Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-05-10 / 19. szám

Miről volt szó Prágában? (Folytatás az 1. oldalról) dik: a bűnbánó és a könyörgő imádság arra segíti a keresz­tyéneket, hogy a Szentirás kí­vánsága szerint cselekedje­nek. E tekintetben a keresz­tyéneknek egységre kell jut- niok Keleten és Nyugaton egyaránt. Dr. Schmauch greifswaldi professzor a bűnbánati és kö­nyörgő istentisztelet rendjé­nek kérdéseit ismertette és azt hangoztatta, hogy a bűn­bánat önkéntes dolog, nem le­het mesterségesei» csinálni. A témával foglalkozó bizott­sági munka lwánd bdnni pro­fesszor éS Kiivit észt evangé­likus érsek vezetésével folyt. Magyar részről Szamosközi István református püspök, dr. Czeglédy István református teol. akadémiai dékán és Ben­czúr László voltak a bizottság tagjai. Mindhárman felszólal­tak. Benczúr László arra mu­tatott rá felszólalásában, hogy bűnbánat nélkül üres forma­lizmus lenne a bűnbánati és könyörgő istentiszteletek meg­tartása, de Isten megkezdte az aktív bünbánat felébresztését a keresztyénségben s ennek maga a konferencia is tanú­sága. Voltak, akik más idő­pontot javasoltak a bűnbánati és könyörgő istentiszteletek tartására, pl. december 26-át, a betlehemi gyermekgyilkos­ság emlékünnepét. Végül augusztus 6., illetve az erre következő vasárnap, augusztus 9. mellett dörltöttek, mert Hirosima bombázásának nap­ja az Istentől adott figyelmez­tető, ébresztő jel az egész em­beriség számára az atomkor­szak küszöbén. 2. Küzdelem a hidegháború ellen A hidegháborúval, mint teo­lógiai problémával tulajdon­képpen a Prágai Keresztyén Békekonferencia kezdett elő- szöí foglalkozni. Két előadást is hallottunk erről a témáról. Az első dr. Pákozdy László debreceni professzor nagy vá­rakozással fogadott és figye­lemmel kísért előadása volt. Ö már a múlt évben 24 tétel­be foglalta megjegyzéseit. Ta­nulmányát sokszorosításban a konferencia minden résztvevő­je előre megkapta. Pákozdy professzor szerint a hadtörté­nelem azt bizonyítja, hogy a fegyverrel folytatott „meleg háborúkat” mindig a hideg­háború előzte meg. A hideg­háború kérdésével most mégis sokkal behatóbban kell fog­lalkozni, mert az atomháború kirobbanásának lehetőségét rejti magában. Játék a tűzzel. Behatóan elemezte a hideg­háború szellemét, módszerét, a félelmet, mint forrását és különösen a propagandát, mint leghatékonyabb kifejező­jét, hiszen ezen a ponton vál­hat és, sajnos, vált is, hír- szolgálatával és szószékeivel maga az egyház is a hideg­háború eszközévé. Hromadka professzor elő­adása is rámutatott arra, hogy a hidegháború jelentékenyen behatolt az egyházak ökumé- nikus kapcsolatai közé, és hi­tünk és szeretetünk nem mu­tatkozott elég erőteljesnek le­küzdésére. A hidegháború akadályozta meg több, szere­tettel várt barátunk megjele­nését ezen a konferencián is. A „vasfüggönynek“, a hideg­háború eme legszégyenlete­sebb termékének elsősorban a keresztyének szívében kell megszűnnie. Azt szeretnénk, ha Prágából olyan szó hang- zanék el, amely felszámolná a bizalmatlanságot és felbá­torítaná azokat, akik eddig nem mertek közeledni hoz­zánk. „Nem szűnhetünk meg az egyházakat felhívni a jö­vőért való felelősségükre” — mondotta Hromadka profesz- szor. A két előadás előkészítését szolgálta Gollwitzer profesz- sZornak előző nap „Keresz- tyénség és háború” címen tar­tott, egyháztörténeti áttekin­tést nyújtó előadása. Vala­mint lwand professzor és André Trocmé francia lelkész tájékoztatója a nyugat-német­országi helyzetről és a gazda­sági téréi} elmaradt népek kö­zött éló egyházak kérdéseiről. A bizottságban folytatott be­szélgetés során dr. Pálfy