Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-03-22 / 12. szám
Beiktatták Szamosközi István püspököt (Folytatás az 1. oldalról) Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy Szamosközi István püspök urat harmadízben köszönthetem. Köszöntöttem őt pécsi lelkipásztori beiktatása alko.lmával, baranyai esperesi szolgálatába való beiktatása alkalmával és köszöntőm most, úgy, mint egyházkerületének, a püspökét. Most azt kérem tőle testvéri szívvel, hogy a püspöki székben is maradjon igehirdető, mint volt a pécsi református templom szószékén, maradjon továbbra a fratemitásnak olyan építője, mint volt a baranyai völgyekben és dombokon, és maradjon olyan pásztor egyházkerületében, amilyen volt az ő egyháziközségében és az ő egyházmegyéjében. Pécsett a Mecseknek a legmagasabb csúcsa a Misina. Magas hely és onnan messze lehet látni. Aki Pécsről jön, az megtanult messze látni. Ügy ismerem Szamosközi István püspök urat, mint aki tud messze látni. Kívánom: Isten ajándékozza meg olyan munkatársakkal, esperesekkel, felügyelőkkel, gyülekezetekkel, akik hisznek neki akkor, amikor ő messzilátását mondja, de a többiek talán még nem látják. A Mecsek oldalán már kivirágoztak a mandula- fák. Másutt még nem. Pécsett sok mindent előbb látunk, mint mások. Például a tavaszt is előbb látjuk, mint mások. Azt tapasztaltam Szamosközi Istvánnál, hogy ő sok mindent előbb is, gyorsabban is, meglát, mint sokan mások. Ajándékozzon neki Isten olyan munikaiársákat, akik hisznek neki, amikor előbb lát meg valamit, mint a lelkésztestvérek között mások. A testvéregyház nevében mondom, hogy szeretnénk jó testvérek lenni, együtt munkálkodva, szolgálva egyházunkat és ezt a drága magyar földet, amelytől nem lehet bennünket elszakítani, elválasztani. Belülről, spontán módon szeretnénk építeni azt az új magyar világot, amely a mi világunk, azt a hazát, amely a mi hazánk, ez a drága magyar föld. „Szólítsuk meg a ma emberét a maga helyzetében", — mondotta Krähling Dániel a Tolna-Baranyai Egyházmegye új esperese A 32 gyülekezetei számláló Tolna-Baranyai Egyházmegyétől tavaly a Déli Egyházkerület elkérte esperesét és püspökévé tette. A megüresedett esperesi tisztre az egyházmegye gyülekezeteinek presbitériumai szinte egyhangúan Krähling Dániel gyönki lelkészt választották meg. Március 6-án iktatta tisztébe az egyházmegye elnöksége Gyönkön, ahol 15 éve végez lelkészt szolgálatot. sót, vagy előkészítését igazolAz iktatás ünnepi közgyűlésén részt vett Káldy Zoltán püspök, a megyei' és községi hatóságok képviselői, a gyönki református lelkész és esperes, az egyházmegye lelkészei, gyülekezeteinek képviselői és a gyönki gyülekezet evangélikus népe. Krähling Dániel székfoglaló beszédének bevezetésében néhány elvi kérdéssel fogakozott, melyekben szolgálatának alapját kívánta nyilvánvalóvá tenni „Az előttem álló szolgálatok végzése közben“ — mondotta •— „Isten igéjéhez, mint zsinór- mértékhez akarok igazodni. Vallom azt, hogy egyházunk egyeli en erőforrása, vezetője és tanácsadója az élő Jézus Krisztus, ahogy a Szentlélek megvilágosítása nyomán Isten igéje elénk állítja, életre kelti és megtart Nála, Drága örökségnek tartom az ősöktől örökölt hitvallásokat, de tudom azt is, hogy a mi kérdéseink nincsenek benne mindenestül a hitvallásokban. Ilyen kérdésnek tekintem a háború és a béke kérdését. Amíg a háború valamiképpen odasorolható volt a Róma 13- ban szereplő rendet őrző és védelmező kard hatalma alá, addig helyet kapott a keresztyén etikáiban. De a háború a XX. században egyre inkább' elvesztette ezt a jellegét. Felelős nyugati emberek úgy beszéltek egy bekövetkezhető háborúról, mint amelyik egyre inkább hasonlít a fóregir- tásfhoz. Nincsen olyan elgondolható emberi cél, amelyik egy ilyen háború kirobbantáhatna.“ Az esperes a püspök munkatársa az egyházmegyében. Ezért kifejezte, hogy az egyházkerület püspökének jó és megbízható munkatársa szeretne lenni. Nemcsak az egyházmegyében, vagy a teológián eltöltött közös évek, hanem egyházunk helyzetének megítélésében és a kiút keresésében is többször nyert azonos nézet kapcsolja a püspök személyéhez és sok terhet hordozó felelős munkájához. Az esperes az egyházmegye lelkészeinek pásztora, ezért különös szeretettel kell fordulnia lelkésztestvéreihez. „Nem vagyunk egyformáik“ — mondotta. „Máskép látunk és ítélünk meg helyzeteket, de kell, hogy a gyülekezetünkért érzett felelősség egyformán hasson át mindnyájunkat. A pásztor nemcsak magáért féléi, hanem felel azért is, hóvá vezeti a rábízottakat.” Az esperes felelős az igehirdetésért. Egyházunk legfontosabb funkciója az ige hirdetése. Azért kell tanulnunk, hogy jól, hogy jobban prédikáljunk. Amennyiben rajtunk áll azon kell lennünk, hogy a gyülekezet észrevegye: az igehirdetésben történik valami — Isten megszólít. Abban a helyzetben szólít meg, amelyben vagyunk. Megmondja menynyire mélyen vagyunk a bűnben, rámutat sokszor megtapasztalt tehetetlenségünkre és megmondja azt is — és ez a döntő mondanivalója —, hogy Isten Jézus Krisztusban feltárta a szabadulás útját, Jézus Krisztusiban megmutatta szíve szeretetét. Ügy érzem, hogy a szeretet erejére most legnagyobb szüksége parasztságunknak van, amely egyházmegyénk népének legnagyobb százalékát teszi ki és amely ma a nagyüzemi gazdálkodás útjára lép. Hadd érezze elindulásában és további útja során is maga mellett a lelkipásztori szóban és a hirdetett igében Urunk szeretetének erejét és megsegítő kegyelmét. Meggyőződésem, hogy egyházunk szocialista falvainkban is megtalálja módját annak, hogy hirdesse az élő Jézus Krisztust, és tudom azt is, hogy az új társadalomnak is szüksége lesz a hívő keresztyén 'ember becsületes munkájára, megbízhatóságára, szerétéiből fakadó szolgálatkészségére és a közös vagyon hűséges kezelésére. Egyházunknak itt drága mondanivalója van és minket terhel a felelősség, ha elmulasztjuk a kínálkozó alkalmakat. Szólítsuk meg a ma emberét, a maga helyzetében. Akkor prédikálunk jól, ha valóban feleletet kap és eléri őt az ige. Befejezésül az esperes felelősségéről szólt az egyház anyagi ügyei tekintetében. Rámutatott a központi aiiap jelentőségére és eredményeire. HIBAIGAZÍTÁS. Lapunk március 15-i számában az Evangélikus Figyelő című cikk első mondatába sajtóhiba került. A mondat helyesen így szól: Március 8-án országszerte, sőt a demokratikus országokban világszerte megtartották az immár hagyományos Nemzetközi Nőnapot, Beiktatták a pécsi gyülekezet íj lelkipásztorát: Báliké Zsitánt Március 15-én, vasárnap ünnepi istentisztelet és közgyűlés keretében iktatta be a pécsi gyülekezet megválasztott lelkészét, Balikó Zoltánt, Káldy Zoltán püspök. Beiktató prédikációjában az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 20. részének 28. verse alapján hirdette Isten üzenetét. „Ezt a pécsi gyülekezetei is Isten szerzetté Szent Fiának vérével, drága áron. Istennek erről a nagy, döntő tettéről emlékezünk meg most. Minden egyéb ebből következik. Ezért állhat be most a barázdába a gyülekezet új pásztora: mert van Istentől szerzett egyház, amelyben élhetünk és szolgálhatunk. Abban a hitben vagyunk most együtt, hogy a Szentlélek Úristen maga rendelt ennek a gyülekezetnek új szolgát. Most és ezután is mindig ebben a hitben nézünk reá. A lelkipásztor feladata a nyáj legeltetése: az ige hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása. Ebből a szolgálatból árad bele Isten ereje a gyülekezetbe. Csak meg keli találni mindig azt a szót, ami a ma emberéhez szól, ami az'élet egész területén eligazítja. Olyan igehirdetésre van a gyülekezetnek szüksége, amit aprópénzre lehet váltani; a munkahelyen, a hivatalban, a bányákban, a földeken, mindenütt, ahol építik az új magyar életet. Ma, március 15-én különös nyomatékkai kell hangsúlyozni: nekünk, mai magyar embereknek olyan segítő igehirdetés kell, amely ennek a mi népünknek ad helyes indítást. Viselj gondot magadra, mondja az ige. A lelkész is bűnös ember. Bűneit, gyarlóságát az emberek felnagyítják. Ez is nehezíti sokszor szolgálatát. Imádkozzunk most azért, hogy a gyülekezet új lelkésze naponként megtisztuljon az igében és a gyülekezet mindig újra megbocsátó szeretettel tudja magához ölelni és az igét tőle elfogadni.” A beiktatás egyszerű szertartásában különös hangsúllyal hangzik a mondat: „Átadom neked ezt a gyülekezetét.“ Nemcsak a püspök mondja a lelkésznek, hanem az előd utódjának. Balikó Zoltán a böjt 5. vasárnapjára előírt szeintlecke János 11, 47—54. alapján mondotta el prédikációját. Az egyház prófétai szolgálatáról szólt, amelyet csak akkor tud elvégezni, ha Isten ajándékozza neki a prófétaság lelkét Isten üzenetének úgy kell elhangzania, hogy beleszóljon mindennapi életünk dolgaiba. Csak prófétai látással tudunk korszerűen —1 éppen mert az örök igét hirdetjük — prédikálni. Jézus Krisztus személyében és evangéliumában eggyé vált az idő és az örökkévalóság. Az örökkévalóság fényében kell megérteni, hogy mit jelent Isten népéinek élni és szolgálni a mában. A prófétai igehirdetésben mindig egyszerre van szó az egyházról és az egész világról. A kettő között nem szabad éles határt vonni. Jézus Krisztus azért adta oda. életét, hogy senki el ne vesszen, és ez nemcsak Izrael népére vonatkozik, hanem minden idők minden emberére. Isten az egyházon keresztül az egész világ felé nyújtja ki kezét Tárt ajtó legyen az egyház, hogy Isten kereső szerető te megtalálhasson mindenkit. Az istentisztelet után ünne- pi közgyűlés volt, amelyen Szilágyi Béla egyházközségi felügyelő a gyülekezet nevében, Káldy Zoltán püspök a Déli Evangélikus egyházkerület nevében köszöntötte Balikó Zoltánt. „A püspöknek szolgálatában munkatársakra van szüksége, minden szívre és minden fejre, amely érti az egyház mai kérdéseit. A pécsi lelkésznek gyülekezeti szolgálata körén túl részt kell vennie és felelősséget kell vállalnia a közegyház ügyeiben is. Sok lelkész nem lát túl a maga gyülekezetének kerítéséin és ez helytelen. Hiszem, (hogy a pécsi gyülekezet új lelkésze jó segítségem lesz az országos munkában is.“ A tolna—baranyai egyházmegye lelkészei és gyüleke'-e- tei nevében Allinger János hidasi lelkész, a Sajtóosztály neve nen Groó Gyula ügyvivő lelkész, a református egyház- község nevében Szabó László lelkipásztor, az izraelita hitközség nevében dr. Schweitzer József főrabbi köszöntötte az új lelkészt, akitől a diósgyőri egyházközség nevében Lázár József felügyelő vett búcsút tíz éves ottani szolgálatára visszaemlékezve. D. dr. Vető Laics püspök, Mekis Adárn esperes, Darányi Lajos református püspök és sokan mások táviratban köszöntötték a beiktatott lelkészt. Káldy Zoltán püspök elbúcsúzott a pécsi gyülekezettől Március 14-én, szombaton este zsúfolásig megtelt a pécsi evangélikus gyülekezet temploma. Ürvacsorai istentisztelet keretében búcsúzott egymástól a gyülekezet és volt pásztora, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke és a Bu- dapest-Deák téri egyházközség lelkésze, Káldy Zoltán. A püspök akarta így, akinek teológiájában gyakran hangoztatott sarkallatos lutheri tétel: az ige és a szentségek . egyháza vagyunk. Van-e méltóbb alkalma és helye a búcsúvétel- nék azok számára, akiket a szeretet, hűség és megbecsülés és az egy Urban való közös hit kötelékei fűztek össze 17 esztendei lelkészi szolgálatban, mint az asztal, amit a tanítványaitól búcsúzó Űr terített meg egykor és először az övéi számára. Ez a búcsú nem elválaszt, hanem még jobban összeköt. Erről beszélt úrvacsorái prédikációjában' János evangéliuma 15. részének 7. verse alapján a püspök. „Maradjatok én- bennem, ezt üzeni mindnyájunknak Jézus Krisztus •— mmadjatok meg az Isten igéjében, maradjon meg Isten igéje bennünk. Akkor amit csak kérünk, megadja nekünk az Egyház Ura. Így, Jézusban megmaradva nyílik meg a gyülekezet szíve minden ember felé, Jézus bennünk maradó igéje készít fel a világban való tágszívű, örvendező szolgálatra.” Mindazoknak, akik ott voltak, felejthetetlenül felemelő élmény volt ez, az úrvacsorái oltárt tömött sorokban körülvevő, szinte elfogyni nem akaró, gyülekezet. Sok kemény és tiszta férfiarc, nagyon öregek, akiket támogatni kellett és egészen fiatalok, szülők gyermekeiket kézen vezetve, egész családok együtt s az egész gyülekezet összeforrva, mint egy nagy család. Megilletődött- ségében is valami férfias, jelenség volt ez a gyülekezet; megcsillant valami a keresz- tyénségnek abból a fokából, amit Pál apostol így fogalmazott meg: érett férfiúság. Az Istentisztelet után a templomban együttmaradó gyülekezet nevében Szilágyi Béla egyházközségi felügyelő köszöntötte a búcsúzó lelki- pásztort s külön búcsúzott a pécsbányatelepi szórvány és a gyülekezet ifjúsága is. G. AZ ÉGÖÁLDOZAT ALBRECHT GOES ELBESZÉLÉSE, FORDÍTOTTA: GROÖ GYULA VL Először én jutottam szóhoz. „Ez egészen egyszerűen megfoghatatlan, nem is tudom, mit gondoljak a dologról. Megállsz egy pilla- natra a küszöbön, a lépcsőházi félhomályt ban s egy idegen asszony a neveden szólít S honnan ismeri az apádat?’* ».Ez a legérthetetlenebb az egészben. Apám persze járt itt párszor, évekkel ezelőtt, üzleti ügyekben, de mindig csak egy-két napra... Szerette a várost s a vidéket, arra emlékszem, ezért is küldött bennünket ide, de hogy a csudába találkozhatott Walkernéval?” „S aztán azt mondja neked: Ugye maga Berenson Szabina?" ... „Az arcom éppen nem lehetett neki ismeretlen. Hiszen a fényképem ott áll a szobádban a tükörasztalon s az érthető, ha a házi- aszony, aki ott időnikint takarítani szokott, megismeri ezt az arcot, még esti világításban d lépcsőházban is. De hogy az apám nevét honnan ismeri? Ennek a végére kell járnod. Különben várj csak: majd én kiderítem. Egyszerűen írok az apámnak”. Hogyan jöttem arra a gondolatra, hogy postám van a levélszekrényben, ilyenkor, késő éjszallca? A lépcsőházi világítás épp cikkor aludt ki, amikor az esti sétáról hazaérve beléptem a kapun. Sötétben botorkáltam fel a lépcsőn s kissé búsan raktam el az edényeket, s vetettem magamnak ágyat a bevetőn. S %özben egyre az járt a fejemben: jól láttam volna, hogy volt valami a levél szekrényben? Az ember ilyenkor egy darabig küzködik d lustasággal, mely nem szívesen mászat még egyszer három emeletet. A józan ész is azt mondja, hogy ily későn már nem jő posta. A végén mégis győz a kíváncsiság, hogy meggyőződjem a valóságról. , Nem tévedtem, csakugyan egy levél, nekem címezve, bélyeg és feladó nélkül. Az írást nem ismertem, de mielőtt felbontottam volna tudtam; ezt a levelet Walkerné írta nekem. Tulajdonképpen nem éreztem meglepetést. Sem azon, hogy levelet írt nekem,' sem a kézírás biztos és szabad vonalvezetésén. Amikor legutóbb szinte követelőn arra kértem: folytassa elbeszélését, mindjárt „most”, tudatosan és szándékosan követtem a mélybe, aminek neve: a megfoghatatlan. Azóta többé semmin sem csodálkozom. Íme a levél: „Kedves Doktor Űr, beszélgetésünk óta mindaz, ami évek óta el volt temetve bennem, újra életre kelt. Volt idő, hogy még gondolatban sem mertem felidézni a múltat. S most talán mégis jó, hogy mindez újra előkerül; folytatom hát az elbeszélést, amibe belekezdtem. Tollal talán könnyebben megy, mint szóval. Ahogy itt ülök a papír előtt, van időm kivárni, amint sorra felmerülnek s megint tovatűnnek az elmúlt évek alakjai s úgy gondolom, amíg e sorokat írom s amig majd ön olvassa a levelet, holnap, vagy holnapután, ismét itt vannak s élnek újra. Persze tudom, igazi levél nem lesz ebből azért. Már említettem, hogy szinte semmit sem tudtam a zsidókról. Csak akkor, azon a péntek estén, amikor feltárult előttem ez az egész nyomorúság, kezdtem megismerni őket. S akkor felfogtam: hová tartozom s azt is, hogy mit kell tennem. S arra is rájöttem persze, hogy tulajdonképpen mit kellene tennem. De ezt a tulajdonképpenit nem tette meg egyikünk sem. Amire tőlünk tellett, az édes kevés volt. Megesett néha, hogy valami szabadságos katona leadott egy- pár húsjegyet s az ember szétosztotta valamelyik péntek estén s így néhánynak valamivel több jutott annál a paránynái, ami a nyomorúságos kis jegyekre járt. Ö, ezek a jegyek! Ahogy így hétről-hétre a kezembe kerültek, megtanultam olvasni bennük, mint a könyvben. Akadt egy jegy például, amire valamivel több járt egy marék árpakása, vagy néhány gramm tésztaféle — de milyen keservesen kellett megszolgálni ezért a koldusfalatért! Az ember, akié a jegy volt, egy lőszergyárban dolgozott. S mire kellett a muníció? A hódító háborúra — és a keleti tömegmészárlásokra is. S aki a lőszergyárban dolgozott, jól tudta ezt. Máskor gyermekjegyeket tettek a pultra. Nekem azonban a jegyekről a gyermekek jutották az eszembe, akik riadtan húzódnak valahol egy udvar sarkába s nem értik, miért nem játszanak velük a többiek. „A mama azt mondta, nem szabad veletek játszanom. Német gyerek ne játszék zsidókölykökkel, azt mondta, bizony”. Ö a gyermekek kegyetlenek tudnak lenni s itt gondoskodtak róla, hogy a legkisebbek is azok legyenek. Vagy itt van az az öregember, akiről nyilvánvaló volt, hogy az egészből nem ért semmit. Mindig sokáig kotorászik a zsebeiben, amig végre megtalálja a jegyeket s egyenként kisimítgatja. Csodálkozó tekintettel néz maga körül, arcán halvány mosollyal, s ez a mosoly oly szívettépö. „Deitsch gutt, deitsch — nix beese”, — mondja ilyenkor nekem galíciai kiejtéssel, amitől könnyek szöknek a szemembe, s nem mondhatom azt, amire gondolok: Deutsch böse, a németek gonoszak. Kelves Doktor Űr, ne vélje, hogy Walkerné lázálmokat lát. Nem fantáziátok, — látok. Ott látom őket állni a kirakat előtt, heten vannak, vagy tízen is talán, Asszonyok, gyermekék és öregek, fiatalabb férfiak egyre ritkábban. Lassan megtanulom a nevüket s olvasok arcvonásaikból. Mindent nem értek meg, de aki sokáig betűzget, az végülis megtanul olvasni. Néhanapján megkérdezték tőlem: „No, mi van a maga zsidóival, a pénték estiékkel?” „ügye milyen idegenek, sötétek és ápolatlanok?” „Idegenek? Lehet, s kétség- t kívül ápolatlanok is. Ki tudja magát ápolni szappan, mosószer és tiszta fehérnemű nélkül? S hogy sötétek? Nem, nem sötéték, csak szomorúak. Arra a két gyermekre gondolok, akik, egyik este egy félórára a nappalimban ültek, abban a szobában, ahol Önnel legutóbb beszélgettünk. Úgy történt a dolog, hogy figyelmes lettem két asszonyra, akiknek még egyéb elintézni valójuk is volt, a gyerekeik fáradtak voltak ahhoz, hogy velük mehessenek. „A gyerekek itt is megvárhatják, amig visszajönnek”, — mondtam nekik, s a két gyereket behívtam a kis szobába. „Üljetek le szépen”, — mondtam nekik. Azután egy ideig nem nézhettem rájuk, mert a kiszolgálás egészen lefoglalt. Eleinte legalább is. Később, — de erről lesz még szó. Végre egy kis lélegzethez jutottam és benéztem a két gyerekhez. Ott ültek, ketten egy széken mozdulatlanul. Épp akadt egy kis háborús kalács a háznál, szeltem nekik, s ahogy egy tányéron odaadtam, úgy nézték rám, mint aki nem hisz a szemének. Közben megjöttek az asszonyok s kihívták a gyerekeket, akik el se köszöntek s a két anya is csak hosszan nézett reám, szinte idegenkedve — de hát ki lát a másik szívébe? Hogy idegennek éreztem-e a péntekesti zsidókat, kérdezték tőlem? (Bocsásson meg Doktor Űr, most jut eszembe, hogy ezt már írtam egyszer, meg kell értenie, olyan kuszáitok a gondolataim). Persze, hogy volt bennük valami idegen is. De amikor ily gúnyos szánalommal és gyanakvóan érdeklődtek, „az én zsidóim” iránt, legszívesebben azt feleltem volna nekik: „Igen, az én zsidóim!” (Folytatjuk)
