehe­tőségeire nevelők. Jankovich Ferenc a gaz­dag magyar végtelenség átélője és érzékelte- tője. Bármiről énekel, ez a reális végtelen­ség érződik strófáiból. Akár lányairól szól megható közvetlenséggel, akár a szülői há­zat idézi, mindig a dunántúli ízekkel és fér­fias nyugalommal az egész nemzet melege csap felénk. Legnagyobb szellemeinkkel azo­nosan hirdeti a magunk békéjével a szom­szédaink békéjét és sorsunk egységét velük, a Kárpátok alatt. Hadd álljon itt ilyen idé­zet egyik verséből, a Hazai énekből, mint bölcs tanács s jellemző Jankovich-magatar- tás: Mit ér, ha külön-külön vérzünk? S egy útban: jövőnk lökjük el? Kis népek, ha mind egyet érzünk: Bennünk a világ szíve ver. Maradjon jó apánk a Kárpát, anyánk: e völgyek és folyók! összefogódzva, mint az árvák, akik itt egy-ölbe valók: Daloljon együtt a magyarral cseh, lengyel, Mir és román: találjon visszhangra a kardal kis népek minden ajakén: Egy ország, egy táj a mi földünk egy égről süt a nap le ránk: éljünk, kit vérrel örököltünk, teérted, dunai hazánk! GYÖRY DEZSŐ új könyve, A nagy érett­ségi is egy nemzedék egét és tájainak színét hitelesíti. Mint Karinthy Frigyes a Találko­zás egy fiatalemberrel című ismert elbeszé­lésében, Győry is önmagát szólítja elő fon­tos vallomásra. A hatvanéves költő, aki az utóbbi években regényíróként arat sikere­ket, életének egy döntő határfájáról beszél, az 1918—1919-es évek történelmi emlékeiről. Valóban, nem egyéni vallomás ez csupán, hanem nemzedéki. Az író tudatosan hang­súlyozza emlékeiből azokat, amelyek jellem­zők voltak mindnyájunkra, közös élmények­ként rakódtak el bennünk. Az első világhá­ború vége Magyarország nagy forradalma volt. Hirtelen viharzó erővel megmutatta magát a másik Magyarország, a dolgozó milliók s a velük együttérző értelmiség or­szága, mely a Tiszáék felbomló, negatív or­szága mellett egy élő, életosztó, pozitív or­szágot képviselt. Ma bárki láthatja, ha eltű­nődik a térkép felett s odahívja a történel­mi tényeket némi szembesítésre, milyen le­hetőségek állottak előttünk 1918-ban s utá­na, pár . hónapra, s mit rontott el az erő, melyet nem szükséges föltétlenül históriai sorsnak nevezni. Az író ezt a még mindig eleven vérrel buggyanó közelmúltat nyitja meg a szemünknek. Egy tizenhét éves fiú készül a hadiérett­ségire, „kissé kopott fekete zakóban, ke­mény, pillangós hajtású, magas gallérban, s a maturai hagyomány szerint évszámokkal és képletekkel telefirkált kemény mandzset­tákban, szülővárosomban. Rimaszombatban”. Most ez a fiú visszafordul felénk A nagy érettségi lapjairól. Letette a hadiérettségit, ahogyan mások is letették. Bevonult katoná­nak, ahogyan más fiatalok is bevonultak vele együtt. S ott érettségizett újfent áz osztrák-magyar ármádiában, a háború utol­só felvonásában, ahogyan szerte a mo­narchiában újból. érettségizett így ezer meg ezer fiatalember. Szenvedett, gyötrődött, ka­landozott, vígan élt és felelőtlenül. Az élet elébe hozta a maga tantárgyait s kénysze­rítette, hogy újból vizsgázzon valamennyi­ből. Mint ahogy hasonlóképpen vizsgáztak mások is. Egy korszak képe s egy lelki fejlődés ké­pe találkozik Győry Dezső új könyvében. A magyár lehetőségek ízei szakadnak föl e la­pokon s a hit, a hitünk, hogy meg tud újulni az ország a népek nagy megújulásában. Ezért nevezetes könyv Győry Dezső műve. BARTÓK BÉLA művészete kettős volt: zeneköltői és zenegyűjtői. Ifjúságától kezdve gyűjtötte a magyar népdalokat és melódiá­kat, : később kiszélesítette ezt a gyűjtőkört a szomszéd népek melódiáira is. Román nép- dalgyűjteménye még életében megjelent s termékeny vihart hozott, mint Bartók min­den szava. De a szlovák népzenei gyűjte­ményéről csak híre volt a zenei irilágnak, ez a gyűjtemény nem jelent meg. A több mint kétezerhatszáz dallamot és szöveget tartalmazó anyag s Bartók rendszerező ku­tatásának summája, a jegyzetek elzáródtak a világ szemétől. Holott Bartók már 1910 nyarán felajánlotta a szlovákoknak, adják ki gyűjteményét. 1920-ban megismételte az ajánlatot, akkor már egy nemzetet repre­zentáló testületnek, a Matica slovenská-nak. Jellemző, hogy a szlovák ,nacionalizmus ha­mis mozdulattal mindig kibúvót talált a ki­adás elöl. Mintha szégyellték volna, hogy a világhírű magyar zeneszerző gyűjtötte ősz- sze és osztályozta rang szerint a szlovák népi poémákat. Bartók átlátott a szitán, bántotta ez a huzavona, beperelte a Maticát, de a gyűjtemény még sem jelent meg. Csak most, igen, annyi év után most adja ki Pozsony­ban a Szlovák Tudományos Akadémia Bar­tók szlovák melódiáit, Slovenské ludové piesne címmel. A mű első kötete már ol­vasható is. Ebben a kötetben nyolcszáz dallam, ezer­kétszáz népdal-szöveg és szöveg-variáns, jegyzet, a kutatás minden adata és Bartók rendkívül érdekes tanulmánya található. A tanulmány, mely a gyűjtemény históriája és a kutatás módszerének magyarázója. A szocialista művelődéspolitika megoldotta a féíretolt nagy ügyet s napvilágra kerül egy lángoló dokumentum két történelmi szom­széd közösségéről. Mert a Bartók-gyűjte- mény nemcsak azt magyarázza, hogy a XX. század egyik legnagyobb zenei szelleme miként tudott odaadó szeretettel és gonddal elmerülni más nép kincseiben s azoknak ki­teregetésében, hanem magyarázza az igazi magyar magatartást a szlovákok felé. Mert gondoljuk meg, hogy ez a nagy gyűj­temény, melyhez Bartók egymaga végezte el egy népzene- és népdalkutató nemzedék munkáját (12 000 dallamot hasonlított össze, szlovák, morva és cseh gyűjteményeket, pon­tosan elkülönítette a szlovák dallamokat a magyaroktól s megállapította az átvételek helyét, számát, jellegét, a kölcsönösségeket is), jórészt még a régi Magyarországon ké­szült. Abban a légkörben, mely egy vak kormányzat részéről a bezárt szlovák isko­lákról vált hírhedtté, de a nép, a magyar nép oldaláról termékeny meleget árasztott az egy hazában élő szlovákság felé. Szalatnai Rézsű

Next

/
Thumbnails
Contents