Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-05-10 / 19. szám

MSÉRT LETT ISTEN EMBERRÉ?

Á SINAI FÉLSZIGETEN

Anselmus emlékezete

Evangélikus egyházunk tudatosan tartja a kapcsolatot az egyház reformáció-előtti múltjával. Valljuk, hogy a középkori egyházban is égnek az evangélium fényei, ha né- Iha pislákolva és alig láthatóan is. A mécsesek közt messzesugárzó fénnyel ragyog Anselmus alakja. Április 21-én volt halálának 850. évfordulója.

MINDEN EMBERT korában kell megértenünk. Az 6 idejében annak, aki komolyan vette a keresztyénséget, kolostorba kellett lépnie. Ez a vágy vezette kegyes édesanyja sugalmazása révén a fiatal észak-olaszországi fiút, de a szándék megtörött apja ellenállásán. Isten keze hányódások után mégis ide vezette 27 éves korában. Lemond nemesi rangjáról és vagyonáról, s belép Szent Benedek rendjébe. Pár év múlva már reá figyel az egész kollostor. Egyre jobban elmélyed a keresztyén igazság keresésében és lelkek pásztorolásában. Közben tovább ível felfelé életpályája. 1093-ban Anglia prímásává, canterbury-i érsekké választják. A királlyal való ellentétei miatt kétszer is

a száműzetést kell vállalnia.

Idősen is fáradhatatlanul dolgozik. Hetven éve ellenére lovon teszi meg főpásztori útjait, míg két évvel halála előtt betegsége miatt nem tud többé nyeregbe szállni. Aztán tovább gyengül és 1109 tavaszán már hordszéken sem vihetik a templomba, amelynek csendjében pedig mindig olyan szívesen időzött.

NAGYHÉT SZERDÁJÁN éjfél után a mellette levő szerzetes elővette az evangéliumos könyvet és felolvasta a haldoklónak annak a napnak az igéjét: „Ti vagytok, akik megmaradtatok velem az én kísértéseimben; és én királyságot adok nektek örökségül, amint nekem is adott az én Atyám, hogy egyetek, igyatok az én asztalomnál, az én országomban” (Lk 22,28—30). Amikor ehhez a részhez érkezett, az érsek csendesebben kezdett lélegezni, Mikor a hajnal első sugarai betörtek a szobába, ő is elindult az örök világosság felé.

Anyja annakidején azt álmodta, hogy fia az Alpok hófödte csúcsait mássza meg. Így fog közeledni Ahhoz, aki a magasságban lakik. Ez az

álom másképpen vált valóra. Igazi emelkedését nem is fényes egyházi pályája jelezte, hanem Isten titkainak alázatos kutatása. Az ész és a szív embere egyesült benne. Logikus fejtegetésekkel és Isten közelségébe mélyedé hittel írta meg teológiai munkáit, amelyek közül különösen is kitűnik egy könyve. Címe: „Miért lett Isten emberré?”

ISTEN IGAZSÁGOSSÁGA

megkívánja — fejtegeti ebben a művébén —, hogy a bűnt megbüntesse. A bűnért megfizetni azonban csak olyan áldozattal lehet, amely nagyobb mindennél. Ilyen áldozatot csak tiszta kezekkel és önként lehet hozni. De hol az az ember, aki ezt megtehetné? Azért lett Isten emberré a Jézus Krisztusban, hogy áldozatként adja szabadon, önként a legnagyobbat: az életét. Ezzel szolgáltat Isten elégtételt igazságosságának. így lesz Krisztus érdeme mindnyájunk java. Általa bűnbocsánatot és üdvösséget nyer. az ember.

Ha egy kicsit úgy is érezzük, hogy Anselmus az igazságosság jogi fogalmával akarja bebizonyítani Krisztus vált- sághalálának szükségességét és nem hagyja meg Isten szere- tete titkának a megmagya- rázhatatlant — ez nem von lg semmit gondolatainak értékéből. Párbeszédes formában adja elő, hiszen ez a munkája sem más, mint lelkipásztori beszélgetéseinek tükre. Krisztus keresztje kerül tanításának középpontjába ás innen egyenes út vezet a reformációhoz.

Luther felfedezte Anselmus- oan az evangélium középkori Eáklyavivőjét és tovább mélyítette tanítását. Utána megint sokáig a feledés pora rakódott Anselmus életművére, míg a jelen század legnagyobb protestáns teológusa, a ma is álő Barth Károly újra elő nem lozza a homályból. Még a római katolikus teológusok is az 5 nyomán figyelnek fel rá korunkban. A mi magyar evangélikus egyházunkban a második világháború vérzivata- ■ában eltűnt, nagy remények- •e jogosító fiatal lelkész, Ur- 3án Ernő szentelt Anselmus- lak egy hatalmas kötetre teredő teológiai tanulmányt. Smlékezetünkben egymás mel- é kerül az evangélium izzásáén élő fiatal kortársunk és i rég porladó egyházatya: — gy fut tovább a századokon it a Krisztus keresztjéről szó- ó bizonyságtevés.

AMIKOR MOST ez a néíány egyszerű sor gyér fény- íyel megvilágította Anselmus levét egyházunk népe előtt, ■lfog bennünket a mély cso- lálat és hálaadás Isten iránt, iki értünk magára vette az :mberi lét minden terhét, el- izenvedte a halált is, hogy nézünk bűnbocsánatunk és örök Jetünk legyen. Az ő követőilek is magukra kell venniök nás emberek terhét, át kell ilniök az egész emberiség iroblémáit és testvérévé kell enniök minden embernek.

Veöreös Imre

EGYHÁZI ZENE

Sulyok Imre nyerte a kórusmű pályázatot

Cantate vasárnapján a szépen megtelt óbudai templomban tartotta a Budai Egyházmegye immár hagyományossá vált egyházzenei estjét. Komjáthy Lajos espereshelyettes végezte a liturgiái, Trajtler Gábor lelkész pedig a szószéki szolgálatot. A kelenföldi, budavári, budahegyvidéki és óbudai vegyeskarokat összesítették s így mintegy százas létszámú énekkar adta elő Gárdonyi, Croce, Roselli, Hass- ler, Schütz, Lotti, Praetorius, Corelli és Bach műveit. A gyülekezet számára élmény volt minden mű hallgatása. Különösképpen meglepetést keltett Bach 56. (Kreuzstab) kantátájának előadása, amelyben az egyházmegyei zenekar is kitűnően mutatkozott be. Az egyes énekkarok karmesterei vezényeltek.

. A Cantate esten hirdette ki Várady Lajos esperes az egyházmegye által hirdetett kó- rusmű-pályázat eredményét. A bíráló bizottság, Peskó Zoltán orgonaművész elnökletével, egyhangúan hozta meg határozatát. Első díjat nyert Sulyok Imre zeneszerző „Krisztus feltámadt“ című művével, második dijat dr Gárdonyi Zoltán zeneszerző „Paradicsomnak te szép élő fája“ című müvével, harmadik díjat Rezessy László zeneszerző „Bizakodó ének“ című művével. Mindhárom művet a közeljövőben mutatják be egyházi énekkaraink és előreláthatólag országosan közismertek lesznek.

A Budai Egyházmegye már másod ízben hozott áldozatot a magyar protestáns zenekultúráért s a pályázók személyi összetétele mutatja, hogy a pályázatoknak a református egyházban is van visszhangja. Legyen a kezdeményezés példamutatás!

Egy lelkész — frakkban

. A Zeneművészeti Főiskola Nagyterme április 29-én este zsúfolásig megtelt, amikor Trajtler Gábor fiatal lelkésztestvérünk orgonaművész- tanári diplomahangversenyét tartotta. Mint orgonaművész, természetesen frakkban jelent meg a dobogón, ahogyan azt a nemzetközi szokások előírják. Műsorán Buxtehude, Walter, Bach, Reger, Dupré, Gárdonyi és Liszt-művek követték egymást s a siker mindig inkább fokozódott.

Két szempontból is nagy jelentőségű esemény volt az akadémiai est. Először azért, mert Trajtler Gábor az első magyar evangélikus lelkész, aki orgonaművészi diplomát

kapott s ezért méltán lehetünk reá büszkék. Szívből kívánjuk, hogy művészi pályáján alázattal szolgáljon és sok lelki-szellemi áldással. Hisz- szük, hogy az illetékesek lehetővé teszik számára a további tanulást, elmélyedést, túl hazánk határain is, mint aki hívatott arra hogy a magyar, tehetségek soraiban dicsőséget szerezzen másutt is.

Másrészt éppen ez a diplomahangverseny igazolja, hogy Magyarországon egyházi személyek is lehetőséget, sőt támogatást kapnak államunktól ahhoz, hogy tehetségük szerint fejlődjenek és elnyerhessék a megbecsülést jelentő művészi fokozatot.

Horváth András

Ezt az útleírást egy svájci egyházi lapban olvastuk. Rövidítve ismertetjük olvasóinkkal.

Háromezer esztendővel ezelőtt erre vezette népét Mózes. Akkor Isten tíz csapással sújtotta Egyiptomot, mivel nem akarta szabadon bocsátani Izrael népét. Most legalább ugyanennyi napig tart, amíg leküzdjük a hivatalos akadályokat és a szükséges papírokkal felszerelve, végre útnak indulhatunk a Sinai félsziget felé. Ez is csak azért sikerül, mert a Sinai hegyi kolostor érseke hívott meg bennünket, s így az ő vendégeiként utazunk.

Kairóból jó karban tartott országúton gyorsan elérjük Szuezt. Itt kompon átkelünk a csatornán s ezzel Afrika földjéről Ázsiába érkeztünk. Előttünk kitárul a végtelen, néma sivatag. Kora hajnalban indulunk útnak. A jó országút hamar véget ér, hepehupás csapás vezet célunk, a Sínai- hegy tövében 1200 m magasan fekvő Szt. Katalin kolostor felé.

Kihalt a táj, se növény, se állat, csupa kő mindenütt. Ám ez a kőtenger éppen nem egyhangú! A homokkő sárga, fehér és szürke. A keskeny völgyszorulat kitágul, hatalmas oszlopok tornyosulnak égnek, mintha emberkéz alkotta volna őket. Kőomlások zárják el az utat s piros gránit- tömbök hevernek tgymás he- gyén-hátán, mint óriások játékkockái. Fekete aszfalt, fehér mészkő és zöld porfir szikrázó ékköves szelencévé változtatja a napfényben égő tájat.* Mélykék égbolt mind e szépség bársony foglalatja.

Október közepe van, a hőség mégis nyomasztó. Amint útunk emelkedik, úgy enyhül a forróság. Lassan haladunk az útnak alig nevezhető köves terepen, tizenöt-húsz kilométeres sebességgel. Csak időnkéit lép vezetőnk erőteljesebben a gázpedálra, ha íütpho- moksávokon akar átlendülni. Néha sikerül nyolcvanas tempóval átrepülni, olykor azonban megrekedünk. Ilyenkor mindenki kiszáll a kocsiból és egyesült erővel kitoljuk az öreg Chevroletét a homokból.

„ ... Sújts a sziklára és víz jő ki abból...” (II. Móz. 17,6). Vezetőnk egyik sziklára mutat — talán ez lehetett. Erre vezetett Mózes útja Izraellel.

Egy oázis tűnik fel a sivatagban. Pálmák hajladoznak az esti szélben, mélyzöld olajfák lombja közt pár kunyhó elbújva. Lakóik elénk sietnek, gyermekek, férfiak, hosszú, hálóingszerű arab köntöseikben. Az asszonyok a háttérben maradnak s csak fátylaik alól pillantanak reánk lopva. Forianban vagyunk, a bibliai idők Refidimjében. Itt győztek Izrael fiai Amálek felett (II. Móz. 17).

Rövid pihenő után felkerekedtünk. Vezetőnk írásjelekkel televésett sziklafalakra figyelmeztet. Ösém betűk ezek, az emberiség egyik legrégibb írásos emléke. Sínai- hegyének türkizbányáiban dolgozó főniciai munkások lehettek e feliratok szerzői — jó félezredévvel az Izraeliták átvonulása előtt.

Javul az út, gyorsabban haladunk s egy hegylábat megkerülve megpillantjuk útunk célját, a Ka talin-kol ostort.

Közel tizenöt méter magas falak veszik az épületeket körül. Keskeny kapun át jutunk az udvarba. A kaput csak újabban törték a falba; száz esztendő előtt még csigás emelővel, kosárban húzták fel a látogatókat — így védekeztek a sivatag rablói ellen.

A keresztyénség első századaiban remeték telepedtek le e sziklák között. A beduinok zaklatásai ellen Helena császárnő, Konstantinus édesanyja tornyot emeltetett számukra menedékül. 530-ban azután felépült a kolostor védőfalakkal övezve.

Szürkülettel érkeztünk. Egy szerzetes vendégszobáinkba vezet. Estebéd után még egy ideig csevegve üldögélünk a verandán. Lassat^ reánk száll a kolostor mélységes csendje s mi is pihenni térünk.

Hajnali kettőkor a kápolna harangszava ébreszt. Kezdődik a reggeli áhitat. Fakó gyertyafényben gyülekeznek a szerzetesek s felcsendül a négy óra hosszat tartó énekes istentisztelet (liturgia), melynek rendje másfél évezred óta alig változott.

A templom falát számtalan értékes ikon (szentkép) borítja. A szentélyben őrzik drágakövekkel ékített szekrényben szent Katalin földi maradványait ereklyeként. A kupolát Justiniánus császár építtette. Pompás mozaikképe Krisztust ábrázolja négy prófétával. A márványpadozat az efezusi Artemis templomból való. A templom melletti kápolna állítólag azon a helyen épült, ahol az égő csipkebokor állott, amelyben Isten Mózesnek megjelent. Ebbe az épületbe mindenki csak lábbelijét lehúzva léphet be. Padozatán ezüstlemez, bibliai jelenetekkel.

A kolostorudvaron egy kis mecset is áll, hegyes minaretje a harangtorony mellett ágaskodik. A mohamedánoktól szorongatott szerzetesek építették a mecset védelméül. A muzulmán harcosokat ugyanis visszatartotta a támadástól az a tudat, hogy ezzel egy Allahnak szentelt helyet is elpusztíthatnak. így maradt megkímélve a kolostor évszázadokon keresztül.

E kolostor könyvtárában fedezte fel Tischendorf német protestáns tudós éppen száz esztendő előtt, 1859-ben a keresztyénség egyik legnagyobb kincsét, az ún. „codex sinai- ticus”-t, ezt a görög nyelvű kéziratos bibliát a Kr. u. 350. esztendőből. A könyv az ótestamentum java részét és a teljes újtestamentumot tartalmazta. Ma a British Múzeumban őrzik, Londonban. Jelentősége a biblia-kutatás szempontjából beláthatatlan volt.

A következő hajnalon indulunk a Sínai-hegy — mai nevén Dzsebel Muza, Mózes hegye — megmászására. A csúcs a kolostortól nem látszik a közbeeső hegyhát miatt; magassága 2300 méter. Keskeny vájatban kapaszkodunk felfelé, melybe a szerzetesek 2000 lépcsőfokot vájtak, a

felkapaszkodás megkönnyítésére. Egy óra hosszat mászunk felfelé, hatalmas sziklatömböket kerülgetve. Látókörünkben a kolostor egyre kisebb lesz, a kilátás körképe pedig egyre hatalmasabban bontakozik ki. A tető már nincsen messze. Meredek sziklafalak között vezet az ösvény, végében keskeny kőkapu. Ügy tűnik, egyenesen a kék égbe vezet. Pár percig csendesen állunk a különös kapu előtt. „A gyónás kapuja” — e nevet adták a szerzetesek a helynek. Mindannyian arra gondolunk, hogy hamarosan ott állunk a hegyen, ahol Isten Mózesnek a tízparancsolatot adta, keresztyénségünk egy fontos fundamentomát.

Átlépünk a kapun s álmél* kodva állunk meg. Kis fennsíkra értünk, melyen néhány tamariszkusbokor és hét ciprusfenyő áll. Az élénkzöld szokatlan e kősivatagban. Itt, ezen a kis térségen imádkozhatott a hetven vén, akiknek Isten megparancsolta, hogy eddig követhetik Mózest (IL Móz. 24. r.). S innen pillanthatjuk meg a tulajdonképpeni Hóreb hegyét. Súlyosan és méltóságteljesen emelkedik a hegycsúcs az ég felé. Pár perc múlva ott állunk a tetőn. Tekintetünk körbe vándorol. Köröskörül mindenütt hegyek, az egész Sínai-félsziget csupa hegycsúcs. Dél felé a Vöröstenger csillámlik, délnyugatra az Akabai-öböl. A csúcson kicsiny kápolnát építettek a szerzetesek. Egyik oldalán egy barlangba ereszkedünk le, melyben ciszterna (vízmedence) kínálja tiszta, hideg vizét. Talán e víz tette lehetővé, hogy Mózes negyven napig időzzék a hegyen.

Gondolatainkba merülve kezdjük meg a leszállást. A hetven vén táborhelyétől más úton indulunk tovább. Egy vízmosáson leereszkedve, hirtelen előttünk az „Áron dombja”. Innen látta meg Mózes az aranyborjú körül táncoló népet s itt törte össze a kőtáblákat. Ahogy a feledhetetlen képet elnézem, arra gondolok: holnap ismét visszatérek a mába, s magába nyel a modern élet forgataga számtalan „arany borjúival”. Csendben Istenhez fohászkodom, hogy őrizzen meg az ö szolgálatában.

ÜJ PÜSPÖK IZLANDBAN

Asmundur Gudmunsson püspök, aki 1954. év óta viseli ezt a tisztséget, elérte a korhatárt és nyugalortiba vonult. Utódjául Sigurbjörn Einarsson, 47 éves reikjaviki teológiai professzort választották meg. Einarsson püspök tanulmányait Izlandban, Svédországban és Angliában végezte. Előbb gyülekezeti lelkész volt, majd 1944. óta teológiai előadó, illetőleg professzor. Az izlandi evangélikus egyház 150 ezer lelket számlál s a lakosság 90 százaléka tartozik hozzá.

SZOVJETUNIÓ

„Szent szolgálat“ címen kés-; kenyfilmet készítettek a Szovjetunió ortodox egyházának életéről. A filmet a moszkvai patriairkátus állíttatta elő. ^

Dadogó Dani és a többiek

Danit mindenki csúfolta az osztályban. De ismerte őt minden gyerek, aki csak az új iskolába járt

Pedig ugyancsak sokan jártak oda. Reggelenként csak úgy nyüzsgött a Domb utca a sok gyerektől. Volt is nagy viháncolás ilyenkor! A lányoknak mindig akadt nevetnivaló- juk. A fiúk pedig egy agyonnyúzott labdát rúgdostak egymásnak a szűk utca egyik oldaláról a másikra. Nem gátolta őket a forgalom, mert a Domb utcába alig-alig kanyarodtak be kocsik. Meredek volt és kövezésé rossz. Nagy élvezet volt az is, ha sikerült a lányok copfját egy óvatlan pillanatban jól megrántani. De Dani csúfolásánál nagyobb élvezet nem volt számukra.

Minden reggel csoportosan lestek rá. Mert Dani mindig egyedül jött, aktatáskáját szomorúan lóbálva. Kicsit szuszogott, mire felért az utca feléig. Sietett mindig, mert nem akart senkivel találkozni, de elkésni sem. Jó tanuló volt, erős fiú és jó tornász. Szorgalmas is volt, meg becsületes is. A tanító bácsi többször példaként is állította az egész IV/b. elé.

Csak az az átkozott dadogás ne lett volna! Nem mindig dadogott, de ha egyszer rákezdett, nem tudott kikecmeredni belőle. Egyre idegesebb lett, irult-pirult és hebegett. Ilyenkor az egész osztály' pukkadozott a visszafojtott nevetéstől.

Az osztályban nyíltan nem nevethettek rajta. Féltek a tanító bácsitól. Mert ő annyiszor szerette volna hol jó szóval és szeretettel, hol szigorúsággal és fegyelemmel leszoktatni az osztályt arról, hogy Danit gúnyolják. De nem sok. eredményt ért el.

Ha Dani hiányzott az iskolából (ami ritkán esett meg), a tanító bácsi néha szóvátette azt a rossz és bűnös szokásukat, hogy szegény Danit csúfolják. Azt is mondta, hogy mikor Dani kicsi volt, négyéves, nagyon megijedt, mert egy megvadult ló majdnem agyonrúgta. Azóta dadog. Egyszer pedig elmondta, hogy Dani szüleinek azt mondta a doktor bácsi, hogy fiuk annál előbb gyógyul ki a beszédhibából, minél nyugodtabb lesz; ha nem izgul ég nem bosszankodik sokat. Gyógyulása tehát tőletek is függ — fejezte be figyelmeztető szavait a tanító bácsi.

Mindezt azonban hamar elfelejtették a gyerekek. A napot mindig azzal kezdték, hogy mielőtt az iskolába értek volna, a Domb utca végén jónéhányan megálltak. Muki (becsületes nevén Nagy Józsi) volt a Dsni-bosz- szantás fővezére. Két-három csoportra osztotta seregét. A csoportok elbújtak utcasarkok mögé, kapualjakba, mikor hová lehetett, és lestek áldozatukra. Mikor 20—30 méterre lehetett az első csoporttól, ezek éktelenül kiabálni kezdték: sárgarépa, mogyoró, Dani,

Dani dadogó. De máris futottak, mert Dani elkeseredett dühvei rontott közéjük. Ebben a pillanatban szólalt meg valamelyik bokor mögött a második csoport: sár-ga ré-pa, mo- gyo-ró, Da-ni, Da-ni, da-do-gó. Ugyanígy a harmadik csoport is. Szegény Dani! Azt se tudta ilyenkor, hová ugorjon. Megfogni soha nem tudta egyiket sem, mert a csúfolódók gyávák voltak, és csak messziről kiáltoztak. Ráadásul félénk kis elsősök és csitri kis lányok is voltak közöttük. Csoportban és mesz- sziről persze nagy volt a nyelvük. Kisebbek és lányok csúfja lenni! Ennél nagyobb szégyen nincs is a világon!

Nem csoda hát, hogy Dani hétről hétre zárkózottabb, mogorvább és barátságtalanabb lett. Régebben volt néhány pajtása, de lassan azok is otthagyták. Szégyelltek barátkozni vele. így telt el a tél és így a tavasz is.

Nem volt már messze az év vége, mikor egy meleg délután öt-hat fiú a Daniék utcájából összebeszélt, hőgy kimennek fürdeni a tóra. Muki is köztük volt. Nagyon jó kedvük volt, és Danit is hívták. Ment is boldogan. Otthon persze egyikük sem mondta meg, hová indulnak.

A tó jó messze volt a falutól, vagy félórányira, elhagyott helyen, a legelő és az erdő között. Partja zs.ombékos volt és süppedős. Egyik oldalon ugyancsak meredek. Hínár is volt benne jócskán. De a fiúk nem voltak kényesek. Néhány perc múlva mind vízben voltak. Dani hosszú hónapok óta először érezte magát ismét boldognak. Hiszen úgy bántak vele, mint közéjük tartozóval! Boldogan lubickolt a tó közepét., míg a többiek a part felé húzódtak. Ekkor íelcsattant Muki gúnyos hangja: sárgarépa, mogyoró... A többiek pedig folytatták: Dani, Dani, dadogó!

Dani úgy érezte, mintha az égbolt szakadt volna rá. Hát még itt sem lehet nyugta! De most bosszút áll mindenért. Mukinak rontott, aki a többiekkel ugyancsak iszkolt a part felé. Alig egy méterre volt tőle, mikor szörnyű dolog történt. A meredek parton Muki elcsúszott, és mielőtt segítségért kiálthatott volna, el is merült. A többiek alig tudtak úszni. Csak dermedten nézték a helyet, ahol Muki eltűnt.

Jaj! — kiáltott fel Dani és szerencsétlenül járt hűtlen barátja után vetette magát. Ki is húzta gyorsan a partra. Muki nehezen pihe- gett. Félelemtől reszketve húzódtak közelébe a többiek.

Amikor Muki magához tért, ezt mondta: soha többé Danikám! Igaz barátok is lettek, mert a megbocsátó szeretet tette barátokká őket. Danit ezután senki nem csúfolta.

Schreiner Vilmos bácsi