Miklós dékán felszólalásában hangsúlyozta, hogy az egyház­nak bűnbánattal kell számba- vennie. miként törtek be a hidegháború jelenségei szolgá­latának sajátos területeire is. Csak akkor nyerünk erkölcsi alapot ahhoz, hogy a világban is megbélyegezzük a hideghá­borús tüneteket, ha mint ke­resztyének, magunk is készek vagyunk bűneink megváltásá­ra. Szempontokat adott a hi­degháború tényeinek feldolgo­zásához. Javasolta, hogy min­den egyházban további tanul­mányi munka toglalkozzék ez­zel a kérdéssel. A konferen­cia maga külön tanulmányi bizottságot küldött ki, hogy a hidegháború tényével, mint teológiai kérdéssel foglalkoz­zék. 3. A világkongresszus időpontja Az összehívandó, sokak ál­tal „világzsinatnak” nevezett egyetemes keresztyén béke- konferencia kérdésével külön előadás nem foglalkozott, tár­gyalásokat folytatott viszont ebben az ügyben a III. sz. bizottság, melynek magyar részről Káldy Zoltán evangé­likus, dr. Bartha Tibor refor­mátus püspökök, valamint dr. Varga Zsigmond dékán és Huszti Kálmán református lel­kész voltak tagjai. A bizott­ság tagjainak egy része, első­sorban a nyugatról jött dele­gátusok, rámutattak azokra a nehézségekre, amelyekkel a „zsinat” összehívása és meg­Midőn a tűz, a tűz az égből lezúdult Hirosimára, égett ember, égett állat, maguk a kövek is égtek, lángra lobbant a levegő s a hegyek füstölögtek. A tenger eltakarta ragyogó arcát — ó, Hirosima! Gyermekek, gyermekek... szemetek mandulái kagylók, gyöngyök édes csilláma fészkelt meg bennük — ó, Hirosima! Lányka, anyát játszó, ölében játék-csecsemő: éppen ringattad síró gyermeked, és most a falba préselt, izzó kőre korom-árnyékká bűvölt a szörnyű láng — ó, Hirosima! tartása körül számolni kell. A bizottságban felszólalt Káldy Zoltán püspök is, akinek az volt az álláspontja, hogy ne „világzsinatról” beszéljünk, mert ez több félreértésre ad­hat okot, hanem „kongresz- szusról”. Felszólalásában töb­bek között ezeket mondotta: „A Magyarországi Evangé­likus Egyház nevében a világ- kongresszus összehívása mel­lett vagyok. Valóban sok ne­hézséggel kell számolnunk egy ilyen kongresszus összehívásá­nál, de nekünk nemcsak a ne­hézségeket kell látnunk, hanem Isten nagyságát is. Nekünk ebben a kérdésben is vertiká­lis irányban kell tájékozód­nunk es nem horizontális irányban. Hiszem, hogy Isten el fogja hárítani az akadályo­kat a kongresszus megtartása elől.” A konferencia teljes ülése magáévá tette Pariszkij leningrádi ortodox teológiai professzor javaslatát, hogy a világkongresszus összehívásá­nak idejét legkorábban^ 1901 elejére tű2zék ki. Ezt megelő­zően tartsanak helyi jellegű kongresszusokat, a konferen­cia pedig keressen testvéri kapcsolatokat más egyházi szervezetekkel és a római ka­tolikus egyházzal is, tisztázza ezekhez való Viszonyát és le­hetőség szerint vonja be őket munkájába. A konferencia utolsó nap­ján, vasárnap, több templom­ban prédikáltak a konferen­cia résztvevői, a Salvator- templomban pedig Kiivit észt evangélikus érsek igehirdeté­sét hallgatták meg. Ezen az ökuménikus istentiszteleten dr. RaSker holland teológiai professzor és Mbbnjo kame­runi lelkész is szólt a gyüle­kezethez. A konferencia II. ülésszaka elsősorban nem újabb téma­felvetéssel, hanem azzal tett nagy szolgálatot, hogy a nyu­gati egyházakhoz tartozó em­berek szívére is rá tudta he­lyezni annak az ügynek szol­gálatát, amelynek érdekében egy évvel ezelőtt létrejött. Richard K. XJllmann, a jelen­levő angolszászok nevében is köszönetét mondott a záróülés alkalmával a konferencián ta­pasztalt testvéri légkörért; amely lehetővé tette az őszin­te és nyílt tárgyalást. Az