Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-04-19 / 16. szám

Jelentős határozatokat hozott az Egyházegyetem Tanácsa Felelelet adnak-e az egyház minden mai kérdésére a liilvallási iratok? (Folytatás az 1. oldalról) 2. Az Egyházegyetem Tanácsa elvi jelentősé­gű döntéssel kimondja, hogy az egyetemes főtit­kárnak munkáját főhi­vatásként más beosztás, vagy állás kizárásával kell végeznie és az egye­temes egyházi iroda mű­ködéséről rendelkező sza­bályrendeleteket ilyen értelemben módosítani rendeli. 3. Az Egyfjázegyeteim Tanácsa az 1956. ja­nuár 27-i Központi Ala­pi előkészítő munkála­tokra vonatkozó megbí­zást olyan értelemben változtatja meg, hogy azt nem személyes meg­bízásnak tekinti, hanem a mindenkori egyetemes főtitkár számára adott­nak. Az egyetemes fő­titkár tehát egyúttal a Központi Alap ügyvivő­je is az egyetemes iroda keretében. 4. Az Egyház egy etem Tanácsa felhatalmazza az Egyházegyetem köz­gyűlési elnökségét, hogy az egyetemes irodánál és az egyetemes osztá­lyoknál a következő át­szervezést, törvényeink és szabályrendeleteink figyelembe vételével, hajtsa végre: Az egyetemes egyházi Irodánál szüntesse meg a jogügyi előadói állást, egy gépírónői állást és egy könyvtárosi állást, a Nyugdíjosztálynál szün­tesse meg a gépírónői állást és határozatilag mondja ki, hogy a jelen­legi ügyvivő lelkész nyugdíjbavonulása után az ügyvivői állás betölt­hető nyugdíjas lelkész­szel, ill. az egyetemes főtitkárra bízható, a Diakóniai Osztálynál szüntesse meg az ügyvi­vő-igazgatói állást, a Sajtóosztálynál szün­tesse meg a főkönyvelői és egy könyvelői állást, továbbá egyesítse az ügyvivő lelkész* vala­mint a kiadó szerkesztő munkakörét. Koren Emil esperes* a Gyü­lekezeti Segély országos veze­tője jelentést tett a szeretet­szolgálat ruhasegély-osztó munkájáról. Jelentésében ar­ról szólt, hogy a még raktá­ron volt külföldi ruhasegély- bálákat bontatlanul szétkül- dötték az eddigi segélyosztás során elmaradt gyülekezetek­nek, valamint a lelkészi mun­kaközösségeknek. Jelentős bá­lamennyiséget kapott a dia­kóniai osztály* a nyugdíj osz­tály* a központi hivatalok tisztviselőkara is. Ezzel a sze­retetszolgálat segély osztó mun­kája befejeződött. Hálával emlékezett meg azokról a kül­földi hittestvérekről, akik sze­retettől indíttatva adták ösz- sze és küldötték el adomá­nyaikat. A nagy anyagból va­lóban jelentős segítséget tud­tunk adni lelkészcsaládoknak és híveknek egyaránt. De ugyanakkor néhány hónap ta­pasztalatából el kell mondani azt is, hogy amilyen mérték­ben nem a tiszta szeretet kül­dötte ezeket az adományokat, hanem az ellenforradalom fel­kavart indulatainak és érde­keinek indítékai, úgy szűnt meg nyomban Isten áldása is. A munka árnyoldalán négy bibliai veretű szó elevenedett meg: ,,irigység, visszavonás, pártoskodás, susárlás.” Ezek­ben Isten figyelmeztető és megtérést kívánó intése szó­lal meg. * Az Egyházegyetem Tanácsa a fentieken kívül tárgyalta az egyetemes egyházi iroda ügy­rendjét, a Teológiai Akadé­mia 1958. évi zárszámadását és 1959. évi költségvetését, az egyházegyetem zárszámadását, a Diakóniai Osztály beadvá­nyait és más folyó ügyeket. 1959. április 11-én tartott ülé­sén újjáalakult a Magyaror­szági Egyházak ökumenikus Tanácsa. A Tanácsba a refor­mátus egyház 24, az evangé­likus egyház, 12, a baptista egyház 2, a methodista egyház 1 tagot delegált. Az ülés meg­hallgatta D. Bereczky Albert ny. püspöknek még 1958. de­cemberében a Tanács elnöké­hez intézett levelét, melyben — nyugalomba vonulására te­kintettel — a Tanácsban vál­lalt elnöki tisztéről lemondott. „Sokirányú szolgálataim között — hangzik a levél — mindig egyik egyik legkedvesebb volt a magyarországi egyházak ökumenikus közösségében az atyafiakkal együtt szolgálni az egy keresztyén anyaszentegy- ház és az egy vérből teremtett emberi nemzetség egységének és békéjének ügyét. Szívből kí­vánom, hogy ökumenikus Ta­nácsunk a mostani helyzetben — amikor a békességszerzés szolgálatára még fokozottab­ban szükség van és még való­ságosabb alkalom adatott — minél inkább megfelelhessen az egyház Urai akaratának és így váljék hasznos eszközzé úgy a magyarországi egyházak testvéri közösségének ápolásá­ban, mint az egyházak világ- családjában a neki adott ke­gyelem szerint* A válasz nagyon egyszerű: nem. De ezt a választ köze­lebbről szemügyre kell venni. Megbecsülhetetlen értékek Minden hitvallási irat bizo­nyos történeti helyzetben született. Evangélikus egyhá­zunk alapvető hitvallási irata, az Ágostai Hitvallás például abban az izzó légkörben ke­letkezett, amikor a reformáció már széles . körben elterjedt, de tanítása és szervezete még cseppfolyós állapotban volt Világosan meg kellett ebben az iratban mondani, hogy hol és miben tér el a mieink taní­tása a Szentírás alapján a kö­zépkori római katolikus egy­ház tanításától. A világ for­rongó kérdései is tükröződnek az Ágostai Hitvallásban. Ab­ban a században ment végbe a világi élet felszabadulása az egyházi uralpm alól. Ebben a kérdésben is döntenie kellett a reformációnak. S úgy dön­tött, hogy az egyház nem ha­talmaskodhat világi téren. Ugyanakkor a keresztyén em­ber világi munkájának olyan megbecsülést adott, ami mér­hetetlen jelentőségű volt. A hitvallási iratok aktuális kérdésekre adnak feleletet a A Tanács megalakulása után megválasztotta tisztikarát. Elnök: Dr. Bartha Tibor re­formátus püspök, alelnök: D. Dr. Vető Lajos evangélikus püspök. Alelnökök: Szamoskö- zi István református, valamint Káldy Zoltán evangélikus püs­pökök és Szabó László, a bap­tista egyház elnöke. Főtitkár: Muraközy Gyula református lelkész, titkár: Gádor András evangélikus lelkész. Ellenőr Dusicza Ferenc református lel­kész, egyetemes konventi ta­nácsos. Jegyző: Tóth Károly református lelkész, konventi külügyi osztályvezető. A Tanács megalakította a sajtó-, az ECLOF- és a tanul­mányi bizottságot. Határozat­ban mondotta ki továbbá, bogy a tagegyházak képvisele- I tűket belátásuk szerint vissza­hívhatják, illetve ‘kicserélhe­tik. A Tanács meghallgatta a fő­titkári jelentést, valamint dr. Kádár Imre professzor referá­tumát a Prágai Keresztyén Békekonferencia folytatólagos bizottságának debreceni ülésé­ről és az egyházak békefalada- tairól. A Tanács üzenetet küldött a Prágai Konferencia második üléséhez, majd anyagi ügyeket és egyéb folyó ügyeket tár­gyalt Bibliából. Éppen ez a jelen­tőségük a Szentírás mellett. Üj kérdésekre megfogalmaz­zák Isten igéjének válaszát. Így mérföldkövekké válnak az egyház országútján. A hitval­lást iratok jelzik, hogy a tör­ténelem változó évszázadain keresztül merre haladt az igazi egyház útja. Ezeknek a mérföldköveknek nemcsak történeti értékük van, hanem a jelen és jövő számára út­jelzők is. Hiszen újra meg újra előkerülnek — sokszor új formában — régi kérdések, amelyekre a feleletet már ki­mondta az egyház, híven a Bibliához. Egész sor mai kér­désünk megválaszolásában iránymutató szerepe van a hitvallási iratoknak. Sőt ennél is többet kell mondanunk, ha meg akarjuk becsülni hitvallási iratainkat. Ezekben őrzi az egyház saját arcképét. Hogy mit jelent evangélikusnak lenni, azt az Ágostai Hitvallás meg Luther Kiskátéja és a többi hitvallá­si iratunk lapjai mutatják meg a mai nemzedéknek. Hűt­lenek lennénk egyházunk ősi múltjához, atyáink örökségé­hez, ha nem használnánk fel egyházi életünkben és szolgá­latunkban a hitvallási irato­kat De nem sáncok De — és. ez a „de” azért fontos, mert sokszor nem mondják ki és nem valósítják meg lutheránusok azt, amit ez a szócska magában foglal. E nélkül a „de” nélkül a hitval­lások szeretete, megbecsülése tévútra vezet. S hogy ez mennyire így van, azt egy kis egyházi önvizsgálattal fel le­het fedezni. Miért van az, hogy a lutheranizmus olyan sokszor kapja világviszonylat­ban is azt az elítélő megjegy­zést: túl konzervatív, merev? Miért nyert a „hitvallásosság” (konfesszxon&lizmus) szép ki­fejezése megbélyegző értel­met? Miért van az, hogy s> hitvallásokra sokat hivatkozó egyházi emberek legtöbbször maradiak, a történelem kere­két visszafordítani vagy visz- szahúzni kívánják? Miképpen magyarázható, hogy a „hitval­lásosság” frontja nálunk gyak­ran egybeesett az 1948-as években, de azóta is a poli­tikai reakcióval? Minderre a „miért?”-re az a magyarázat, hogy sokaknál a hitvallások értékelésében el­marad a „de”. A régi hitval­lásokat megbecsüljük, de egy­házunk nem áshatja be magát azok sáncai mögé, mert a mai történelmi és egyházi helyzet új feleleteket is vár az egy­háztól. Ezek az új feleletek nem állnak ellentétben a hit­vallási iratokkal, azonban nem egyszerűen ismétlései a hit­vallási iratok tételeinek. Hogy azután ezekből a mai kérdésekre adott feleletekből születik-e új hitvallás, vagy pedig csak szerteszét heverő téglák maradnak, amelyekből mindenki a maga lelkében építgeti meg az új hitvallás épületét — az már nem tő­lünk, emberektől függ. Ez Is­ten titka. A hitvallások sora nincs lezárva, de hitvallási iratot csinálni, farigcsálni nem lehet, az mindig úgy „lesz”, születik. 2{> esztendős hitvalló nyilatkozat Van példa korunkban arra, hogy új kérdésekre adott fe­leletek hitvallásszerú megfo­galmazást nyerhetnek. Éppen most ünnepeljük 25 esztendős jubileumát a Barmeni Teoló­giai Nyilatkozatnak, amely 1934 májusában keletkezett. Az ún. „német keresztyének” el akarták mosni a határt1 az egyház és világ között, és a német faji gondolattal fertőz­ték meg az egyház igehirde­tését és működését. Ezzel a kí­sértéssel szemben vetette fel a barmeni zsinat azokat a kér­déseket, amelyeket az akkori helyzetben Isten állított az egyházért felelős férfiak elé. Evangélikus, református és uniált egyházak együtt vall­ják meg a Nyilatkozatban hű­ségüket saját hitvallás! ira­taikhoz, és együtt mondják ki, hogy „Jézus Krisztus a Szent­írás róla szóló bizonyságtétele szerint Istennek az az egyet­len szava, akire hallgatni, aki­ben életünkben és halálunk­ban bízni kötelesek vagyunk”. Arra nem került sor, hogy a Nyilatkozatot hitvallásnak je­lentsék ki, ennél sokkal sze­rényebb igénnyel lépett fel a németországi protestáns egy­házak zsinata, de azért a köz­tudatban ma is úgy beszélnek róla: „barmeni hitvallás”. A 25 éves évfordulón e sorokkal is emlékezünk arra az egy­háztörténelmi tettre, amelyet ez a Nyilatkozat a keresztyén- ség akkori helyzetében jelen­tett. Mai feleletek Most fordítsuk figyelmünket a közvetlen jelen felé éspe­dig hazai vonatkozásban. Ta­nulságosan láthatjuk, hogy a hitvallási iratainkhoz való hű­ség mennyire összefér az új helyzetünkben Istentől nyert feleletekkel. Több mint 10 esztendeje találkozott hazánk területén a szocializmus és a protestantizmus. Ez a találko­zás rendkívül termékeny volt teológiai tekintetben is. Elin­dított olyan gondolatsort, amely egyre jobban kristály»* sodik, s ha tételszerüen nem is került lerögzítésre, külön­böző egyházi megnyilatkozá­sokból — így Káldy Zoltán püspök székfoglaló beszédéből is — egyre mélyebben hatol be az egyházi köztudatba. Van már jónéhány olyan új fogalmazású teológiai gondo­lat, amely az egyházi gondol­kozásban lassan körvonalozó- dó „mai hitvallásnak” egy-egy építőköve lehetne. Csak néhányat sorolok fel! Egyház vagyunk és egyház akarunk lenni a szocializmus­ban. — Az egyház nincs kötve társadalmi rendszerekhez. — Isten fel akarja használni egy­házunk jó szolgálatát a szo­cializmust építő Magyarorszá­gon. — Az egyház tudatában van annak, hogy a megválto­zott világban életformájának is meg kell újulnia és munka- módszereiben alkalmazkodnia kell az új körülményekhez. — Az egyház reménysége nem politikai változásra épitő, ha­nem hitbeli reménység: Isten a jelen helyzeten keresztül megáldja az egyház életét* biztosítja jövőjét. Szembe kell néznie egyhá­zunknak olyan világ-kérdések­kel is, mint a technika szédü­letes fejlődése — többek kö­zött a világűr meghódítása —> legfőképpen pedig a tömeg- pusztító fegyverek és a mo­dern háború apokaliptikus ár­nya. A technika vívmányaiban Isten teremtési parancsának kibontakozását látjuk azzal a céllal, hogy az emberi élet ja­vára szolgáljanak. Az pedig nem is lehet kérdéses, hogy a béke mellett való állásfoglalás a 20. század közepén élő egy­ház hitének megvallásához tartozik. Mindezekben a kér­désekben számunkra Jézus Krisztus Istennek az a szava, akire hallgatni és akit követni kötelesek vagyunk. Szétfeszítené e cikk kereteit* ha számba akarnánk venni mindazokat a mai kérdéseket* amelyeknek megválaszolása* Isten igéjének fényébe állítása túlmegy a régi hitvallási ira­tok tételein. Mert az élet nem állt meg a 16. században. És az egyháznak meg kell talál­nia a keresztyén hangot ko­runk és a mai ember kérdé­seiben. Veöreös Imre — A miskolci evangélikus teme­tőben több olyan sírhely, sírbolt van, melyek használati jogát a hozzátartozók nem újították meg a használati díj kifizetésével és a síremlékről sem intézkedtek. Ha ez 1959. november 1-ig nem történik meg, az egyházközség azokkal ren­delkezni fog, az elhagyott síremlé­keket áthelyezi, értékesíti és a vé­telárat a temető fenntartására for­dítja. Bővebb felvilágosítást az egyházközség pénztárában. Újjáalakult a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa AZ- ÉG ÓÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÓ GYULA X. Szabina felhívott. Több mint egy Hét telt el( esti beszélgetésünk óta. Közben jófor­mán nem is láttuk egymást. Neki szolgá­lati ügyben Hannoverbe kellett utaznia s Wálkerné levelét épp, hogy csak kivihettem neki az állomásra. Most, ahogy felhívott, a hangjáról éreztem, hogy ez ismét egy egé­szen új Szabina. „Az apám írt.“ „És — Walkernéről isT“ „Csak Walkernéről. Át kell jönnöd. Hamar, azonnal, még ma. Nagyon fontos.” Átszaladtam. Szabina apjának levele ott feküdt az asztalon, Wálkerné levele mellett. Ügy hevertek ott, mint a sorstól megjegy- zett két falevél, amiket szétsodort a szél, s aztán mivelhogy egymáshoz rendeltettek, ismét összefűzött egy kéz. Kinek a keze? *** Olvasd a második oldaltól kezdve —» •mondta Szabina. • — Nem olvasnád fel nekem? — Nem! — szinte kiáltotta. — Ilyesmit nem, lehet hangosan olvasni. sohasem gondoltam, édhs Kislányom, hogy ezekről a dolgokról valaha is beszélni fogok neked. Egyszer persze meg kellett volna tudnod. De valahogy úgy gondoltam., hogy lezárt borítékban, adom majd át, mint egy végrendeletet, talán megérted ezt. Most mégis el kell mondanom mindazt, amit ed­dig elhallgattam. Azt, hogy 1942-ben, azok­ban a nyári hónapokban, néhány hétig még a közeledben éltem anélkül, hogy tudtál volna rólam. Láttalak mindennap egyszer, néha kétszer is. Ismerem az utat, amin az iskolába mentél. Reggelenként, m,ár nyolc óra előtt, ott álltam az iskola előtt s dél­ben is, amikor kijöttél. Emlékszem minden ruhádra, amit akkor hordtál, a hímzett blúz­ra, amit egyszer anyádnak hoztam, még Dalmáciából, s láttam napról napra, hogyan lesz a kislányomból nagylány. Láttam az arcodat s emlékezem a pajtásaid arcára, aktit, útközben elkísértek. Néha hajlottam a nevetésedet is. Olykor egészen közelálltam Hozzád, de sohasem engedtem a kísértés­nek, hogy egyszer megszólítsalak. Tudtam, milyen zűrzavart támasztott volna ez az éle­tetekben s ezért lemondtam arról, ami után pedig annyira vágyódtam. Huszonnégy órája van minden napnak s minden óra elvégzi a magáét. Reggel van, 6 óra, most kel fel Szabina. Déli 12: most ül az asztalhoz. Este van, Szabina aludni tér. Éjszaka van s Sza­bina felriad. Az imádság órája van, s Sza­bina nem imádkozik velem. Muzsika leng körül s Szabina nem hallja azt. Virágba- borul egy fa, de Szabina nem gyönyörkö­dik abban. Így tett el ez az idő. Walkernénál kellett bevásárolni a húst nekem is, mint a többieknek, s ottlétem utolsó hetében két este beszélgettem, vele. A második este megmutattam neki a levél- tárcámban őrzött képeket. Hogy mit beszél­tünk, annak most nincs itt az ideje. Hogy elmondjam. Hosszan nézegette a képeidet, s hogy milyen figyelmesed, a.st abból is láthatod, hogy azonnal megismert téged akkor a folyosón, amikor dr. S.-el (akinek add át üdvözletemet) a lépcsőn lejöttél. A tekintetével mindnyájunkat magához ölelt akkor. így jött el a harmadik este, az utolsó estém a városban, október 16-án, emlék­szem a napra is, mert másnap, 17-én reggel esett velem a nagy csoda, hogy megérkezett a svéd menlevél, aminek váratlan menekü­lésemet köszönhettem. Akkoriban G.-éknél laktam, egészen közel Wálkerék hentesüzle­téhez. Légiriadót fújtak akkor este, én, amint azelőtt is szoktam, szobámban ma­radtam. Már csak G.-ek.re való teiúntettel sem mentem le eddig a légópincébe, s kü­lönben sem történt eddig semmi nagyobb baj. Ezen az estén azonban komolyra for­dult a dolog. Egyre közelebbről hallatszot­tak a becsapódások, s eszembe jutott a nagy nyilvános óvóhely, ami a házzal szemben állott. Oda indultam én is, de a lépcsőről visszafordultam a felöltőmért. Később sok­szor eszembe jutott, milyen másként történt volna minden ezen az éjszakán, ha nem teszem ezt. Kétségkívül eljutottam volna a bunkerbe s onnan azután sértetlenül haza, mert sem a házat, sem a bunkert nem érte akkor találat. Minthogy azonban rajtam volt a kabát és a kabáton a sárgacsillag, a bunker ajtóőre ezt rögtön észrevette és nem engedett be. Nem szívesen gondolok vissza arra a pillanatra. Amikor ismét ki­jöttem az utcára, túzfény világította be az éjszakát, füst és égésszag gomolygott vala­honnan és én elindultam, abban az időben. Ma sem tudom, miért — és nem is fogom megtudni, soha. A légelhárító ütegek heve­sen tüzeltek, a. magasból hallatszott a repülő­gépek bugása, amint az utcán átfutottam s emlékezem, hogy mikor a sarkon befor­dultam s megláttam, hogy Wálkerék háza lángokban állt, félhangosan azt mormogtam magam elé: „persze”. A tető lobogó lánggal égett, de amennyire a füsttől látni lehetett, a ház alsó része még épségben állt. Amikor a kertajtóhoz értem, újabb bomba csapott be, arcra buktam s valamibe beleütöttem az államat, mert a, szám tele lett vérrel. Nem fájt, csak a szememet marta a füst. Tudod, kislányom, milyen ügyetlen vagyok egyébként, most azonban egy ugrással a földszinti ablakpárkányra lendültem. Az üveg betört a légnyomástól s arra gondol­tam, hogy talán valamit meg kellene men* teni a lakásban. AlScor megpillantottam Walkernét, amint az asztalnál ült. Körülötte égett már minden. Rákiáltottam, de nem felelt. Beugrottam a szobába, s feltéptem az ajtót. A folyosóról láng és füst csapott be. Karomba kaptam a félig eszméletlent s megkockáztattam pár lépést a bejáratig. A kulcs, hála Istennek, benne volt a zár* ban, megforgottam s a következő percben a szabadban voltunk. Én alig sérültem meg* az asszony arca azonban csúnyán festett, ezt a tűz fényében is lehetett látni. Vagy ötven lépésre vittem s leültettem egy pád­ra, azután betakartam a kabátommal; köz* ben letéptem a szoknyája csücskét, mert már tüzet fogott. A pad magányosan állott egy kertben, itt egyelőre biztonságban volt. Már régebben megjegyeztem magamnak a helyet, ahol az utcában a tűzjelző készülék állott. Most betörtem az üveget és a szi­réna azonnal megszólalt. Hirtelen, mint a villám jutott az eszembe: a kabáton, ami­vel Walkernét betakartam, ott van még a sárgacsillag! Visszarohantam és sietve le­téptem a csillagot. Wálkerné egy percre ma­gához ért, úgy láttam, megismert, mert hal­ványan elmosolyodott. De azután elhalt aj­kán a mosoly. „Nem fogadta el...“ — su­sogta, „Mit?” — „Az égőáldozatot.” — „Ki­csoda?” — „Isten nem' fogadta el,” Ezek voltak az utolsó németnyelvű szavak, ami­ket akkor hosszú időre hallottam, megért­heted, Szabina, hogy nem volt kedvem töb­bet hallani. A tűzoltók már közel lehettek, hallani lehetett a csilingelőst. Majd ráakad­nak a sebesültre, teám nem volt szükség. Lakásomba siettem. Reggel megérkezett a. svéd mentettél s meg voltam mentve.” — Különös, hogy apád a levélben nem küld üdvözletét Walkernének — mondtam; a levelet Szabinának visszaadva. — Igen, ez nagyon különös. De úgy lát­szik, hogy ez az ő világuk, egy egész külön és más világ. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents