Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-04-05 / 14. szám

NAGYBARÁTI JELENTÉS Űj könyvecske Luther életéről Beinfker; Krisztus tanúja — Fordította; Dr. Pálfy Mik!ós A BAKONY hegyvanulatad lankákká szelídülve lefutnak majdnem Győrig. Ahol a Du­na, Rába, Rábca vize összefut, szétterül a kisalföldi Japály. A kettő találkozásánál hárpm község: Nagybarát, Kiskarát és Ménfő-Csamak. A házak az or­szágút mellől felkúsznak a dombokra, híres meredek ^horgok”, vízmosásos szaka­dékok mellett. Itt terem, e napsütötte domboldalakon a híres nagybaráti málna, a la­kosság egyik fő kereseti for­rása. Most e három község is a társas gazdálkodás díjára lépett. Sok új kérdéssel kell szembenézni, új feladatok vár­nak megoldásra. S ebben a változó életformában keresi és bizonnyal meg is találja élete és szolgálata útját az evan­gélikus gyülekezet is. MÉLY GYÖKEREKET eresztett az evangélikusság e táj talajába. Százhetvenöt éves lesz innen-onnan a nagybaráti evangélikus templom. Zömök, várszerű épület, vastag falak­kal, boltíves ablakokkal. A ju­bileumra szeretnék belül is rendbe hozni. A lelkész tele van tervekkel, lelkesedéssel. A parókia épületét is nemrég alakították át. Csak örülni le­bet annak, hogy folyó víz, a modem higiénia többféle vív­mánya fogadja a látogatót. A gyülekezet népében mintha nem mindig volna kellő meg­értés az eféle újítások iránt. Pedig lépést kell tartani az idővel; s ami az egyház épüle­teiben épül, az a jövőnek is készül. NAGYBARÄTIBAN van a gyülekezet központja, de erős és népes leányegyház Kisba- ráta és Ménfő is. Előbbi talán a legtemplomosabb, pedig nincs is saját épülete. Annál nagyobb munkában vannak a ménfőiek. A háromszáz lelkes leánygyülekezet nagy fába vág­ta a fejszéjét. Templomot épí­tenek. A templomépítés még 1954-ben megindult, 1955-ben Vető Lajos püspök látogatása új lendületet adott a munká­nak — egyelőre csak az anyag összegyűjtéséről volt szó — és 1957 márciusában megtörtént az alapkőletétel. S most áll a kedves kis temp­lom, magas tornya messziről látszik az országút felől köze­ledőnek. Hallatlan áldozatkész­séggel épített eddig a gyüleke­zet; volt olyan áldozati va­sárnap, hogy 1000 forint jött össze. Pedig még sok munka akad a templomon, a belső be­rendezés, padló stb. szinte tel­jesen hiányzik. Ebben az esz­tendőben lesz a leánygyüleke­zet 100 éves, remélik, hogy év­fordulóra felszentelhetik temp­lomukat A HÁROM KÖZSÉG egyre Inkább összeépül s együtt mindinkább külvárosává lesz a hatalmasan fejlődő dunán­túli iparközpontnak, Győrnek. Sűrű autóbuszjárat köti össze máris a falut a várossal, ezen járnak be sokan mérnökök és munkások a győri gyárakba. Régi terv szerint Ménfő és Baráti Győr >,tüdejévé’* kell Sok gyülekezetben, sok oltár elé új presbiterek állanak. Eskütételre lendülnek a kezek. Vajon szájjal-e vagy lélekkel? Ha úgy egyszer evangélikus népünknek feltennék a kér­dést,; feleljen ki-ki egy mon­dattal, elgondolása szerint mi­lyennek képzeli el a jó presbi­tert? Erre rengeteg válasz ér­kezne. Sokan ezt mondanák: aki anyagilag támogatja gyüle­kezetét. Némelyek a munkát, mások a templomlátogatást he­lyeznék előtérbe. Én ezt mon­danám: „Az a jó presbiter, aki szívét adja gyülekezetének Igen, a szívét! Cserébe a bi­zalomért. A beiktató lelkész úgyis egyetlen szót vés arany betűkkel minden presbiter szí­vébe. Ez az egy szó: Egyház­szeretet. Azt majd az idő mu­tatja meg, kinek a neve mel­lé karcolódik a legértékésebb monogram, az egvházhűség próbajele. Az ilyen presbiter­nek arcára van írva a hit, neki van ideje templomba menni, bibliát olvasni és mindennap imádkozni, mert az élő Krisz­tus költözik az életébe. Helye a templompadban nem üres kérdőjelként szégyenkezik a vasárnap délelőtti és esti isten­tiszteleteken. Hű segítőtársa a lelkésznek a belmissziói élet­ben. Nemcsak résztvevője, ha­nem hivogatója is a gyülekeze­ti bibliaóráknak, minden Isten­adta tudásával, tehetségével, vagy munkájával részt vesz a szeretetvendégségek rendezé­sében. A lelkészi iroda küszö­bét nem hébe-hóba lépi át, in­kább minél gyakrabban. Az irodában sok a teendő és a lel­készt gondjaiban sem szabad magára hagynia, mert mindig van megbeszélni való az épít­kezéssel, renoválással, egyéb munkákkal kapcsolatban. A gyűléseken nem bólogató jóvá­legyen, kertváros^ nyaralóte­lep, ahol már friss bakonyi szellő üdíti a pihenést kereső­ket © terv most közeledik a megvalósulás felé. S az itteni evangélikus gyülekezet fiatal lelkészével remélhetőleg min­dig a haladás, az újat, job­bat akarás élén lesz található. Mondják, hogy kuruc ősök vé­re kering sok itteni lakos erei­ben s ránézvést meg egyéb­ként is sok kuruc vonás akad bennük. Nos, a kurucok an­nak idején az előremozdító erő voltak hazánk életében. Bi­zonnyal a kései unokák meg­értik és átveszik a nagymúltú ősök igazi örökségét: egyházi és nemzeti életben egyaránt friss lendületű jobbat akarást. A ménfőiek áldozata legalább­is ilyen reménnyel kecsegtet. CL hagyással veszi tudomásul a bejelentéseket, hanem élénken részt vesz a hozzászólásokban. Nem nézi az óráját bármilyen hosszú ideig is tart a gyűlés, ő érzi és vállalja a kötelezett­ség súlyát, akkor távozik nyu­godtan, ha mindent a legap­róbb részleteiben megtárgya­lunk. Jól tudja: gyülekezetének hű tükörképe a templom és a templomkert rendje, tisztasága és a gyönyörűen elrendezett oltár. De nemcsak a templom üde, friss levegőjét viszi haza, ezenfelül az ott hirdetett tisz­ta evangéliumot is leikébe fo­gadja. Szívéből sugárzik a sze­retet embertársai iránt, min­denki igazán testvére. Az egy­ház anyagi támogatásai" nem is kell említeni. Ez természetes. Sőt, ő magyarázza meg jóindu- latúlag a Központi Alap ra­gyogó eszméjét. Hiszen kicsi és nagy gyöngyszemek a gyü­lekezetek, melyek együttvéve füzért alkotnak, amelynek erejéért könyörögnek az egy­háztagok. Végül harcosa a békének. Hiszi, hogy eljön a nap, ami­kor kezet fog ez a vajúdó vi­lág, győzni fog a megértés fegyverével, nem háború árán. Nem akarja látni az eget be­tarkító repülőgépeket, elfordít­ja tekintetét az öldöklő fegy­verektől. Hisz a békesség Istenében, akinek szolgálatá­ban a békét munkálja. Az ilyen gyülekezetben bá­tor hittel, erős kézzel kormá­nyoz a lelkész. Mögötte áll a hívek serege és benne a pres­biter, Egy szívdobbanással érez, dolgozik a lejkésszel, a pásztorral, aki munkatársa, igehirdetője, tanácsadója egy- személyben. Versényi Gizella .....3S5555555 5S9BB 55555555 A könyv alig egy hetes, írója negyven éves. Hőse négy évszázados. Tárgya, belső mondanivalója örök. Ez az időtlenbe jutó távlat érződik a sorok mögött. Luther-életrajz, amely 64 ol­dalon igyekszik elmondani a lényeget. „Az a kitűzött cél­ja, hogy Luther Mártont a ma élő magyar evangélikus embernek ma is élő és közöt­tünk munkálkodó emberként mutassa meg’’ — olvassuk az előszóban. Tanulmánynak életrajzszerű. Ahhoz, hogy életrajz legyen, adatszegény. De igényesebb is az életrajz­nál. Életregénynek sovány, de mondanivalója túldagad a 64 oldalán. Meghatározhatatlan műfaj, prófétikus írás. Mondanivalója beirányított: az olvasót célozza meg. Meg­szólítás és magyarázkodás nélkül, tényekkel szól hozzá. Ebben jó különösen, egyéb erényei mellett. Előszavának lábjegyzeteiben a fordító elolvasásra ajánl né­hány magyar nyelvű Luther- írást és életrajzot. Én ezt a könyvecskét aján­lom. A jól ismert események a maguk helyén állanak, min­den romantikától és csinált hősiességtől, pátosztól mente­sen. Isten igéje s a felismert igazság iránti igaz hűség nő hallatlanul naggyá s lesz pró­fétaivá benne. Az ifjúkor leírása tömör és reális. A viharban tett foga­dalom értéke a maga méltó mellékes helyére zökken s Tetzel, Eck és sokan a statisz­tánál is kisebb szerephez jut­nak. Horribile dictu: még a pápa is. Rendkívül halk az október 31-i kalapácsütések hangja s az átokbulla lángja is jelentéktelen hamuvá esik Össze. De a mélyben dübörög a belső érlelődés, a komoly tanulás, a bűnbacsánat nagy felismerése, a hit dolgaiban való eligazodás, Krisztus kö- • vetésének megélése. Amikor bizonytalan az ügy kimenete­le, Staupitznak így ír: „jó hú remet és becsületemet — ha van ilyen — tegye most tönk­re, aki elkezdette. Egy valami van — értéktelen testem, ame­lyet a gyakori betegség meg­viselt. Ha ezt elpusztítják ár­mánnyal vagy erőszakkal, Is­ten dicsőségére rövidítik meg egy-két órával életemet. Elég nékem, hogy van Megváltóm és irgalmas Jézus Krisztusom, Róla énekelek, amíg csak élek.” Amikor a választófeje­delem hatalmi segítségét ígé­rik, így hárítja el: „az segít itt a legtöbbet, aki nagyon hisz.” Veszélyes zavargásokat prédi­kációkkal csitít el, mert min­dent az evangélium' hirdetésé­re tett fel. „ A hitet önként, kényszer nélkül kell az em­bereknek elfogadniok” -— hir­deti­Szinte természetes, hogy Luther alakja lassan elvész az események között, s az „élet- rajza” a halála után kilenc évvel kötött augsburgi vallás­békével zárul. Élete végének külső eseményeiről, haláláról Az Evangélikus Kántorkép­ző Bizottság felvételt hirdet a református és evangélikus egy­ház közösen szervezett kántori továbbképző tanfolyamaira, melyek április, május és június hó folyamán a fóti Mandák- házban indulnak. A tanfolya- mpk a következők: 1. Kéthetes bentlakásos kán­tori továbbképző tanfolyamok, mindenkor hétfőn estétől a kö­vetkező hét péntek estéig. Kez­dődátumok: április 20, május 4, május 18, június »I, június 15. Részvételi díj személyen­ként 250 forint. 2. fíeti egynapos (minden hét csütörtöki napján) reggpl- töl estig tartandó, bejárásos továbbképző tanfolyam tíz hé­ten át. A résztvevők csak az általuk igénybevett élelmezés és szállás költségeit tartoznak megtéríteni. Ütiköltségét ter­mészetesen mindenki maga vi­seli. bement egy dél-németországi nagyváros áruházába és ott pu­lóvert vásárolt magának. A né­ger egy világszerte ismert nagy német gyár jól öltözött alkal­mazottja volf. Ny ugat-Afriká­ból származott, Gambiából, keresztyén s műveit ember, a német kultúra őszinte tisztelő­je. Eddig legalábbis. Néger volt ugyanis, arcbőre tagadha­tatlanul fekete s ez lett a vég­zete. Mert amikor az áruház pulóver osztályán két puló­ver hiányát észlelték, a házi detektív első és „magától ér­tődő” gondolata ez volt: a tet­tes csak a néger lehet. A két pulóvert utóbb meg­találták a raktárban. Ám, mi­re ez kiderült, a következők történtek: az időközben eltávo­zott vevőt visszatessékelték az üzletbe és megmotozták. S mi­kor nem találtak semmit nála, a legközelebbi rendőrőrszobára vitték, itt rászóltak: kezeket fel s arccal fal felé fordítot­ták, zsebeit kiforgatták, pén­zét elszedték, .Jegyver után kutattak”. Hogy a könnyű agyrázkódás, egy kitört fog és egyik karjának ficama az áruházi motozás, vagy a rend­csaíc a ráadásszerű végszó­ban értesülünk. Igen, én ezt a könyvecskét ajánlom. Érdemes és jó szolgálat volt dr. Pálfy Miklós részéről a za­matos, tömör magyarra-ülte- tés, átdolgozás. Koren Emii Mindkét tanfolyamra 16—42 év közötti férfiak és nők je­lentkezhetnek. Jelentkezési ha­táridő a bejárásos, valamint az első kéthetes tanfolyamra 1959 április 10, a továbbiakra a kez­dés előtt 10 nappal. A jelent­kezések a következő címre kül­dendők: Déli Evangélikus Egy­házkerület Püspöki Hivatala Budapest, VIII. Puskin utca 12. A jelentkezők lelkipásztori ajánlást és rövid életrajzot , mellékeljenek. Felvételükről írásbeli értesítést kapnak. E tanfolyamok egyike seim nyújt képesítést, de előkészít az alapfokú kántori tanfolyam­ra, illetve az alapfokú kántori vizsga esetleges letételére vagy a középfokú kántori tan­folyam felvételi vizsgájára. Budapest, 1959 március 19. Az Evangélikus Kántor- képesítő Bizottság őrségi „kihallgatás” következ­ménye volt-e, azt majd a híró­ság fogja megállapítani. Min­denesetre az illetékesek nagyon fel voltak háborodva, amikor az elszenvedett sérülésekről egy orvos látleletet állított ki s egy ügyvéd keresetet nyúj­tott be fájdalomdíj tárgyában. Hiszen a külföldit úgy kezel­ték, mint egyébként a többi polgárokat is... Ezt az elképesztő történetet el se hinnők, ha nem egy né­metországi egyházi lapban ol­vastuk volna. A lap még hoz­záteszi: egykor nyugatról ér­keztek misszionáriusok Afriká­ba s most ezt a nyugatra érke­zett keresztyént érte a „ke­resztyén nyugaton” ilyen bal­sors. A magunk részéről a törté­nethez nincs sok megjegyezni valónk. Hacsak az nem, hogy ilyen* és hasonló jelenségek ékesszólóan hirdetik: mennyi még a tennivaló a faji előíté­letek, antiszemitizmus és ha­sonlók elleni küzdelem terén, a népek, nemzetek kölcsönös megértése, megbecsülése, á vi­lág békéje érdekében. Presbiter a gyülekezetben rTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTV Felvétel kántori tanfolyamokra EQY NÉQER AZ ÉG ŐÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÖ GYULA yiiL Nyolc nap múlva azonban, megint ismét minden úgy kezdődött, mint legutóbb, a go­nosz tekintetű fiú persze nem volt itt, csak az anyja és részben mások is voltak jelen, mint a legutóbbi alkalommal — szóval a rabbi be­szélni kezdett és én magam is egészen bele­éltem magam ebbe a különös istentiszteletbe, amiből pedig nem értettem egy szót sem, s így arról is megfeledkeztem, hogy résen legyek, — senki sem kért erre, de úgy vélem, őrt kel­lett volna állanom az imádkozó emberek fe­lett — ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, a rabbi éppen áldást osztott, a hallgatói pedig szinte meredten álltak — s már itt is vannak az ellenőrök, ezúttal négyen. A vezetőjük, egy valóságos óriás elordítja magát: „Heil Hitler! Mi van itt? Templom, vagy zsinagóga, vagy micsoda?” s azzal odalépett a rabbihoz fe­nyegető mozdulattal: „Hé, mojse, felelj!” A rabbi szólt: ss Ehrenreich doktor a nevem. — (Akkor gondoltam először: olyan mint egy próféta.) s— Zsidó vagy, csak egy piszkos zsidó! -* ordítja a góliát. — Mit csinálsz itt? e- Imádkozom. e Azért ugyan nem kapsz több hurkát. ss Nem hurkáért imádkozom, hanem embe­rekért. — No, az rátok is fér. « Mindnyájunkra ráfér. *- Már akire. Engem ugyan ne végy a mocs­kos szádba, zsidó! *- Isten nem akarja, hogy ön elvesszen. Nagy csend támadt, félelmes csend, csak nézett mindenki, a vevők, is és pribékek is s nekem úgy tetszett, hogy ezek még jobban meg vannak döbbenve, mint a megriasztott imádkozók. Akkor egyszerre eszembe jutott Dávid és Góliát. S arra gondoltam: szabad, hogy ez a történet most másképp végződjék, mint annak­idején? Lehetséges, hogy ezt 4 tisztes öreg embert a szakállánál fogva hurcolják el s töb­bé nem lehet majd felőle semmit hallani? Elképzelheti, milyen érzésekkel néztem a következő péntek este elébe. Arra gondoltam, nem kellene-e feljelentést tennem közcsend- háborításért, vagy efféléért. De ugyan ki szolgáltatott volna nekem igazságot? Nem volt többé igazság. A reánk törő vész azonban néha haladékot engedett s e késedelemnek köszönhetjük csupán, hogy életben marad­tunk. Zavaró esemény nélkül múlt el a követ­kező péntek s így telt el még azután egy egész sereg. Különös idők voltak ezek, ké­sőbb gyakran gondoltam erre. Az történt ugyanis, hogy az emlékezetes eset óta meg­változtak a péntekesték vevői. Mintha a sze­rencsétlenség megoldotta volna nyelvüket. S velem is másképp érintkeztek, mint annak előtte. Megtelt a kis lakószoba, ahol először csak a két kis gyermeket ültettem le, sőt nemcsak pénteki napokon akadtak látogatóim. Akkor kaptam azt a héber könyvet is, amit a könyvespolcomon felfedezett. Egy orvos fe­lesége hozta búcsúzóra, s tudja már, Kedves Uram, hogy miféle búcsú volt az. Merész já­tékot játszottunk akkor, annyi bizonyos. S azt is tudja már, hogy ez nem volt játék. Megint új oldalt kell kezdenem; kissé hosz- szúra nyúlt ez a levél. Elnézését kérem érte, Doktor Űr, s a kézírásom sem a régi többé. A szemem sem egészen jó már, az akkori tűz­eset óta nem jött helyre egészen. Legutóbb azzal kezdtem a beszélgetést, hogy az az eset a gyermekkocsival volt az, amitől beteli a mérték. S erről a dologról úgy sem tudnék élőszóval beszélni önnek, ha most itt ülne velem szemben az asztalnál. Eljött az október. 16-a, hiszen emlékszik rét akkor pusztult el a városi könyvtár is, pén­teki napra esett. Az este úgy kezdődött, amint szokott; ott álltam a pult mögött s a vevők sorra nyújtották jegyeiket, bizalommal most már és félelem nélkül. Imádság nem hangzott el többé, hogy a rabbit elhurcolták, csak én mondtam néha üdvözlet helyett a szót „Sá­lóm” — békesség —, tudtam már jól, hogy mit jelent s akit köszöntöttem, visszaadta: „Sá­lóm”. ,. Ez volt a mi sabbátunk a hentesüzlet­ben. .. Akkor egyszercsak hallottam, hogy kint megállt egy autó s a kocsiajtó zajosan becsapódott. Még éppen annyi időm volt, hogy odakiáltottam nekik: „Vigyázat” s már ott is állt a góliát. Mögötte egy cingár alak lépett be, úgy állt rajta az uniformis, mintha vas- villával hányták volna rá. Ügy tettem, mint­ha észre sem venném őket, bár láttam, hogy az óriást időközben előléptették, új rangjel­zése volt, nyilván a múltkori esetért jutal­mul ... Furcsa, merev tekintettel nézett kö­rül s akkor láttam, hogy teljesen be van rúgva. Rágyújtott s azután az égő cigarettát egy öreg ember arcába nyomta. Csak arról vettem észre, hogy a megkínzott ember fel- sikoltott. Most kezdődik, gondoltam magam­ban, most igazán elkezdődik. S azt is tudtam mindjárt; nem fogok többé hallgatni. — Itt hatóságilag tilos a dohányzás — mon­dottam s megnyomtam a szót „hatóságilag”. A góliát rámpillantött s úgy látszik most vette csak észre, hogy egyáltalán ott vagyok, aztán a falon a dohányzást tiltó táblára né­zett és eldobta a cigarettát. Az arcán azonban gonosz mosoly suhant át. A mellette álló öregemberhez fordult (egy nyugalmazott bíró volt ez, akitől nemrégiben megkérdeztem, nem tudna-e valahogyan elmenekülni, c ak­kor azt felette: nem is akarok, túl öreg va­gyok hozzá s itt vár már reám a sírkövem} s kiütötte kezéből a kis húscsomagot: „Ne zabálj olyan sokat, mojse” üvöltötte, „külön­ben túl nehéz leszel a mennybemenetelre. Tizenötödikén mind útrakeltek, hajrá!, fel a levegőbe!’' Mindenki a góliátra meredt. Ketten-hár- man azonban úgy tettek, mintha nem hallot­tak volna semmit; a pulthoz léptek s leadták a megrendelést. Én azonban nem tudtam rájuk figyelni, mert Zalewszkyné kötötte le a figyelmemet. Táskáját a földre ejtette és egész testében reszketett. Egy zenész felesége volt s közvetlenül szülés előtt állott. Tudtam egyet-mást róla. Többek közt azt is, hogy volt bátorsága ahhoz, hogy terhességének ne­gyedik hónapjában elmenjen az élelmiszer­ügyi hivatalba és kérje a leendő anyák szá­mára járó pótjegyet: egy negyed liter tejet, pár gramm cukrot és lisztet... Kérését a hi­vatal a következő indokolással utasította el: „Egy zsidó fattyút el kell hajtani. Forduljon az egészségügyi hivatal D/alosztályához,“ Ezt a dokumentumot megőrizte a táskájában s egyszer megmutatta nekem. Elolvastam s megjegyeztem magamnak az aláírását s a bé­lyegző dátumát, sőt a gépírónő kézjegyét is. Ilyesmit is le lehetett akkor diktálni egy gép­írónőnek, igen, semmi sem volt lehetetlen. „Zalewszkyné!” — szóltam hozzá. „Hagyja csak” mondta falfehéren, „mindjárt jobban leszek”. A vevőkhöz' fordultam, akik — lát­szólag érzéketlenül — megismételték a ren­delést. A góliát pedig megint rákezdte: „Hajrá, hajrá, fel a levegőbe ... Ihaj, tyűhaj!” S közben szinte táncra perdült. Ekkor oda­lépett hozzá cingár kísérője, vigyázzba vágta magát — maga is egy kis Dávid hozzá képest — s halkan ezt mondta: „Untersturmführer! Ne feledje, hogy szolgálatban van!” (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents