Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-12-13 / 50. szám
Hogyan legyünk evangélikus egyház a szocializmusban? A cím annak az előadásnak a elme, melyet dr, Pálfy Miklós teológiai professzor tartott a „Lelkipásztor" rendezésében folyt teológiai konferencián. Előadásának tulajdonképpeni mondanivalóit az a cikke tartalmazza, mely a Lelkipásztor című szakfolyóiratban jelent meg. Itt ' inkább ennek az előadásnak kiegészítését nyújtotta. Miskolctól északkeletre km-re van egy kis árpádkori község: Arnót. Templomának íehér falai messzire világítanak. Tornyából látni lehet a Bükk vadregényes tájait, a kanyargó Sajó füzeseit — és a pezsdülő életet: az egymás után létesülő gyárak kéményeinek füstjét, a szénnel, vasérccel megrakott hosszú vonatsorokat. 250 éves megsárgult jegyzőkönyvből olvasom: „1779 Mindszentek napján, a teljesen elkészült templom... az Űr dicsőségére felszenteltetvén, az egyház közhasználatára adatott át.” Mennyi mindennek kellett történnie, amíg ezt a mondatot leírhatta a múlt krónikása. Régi feljegyzések szerint már 1554 előtt gyökeret vert Arnóton a lutheri reformáció. Fülek várának 1553-ban történt eieste után azonban a török hadak Szikszó felé húzódtak s Amót határában szembetalálták magukat a Bebek, Magótzi, Sárközi, Szé- csi és Putnoki nevű vezérek által vezetett magyar sereggel. A harcok közben a köz- ■■■ séget teljesen elpusztították, templomát földdel tették egyenlővé. Az elpusztult község 1687 körül népesedett be újra, főként Sáros megyei evangélikus telepesekkel, akik 1705-ben egyházközséggé szervezkedtek. Ekkor alakult meg a második arnóti evangélikus egyházközség, amely egyelőre imaházban tartotta istentiszteleteit s csak 1721-ben, Ké- gius Király József lelkészsége idején építhetett magának templomot. Ez a második templom, a régi templom romjai és hamvai helyén fából épült, toronnyal együtt. A faépület azonban nem nagyon állotta az időjárás viszontagságait. Negyven év múlva már így szól az írás: „Helységünkben levő temp- lomocskánknak és tornyocs- kánknak zsindelezése annyira megavulván és megrongyo- sodván, hogy az esőzésnek éa hónak miatta, nemcsak az lécz és szarufák, de gerendák és padlás is naponként seny- vednek és rothadnak. S gyakorta isteni szolgálatnak alatta az eső és hó víz padláson által tsepeg mi reánk...” Felébred a szívekben a vágy kőtemplom után. 1762-ben a presbitérium gyalogosan megy fel Bécsbe Mária Teréziá elé, a királynő azonban az engedély megadását az egri érsek javaslatától teszi függővé. Az érsek természetesen lélek- számban és anyagiakban erő- telennek minősíti az egyház- községet és nemleges választ ad. Üjabb sikertelen kísérlet után végre 1773-ban elérik, hogy egy pártatlan bizottság szálljon ki a helyszínre. A bizottság megállapítja, hogy a gyülekezet lélekszáma a hozzátartozó 43 „filiális gyülekezettel” együtt 3000. Ugyanakkor a bizottság jelenlétében a hívek hallatlanul nagy összeget, 4110 rénus forintot adakoznak össze a templomépítés céljaira. A kész tények előtt még az érseknek is meg kell hajolnia s 1776 december 2-án megérkezik az engedély. 1777 tavaszán lebontják a dülede- ző kis fatemplomot s helyébe megépül a ma is álló, immáron harmadik templom. „Babiloni háromhajós” stílusban, egyelőre torony nélkül, udvarra néző, kétoldali bejárattal. Közel három esztendő munkája. 27 év múlva, 1806- ban kerül sor a toronyépítésre. A megpróbáltatásnak, azonban még most sincs vége. 1859-ben hatalmas tűzvész pusztít a községben, melynek 70—80 épület, közte a templom is áldozatul esik. A második világháborúban a tornyot éri súlyos találat, a gyülekezet azonban 1945- ben összefog és helyreállítja a kárt. Most renoválásra vár az ősi épület. 1958-ban új tetőt kapott a gyülekezet 40 000 Ft-os áldozatkészségéből, a külső és belső renoválásra azonban már nem futja saját erőből. A hajdan 3000 lelkes gyülekezet időközben ugyanis 540 lélekre apadt. Jó anyaként szárnyára bocsátotta megerősödött leányait. Belőle szakadt ki az egyházmegye mai gyülekezeteinek nagy része: Miskolc, Hejőcsaba, Diósgyőr, Diósgyőrvasgyár, Sajókaza, Ózd, Putnok, Űjcsanálos. 340 evangélikus él Arnóton, 200 pedig 19 községben szétszórva. Ez a maroknyi evangélikus azonban szeretettel és ragaszkodással néz sok vihart látott templomára s mindany- nyiszor hálával telik meg szíve, valahányszor átlépi az Ő6ök lába által taposott küszöböt. Abaffy Gyula •Ml Kiinduló kérdése az volt: „Hogyan érkezett el a keresz- tyénség a mába.” Megállapította, hogy az egyház valamikor hullámzó tengeren ringó hajónak képzelte magát és a világhoz való viszonyát is ez a kép jellemezte. Vagyis nem a világból való, de a világban van. A mai egyházat inkább a tengeralattjáróhoz hasonlította, amely nagymértékben veszítette el kapcsolatát mindazzal, ami a világon történik. Feladatának jelölte meg, hogy fel kell bukkannia a vízből és igehirdetését a világ viharzó kérdéseire való tekintettel kell végeznie. Visszatekintés a keresstyénség produktív korszakaira Az első ilyen kornak az első három évszázadot: ' a pat- risztika korát jelölte meg. Ebben a korban az atyákat a halál problémája foglalkoztatta. Az emberi élet felvetett problémáit ez a kor szinte ma- radéknélkül megoldotta, csak a halálét nem. Szenvedélyes hitvitáik mögött az a hitbizonyosság vibrált: „A halál elnyeletett, a győzelmes em- ber-Krisztus által.” Az igehirdetés hangsúlya akkor a húsvéti örömüzenet: Krisztus föltámadott. A másik nagy korszak a középkor, melynek témája az ész és a kinyilatkoztatás. Megszületett a kettőjük házassága, mely ebben a tévhitben kapott formulát: credo ut intel- ligam. (Hiszek, hogy értsek.) A középkor végén köszöntött be a harmadik nagy korszak. Középpontjában az ítélet és kegyelem, bűn és bűnhődés, bűn és bűnbocsánat problémái állanak. Ebből fakad Luther klasszikus kérdése: hogyan találok kegyelmes Istenre? Mai problémáink Megszűnt a középkori világ keresztyén univerzitása és a keresztyén impérium valósága. (Nem is óhajtjuk vissza ezt a világot!) Tényként állapítja meg az előadó, hogy egymásnak ellentmondó úton kifejlődött: a keresztyén igehirdetés és a modern szellem. Az igehirdetés a kor feltörő problémáit néha meglátja, máskor nem. Amikor az elvilágiasodás modem szelleme szembefordult a keresztyénség világértelmezésével, a keresztyénség hajlamosnak mutatkozott arra, hogy lemondjon a világról. Ezt a súlyponteltolódást és egyoldalúságot a lutheri ortodoxia és végső sorban annak egyik hajtása: a pietiz- mus teremtette meg. A megoldási kutató kérdés ez: „Századunk emberét eléri-e a bibliai üzenetnek az a formája, amelyet középkori örökségként konzerváltunk egyházunkban? ... Hol áll a mai kor embere?” A középkori világ és annak gondolatrendszerei felbomlottak, * körülveszik ugyan a mai embert is, de már nem mondanak neki semmit. A mai ember átélt két világháborút és nem tudja, hogy a harmadik világháború katasztrófája nem zuhan-e rája. Miben találja meg az élet értelmét? Rámutatott arra az előadó, hogy a nyugati országokban, ahol mint mondják az emberek, boldogul élnek, öngyilkossági hullám van. Az emberek ott nem látják az életük értelmét. A mai ember új világkép és életfelfogás születését éli át. Az előadó szerint az egyháznak új teológiai forradalomra van szüksége. Az egyháznak ismernie és ismertetnie kell Istennek a világra, a kozmoszra vonatkozó tervét. Ebben lényeges az, hogy ez a terv már a teremtés előtt megvolt, és a bűneseten és pusztuláson keresztül vezet a kozmosz újjá- teremtéséig. Az egyes ember és az egész emberiség a múlt, a jelen és a jövő értelmes láncolatában él. Ahogyan az ige mondja: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Jézus Krisztus ma is úgy van az egyházával és úgy van az egész kozmosszal, mint ahogyan volt a teremtéskor és lesz az újjáteremtéskor. Az igehirdetés új szemlélete Csak a keresztyén igehirdetésnek ez az univerzális szemlélete segíthet át azon a teológiai holtponton, melyre a lutheri ortodoxia és a pietiz- mus juttatott bennünket. Az antik embert a halál kérdése kínozta és az igehirdetés válaszolt neki a húsvéti üzenettel. A középkor emberét a bűn és félelem problémája gyötörte és a reformáció igehirdetése válaszolt neki nagypéntek evangéliumával. Azon fordul minden, hogy minden nemzedéknek a maga életkérdésére adjuk meg a központi választ anélkül, hogy az előző korok lánkhagyott örökségét egy pillanatra is elhomályosítanánk. Ma azt kell megszólaltatnia az igehirdtésnek az ember felé, hogy: itt a te ügyedről van szó. Rólad van szó, személy szerint! A mai eipber nem áll közelebb és nincs távolabb az igétől, mint az ember bármikor, a különbség azonban az, hogy a mai ember másként és radikálisabban teszi fel kérdéseit. Az egyházra vonatkozó végső reménységünk nem arra az egyházra vonatkozik, amelyet megtervezünk, hanem arra, amelyet az idők végén maga az Ür hív egybe. Azok a problémák, amelyek ma bennünket foglalkoztatnak, az egész keresztyén világ ökumenikus kérdései. Igaz azonban, hogy azok a kérdések, amelyek mondjuk Nyugaton még csak jelentkeznek, és inkább a szellemi élet vonalán mutatkoznak, azok nálunk az egész társadalmunkat átható és átjáró problémák. Ezért nálunk az egyháznak, az egész teológiának és igehirdetésünknek kérdései. Dönteni kell! A felmerülő problémákban a lelkészeknek dönteniök kell. Mert a lelkész igehirdetői és lelkipásztori munkáját csak így tudja elvégezni. „Az a lelkész, aki akár egy középutas koncepcióban gondolkodik, akár pedig olyan vonatkozásban döntött, ami a híveivel szembenáll, előbb-utóbb szembekerül nem a híveivel, hanem lelkészi szolgálatával. Nekünk, keresztyéneknek nincsen jogunk szembehelyezkedni a modern emberrel. Annak törekvéseit, munkáját, gőgösen nem vethetjük meg. Ezzel a világgal és ezzel az emberrel szemben keresztyén frontot kialakítani, ahogyan az a politikai katolicizmusban ma is határozottan és világosan megvan, vagy ahogyan azt éppen a legutóbb Dibelius püspök demonstrálta, nem lehet. Mi Róma 13-at nem úgy értelmezzük, ahogy Dibelius értelmezi. De ezért értelmez(Folytatás a 3. oldalon) NAQY IDŐK TANÚJA (A 180 éves arnóti templom) 6 Rapi gyónás írta: Maróthy Jenő Az se éppen csekély dolog, mikor a szegényember járul oda megbánt vagy megszeretett bűneivel az Ür szent asztalához, de mi ez ahhoz képest, mikor maguk a papok gyónnak. ■— Feloldoztuk Uram az emberi természet gonosz kötelékei alól elénk térő bűnösöket, de vajon feloldozol-e bennünket, akik magunk is bűnös szolgáid vagyunk s bűneink Jojtogatásával torkunkban hirdetjük a Te örök kegyelmedet! ... Szép, nemes, megrázó emberi megadás! És Istenhez való mozdulat: A térdeplőket felemelni. Ebben az évben Lukovkán volt a papi gyónás sora. Mert úgy ment az sorból, mint a falusi bíróság. Tavalyelőtt Dacsólam tartotta, tavaly Esztergáig s az idén Lukovka. Milyen szép is falun a reggel, mikor a munkát munkakedv várja. Szólnak a cinegék, fecsegnek a verebek, búgnak a galambok és zsibonganak a gyerekek. Ma lesz Lukovkán gyónás' Még korán volt, mikor János pap kiszólt az udvarra: — Mehetsz harangozni! Ez a felszólítás Sinkov Palybnak szólt, a harangozónak, aki a kerítésnek támaszkodva várta, hogy rákerüljön a sor. — Nó, mondotta Palyo arca, mikor a szerepét kézbe kapta. — Most idehallgassatok' Megkondultak a harangok. Valami fojtott búgás volt a hullámzásukban. Annak a tengernek a hívogató, távoli moraja, mely a szív apró csermelyeit táplálja valahol a felhők fölött. — Van-e? Nincs-e ilyen tenger? — Ha ezt megtudná mondani valaki... De ha nincs: hogy tudták kitalálni. És ha van: hogy tudtak róla napról napra megfeledkezni. Húzd csak Palyo azokat a köteleket! Jól esik rajta felkapaszkodni a szalmafedelű házak közül az örökkévalóságba. Elindult a falu a templomba. Elölni falu mázsás oszlopa: Antalov János, a bíró. Utána mindjárt Jugyin Jankó következik. Szelíd és mosolygó, mint az őszibarack, belülről azonban csonthéjas magja van s nem enged abból, hogy ő a legjobb gazda a faluban. Mellette Zalavicska Janó kurátor lépked, no de az utánuk tempózó férfigárda is csupa számottevő emberből áll. Büszkék és kipirultak az arcok, nagy kár, hogy mindebből semmi se látszik a templom dombjának magasságából. Onnan csak az ünnepi ködmönök látszanak, amint egyenletes hullámzással közelednek a templom felé. Az öregasszonyok már javában énekelték a „Miloszrdini mili panyé"-t, mikor betódultak a többiek is. A két padsor megtelt suttogó lukovkaiakkal. Jobboldalt az asszonyok helyezkedtek el, baltól a férfiak s fönt a kóruson a legényerdő zúgatta lombjait. Szoknyák suhogtak, csizmák csikorogtak. A kékfestő szoknyák ünnepi szaga összekeveredett a bazsalikum, a faggyú és a ködmönök szagával és bár külön-külön egyik se mondhatta magát az illatok királynéjának, egymás társaságában s a templom hűvös légkörébe keveredve felkeltették az áhítatot. Mert az áhítat az egyszerű dolgokhoz vonzódik. Kitárult a sekrestye ajtaja s bevonultak rajta a papok. — Istenem! — sóhajtotta félhangon a harmadik padban Spanyielné, mikor a dacsó- lami tisztelendő egészséges, pirospozsgás arca megjelent az ajtónyílásban. — De gyönyörű ember! Felzendült az ének. Nagy folyó ringásához hasonló hangon a férfiak s hegyipatak gyöngypergetéséhez az asszonyok, lányok csoportja fölött. Az orgona hangja pedig úgy járt közöttük, mint egy fehérruhás angyal. Szinte hihetetlen, hogy ezt a mennyei jelenést Pamut tanító úr idézi elő vastag ujjaival s az öreg Skrenyo fújtatja hozzá hátul a szükséges levegőt. A papok, a vendégurak és vendégasszonyok leültek a templom első két padsorába s együtt énekelték a faluval azt a szép gyó- nási éneket, hogy „Pána Boha poszluhajtye”. A lukovkai templomban most egészen világosan látszott, hogy a kételkedésnek semmi helye a földön. Hogy is lehetne különben, hogy ugyanaz az érzés rezegtesse meg Derecskéi főbíró úr selymes bajuszát, mint azt az elvadültan csüngő bozótot, amit az öreg Kuzma viselt az orra alatt. De az a vén Tranoscius is csak okos ember lehetett, hogy akkora énekkönyvet szerzett az 6 tótjainak, amilyennel semmilyen nációja sem rendelkezik a világnak. Ott állanak sorjában a rézveretes csattos könyvek az „urald’ padjában is, felütve a 352-ik oldalon. Egy-egy szál rózsa jelöli meg bennük az ének helyét, hogy el ne lapozza valami légáramlat, no meg ott is láthassa mindenki, hogy ezeket a könyveket a lukovkai lányok kölcsönözték oda viruló szívességgel a falu vendégeinek s közben benne felejtettek egy kis női gyöngédséget is a kezükben tartott bokrétából. Az urak pedig komoly megilletődéssel éneklik velük a „Pána Bohát” s csak a jó Isten tudja, milyen jóízű kerek magyarsággal ejtik ki Tranoscius igéit. De így kedves az igazán oda- fönt... Az orgona elhallgatott s ének elpihent. Baloldalt szétcsapódott a szószék kettős faragott ajtaja s megjelent benne — először Zalavicska Jankó, a kurátor, mert az ö hivatása a tisztelendő úr előtt járni — (mint valamikor Keresztelő János járta az Ür Jézus előtt) — kikészítvén a szószék támlájára a fehér cédulákkal megtűzdelt bibliát, letörölvén a pirosbársony könyöklőt, azután pedig átadva helyét az egyedüli elhivatottnak. János pap megállt a szószéken, széttörülte sűrűnövésű bajuszát, szétnézett a gyülekezeten, megrópálta két hatalmas karját, hogy otthon vannak-e a reverenda ujjaiban — s meleg magyar szóval beszélni kezdett. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvi- gasztaltatnak!” ^ Arról beszélt, hogy milyen mély forrásból fakad az emberi könny. Milyen mélyről fakad s milyen magasba jut, ha égfelé tartott szemhéjjakról párologhat a felhők közé — A felhő is könny: az anyaföld könnye ... A háború is könny: a nemzetek könnye. Amikor kimondta ezt a szót: háború, akkor egyszerre még egy könny buggyant elő s odacseppent a maga igénytelen szomorúságával a világ nagy könnyei közé — Lukovka könnye. Az asszonyok, lányok padjaiból kitört a sírás. Olyan különösen sírtak. Mint a megvert gyerekek, akik nem tudják még, hogy mi a fájdalom, de annál jobban érzik. A háború! Mi mindent vitt el Lukovkáról. Talán nem is maradt itt már egyéb, csak a sírás. A férfiak komoran néztek maguk elé. Most, hogy a papjuktól magyarul hallották, amit máskor tótul szokott nekik elmondani, újból átevezték.: milyen szörnyű dolog Isten összeszorított markában szorongani az életért. „...A könny is csak akkor könny, ha megtisztulunk benne. Különben csak közönséges víz, mint a Rielca-patak vize. Nincs szomorúbb, mint a síró ember, akinek elapadtak a könnyei, mielőtt a lelkét tisztára mosták volna. Hát fiaim, lukovkaiak, itt sem az a kérdés, hogy mennyi könnyet ontott ki a háború, hanem, hogy tisztábbra mosta-e velük a világot —” A templomban olyan csend lett, mintha az ég kárpitja hasadt volna meg a szószék fölött. János pap pedig a szószéken kitárta kot- karját s a szakadékba zuhanó vándor fel- jajdulásával kiáltotta, hogy a világ nem lett tisztább a saját könnyeitől. Óh, kemény, engesztelhetetlen világ ez! Sírni még tud, de feloldódni, meglágyulni, újjászületni már soha! A tisztelendő itt végignézett a két első padsor előkelőin s feléjük kerítette a kaper- naumi halászok hálóját. — Keljetek fel az elöljárói székek bársonyából s vessétek magatokat arcra Iste i előtt: Ö tudni fogja, hogy mit gondoltok é csak ö tudja egyedül, hogy megbocsáthat c nektek. A két első pad fekete ruhás papjai felálltak a helyükből, ingadozó, gyámoltalan léptekkel járultak az oltár térdeplője elé s ott aztán szótlanul térdre esett valamennyi. A papok térdepeltek... Az orgona elszorult szívvel nyitotta meg a sípjait, olyan reszkető bensöséggel, hogy a lukovkai parasztok arcán megjelent va ■ lami, amit a cserfakéreg érezhet virágfake- dás idején. A papok térdepeltek ... Hallgatva, megtörtén, elhagyatva. Szive szánalomra méltó, amint reszkető ajaki. I elveszik az Isten testét és vérét, amint elszorult torokkal nyelik le a bort, ostyát é, a könnyet. És mégis, mégis milyen fenséges most a lukovkai templom ezzel a sok egyforma emberrel, akik az orgona csermetelő-botorkáló hangjai mellett gyermeki őszinteséggel tárják ki szívük legtitkosabb kapuját s felmutatják egy láthatatlan hatalomnak mindazt, amit máskor szóval, némasággal, tagadással és erőszakkal halálig titkolnának: a bűneiket. S valóban csak a bevallott bűn teheti felségessé az embert!
