Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-03-29 / 13. szám

A húsvéti vacsora és a kereszt

a kortörténet fényében

Saarisalo

bibliai szókönyvéből

A ZSIDÓK HÜSVÉTJA Ni- | szán hónap 14-én volt és előző este kezdődött, amikor három \ csillag láthatóvá lett az égen. Ugyanez a három csillag jelezte a végét is. Az előestén gyertya fényénél átkutattak minden zugot kovászt keresve, amelyet az ünnepekre minden otthonból teljesen kitiltották. (V. ö. 1. Kor 5,7—8.) Ezt megelőzően nagytakarítás volt. A szobák falát fehérre meszelték és minden limlomot elégettek.

Jézus idejében az ünnep előtti reggelen a templom meghatározott helyén két hálaáldozati kenyeret tettek le, melyek közül az egyiket egy órával dél előtt elvettek annak jeléül, hogy attól kezdve tilos volt kovászos kenyér fogyasztása. A másikat este távolították el annak jeléül, hdgy elérkezett az ideje minden kovász megsemmisítésének, ősi zsidó rendelkezés szerint a páska bárányt ezen az estén éjfél előtt kell elfogyasztani s reggeltől addig böjtölni kell.

AZ ÜNNEPI VACSORA lefolytatásához szükség volt három kovásztalan kenyérre, keserű növényekre, annyi borra, amennyi elég ahhoz, hogy négy poharat pirosra fessen (ami kétharmad vizet jelentett), valamint a templomban pontosan megvizsgált és levágott bárányra.

Jézus számára a megjelölt szobában mindez elő volt készítve. Iskariotes Júdás az előző napon megvette a bárányt. János és Péter mentek a templomba elintézni az áldozatot, amelyhez a bárány vérét kieresztették, zsírját lefejtették, majd a száján át keresztbeszúrva gránátalmafa-nyárson parázson megsütötték. Az ünnepi lámpák is el voltak készítve. Minderre szükség volt a Jézus korabeli húsvéti vacsorán, amelyen legalább tízen kellett részt vegyenek. A Ni- szan hónap 15-ét kezdő éjszakán a pap a templomban elégette a megölt húsvéti bárány zsírját s a vért az oltárra öntötték. (2. Krón. 30,16, 35,11.)

A zsidó irodalom világosságot derít arra, hogyan tartotta a húsvéti vacsorát tanító a tanítványaival. A tanító volt az ünnep vezetője, akinek a nevében áldozták fel a bárányt. Jézus utolsó húsvéti báránya tudvalevőleg az ő egyetlen áldozata volt, mert bár más húsvéti ünnepeken is fent volt Jeruzsálemben, akkor azonban másnak a vendége volt s így nem áldozott a maga nevében.

AZ ÜNNEPI ASZTAL hosz- szú volt és alacsony, harmadrészében csupasz, kétharmad részében terített. Az ételek a csupasz részen voltak, ahol a szolgáló könnyen hozzáfért, hogy váltson, vagy pótoljon. A részvevők elnyúlt pihenőhelyzetben helyezkedtek el az asztal leterített része körül, bal könyökre támaszkodva, karjuk alatt vánkossal, lábukat az asztaltól ellenkezően elnyújtva. A tanító osztotta az ételt, a boros korsó pedig körüljárt.

Az ünnep kezdéseként a tanító vette kezébe a közös kely- het s két áldást mondott. Majd szertartásszerű mosdást végzett. Valószínűleg Jézus ekkor mosta meg tanítványai lábát.

Ezután hozták az ételt az asztalra. A tanító vette a keserű növényeket, meghintette sós és ecetes vízzel, megáldotta, vett belőle magának és adott tanítványainak. Ezután vett egyet a kovásztalan kenyerekből, megtörte, felét félretette az étkezés végére,- felét pedig felemelve így szólt: „Ez az a kenyér, amelyet atyáink Egyiptom földjén ettek. Mindenki, aki éhes, jöjjön enni, mindenki, aki szükségét érzi, jöjjön húsvétot tartani.“ Ezután következett a második kehely, amikor az együttes legfiatalabb tagja az ünnep jelentését kérdezte meg: „miért különbözik ez az este a többi estétől?” Válaszul teljes magyarázatként elhangzott 2. Móz. 12,27, 13,8, 5. Móz 6,21— 25. Erre a két zsoltárt ún. Hal- lél-zsoltárokat énekelték el, — a 113. és 114. zsoltárt —, amiket imádság követett.

Az étkezés második részének elején általános kézmosás volt, amit Jézus valószínűleg nem gyakorolt, hiszen őt egyébként is vádolták, hogy mellőzi a szertartásszerű mosdásokat. Ezután kenyereit, harosetet, keserű növényt s egy darab húst ettek megmórtva. Valószínűleg ez volt az, amit Jézus megmántva Júdásnak adott. Ezt kapta ő elsőnek, mivel a legjobb helyen, Jézus balján volt. Jobbra a patkóalak fejénél volt Jézus helye, Péter pedig az asztal másik oldalán, vele szemben volt, a csoport másik végién. Júdás és Jézus szavai az árulásról valószínűleg súgva terjedt tovább, mert más nem hallhatta, csak János, aki figyelte a halk szóváltást. Júdás akikor elment, a hosszú étkezésnek így szinte még az elején. Az étkezés vé- gefelé megtöltötték a harmadik kelyhet, a „hálaadás kely- hét“, amelyről Pál beszél. (1. Kor. 10,16.) Ezit az elnevezést az itt elmondott áldásról kapta. Jézus kétségtelenül ehhez fűzte a szent vacsora szerzését. Az étkezés elején félretett fél kenyérkét rendszerint a végén ették meg. Jézus is így tett: „ez az én testem.““ A szokás ősi, de a jelentése s a szavak újak. Ősi szokás szerint még egy negyedik kelyhet is kiittak s ekkor énekeltek a Hallél-énekből, a 115—118.

zsoltárokból. Végül hálaadó éneket énekelve, a 136. zsoltárt, kimentek a holdfényes estén a Kidron-völgyén túli Olajfák hegyére, a Getsemá- néba.

*

A KERESZTREFESZÍTÉS a régi időkben a legkegyetlenebb s egyben a legszégyenteljesebb módja volt a halálbüntetésnek. A főniciaiaktól és karthagóiak- tól került a görögökhöz és rómaiakhoz. Ez útóbbiak általában rabszolgák, rablógyilkosok és lázadók büntetésére alkalmazták, de római állampolgárt nem sújtottak vele. Kereszt (latinul: crux, görögül: stauros) szégyen- vagy kínzócölöpöt jelent. A formája változó volt. Jézus keresztrefeszí- tésénél kétségtelenül négyágú keresztet használtak, amely két egymást merőlegesen keresztező gerendából állott. A rövid felső szárára római szokás szerint táblát erősítettek, amelyre a halálos ítélet okát írták.

Mi a helyes és mi a helytelen úrvacs árazásunkban?

Az elítélt maga kellett vigye a keresztjét. (Ján. 19.17.) Az elítéltnek kábító ital (mirhával kevert bor) nyújtásba a kereszt- refeszítés helyén, (Mk. 15,23) különösen a zsidóknál volt volt szokásban,- amely valószínűleg Péld. 31,6 versén alapult. Jézus ezzel nem élt, mivel teljes öntudattal akart szenvedni és meghalni. Az elítéltet megfosztották ruháitól, létra segítségével felemelték s kötéllel erősen odakötözték. Ezután karját a keresztgerendára nyújtották s a kezét szögekkel odaszögezték. Gyakran a lábfejeket is átszögezték s így erősítették a fához. Ebben a helyzetben, a test felfeszítve mozdíthatatlanul, kitéve a tűző napnak s a?: emésztő szonjn jóságnak, szörnyű gyötrelmeknek, amit a fejben és szívben lüktető vér okozott, haltak a keresztrefeszítettek lassú, kínos halált. Szenvedésük általában 12—24 óráig tartott, olykor tovább is. A Megváltó szenvedéséhez erős szél, sirokkó is járult. Fel van jegyezve a Bibliában, hogy a nap elsötétült. Gyakran vitatják, hogy húsvétkor, telihold idején nem történhet napfogyatkozás. De az, aki ismeri a keleti nyári sirokkó porfelhőit, az jól tudja, hogy olykor a napot is elsötétíti. Jézust magát is gyötörte a sirokkós napok jellegzetes szomjúsága annyira, hogy inni kért, mielőtt hangos szóval elkiáltotta volna megváltói munkájának döntő szavát: „Elvégeztetett!“

Koren Emil

NAGYCSÜTÖRTÖKÖN Jézus öszegyűjtötte tanítványait és együtt töltötte velük utolsó szabad estéjét, együtt vacsoráztak és azon az estén szerezte az úrvacsorát.

Az úrvacsora a bűnbocsánat szentsége.

Az a bűnös ember térdel az oltár elé, aki bűnbánatáról őszinte szívvel tesz vallomást, mint Dávid a megrázó 51. zsoltárban, vagy Pál a Timoteus- hoz írt első levélben. „A bűnösök között első vagyok én”, és aki bizakodik Isten igéjében és ígéreteiben, ahogyan Jé- zús hirdette, mint Máté 9,2. versben: „Bízzál fiam, megbocsáttattak a te bűneid”. A szentségben mindig Isten cselekszik, újjá teremt, új életet ad anélkül, hogy az ember megérdemelné, mindig Jézus áldozatáért, amelyet a kereszten hozott.

AZ ÚRVACSORA szentségének vételére a konfirmáció készít elő, attól kezdve minden komoly keresztyén ember idönkint, rendszeresen veszi bűnei bocsánatára, belső, Istennel való békességére. Az ige szerint az úrvacsora szentségében Jézus Krisztus valóságosan, testileg jelen van, ahogyan ő az utolsó vacsorán mondotta: „Ez az én testem”... „ez az Újszövetség az én véremben”. Értelemmel nem fogható fel, nem is magyarázható, az igének hisszük el, Jézus szavainak. Pál apostol ezért figyelmeztet bennünket arra, hogy az, aki méltatlanul veszi Krisztus testét és issza a poharat, ítéletet eszik és iszik magának. (1 Kor 11,27—32.)

Éppen ennek érdekében vegyük számba azt, ami helyes és ami ítélet alá esik, ami helytelen az úrvacsora vételekor.

NEM HELYES, ha az úrvacsorát bizonyos időponthoz kötjük. Vannak, akik csak nagy ünnepen, különösen nagypénteken, vagy karácsonykor járulnak a bűnbocsánat szentségéhez. Az a helyes, ha akkor tesszük ezt, amikor lelkiállapotunk, megtisztulásra való vágyódásunk vezet az oltár elé. Ez azt is jelenti, hogy évente többször vizsgáljuk meg magunkat és keressük azt az erőt, amely az úrvacsorában található. Évente nem egyszer, hanem többször vegyünk úrvacsorát, hiszen erre most már legtöbb gyülekezetben van lehetőség, szinte minden vasárnap délelőtt, sőt este is.

NEM HELYES, ha készülődés nélkül, megszokásból veszünk úrvacsorát, gyakran magunkra véve a kegyes bűnbánó álarcát belső töredelem nélkül. Helyes, ha mindig előkészülünk rá, igetanulmányozással, az énekeskönyv vagy imádságoskönyv imádságainak olvasásával, tehát magunk, magatartásunk, bűneink felmérésével. Itt nem szabad tág

lelkiismeretűnek lennünk, mert a bűn, akárki ellen követjük el, legyen az Isten, családtag, vagy ellenség, mindig bűn marad.

NEM HELYES, ha titokban veszünk úrvacsorát és családunk tagjai erről semmit sem tudnak. Helyes, ha minden alkalommal bocsánatot kérünk tőlük, sőt mindenkitől, akiről tudjuk, hogy ellene, akarva vagy akaratlanul, vétkeztünk, Né mondjuk, hogy kezdje el ő, mert ő a hibás, hanem legyünk elsők az áldozatban.

NEM HELYES, ha az úrvacsoravételnél előre sietünk, sőt tolakszunk, különösen jeles ünnepkor, nagy gyülekezetben, amikor talán több százan akarnak az oltárhoz jutni. Helyes, ha magatartásunk finom, csendes és testvéri, tehát méltó ahhoz, ami vár reánk és méltó a templomi környezethez.

NEM HELYES, ha az úrvacsoravétel után azonnal kimegyünk a templomból, mert vár az ebéd, vagy a társaság, vagy még valami elintéznivalónk van, mert ezzel lebecsüljük a szentséget és megbotránkoztatunk másokat is. Helyes, ha

olyankor veszünk úrvacsorát, amikor időt tudunk reá szánni, amikor kezdettől mindvégig együtt maradunk a gyülekezet testvéri közösségében.

NEM HELYES, ha úrvacsoravétel után a padban várakozva jobbra-balra nézegetünk, hogy még mi történik. Helyes, ha bekapcsolódunk a gyülekezet éneklésébe és továbbra is magunkban elmélyedünk.

NEM HELYES, ha nőtestvéreink élénken és erősen kifestett szájjal vesznek úrvacsorát (hányszor esik a kehelybe letört rúzsdarab!). Helyes, ha ilyenkor mérséklik a divatszokásokat és külsőleg is kifejezik azt, hogy nem valami társadalmi látványosságra mennek, hanem Isten szent színe elé.

NEM HELYES - mint egyes gyülekezetekben talán ma is szokás —, hogy az úrvacsorái istentisztelet után gyülekezeti vezetők és tagok sörözni vagy bármilyen más összejövetelre mennek, ahol egy-kettőre elfelejtik, honnan jöttek. A családból a családhoz menjünk, a gyülekezetből az otthonunkba és ott váljék először nyilvánvalóvá, hogy új életet szeretnénk élni.

MINDEHHEZ még egyet tegyünk hozzá. A modern élet magával hozza, hogy esetleg csak este tudunk úrvacsorát venni. Ilyenkor nehézségekbe ütközik a régi szokás, a böjtölés megtartása. De ha vasárnap reggel történik is ez, akkor sem a testi böjt a döntő, hanem a lelki. Senki ne tekintse érdemnek, ha böjtöl. Gondoljunk az utolsó vacsorára, egyben az első úrvacsorára, ahol az étkezéshez kapcsolódik az úrvacsora. Vagy a jeruzsálemi gyülekezetre, ahol szeretetvendégség (agapé)

előzte meg a szentség véteiév.

Jézus Krisztus oltára mindenkit vár, ezen a Nagybé- ton is.

Várady Lajos

Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte anyám. És reggel már adott. Az aranya besugarazta a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen.

Még hétfőn is jutott belőle.

És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze, olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt, olyan egyszerű, mint falum.

És mégis úgy megnőtt azóta, mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából megérzem néha jószagát: a tűzhely tájáról elindul s betölt szívet, betölt szobát.

I Lelki kenyér inségidökben, verőfényes vigasztalás ...

Pedig tudom: a keze föld már, És nincsen több keddi kalács.

Aprily Lajos

Lengyelország

Karol Kotula lengyel püspök február végén betöltvén 75. életévét, a lengyelországi evangélikus egyház új lelkészelöljárót választ. Az illetékes állami tényezők hozzájárulásával a synodusnak az Egyház Legfelsőbb Tanácsa három jelöltet ajánlott. Ezek: dr. Andrej Wantula teológiai tanár, dr. Waldemar Gatspary, a Synodus elnöke, és dr. Waldemar Preiss szenior, az Egyház Legfelsőbb Tanácsának tagja.

AZ ÉGŐÁLDOZAT

ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÓ GYULA

VII.

A másfajta „látogatókról“, akik időnként váratlanul be-beállítottak, már egyszer beszámoltam. Ha ez&k megjelentek, vevőim meg- némultak s csak annyit beszéltek, amennyi feltétlenül szükséges volt. Akadtak azonban olyan napok, amikor nem jött ellenőrzés s ilyenkor szóba elegyedtek velem. Nem kértem őket erre, de nem is tettem magamat süketnek. Tudtam: szükségük van valakire, aki meghallgatja őket. Akkor is, ha nem tud segíteni.

Valahogy ilyenformán kezdődött. S akkor jött az a dolog a csomagolópapírral. M-né — bocsásson meg, még ma is emlékezem a nevére, de most is csak a kezdőbetűt írom ki, akkoriban kénytelenek voltunk ilyen rövidítéseket használni — szóval M.-né péntek esti vevőim között egyike volt a legelőkelőbbeknek, s egyúttal a legtartózkodóbbdknalk is — ha ez a kifejezés itt helyén való. Amikor a többiek már szinte bizalmasak voltak hozzám, ő továbbra is tartózkodó maradt, csak annyit beszélt, amennyi feltétlenül szükséges volt. Egy napon azután egészen váratlanul hozzámfordult. „A sógornőm csak később tud ma jönni” — mondta. „Az én részemet is ö viszi el. Kérem, legyen szíves félretenni és” — itt habozott egy pillanatra — „és csomagolja bele ebbe a papírba,” s ezzel előhúzott a táskájából egy darab csomagólópapi- rost. Már épp mondani akartam, hogy hagyja csak, hiszen papírunk akad még a háznál, amikor újra mondta: „kérem!” s ezt olyan hangsúllyal tette, hogy bólintottam s átvettem a papírt. A sógornő azután nem jött el aznan, s mikor a papírdarabot üzletzáráskor még ott találtam, kezembe vettem, hogy a csomagot elkészítsem. Akikor láttam,

hogy pár szó írás áll rajta: „Sigit elvitték, Theresienstadt, XVII. Block címre írhatsz neki. Üdvözöl M.”

Nem kis nyugtalansággal vártam a következő pénteket. A sógornő eljött. Nagyon résen kellett lennem, mert ezen a napon ott voltak az ellenőrök s úgy éreztem, hogy figyelnek. Az ember megérzi az ilyesmit. Felhasználtam a pillanatot, amikor a két SS épp egymással beszélgetett s így szóltam az asszonyhoz: „A sógornője legutóbb itt hagyta az adagját s megkért, hogy adjam át önnek. Ha ma nem jön el, talán odaadnám az ő részét is.” S közben a torkomban dobogott a szívem — csak most észre ne vegyenek bennünket! „M-nének nincs többé szüksége a részére“, mondta a sógornő gyorsan s közben egy 'kis mozdulatot tett a kezével a nyaka felé, amit rögtön megértettem. Ilyen jelékkel érinkeztünk egymással akkoriban. Most már tudtam, mi történt: M-né férjét elhurcolták, a nővérével így tudatta ezt a felesége s azután véget vetett az életének- Vajon az ellenőrök nem vették észre ezt a kis kézmozdulatot? Hála Istennek, nem vettek észre semmit! Már indultak is kifelé, közben a szokott módon elköszönnék: „Vesz- szén Júda“ és „Heil Hitler!“

Most jut eszembe, milyen különös volt, hogy vevőim egymás között is alig beszéltek, mintha nem bízhattak volna egymásban. S

valóban, volt egy idő, amikor azt !kellett gondolnom, hogy a rabbi elhurcoltatásában közülük is része volt valakinek. Igen, kedves Doktor Űr, innen a pult mögül akkoriban csakugyan bele lehetett látni a világba, ahol minden lehetséges, a legjobb és a leggonoszabb dolog is. Ehrenreich doktor, a rabbi, bizonyosan szintén tudta ezt és azt, hogy nincsen biztonságban az övéi között sem. Persze akkor sem cselekedhetett másként, mint ahogyan cselékednie kellett.

Egy kis szünetet tartottam az írásban, a kezem már elfáradt. Az ablakhoz' léptem s közben eszembe jutottak a háborús éjszakák. Így álltunk akkor is a sötétben, az égre fülelve, nem jönnek-e repülőgépek az éjszakában. — Közben átolvastam, amit eddig írtam s aikkor láttam, hogy eddig még voltaképpen nem is írtam a rabbiról. Bocsássa meg, hogy ez az elbeszélés olyan kusza és zilált — persze az én számomra, az első pilanat- tól kezdve, ahogy leültem írni, Ehrenreich rabbi itt volt újra.

Mondtam már, hogy gondolkodóba ejtett, miért beszélnek még egymás között is olyan keveset. A rabbi először azzal tűnt fel nekem, hogy öt a legtöbben köszöntötték s néhány szót is váltottak vele. Egyébként nem jöttem volna rá, hogy ő a rabbi; ruházatában nem különbözött a többi idősebb férfiaktól. A szatyor, amit magával cipelt, legtöbbször tele volt már, mire ideért. Hét, vagy nyolc más ember bevásárlását intézte el ily érikor. Hogy milyen volt? Nos azt hiszem, — erre azonban csak később gondoltam, amikor kezdtem a bibliát megérteni;

ahogy Jeremiás könyvét olvastam, egyre bizonyosabb lettem benne — azt hiszem ilyen lehetett Jeremiás próféta. Legtöbbször pont 6- kor lépett be az üzletbe. Egyszer úgy esett, hogy a Pétertemplom harangja — akkoriban már csak egy harang volt a toronyban — éppen aikkor szólalt meg s a harangszó u. egy pillanatra csend támadt. A re? ’'' e fennhangon egy szót mondott. Hallottam a szót, de nem értettem meg. Később megtanultam ezéket a szavakat. Azt mondotta, hogy „Sálom“ — békesség — se szóra, akik az üzletben voltak elcsendesedtek. Akkor újra megszólalt s megéreztem: ez most imádság, vagy talán bibliai ige s ez mindenkihez szól; most itt van a zsinagóga. Én is csendben maradtam, a kést is letettem kezemből. (Jaj, csak most ne jöjjenek a feketeruhásolk, gon- goltam magamban!) S akkor egyszerre észrevettem valakit, amint gonosz, álnak pillantással nézett a rabbira. Fiatal fickó volt, máskor ritkán láttam, az anyja szokott jönni bevásárolni... A kasszához lépett s a csendet durván megtörve hangosan mondta: „Mit fizetek?“ Halkan feleltem neki, 6 azonban hangos csörenéssel dobta a pénzt a tányérba s lármásan köszönve „Jó éjt“, kifordult az ajtón. A többiek oda se néztek, s az istentisztelet folyt tovább. S magamban azt gondoltam: szóval itt is így van — itt van a wiülekezet s ez aki elment már nincsen velük. S mily jó, hogy az SS-ek nem jöttek máma.

(Folytatjuk)

i

I