egész konferencia megrende­zéséért Kiivit érsek fejezte ki a résztvevők köszönetét. Benczúr László Olvadt söröspalackok, az üveg a kézzel itt egy masszába folyt; és amott egy sisakban üszkös koponya-csonkok — ó, Hirosima! Zokogj, nagy ég, s te föld, rikolts, elemek, kiáltsatok Istenhez: kit ő szeretett, csúf mocsokká mért válhatott!? Ám e pokol­kemencében látod-e a keresztfát?! Lásd az embert, testvéredet: az üdvöt, Isten Fiát! Fordította: Bodrog Miklós Heinrich Vogel: HIROSIMA PORLADÓ PAPÍROK NYOMÁBAN... Látogatás az okmány-1#klinikán" Sohasem gondoltam volna, hogy a papírok is meghalnak egyszer. Láttam ugyan régi, el­sárgult iratokat, leveleket, de mindig azt hittem, hogy ez az őszi szín örökre megőrzi az életüket. Ma már tudom, hogy ők sem mentesek a múlandó­ság nyomorúsága alól. Van betegségük, haldoklásuk és haláluk. Itt ülök az Evangélikus Or­szágos Levéltár egyik szobá­jában. Előttem az asztalon 100 esztendős iratok sanyarú ál­lapotban. Valahol nyirkos pincék mélyén vészelték át az idők viharait és most halálos „betegek’'. Hozzájuk nyúlni lehetetlen — ez a halálukat jelentené. A kéz érintésére már csak egy marék papírpor maradna a kezünkben. És ekkor átmegyünk a má­sik asztalhoz. Ott várnak szép rendben a most meg­érkezett meggyógyult „bete­gek”, a helyreállított okmá­nyok. Finom érintésű, de most már masszív lapok. Kézbe lehet venni őket és el lehet olvasni rajtuk 100 esztendő tovatűnt történelmét. A megmentett múlt titka után érdeklődve megtudom, hogy mindezt a munkát az Országos Levéltárban végez­ték. A mi számunkra is kész­ségesén. Evangélikus Egyhá­zunk igen értékes iratainak és okimányainaik — amiket pusz­tulás fenyegetett — megmen­tésére szívesen nyújtott segít­séget a Művelődésügyi Mi­nisztérium Levéltári Osztá­lyának a vezetősége. A hála hangsúlyával mondják ki a nevüket levéltárunkban és én érdeklődéssel indulok el az Országos Levéltár Restauráló Műhelye — az okmány- „klinika” felé. Áz okmány-„klinikán" Az okmány-„klinika” a meglepetések műhelye. Az első meglepetés maga a Restauráló Műhely vezetője. Régen találkoztam valakivel, aki ennyire szereti munkáját és munkatársait, mint ő. Pár percnyi beszélgetés alatt meg­telik körlöttiünk a levegő mű­vészi ihletettségével, széles­körű tartalmas tudásával, ta­pasztalataival és találmányai­val, a kultúra védelmének rajongó szeretetével és mun­kája iránti nagy, emberi oda­adásával. Valóban érezni le­het, hogy aki itt az emberi kultúra békés megmaradá­sáért harcol, annak igen ko­moly művészi múltja van. Nem hiába tanult hosszabb idei® Németországban, tanul­mányozta Franciaországban, Sevres-ben, a porcelán-mú­zeum 6 millió papírmatricájá­nak korszerű konzerválását, Németország vegyi gyárai­ban, Angliában, Olaszország­ban és BéCs műkincsei között a megőrzés művészetét. — És most a mi iratkincseinket őr­zi és azok életét hosszabbítja. Aiig kezdjük el a beszél­getést, megszólal a telefon és mint áz emberklinikán a pro­fesszor hangja, úgy pattan a parancs: — A Rákóczl-okleve- leket meg kell menteni! A nyitott ajtón két fiatal leány jön be. Kérdeznek valamit, kezükben egy „beteg” irat. Amikor kimennek, csillogó szemmel, büszkén beszél ró­luk: — Ök az én fiatal mun­katársaim. A Képzőművészeti Gimnáziumban érettségiztek, művészeti szakmunkások. Igen, a munka és a mun­katárs szívből jövő szeretéte, ez az első meglepetés az ok- mány-„klinikán”. A második meglepetés á tisztaság. — Hófehér falak között, gépek és emberek, té­gelyek és fiolák, mérlegek és csempék olyan tiszták, mint az íróasztalon mosolygó gyöngyvirág. Egy műhely, amelyik olyan tiszta, mint egy sebészeti klinika. A harmadik meglepetés a csend harmóniája. Elmélyült művészet folyik ebben a mű­helyben. Amikor nem zúgnak a gépek, amikor az előkészítő munka folyik, az operáció csendjét és életmentő izgal­mát érzi az ember. Pedig ezek a fiatal nők csak egy papírt operálnak, de erre a papírra az élet egy fontos adata, da­rabja van írva. Műtét az okmány^klinikcin" Az előkészítő teremben va­gyunk. A küszöbön most tol­ják be a fehérre festett kis kerekeken járó „zsúrkocsin” a beérkezett „beteg” iratokat. Óriási négyszögletű, légmen­tesen záródó fertőtlenítő gép­be tolják be a kocsit Az ajtó bezárul, a gép megindul. A fertőtlenítő gáz odabent most menti meg az iratokat a „kór­okozóktól”: nedvességtől, pe­nészgombától, bacillusoktól, élő rovaroktól. . A fertőtlenítőből kikerült iratok kézi kezelésbe kerül­nek. Ki tudná felsorolni e művészi mesterség mozdula­tait és munkaeszközeit, anya­gait, műanyagait, különleges masszáit, újításait és modem technikai eljárásait. Közöttük még az operáló kés is szere­pel. Ezután japán rostpapírok és műányaghártya kerül az irat alá és fölé és így kerül be a „beteg” irat a „varázsgépbe”, a Laminátorba. A miénken kívü} — így mondják — mindössze három ilyen gép működik ma Európában: Brüsszelben, Rómában és Pá­rizsban. Amikor a megerősített irat kijön a gépből már nemcsak „meggyógyult”, de szinte új állapotánál is erősebb, ellen- állóbb és a pusztulásnak in­dult írás az eredetinél is élénkebb színezetű. Így szak­szerű kezelés mellett százado­kig szolgálhatja a kutató tu­dományt. Találkozás „meggyógyult" betegekkel Az egyik asztalon most ké­szült el egy Rákóczi-korabeli díszes oklevél restaurálása. Még a függő viaszpecsét is a régi, ép és sértetlen. Ügyes kezek operációjának köszön­hető, hogy megmaradt. A másik asztalon középkori könyv, helyreállított, olvas­ható lapokkal, gyönyörű kora­beli kötéssel. A harmadik asztalon Bocs­kai, Bethlen Gábor és a Rá- kócziak kezeírását olvashatja az érdeklődő. A tudomány testvéri társa­ságában együtt van a héber kéziratos pergamen, a kato­likus Káldy-bibliafordítás kon­zervált kézirat-töredéke és a pesti evangélikus egyház első éveinek okmányai. Többek között a Deák-téri paróchia eredeti tervrajza a tervező Pollák Mihály aláírásával. Az Evangélikus Országos Levéltár egyik dolgozója épp most vesz át egy megmentett iratcsomót az Evangélikus Levéltár részére. Ez már a második szállítmány. A többi most van „kézelés” alatt. Elköszönök és egy érdekes élménnyel gazdagabban lépek ki az utcára. Máskor is lát­tam már ezt az épületet. De csak a külső szépségét. Most valahányszor elmegyek előt­te, a benne folyó, művészi munka emlékétől is 'megdob­ban a szívem. Jó tudni, hogy a tudást, tör­ténelmet és a betűk életét megmentő békés és szép szol­gálat csendben dolgozik az okmány-„klinikán”. Friedrich Lajos Levél egy meg nem festett képről Illik ugye — kedves jó Tiszteletes asszony — meglcoszönni a szíves "vendéglátást, derűs mosolyt, terített asztalt, gőzölgő feketét, ba­rátságos otthont, amit rövid ottlétünk alatt élvezhettünk. Van valami közvetlen, összehozó erő abban, amikor hivatalos kiszálláson a közügyeket, el­intézendő kérdéseket, éjszakába nyúló tár­gyalásokat ilyenek keretezik. Széppé teszik azt is, ami gondterhes. Virágok illata, a ha­talmas ezüstfenyők mozdulatlan zárt köre eltakarják s feledtetik a verejtékszagot, a megmunkálás fáradságát, az ólak szennyét s a falusi háztartás teljes embert kívánó ezer terhes feladatát. — O, ne fáradjon! — mondjuk udvariasan s tudjuk, hogy úgyis megteszi, mert vérében van valami ősi, atavisztikus örökségképpen az önzetlen törekvés: mindent a vendég javára. — Semmi az egész — szabadkozik szeré- _ nyen, mosolyog és frissen lendül a karja, perdül a konyha felé s tudjuk, mennyivel jobban esne s arra vágyik, hogy gond- és feladatmentesen egyszer igazán pihenhessen. Engedje meg, hogy eláruljam: ehestem egy pillanatot, amiben emlékek és gondolatok, két nap minden élménye és tapasztalata úgy futottak össze, mint mágnes körül a vaspor. Reggel fél hétkor történt. Jött a kútról. Két karját nehéz kannák feszítették. A súly­tól feje kissé előrehajolt, leomló szőke haja hosszú fürtökben lengett léptei ütemére. Ennyi a kép. De ezt ma is magam előtt látom. Ez a kép mindhármukat — három dél­dunántúli papnét — tükrözi, de benne moz­dulnak a többiek is. Azok a szőke fürtök valamikor a főváros egyik teniszpályáján lengtek a játék hevében s testének ringó ütemét tánclépések diktál­ták, nem a kannák. Nem egy vidéki pa- rochián a szekrény fehérneműi alatt tanár­női, tanítónői, könyvelői oklevél lapja simul s maguk azok, akik fgrró teát készítenek és sáros nadrágszárakat kefélnek-vasalnak, ha férjük fáradtan jön meg a szórványtengerből, vagy tenger szórványokból. Thornton Wilder darabjának, a „Hosszá út”-nak asszonyalakja jut eszembe, aki leszá­molt mindennel, hogy a családi fészek mele­gét, a tüzet védje. Tud áldozni és verejté­kezni, harcolni és megalázkodni, összetörtén is erősnek maradni, hogy az otthon s benne a férje munkája biztosítva legyen. A darab­ban az asszony a közelgő jéghegy elöl menti a tüzet, — ott délen egyikük betegen is éleszti a tüzet s a fészekmeleget egy olyan faluban, amelynek útja sincs — most nyílik csak lehe­tőség az építésére, amikor termelőszövetke­zeti község lettek — s amely idillien szép most, tavasz zsendülésén, de befulladnak az agyagos sárba, ha esőzés jön s ha leesik a hó, a kutyát is lapáton kell kitartani, hogy ugasson. S az az otthon a szívjóságnak, a szolgálati hűségnek és szeretetnek melegágya. Csodásán szép a táj, ahol élnek, öt órát száguldottunk széles betonúton, míg közel ér­tünk, de a végén a dombok, erdők, hajlatok, rétek, jegenyesorok vidékén olyan szerpenti­nen kellett felkapaszkodnunk, amelyet hét­görbének neveznek az ottaniak is. Mondják, konzervatív a nép, amely lakja s amikor egyikük férje igaz teológiai tisztánlátással fo­gott a templombelső átalakításához, lebontva a régi, kedves oltárt, amely se teológiai igaz­ságnak, se művészi ízlésnek nem felelt meg s megépítette a szép és művészi újat, bizony sokat kellett győzködnie érte. Ebben jártunk mi is ott s mi már a jó megértést s a művé­szi őszinte becsülését láttuk a hűséges atya­fiak szemében. Mi van mögötte? — kerestem kimondatlan szavakkal s láttam, hogyan ve­tett ágyat a gondolatnak a kiegyensúlyozott otthon, a látatlanba elfolyó asszonyi munka. Férje derűs, biztos, bölcs hang papi együt­tesünkben, a magasabb szintű vezetésben is. Otthon büszkén mutatja ötszáz csipogó csi­béjét, amelyek nevelésére leszerződött s a káplánnal együtt a faluban is példamutató korszerűséggel csinálja. Csümölcsöse minta a híveinek is. Ideje van mindenre és minden­kire. Országos kérdésekbe is higgadtan és előremutatón kapcsolódik. Mi van mögötte'! Fényes parkett, mindig forró lágytojás, por­mentes vitrin és leomló szőke fürtök, ame­lyek vizeskannák cipelésének ütemétől len­genek. Köszöntjük érte. Jakus Imre muzsikáló sorokban verselte meg a papleányt. Mikor írja meg a papnék versét? Az ő társa is — kissé északabbra — ott van a sorban, a többi sokakkal együtt. A vers refrénje bizonnyal ez lesz: „szívem.”» Koren Emil

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents