Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-29 / 13. szám

Vagyon sole napjainkban a megtorpant keresztyén élet. Valahányszor rájuk gondolok, kutatom elesettségük okát. S ha találkozom velük, igyek­szem őket kisegíteni válságuk­ból. Megfigyelésem szerint a lelki megtorpanások egyik gyakori oka az a feszültség, amely nem tudott feloldódni az „e világban” élő, de „nem e világból való” keresztyének lelkében. Sok becsületes hívő ifjú, férfi vagy asszony sze­retne „a hitnek szabályai sze­rint” eljárni hétköznapi életé­nek égető kérdéseiben, de utóbb feladja a harcot és meg­lankad, mert úgy érzi, hogy nem kap választ Istentől. A Szentíráshoz, mint egyedüli zsinórmértékhez akar ugyanis igazodni, de megfeledkezik ar­ról, hogy az élet által feltett társadalmi, politikai és gazda­sági kérdésekben „a józan észre”, az Űrtől ajándékként kapott emberi értelmünkre kell támaszkodnunk és annak segítségével kell állást foglal­nunk. E két pólus feszültségét — de egyúttal hitben való fel­oldódását — találóan szemlél­teti Luther egyik megállapítá­sa, amely szerint „a keresz­tyén ember két lábával a föl­dön jár, de két szemével az égre tekint”. Aki csak a földön jár, tehát mellőzi vagy meg­veti Isten igéjét, az nem látja az igazi célt, amely felé men­nie kell, s ezért előbb-utóbb eltéved. De aki csak az égre néz, vagyis figyelmen kívül hagyja a körülöttünk folyó élet igényét és jelentőségét, valamint az emberi értelem és tudás szerepét, az fellegek közt járó, a valósággal nem szá­moló keresztyén lesz, aki előbb-utóbb elbukik az eléje kerülő akadályokban. Hogyan kell megítélnünk az ész értékét a keresztyén ember életében? Luther hang­súlyozza, hogy az embert ér­Hitetlenség-e a józan észre hallgatni? telmi képessége emeli ki az állatok világából: a „ráció” Isten egyik legnagyobb és leg­fontosabb ajándéka az ember számára. Általa hajtjuk — 1. Móz. 1,28 kultúrparancsa alapján — uralmunk alá a földet. Általa műveljük a tu­dományokat. Általa döntünk az élet sokféle kérdésében. A hívő ember azonban tud­ja, hogy a bűn gyökerében megrontott mindent ezen a földön. A bűnesettel emberi értelmünk is a Sátán csapdá­jába került. Pál apostol ezért mondja Isten előtt „bolond- ság”-nak még az emberi böl­csességet is (1 Kor 1,19 k), Luther pedig vaknak mondja az észt, ha önmagától akar Isten felől kinyilatkoztatást adni. Az újjászületett ember azonban értelmileg is meg­újul! Krisztusban megvilágo­sodik és megszentelődik ér­telmi tevékenységünk is, hogy alkalmas eszköze lehessen Is­ten gondviselő és világkor­mányzó munkájának. E ket­tőt: a bűn rontását és a meg­váltás megújító erejét egy­szerre kell látnunk az emberi értelem helyes megítélésénél; így láthatjuk meg a józan ész méltóságát és alacsonyságát — hatalmas szerepét, de egyúttal korlátáit is. Mi a szerepe tehát a j'ózan észnek a keresztyén életben? Nem kellene-e ennek vizsgálata he­lyett inkább a Szentírásban elmélyednünk és Isten felis­mert akaratát esetről esetre a felvetődő kérdésekre alkal­maznunk? Nem vezet-e majd egy újfajta racionalizmushoz az emberi értelem szerepének erős hangsúlyozása? össze­fér-e egyáltalán a hit és az értelem? Nem hitetlenség-e a józan észre hallgatni, ahelyett, hogy hitből élnénk?!... Ágostai Hitvallásunkkal együtt valljuk, hogy „az érte­lem megítélése alá tartozó dolgokban szabadon választ­hatunk”. Ami tehát földi éle­tünk berendezésére, nem pe­dig üdvösségünkre vonatko­zik, arra nem Isten igéjéből — mintegy törvénykönyvből — kell keresnünk az útmutatást, hanem abban értelmünk józan megfontolása alapján kell döntenünk. A Szentírás nem földi életünket akarja szabá­lyozni, ezért nem is ad olyan örökérvényű szabályokat, ame­lyeket konkrét élethelyzetünk­re szolgai módon alkalmazni lehetne. Téves tehát az a felfogás — bármennyire hívő magatar­tásnak tűnik is —, amely a hétköznapi élet kérdéseire Is­ten kinyilatkoztatásából keres! a választ. Luther szerint az evés, ivás, alvás, házépítés, sőt a házasságkötés is olyan földi dolgok, amelyek teljesen az értelem szavának vannak alá­vetve. Értelmünk szerepe kiterjed tehát az élet minden területére. Különösen fontos azonban jelentőségét a politi­kai, gazdasági és társadalmi életben felismernünk. Hiszen itt is józan értelmünké és szabad akaratunké a döntő szó. Társadalmi berendezke­dés, békemunka, faji egyerllö- ség, nagyüzemi gazdálkodás és ezekhez hasonló mai kérdések során nem a Szentírás betűjé­hez, hanem józan eszünk mér­legeléséhez és lelkiismeretűnk szavához kell folyamodnunk. Ezek evilági dolgok, Isten nem adott róluk kinyilatkoztatást. De értelmünket igenis azért adta, hogy a szeretet által in­dítva, minden hasonló kérdés­ben felszabadultan dönthes- sünk. Dr. Fabiny Tibor iCY TELJESEDETT DE AZ IRA»: BÜNÖJÖK KÖZÉ IZÄMLÄLTATOTT Két kiáltás a keresztről „Igy vitték öt a Golgota nevű helyre, ami megmagyarázva any- nyi, mint: Koponyahely. Es mir- hás bort adtak neki inni, de nem fogadta el. És megfeszítették őt. Sorsvetéssel elosztották ruháit, hogy ki melyiket kapja. Három óra volt pedig, mikor megfeszí­tették. Elítélésének oka pedig így volt felírva: A ZSIDÓK KI­RÁLYA. Két rablót is megfeszí­tettek vele, egyiket jobb, a mási­kat bal keze felől. így teljesedett be .az Írás, amely ezt mondja: És bűnösök közé számláltatott. Az arra menők pedig káromol­ták őt, fejüket hajtogatva és ezt mondva: Ej, te, aki lerontod a templomot és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg maga­dat és szállj le a keresztről! Ha­sonlóképpen csúfolták őt egy­más közt a papifejedelmek is, az írástudókkal együtt és azt mondták: Másokat megtartott; magát nem bírja megtartani. A Krisztus, Izrael királya szálljon a kibékülés. Mindkettő a má­siktól várja az első békülő szót, az első mozdulatot Jogosnak látszik tehát, ha azt mondjuk az Istennel való kibékülésre: mintha az olyan könnyű volna! Mégha a ma­gunk részéről akarjuk is, nem megy. Sokkal nagyobb a sza­kadék köztünk és az Isten kö­zött, sokkal nagyobb az ok a haragra — persze ezt az okot és szakadékot mi csináltuk — hogysem ilyen egyszerűen menne a dolog. Sokkal na­gyobb a vétkünk, hogysem egyszerű — a mi részünkről kiinduló — kibéküléssel meg­úsznánk a büntetést. Az, amit eddig elmondtunk, nem valami reménytkeltő az Isten és a közöttünk levő vi­szony rendeződésében. Isten többszöri próbálkozása ered­ménytelen maradt, mi pedig a magunk gyengeségével képte­lenek vagyunk erre. Milyen reménytelen volt az Istennel való békesség nagy­péntekig. Jézus Krisztus nagy­pénteki kereszthalálában Isten megtalálta az egyetlen lehetsé­ges módot arra, hogy kibékül­jön a világgal, vagyis elfeled­je mindazt, ami miatt hara­gudhatna és büntethetne. Ah­hoz, hogy eleget tudjunk tenni Pál apostol felszólításának: „Béküljetek meg az Istennel’ (2 Kor 5,20), ahhoz előbb a mondat második feléinek kel­lett végbemennie: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne" (2 Kor 5,21).-Krisztust csak így láthatja a keresztyén ember: mint a békéltetés szolgálatának köz­benjáró személyét. A nagypén­teki keresztet is csak így lát­hatjuk: „az a hely, ahol Isten újból találkozott az emberrel, ahol „békejobbot” nyújtott neki, és ahol az Ö békességre irányuló bűnbocsánata elfe­dezte a bűnös ember minden nyomorúságát és hitetlensé­gét. Istennek nagy áldozatába került ez a kibékülés. Egy­szülött Fiát, aki vele együtl élt az Ö dicsőséges uralkodá­sában, mint Isten, bűnös em­berek közé küldte, megalázta szenvedtette, halálra adta hogy így hidat építsen a fölt a szakadék fölé, amely a mi bűneink következtében Ister és ember között megvolt. A golgotái kereszt tehát a bé­kességnek az a hídja, amelyet Krisztus vére öntözött, és ahol újból találkozott — egyedül Isten irgalmas szeretete foly­tán — az ember az Istennel És csak Istennek e cseleke­dete után jön a sürgető fel­szólítás: béküljetek meg tehá! istennel. Avval az Istennel aki ezt lehetővé tette. E nél­kül viszont megsemmisülhel Isten minden cselekedete amit Jézus Krisztusban vég­hezvitt. A felénk nyújtott „bé­kejobbot” el is kell fogadni. A nagypénteki kereszten Ister egyetemesen, az egész világgal kibékült, ezt azonban minden keresztyén embernek szemé­lyesen a magáévá kell tennie Mert csak így lesz békességből fakadó megújult élete. Nagypénteken, amikor a bű­neink miatt halálra jutott Jé­zus Krisztust siratjuk, örven­dezve adhatunk hálát, hogy Isten így szerette a világot. Juhász Géza «'■' ........' ' V A „pászka '-vacsora IZRAEL, Isten népe a pász-idői határát: niszán 14-e és en­fta-ünnepen az Egyiptomból való kiszabadulásra emléke­zett. A nagy kivonulásra, ami­kor a hit bátorságával neki­vágtak az ismeretlennek, egy­szerűen Isten parancséira, kül­ső, emberi biztosíték nélkül. Az ünnep szertartásai lényegi­leg mind anra utaltak, ami ezt közvetlenül megelőzte. Maga a pászka szó (pontosab­ban: peszakh) azt jelenti: átvo­nulás, átugrás. Arra céloz, hogy az Egyiptomot ért tizedik csapás alkalmával „a pusztí­tó” Gósen földjén a zsidók há­zait, amelyeknek kapúszemöl- döikfáján ott volit az áldozati báirány vére, „átugrotta“, elvo­nult mellettük, nem ártott a bennük lakóknak, míg Egyip­tom elsőszülöttjeit megölte. Nyelvünkbe görög—latin köz­vetítéssel került a pászka szó. S az ünnep? MÉG A KIVONULÁSSAL egyidőben isteni parancs ren­delkezett a szabadulás évfor­dulóinak megünnepléséről: „Megemlékezzél e napról, melyen kijöttetek Egyiptom­ból ...” (2 Móz. 13). Abib (Jé­zus korában: niszán) hónap 14-én kezdődött az ünnep. Ez a hónap a mi évbeosztásunik- ban március második és ápri­lis első felének felel meg. 14- én vágták le a már négy nap­pal azelőtt kiválasztott hibát­lan bárányt, (lásd: a Krisztus ártatlan bárány c. cikkünket), s ezt követte a kultikus, azaz mintegy istentiszteleti jellegű közös étkezés. Ezen mindenki­nek részt kellett venni, aki Is­ten népéhez tartozónak tudta magát, hacsak nem számított valamilyen mózesi szabály ér­telmében „tisztátalannak.“ (A főpapok ilyen kizáró ok elke­rülése végett nem akartak Pi­látushoz — pogány házába — belépni, „hogy megélhessék a húsvéti bárányt.“ Erre volt gondjuk!) A kényszerűen el­maradtak egy hónappal később pótolták a mulasztást, de, aki szándékosan, vagy nemtörő­dömségből nem vett részt a szertartásban, az ezzel kizárta magát Isten népének közössé­géből. KÉT „SZOMBAT-ÜNNEP" jelentette a húsvét (pászka) nek nyolcadnapja. Közben sza­bad volt dolgozni, még ha szombat jött is közbe, az ál­lat- és terményáldozatok szá­ma azonban meghaladta a szokottat, a két „szombat-ün­nepről” nem is beszélve. AZ ÜNNEP ELSŐ NAPJÁ­NAK estéjén az elkészített pászka-bárány köré gyűlt a család; ha kevesen voltak egy bárányhoz, gondoskodtak a ki­egészítésről, ment a bárányból reggelre semminek nem volt szabad maradni. (Az ehetetlen részeket el kellett égetni.) Az előkészületek során a bárány minden csontját töretlenül kel­lett hagyni. Persze nem magá­ban ették a bárányt, hanem keserű füvekkel s az úgyneve­zett kharósettel, amolyan gyü­mölcs-kásával, (ez kb. a sava­nyúságnak felelhetett meg), s kovtásztalan kenyérrel. Azért kovásztalan, mert annak­idején, a szabaduláskor a lázas sietség miatt már nem volt idő arra, hogy a tészta megkelésé- re várjanak. Az étkezésnek különben a külsőségei is az akkori helyzetre céloztak: út­ra készen, bottal a kézben, fel­övezve, fölsarúzott lábbal, sietve kellett elfogyasztani ar említett ételeket, borral. A szertartás azzal kezdődött hogy a családfő megmosta ke zét, majd hálaimát mondott s megáldotta az ételeket s a bort. Aztán megszabott rend szerint ették az ételeket s it­ták a bort. Közben felolvasták a szabadulás történetét, ami­hez — esetleg valamelyik fia­talabb részvevő kérdésére — a családfő magyarázatot fű­zött. (így formailag nem volt szokatlan, hogy Jézus értel­mezte az utolsó vacsorát, csu­pán annak tartalma volt me­rőben újszerű.) Az ún. hallél- zsoltárokat Is elénekelték. (Zsolt. 112. és 113. V. ö.: Di­cséretet énekelvén kimenének az Olajfák hegyére.“) Az egész ünnep ideje alatt egyébként minden kovászosat ki kellett takarítani a házból, mint a tisztátalanság jelképét. Hiszen az egész ünnep jelentősége Isten meg akarja tisztítani né­pét, hogy szolgálatára alkal­massá tegye. Bodrog Miklós Miért béküljünk meg, talán haragszik ránk az Isten? Hát éppenséggel van oka a harag­ra. Az emberiség minden enge­detlensége, iránta való hitet­lensége és közömbössége, kü­lönböző bűnök elkövetése, az Isten helyett teremtett tárgyak imádása és az azokban való bizakodás: mind-mind ma­gunkra vonta Isten haragját. Az Ö haragjával pedig a bün­tetés járt volna együtt és nem is akármilyen. Isten szentsé­gével nem fér össze a bűn és a hitetlenség. Az Istent elha­gyó ember-világ egy szót sem szólhatna, ha Isten avval bün­tetné, hogy hagyja a maga vá­lasztotta sorsában, az Isten- nélküliség állapotában. Már csak azért sem, mert ha Jézus Krisztus nem lett volna, akkor is Isten számtalan jelét adta megbocsátó, a bűnös világot megújítani, vele kibékülni akaró kegyelmének. Igazán nem lett ~volna csoda, ha eny- nyi kudarcos próbálkozás után j Isten véglegesen hátat fordít j az egész általa teremtett világ­nak. Ha ez így van. — már pedig igy van —, akkor látjuk, mennyire aktuális az apostol felhívása: Béküljetek meg az Istennel. Persze, mindjárt hozzátehetjük ehhez a felszó­XVIII. századi művész fafaragása lításhoz a magunk mondani­valóját — és joggal: Mintha az olyan könnyű volna! Ki­békíteni azt a haragos Istent, akit annyiszor és oly nagyon megbántott már ez a világ; nem könnyű dolog! Általában nem könnyű dolog békülni. összeveszni és meg­bántani a másikat: hamar megy, mert azt az indulat dik­tálja, nem kell hozzá semmi megfontolás, mérlegelés, sőt felejtés sem. De a kibékülés­hez mindez kell. Sőt kell hoz­zá alázat is és a két haragos félnek közös békülési szándé­ka és akarata. Legtöbbször kell hozzá még egy harmadik is, aki a békéltetés szolgálatát végzi és egymásba teszi a két haragos fél „békejobbját”. Tapasztaljuk, hogy ember és ember között is milyen ne­héz a kibékülés. Testvérek, jóbarátok haragszanak meg egymásra egy életre és lesznek halálos ellenséggé, talán kis semmiség miatt. Milyen nehéz le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk. Akiket vele feszí­tettek meg, azok is szidalmazták őt. Mikor pedig hat óra lett, sötét­ség támadt az egész földön kilenc óráig. És kilenc órakor Jézus hangosan így kiáltott: Élői, Élői, lama sabaktani? — ami lefordít­va annyi mint: Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? Mikor ezt az ott állók közül né­melyek meghallották, Így szól­tak: Imé, Illést hívja. Egy ember pedig odafutott, megtöltött egy szivacsot ecettel és azt nádszálra tűzve, inni adott neki és ezt mondta: Hagyjátok! lássuk, va­jon eljön-e Illés, hogy levegye öt? Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét. Es a templom kárpitja felülről az aljáig ketté­hasadt. Mikor pedig a vele szem­ben álló százados látta, hogy ek­ként lehelte ki lelkét, fgv szólt: Bizony en az ember Isten Fia volt! (Márk 15,22—39.) Ebből a megdöbbentően sötét nagypénteki jelenetből két kiáltás zúg bele a világba. Fájdalmasan hangzik ugyan ez is, mégis örömhírré lesz Isten népe számára. Az első kiáltás (34 v.) arról beszél, hogy a szenvedő Jézus teljes nyomorúságában, embertől és Istentől való tökéletes el- hagyatottságában is Isten Fia marad! „Én Istenem!” — ezt csak Ű mondhatja el, aki magára vett ugyan minden bűnt, de akiben semmi bún nem találtatott. Aki most is csak az Atyára néz, még most is Istenének tudja, s egyedül Néki en­gedelmeskedik. Ö valóban Izrael Királya, vagyis az, akit Isten felkent, Szent Leikével betöltött, a Messiás-Krisztus — ha csúfságként írták is a keresztre, s így gúnyolták őt papi fe jedelmek és írástudók. S ö az, aki másokat megtartott, aki szabadulást hozott bűntől, haláltól és ördögtől — ha gúny­ként hányja is ezt a szemére a bámész sokaság. Jézus Isten Fia még itt a kereszten is és ezért számunkra csak a megfeszített Krisztus által van út az Atyához! A másik kiáltás (37 v.) szavakban ki nem fejezhető ugyan, Márk sem írja le tartalmát, de hangossága, ereje annál be­szédesebb! Még a kivégző osztagok vezetőjét, a római száza­dost is megdöbbenti! (39 v.) Ez a hangos kiáltás ugyanis azt mutatja, hogy Jézus nem úgy hal meg, mint mások, nem lassú kínlódással, fokozatosan elgyengülve, erejét mindjobban el­veszítve. Néki van még ereje kiáltani! Hangos kiáltással leheli ki lelkét! Valósággal Ö határozza meg saját halála pillanatát! Vagyis szabadon hal meg, önakaratból! Nagyobb dolgok történnek tehát itt a Golgotán, mint amit vaksi szemünkkel látunk. Nem csupán emberi ítélet végre­hajtása. s nem emberi „igazságszolgáltatás” folyik. Hanem az Atyának engedelmes Jézus áldozza fel magát szabadon, ön­ként. Itt tehát áldozatról van szó. Krisztus önkéntes, szent áldozatáról. Odaáldozza magát másokért: a bűnösökért, az emberiségért. Ez bizony a valóság: miattunk, érettünk és he­lyettünk hal meg Jézus, hogy nékünk életünk legyen. Két kiáltás hangzik a keresztről. Ám a halálba menő Krisz­tus kiáltásai győzelmi híradások és örömhírt jelentenek: örömhírt azoknak, akik hisznek Benne. Krisztus elhordozta Isten haragját, békességet és üdvösséget szerzett nekünk. Nagypéntek sötét, szomorú gyásza örömmé válik Isten hivő népe számára Bencze Imre N APROL-N APR A HÉTFŐ: — Hős. 2, 22. — Jézus Krisztusban Isten magáévá fogadja a megtisztított bűnösöket. KEDD: — Zsolt. 127, 2. — Isten gondviselésének nem a mi fáradozásunk az alapja, hanem az ő szeretete. SZERDA: — 4. Móz. 14, 21. — Élő Űr Jézusunk van, aki­nek dicsősége nyilvánvaló a hívő ember előtt. CSÜTÖRTÖK: — Zsolt. 90, 14. — Az Űrnak minden csele­kedete kegyelem. PÉNTEK: — 5. Móz. 10, 19. — A felebaráti szeretet nem válogat az emberekben és nemcsak a közelállókat szereti, ha­nem minden embert, tekintet nélkül fajra, színre és vallásra. SZOMBAT: — Zsolt. 66, 16. — Isten megtapasztalt szere- tetéről a keresztyén ember nem tud hallgatni, hanem arról tesz bizonyságot egész életével, szavával, cselekedetével. Magyar protestáns teológiai professzor a bonni egyetemen Január és február havában a bonni egyetem evangélikus teológiai fakultásának meghí­vására dr. Pákozdy László Márton debreceni teológiai professzor vendég-előadásokat tartott a bonni egyetemen. Előadásaiban az Ószövetség magyarázatának alap- és ha­tárkérdéseivel foglalkozott. Minden előadását megbeszélés és vita követte. Ott-tartózko- dása alkalmat adott arra is, hogy lelkészi konferenciák vagy egyházi vezetőségek előtt előadást tartson a magyar pro­testantizmus múltjáról és je­lenéről. Ilyen előadásokat tar­tott pl. Düsseldorfban, Hamm- ban, Dortmundban, Herborn- ban és Frankfurtban. Szabad idejében a számos meghívás közül még eleget tu­dott tenni a heidelbergi, er- langeni egyetem és a wupper- tal-elberfeldi teológiai főiskola meghívásának. Ezeken a nagy­hírű akadémiákon előadásai­nak a tárgya a következő volt: Az Ószövetség jelentő­sége a keresztyén etikában. Bonni egyetemi előadásai befejezésekéoen az egyetemen a nagy nyilvánosság számára is tartott egy előadást „A ma­gyar evangéliomi egyházak a múltban és a jelenben” címen. Az előadás után a szenátus dísztermében búcsúfogadást tartottak a tiszteletére, ame­lyen a tudományos és állami élet számos előkelősége vett részt. Pákozdy László professzort fenti útjára elkísérte felesége is. Utazásai során sok német egyházi vezetővel találkozott és elmélyítette a két ország protestantizmusa közötti kap­csolatokat. Nyugatnémetor­szági tartózkodása után né­hány napot Berlinben és a Német Demokratikus Köztár­saságban is töltött. Rendkívül örülünk annak, hogy nyugatnémetországi egye­tem tisztelt meg meghívásá­val olyan professzort, akinek termékeny teológiai munkás­sága és egyértelmű politikai magatartása általánosan is­mert. Ebben a meghívásban elsősorban a magyar protes­táns teológiai munka megbe­csülését látjuk. Reméljük, hogy a jövőben ilyen vonatko­zásban is lesznek külföldi kap­csolataink és kicserélhetjük véleményünket haladó nyu­gati barátainkkal. A Béküljetek meg az Istennel! Miért béküljünk meg, talán a kibékülés. Mindkettő a má-

Next

/
Thumbnails
Contents