Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-04-12 / 15. szám

Levél az olvasókhoz...

LÁTTUK-HALLOTTUK

Arról a testvérünkről, aki egyházi lapot olvas, fel kell tételeznünk azt, hogy szeret olvasni és szereti egyházát. Ez a tény önmagában már olyan alap, amelyre építeni lehet. Az egyházi lapot azért írják és azért küldik szét az országban, hogy ez a szeretet eleven maradjon, sőt erősödjék.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Egy egyházi lapot sok ember ír és még több ember olvas s bármennyire egy egyházhoz tartoznak (sőt néha ugyanahhoz a gyülekezethez), mégis van valami, amiben nem egyek, nem is lehetnek azok s ez az egyéniségük, a személyiségük, a hitük mértéke, a műveltségük, a dolgokról s az eseményekről való látásuk és tapasztalatuk. Az író önmagát írja bele írásaiba, legyen az vezércikk, vers, igehirdetés vagy novella s amikor az olvasó az írásokat olvassa, találkozik egy egészen más emberrel, akinek vallomására vagy hajlik, megérti, elfogadja, gaz» dagodik általa, vagy pedig egy ellenérzés támad benne, bírálja, ellenszegül, sőt maga is tagadja. Nagyon kevés olyan író van, akinek minden írását mindenki szereti, talán nincs is ilyen. Éppen ezért az olvasó és az író találkozása mindig lelki-szellemi küzdelem, amelynél azonban nem szabad elfelejtkezni arról, hogy állandóan egy ügyért folyik: az egyházért, az egyház szolgálatért és ennek keretében lelkek megnyeréséért, üdvösségéért.

Mind az olvasó, mind az iró

bűnös ember, aki hatások alatt él és belőle is hatások sugároznak szét. Akár írunk, akár olvasunk, a bennünk hullámzó érzéseink elárulják, hogy milyen lélek lakozik bennünk, hogy Jézus Krisztus szeretető mennyire él bennünk s ebből mennyit tudunk egymásnak adni.

Az Írónak

természetesen van egy nagy előnye és pedig az; hogy állandóan az olvasók ezrei elé lép, míg az olvasó a háttérben, rej- tettségében marad. Az írónak, ínint igehirdetőnek, van szószékje, az olvasónak, mint a gyülekezetnek is, nincsen. Ezen nagyjából nem lehet változtatni, de nem kell könnyen belenyugodni. A gyülekezetben sincsenek a hívek némaságra kárhoztatva, mert akár presbiteri vagy közgyűlésen, akár a bibliakörben, esetleg másutt, van lehetőségük a

bizonyságtevésre, a szolgálatra. Mindig nagy veszteség az, ha ezzel a lehetőséggel nem élnek. Hetilapunkban is többszörösen megpróbáltuk, kezdeményeztünk, kedvet csináltunk ahhoz, hogy az olvasók lépjenek elő a háttérből és nyilvánítsák véleményüket. Az a tapasztalatunk, hogy egy kicsi csoport kezdi már megérteni, részt vállal a felelősségből, papirosra veti érzéseit és gondolatait s ezek mindig építettek, egy-egy dologra, ügyre, eseményre ráirányították a figyelmet. A legnagyobb csoport mégiscsak azokból áll, akik csöndes hallgatásban átolvasnak évtizedeket s az írók maguk sem tudják, hogy ilyen hosszú idő alatt, oly sok cikk elolvasása után, maradt-e bennük valami, valami szép, valami áldás és igaz öröm. Mind az elsőt, mind ezt a másik csoportot szívünk szerint buzdítjuk arra, hogy vegyenek részt abban a munkában, amelyre Isten elhívást adott az egyházi sajtónak.

Lássa meg tehát az olvasó, hogy az írók Istennek tartozó felelősséggel írnak. Egyetlen írás — mint a hegytetőről való kiáltás — nem hull a messzeség mélységébe és feledésbe, hanem az örökkévalóságba, amely fölött Isten uralkodik.

Lássa meg az olvasó,

hogy az írók a testvérnek tartozó szeretettel írnak. EgyA GENFI

KALVIN-ÜNNEPSÉGEK

Ez év júniusában ünnepli a genfi egyetem alapításának 4 évszázados jubileumát. Ez az évforduló egybeesik Kálvin születésének 450 éves évfordulójával. Az ünnepi alkalmakra már nagyban folyik a készülődés.

SVÁJCI FÁK JERUZSÁLEMBEN 1958 nyarán kezdtek gyűjteni Svájcban a Jeruzsálem környéki kopár dombok fásítására. Már előzőleg hasonló akciót indítottak a finnek, a belgák és az angolok. Ez év virágvasárnapján ünnepi külsőségek közölt elkezdődött 10 ezer lucfenyő elültetése a Jeruzsálem környéki dombokon.

házi lapba különösképpen csak pásztori szívvel lehet dolgozni s az írás azoknak szól, akik ugyanazon Ige alatt hajolnak meg, az Ige pedig a szeretet megtestesülése. Ez a szeretet diktálja a kemény szavakat is és a sorokban megelevenedik egy határozott kéz, amely másokat váratlanul megragad, hogy viszarántson a tévedéstől, az eltévedéstől, lelki összeomlástól, oktalanságtól, sőt nemcsak visszaránt, hanem útnak is indít, irányt mutat.

Nem szabad elfelejtenünk,

hogy lelkileg egy hajóban élünk, ugyanazon anyaszent- egyházban. Testileg pedig ugyanabban ■ az országban, ugyanazon határok között. Amikor írunk és amikor olvasunk, egymásért tesszük ezt, egymás leikéért és testéért, földi életéért és az örökkévalóért egyaránt. Nem reménytelen ügyet szolgálunk, mert van ígéretünk arra, hogy ahol ketten-hárman együtt vagyunk az Ürnak nevében, ott jelen van ö is, a Feltámadott Jézus Krisztus.

Ezért legyen minden írás igehirdetés és minden olvasás igehallgatás. Ezért imádkozzék író az olvasóért és olvasó az íróért. Ebben van adva a számadás nagy felelőssége és a testvéri szeretet kiteljesedése. Várady Lajos

A gyorsan növő fák hamarosan árnyékot és felüdülést nyújtanak a lakosságnak. Ez az erdőtelepítés a népek közötti megbékélésnek, barátságnak beszédes jele, feszültségekkel teljes korunkban.

m'

Németország

D. Jänicke püspök jelentéséből kitűnik, hogy a szász- országi evangélikus egyházban 1740 lelkészt állásból csak 1093 van betöltve, a szász egyház lelikészi utánpótlására a hallei egyetemen S0 teológus készül lelkészi pályára, ugyanannyi a naumburgi és a berlini teológiai főiskolán is. Az istentiszteleték látogatottsága általában nem változik, örvendetes módon emelkedik azonban az úrvacsorázók száma.

K ÜL FÖLDI EGYHÁZI HÍREK

Hermanni

Odafönt messze északon, Pohjanmaa földén, nagy erdők mélyén van egy elhagyott kis falucska. Ennek a falunak a neve: Sy- Jcäräinen.

Egyszer egy kisfiú, akit Hermanninak hívtak, hazafelé tartott az iskolából. Tiszta, hideg februári nap volt, a hó vidáman ropogott prémcsizmácskái alatt. Hermanni csendben lépkedett táskájával a hátán, meleg öltözetében. Holnap ünnep lesz — gondolta — és nem, kell ezt az öt kilométeres hosszú utat megtennie. Egészséges és jókedvű volt. Hogy is lehetne beteg olyan fiú, akinek öt kilométer hosszú iskolaútja van. Az „ázsiai” sem ártott neki.

Hermanni halk neszt hallott háta mögött. 'Amint megfordult, hogy megnézze mi az, nagy szürke kutyaszerű vadat pillantott meg. Az út mellől ugrott elő és alattomosan, lesben osont Hermanni után. Amikor a fiú megfordult, a vad megállt és vadul sandított rá. Szája nyitva volt, piros nyelve hosszan lógott ki belőle.

— Farkas! — kiáltott Hermanni és futni kezdett. Hazáig az út még kb. egy kilométer volt. — A farkas is hozzálátott a futáshoz. Nagy ugrásokat tett Hermanni háta mögött és veszedelmesen közeledett. De amikor a fiú megállt és hátranézett, a farkas is abbahagyta a futást és megállt: talán 25 méter távolságban.

Szörnyű félelem lett úrrá Hermannin. Kétségbeesett erőlködéssel ismét futni kezdett. Kiáltani próbált mennyei Atyjához segítségért, de nem ért rá, mert a farkas hosz- szú ugrásokkal közeledett feléje. Már tisztán hallotta az állat körmeinek kopogását a kemény retaposott havas úton.

Hermanni megbotlott, a prémcsizmákban nehéz a futás. Orrát odaütötte az úthoz s az elkezdett vérezni. De nem ért rá törődni vele. Amikor a farkas arra a helyre ért, ahol a vér lecsöppent, megállt és attól kezdve mohón nyalni kezdte a havat. Az úton végig vérnyomok maradtak és a vér mohó nyal- dosása közben a farkas kissé hátramaradt.

A fiú újból futásnak eredt, szívében remény ébredt. Futtában sapkája lerepült az útra. Amikor a farkas a sapkához ért, szájába kapta és vadul tépdelni kezdte. A sapka jó, gyapjas báránybőrből készült és erős emberszagot árasztott. A sapka tépdesése közés a farkas

ben a farkas jóval elmaradt: Hermanni elérte házuk udvarát.

Odahaza elmondta édesapjának, hogy milyen veszedelem érte őt iskolai útján. Az apa azonnal kapta a puskáját és elindult a farkas elé. A puskás ember láttán a farkas bemenekült az erdőbe.

Komoly vadászat kezdődött. A környékbeli férfiak mind elindultak a vad felkutatására. Végre Kaardela környékén sikerült leteríteni. Ijesztően nagy és félelmetes farkas volt.

Milyen csodálatosan menekült meg karmaiból Hermanni! Beverte az orrát, elvesztette a sapkáját, de ezek az apró bajok mind segítették abban, hogy a nagy veszedelemtől megszabaduljon.

Isten megőrző kegyelme velünk is gyakran így cselekszik. P.ánk is szüntelenül leselkedik egy gonosz vad: a Sátán, a bűn, azért, hogy elnyeljen. Körmei közül csak az menekül meg, aki Krisztusnál keres menedéket. Isten gyakran gördít nehézségeket, bajokat, terheket útunkba, csak azért, hogy Krisztushoz meneküljünk és megszabaduljunk a legnagyobb veszedelemtől, a kárhozattól.

Még egyet! A Biblia beszél arról, hogy még egyszer eljön az az idő, amikor a „farkas a báránnyal együtt fekszik és egy kis gyermek őrzi őket”. Ez lesz az az idő. amikor Jézus átveszi a teljes uralmat a világon. Jövel Urunk Jézus! (Ézs. 11. 6.)

Ville Muilu elbeszélését fordította és átdolgozta: K. L

JEAN PAUL SARTRE híres drámáját, a „T1SZTES- SÉGTUDÚ UTCALÁNY”-t — amelyet nemrégiben nálunk is játszottak színházban —■ a franciák megfilmesítették. A filmet hasonló címmel mutatták be. őszintén meg kell mondanunk, hogy a színdarab jobb volt a filmnél. A film vonta- tottnak, kevésbé drámainak, hatott, fölösleges részekkel. Sartre drámájának mondanivalója azonban így is megdöbbenti a nézőt.

Mai amerikai vUros a dráma színhelye — bárokkal, mixerekkel, utcalányokkal, szenátorokkal, választási hadjárattal, négerekkel, és vasúti kocsikkal, némelyikre kiírva: színesek részére fenntartva. Ez a „fenntartott hely” nem valami megtiszteltetés a négerek számára, hanem nagyon is megalázó megkülönböztetés, az amerikai fehérek faji fel- sőbbrendűségi gőgjének kifejezése. Nem is egyszerűen a színesek és a fehérek egymástól való elkülönülését jelenti, hanem azt a lenézést és megalázó helyzetet, amelyben a négereknek részük van. A film, az első képkockától az utolsóig azt mutatja be; hogy a fehérek a négerek munkáját elfogadják és igénylik, de mint embert nem becsülik, sőt megvetik és üldözik.

Külföldi egyházi lapok sokszor beszámolnak négerüldözésekről, lincselésről, iskolai botrányokról és arról, hogy maga az egyház sem mentes ettől. Szinte csodálkozva olvassuk, hogy alig van ún. „fehér” gyülekezet, amelyik* befogadna templomába négereket, megdöbbenéssel és sokszor hitetlenkedve olvasunk néger templomok felgyújtásáról és néger papok ellen elkövetett merényletekről, egyáltalán arról, hogy még az egyházban — Krisztus hívei között — is van faji megkülönböztetés és négerüldözés. — Amerikát jáft lelkészek beszéltek arról, hogy igenis van néger-kérdés az egyházban is.

gyök, te pedig egy üldözött zsidó ember, akit még fajtája is halálra akar adni, csak azért, hogy ők élhessenek.

Az ember megdöbben ennyi bűn és gonoszság láttán. Itt már nem egyszerűen az egyes ember bűne áll szemben a másik emberrel, hanem az egész emberiség életét, egymás mellett és egymásért való élését rontja meg a bűn hatalma. Nincs senki, aki evvel szembeszálljon? De van. Egy mindenki által megvetett, kihasznált utcalány. Akiben több tisztesség, több emberség van, mint az őt megvető álszent erkölcscsőszökben, szenátorokban, mert érző szíve van, minden romlottsága és cinikussága ellenére.

Mi keresztyének hisszük és valljuk, hogy Isten egy vérből teremtett, egy vér által — a Jézus Krisztus vére által —■ megváltott gyermekei vagyunk. Hisszük azt is, hogy a bűnnek ezt az embert emberrel szembeállító, az embert a másik ember farkasává tevő hatalmát végső soron Jézus Krisztus lerontotta. Jean Paul Sartre drámája minket keresztyéneket arra figyelmeztet, hogy a közösségi, társadalmi bűn is bűn és hogy Jézus Krisztus megváltottainak az ilyen bűn ellen is küzdeniük kell.

*

A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 40 éves évfordulójára mutatták be Karikás Frigyesnek, a 19-es forradalom egyik katona-írójának novelláiból készült „39-ES DANDÁR” című filmet. A forgató- könyvet Karikás Frigyes novelláiból Darvas József írta. A film méltó és s$ép emléket állít annak a hadseregnek, amelyik a fiatal Tanácsköztársaságot védte hősiesen, sok-- szór csodálatraméltóan az országot mindenfelől megtámadó és elpusztítani akaró ellenség ellen.

A mi nemzedékünk nem sokat tud erről az időről, legfeljebb annyit, amit az idősebbek beszéltek róla. De mindenki ■.— attól függetlenül, hogyan tekintett a Tanács- köztársaságra — azt bizonyította, hogy minden magyar érzésű ember, akinek nem tetszett az urak, világa, aki valami jobb és szebb után vágyott, fegyvert fogott és védte Salgótarjánnál, Miskolcnál, Tokajnál, meg a Tiszánál ezt a drága magyar földet, melyből pedig olyan kevés jutott addig a nincstelen parasztnak és a gyári munkásnak. Együtt harcol a debreceni kőművesbrigád, Korbély János, a tiszttartótól és a földesúrtól nyúzott paraszt, Nagy Jóska, az éhező téglagyári munkás, aki nem tudja, csak érzi, mi az: forradalmárnak lenhi, a népnek földet adni, és Karikás Frigyes dandárkomisszár, a tudatos, képzett kommunista. Ott harcolnak azok a katonák, akiknek pedig négy éven keresztül elegük volt a háborúból, a másokért vérzésből, de most. tudják, hogy a magukéi védik.

A harc elbukott. De Korbély Jánosban, a haldokló Nagy Jóskában és a többiekben is ott él a hit és a reménység, hogy nem véglegesen. És nekik lett igazuk.

J. G.

Marais református teológiai professzor élesen bírálta a délafrikai kormányzat legújabb faji rendelkezését. Ez a rendelkezés a népesség nagy tömegeit akarja átköltözésre kényszeríteni, hogy így „tiszta fehér”, „vegyes” vagy „fekete” területeket hozzon létre. E rendelkezések igen sok hindu kereskedőt is internálnak, akik családjaikkal nemzedékek óta laknak Dél-Afriká- ban. A professzor annak a reménységének adott kifejezést, hogy a dél-afrikai református egyház nem fogja szó nélkül és tétlenül elnézni ezt az igazságtalanságot.

Ebben a filmben saját szemünkkel láthatjuk ezt. Soha nem lehet elfelejteni az ártatlanul üldözött néger szemét, amelyben halálfélelem és iszonyat ül. Előttünk áll az a bűnös társadalom, amelyik erőszakkal, ravaszsággal, megvesztegetéssel összefog egy részegségében gyilkos fehér megmentéséért. Szinte természetes mindenki előtt, hogy egy néger meggyilkolásáért nem bűnhődhet fehér ember. Bűnbakot kell találni — és vajon ki is lehet az, mint egy néger, aki nem megy olyan ember- Y számba, mint a még gyilkos- ‘ ságában, részegségében, bűnében is „felsőbbrendű” fehér ember, aki ráadásul egy szenátor unokaöccse. A demokrata, békepárti szenátor — aki csak azért jelölteti magát újból a választáson, hogy a demokráciáért, a békéért harcoljon a háborús pártiakkal szemben — nagyon furcsán képzeli el a demokráciát és a békét. Az is csak a fehér emberekre érvényes — vallja —, csak annak van igazsága, a né- - ger nem számít. Nincsen igaz- j ság, csak fehérek és feketék ' vannak — mondja az egyik fehér szereplő. Hogyan is mondta Pilátus, mikor Jézus előtte állt? — Micsoda az

igazság? — Én csak azt látom, hogy én a legyőzhetetlen római császár helytartója vaLONNROT s a KALEVALA

Az elmúlt hónapban múlt 75 éve annak, hogy a világ- irodalom egyik remekének, a Kalevalának összegyűjtője és szerkesztője, Lönnrot Illés meghalt.

Szobra ott áll Helsinkiben az öreg-templom mögött. Mintha figyelné: a kiszűrődő dallamok, felütéses taktusok őriznek-e valamit abból, amit ő kutatott, ásott ki és gyűjtött egy életen át. Több mint tízszer bolyongott sok viszontagság között Karjala erdeiben s hallgatta fehérhajú és lengőszakállú öreg finnjeit, míg kettecskén szemben egymással, kéz a kézben, himbáló felsőtesttel mondták-dúdolták az ősi runókat. Közben pengett a citeraszerű ősi hangszer, a kantele, amely legősibb formájában ló állkapocs-csontjára feszített húrokból állt. Nem tudom, látott-e még ilyet Lönnrot, de hallani hallott róla így:

„Kínból készült a kantele, fájdalomfából faragták, bűvös húrját bánat szülte, fekete gyász a fogóját, két karját a keserűség, szögeit a szomorúság.”

(A Kanteletár-ból)

• MOLNÁR GIZELLÁNAK, LUDANY,

SZOCIÁLIS OTTHON.

•

• A szerkesztőséghez intézett i levelét örvendező szívvel olvastuk s úgy érezzük, a nyilvánosság elé kell vinnünk. Kedves Testvérünk azt írta, hogy már 13 éve fekvő beteg, minden héten várja az Evangélikus Életet, amelyet a ki- adóhivatal díjmentesen küld.

Tartozunk azzal a vallomással, hogy Testvérünk nem nekünk köszönheti ezt, hanem azoknak, akik, egészen ismeretlenül, ilyen célra adakoznak. Minden évben a Húsvét utáni- második vasárnapon van sajtóoffertórium, tehát az ország minden evangélikus templomában egyazon vasárnapon a templomi adakozás erre a célra folyik. Akik adakoznak, sokszor maguk sem tudják, mennyi lelki áldást indítanak el az anyagi áldozattal, hiszen nemcsak Testvérünk, hanem sokan mások, különösen a szórványban élők, ezen az úton kapják a hetilapot.

Amikor most levelére hivatkozunk, más szempontból is tesszük. írása ugyanis — a hála kifejezése. Azt szoktálc mondani, hogy a hála „ritka, mint a fehér holló”. Ezért amikor megszólal, mindig jól esik, erőt ad és eltölt nagyobb buzgalommal bennünket is, akik a lap szerkesztésében fáradozunk.

Kívánjuk, hogy betegségében lapunkon keresztül is erősítse és vigasztalja a Szentlélek Úristen! V. I*

2400 népéneket, összesen mintegy 65 000 sort gyűjtött össze. Az eredetileg egymástól független, ősi pogány világban gyökerező énekekből a kelet-karjalai népénekeselí ösztönös dalszerkesztő módszerét ellesve s így maga is népénekessé válva, összefüggő époszt szerkesztett, amely 50 énekre oszlik, összesen 22 795 verssorral, tehát a teljes anyagnak mintegy egyharma- dával. Ez évben van száztíz éve a végleges változat első megjelenésének. Mind világ- irodalmi, mind finn nemzeti értéke felbecsülhetetlen. Magyarra Vikár Béla fordította s oly jól, hogy a finnek szerint, ha elveszne az eredeti, a magyar fordításból rekonstruálni lehetne.

Maga Lönnrot a világirodalom egyik legnagyobb szelleme. Élete hányódások sorozata. Küzdelmes tanulóévek után az egyetemen a népköltészetet szerette volna tanulmányozni, de abba kellett hagynia anyagiak hiánya miatt. . Volt gyógyszerészsegéd, házitanító, majd orvos- tanhallgató s évekig Észak- Finnországban körorvos. Végül nyolc éven át a finn nyelv tanára a helsinki egyetemen.

Gyűjtésének hatalmas anyagából a Kalevalán kívül, amely főleg elbeszélő énekeket tartalmaz, két kötet lírai népdalt is kiadott Kanteletár címen. Szemelvények magyarul is jelentek meg ebből s lehetetlen észre nem venni benne a magyar mesélő kedvnek és ízlésnek is közös ősi gyökerét.

Ö maga is írj: verseket. A valószínűleg Hunfalvy Pálhoz írt hexameterei egyre erősödő népi egymásra-találásunk- nak művészien csiszolt első lépcsőfokai:

Hungáriába hazádba ha megtérsz, vajha sokáig Fogná még szívedet Suomi s az északi föld! Hű emlékezeted ha az északi tájra repülne, El ne felejtsd: ide vár

vissza a régi barát. És te ne mondd otthon, hogy vad barbárok a finnek: Emberek élnek fenn távoli Északon is.

Koren Emil