Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-12-13 / 50. szám
XXIV. ÉVFOLYAM, 50. SZÁM 1959. DECEMBER 13. ÄRA: 1,40 FORINT Párbeszéd Í544. október 5-én 'Luther Márton felszentelte a torgaui vártemplomot. Prédikációjának, elején hangzik el az evangélikus templom feladatának és az evangélikus istentiszteletnek mai napig klasszikus meghatározása: „... ne történjék egyéb e házban, mint hogy kedves Urunk szól hozzánk szent igéjében, mi pedig felelünk neki imádsággal és hálaadó énekkel”. Az evangélikus istentisztelet — ha igazán az, aminek lennie kell — párbeszéd. Ketten beszélnek, úgy, hogy közben figyelmesen hallgatnak egymás szavára, arra, amit a másik mond. Szavukat egymásba öltve szálának, egyikük szavára visszhangként támad a másik beszéde, kérdés és felelet egymásnak megfelelnek. Nem mindig lesz párbeszéd abból, ha ketten beszélnek. Sokszor hangzik el úgy a szó, hogy elsuhan a másik ember füle mellett. Hallatlan marad, mert akinek meg kellene hallania, az el van foglalva a saját gondolataival. Nincsen füle, szíve a másik szava számára. Ketten beszélnek s hallgatnak, de mindegyik a magáét mondja s a maga szavára hallgat. így élünk gyakran „bábeli” értetlenségben egymás meliett, egy hajlékban, egy házban — egyházban — egy országban. Az istentiszteletben Isten szól hozzánk. „Szent igéjében” teszi ezt, figyelmeztet Luther. Egy könyvet nyitunk fel, a Bibliát, abból olvasunk fel s így hangzik a prédikáció. Azt hirdetjük benne, amit e könyvből Isten üzen. Úgy akar ö most szólani hozzánk, hogy azt olvastatja velünk, amit egykor szó- lott népének, prófétáknak és apostoloknak. S ez a szó, Isten igéje, azon az egykoron keresztül akar mai szóvá lenni. Olyanformán — gyarló ez is, mint minden hasonlat — mintha régen, másnak írt levelet olvasunk s egyszerre azon vesszük észre magunkat: ezt nekem is írhatták volna. Nekem szól egészen, az én ügyemről van benne szó, engem talál szíven, magamat találom benne. Mintha reám is gondolt volna az egykori levélíró. Nos, Isten nem egykori iró, hanem mostan szóló élő Ür s csakugyan reám is gondolt, amikor könyvét, a Bibliát meg- tratta. Isten megszólítására felel az istentiszteletben a gyülekezet. Azért felel, mert meghallotta a neki szóló szót. Meghallotta, befogadta és megértette az üzenetet. Figyelt reá, oda- adóan, füllel és szívvel, értelmesen és jó igyekezettel is. Mint a gyermek, aki úgy tud esüngeni — ha igazán gyermek — szülője szaván. Csupa fül, csupa figyelem. Szót ért, hogy szót fogadhasson. Mert csak így adhat megfelelő választ a hozzá intézett szóra. Előbb mindig hallgatni kell, hosszan, csendesen, amíg sor kerülhet válaszunkra. Isten beszéde az istentiszteletben: a prédikáció, az oltári igeolvasás, az elhangzó zsoltárige, az Isten szeretetéről szóló evangélium, a szentségek ajándékra. A keresztségben és úrvacsorában Isten szemünkhöz is szóló, kézzelfogható jelekkel erősíti üzenetét. Szavában is, szentségeiben is úgy szól, hogy egyben cselekszik is velünk. Amit mond, az valóra válik. A békesség igéje békességet teremt, a feddés összetör, a bocsánat felemel, a megszentelő szó megtisztít. Így támad hát válaszunk, igazán mint visszhang: az elhangzó ige maga teremti a neki megfelelő hangot szívünkben és szánkban. „Imádságban és hálaadó énekben beszélünk Urunkkal”, mondja Luther. Válaszunk igen és ámen, de kérés és kérdés is, könyörgés, hálaadás, dicséret és magasztalás. Mindig akkor helyénvaló, ha csakugyan visszhang, ha a meghallott szó felelete, ha nem magánbeszéd, ha nem magunkból merít, ha nem magunk lelkesedése és lelkendezése, nyűgös kívánsága, hiú bölcselkedése. A gyülekezet válasza az istentiszteletben: a gyülekezeti ének, a közös imádság és hitvallás, az ámen s a hozsánna. A liturgia, szoktuk nem egészen pontosan mondani. Bűnvallás és hálaadás — és az offertórium is, az adakozás, amikor hálás szívvel adunk abból, amit Isten adott. Így lesz párbeszéd az istentisztelet, s csak ez a párbeszéd: Isten szava s a gyülekezet válasza teszi vasárnaponkénti cgyüttlétünket istentiszteletté. S ez az istentisztelet, benne Isten igéje, teszi a neki szentelt hajlékot templommá. Minden házat templommá tesz, ahol ez az ige hangzik s ahol ez a párbeszéd támad. Luther fent említett torgaui templomszentelő prédikációját a Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnapon mondotta el — e napra esett akkor október 5. — a vasárnap óegyházi evangéliuma (Lukács 14. 1—11.) alapján. „Egy új ház felszentelése a prédikáció szolgálatára” — ezt a figyelemreméltó címet viseli a prédikáció. A jelzett bibliai szakaszban arról van szó: Jézus szombatnapon meggyógyít egy vízkóros embert s megszégyeníti a megbotránkozó farizeusokat. írásmagyarázatában Luther utal Mk. 2,27-re: a szombat lett az emberért s nem az ember a szombatért. S ezt a mondatot úgy értelmezi: akkor értelmes, helyes az istentiszteletünk, az ünneplésünk, ha az ember javának, ideig és örökkévaló javának szolgálatában áll. „Arra kell használnunk az ünnepnapot, hogy Isten igéjét hallgassuk és tanuljuk, s megértsük belőle, hogyan kell a fő két parancsolatot megtartani Isten és a felebarát iránt (vagyis: Szeresd Uradat Istenedet és szeresd felebarátodat), s hogyan kell a felebarátnak szeretetben szolgálni és segíteni.” Luther szerint tehát istentiszteletünknek akkor van igazán értelme, ha belőle Isten dicsérete s a felebarát szolgálata fakad, ha ilyen gyümölcsei vannak ünneplésünknek. „A barmodon, ökrödön és szamaradon is segítesz szombatnapon, ha verembe esik, s a szenvedő, segítségre szoruló embertársadon nem segítenél, akinek pedig szereteteddel, sőt egész életeddel is tartozol? Az istentisztelet párbeszéde mindig elindít valahová. Aki igazán szót ért, az szót is fogad, vallja gyönyörűséges magyar nyelvünk a magyar ember nyomon járó észjárása szerint. Nem párbeszéd az, aminek csak annyi a vége, hogy „jól kibeszélgettük magunkat”, hanem csak semmire sem kötelező, mert semmire sem ösztönző csevegés. Isten azonban nem időtöltésből áll szóba velünk, hanem azért vált szót, hogy e beszélgetésből szándék és tett, elindulás és megérkezés, élet és gyümölcs támadjon. A gyülekezet az istentiszteletben, de az istentiszteletből is él. Itt nyer tanácsot, erőt, vigasztalást, itt tárja fel hálaadással kívánságait Isten előtt (Filippi 4,6), s itt kap elindítást megújuló új életében. E pár sor is párbeszéd szeretne lenni, iró és olvasó között s úgy lehet — ha az ige méltatlan szekerévé válhatnék — Urunk és népe között is. Groő Gyula Emlékezzün k Emlékezzünk arra, honnan, milyen múltból érkeztünk a jelenbe. Emlékezzünk arra, milyen nehéz és keserves volt a magyar néppel együtt evangélikus egyházunknak is az élete a Habsburg-katolikus elnyomás idején. Mai életünk eredményei akkor válnak jénylőekké, ha odaállítjuk a múlt nehéz és keserves élete mellé-. Emlékezzünk, hogy megismerjük azokat a történelmi erőket, amelyek jormálták a múltunkat. Emlékezésünk messzi évszázadokba vezet, rég letűnt korok embereit idézzük, különös világ lép elénk; az az idő, amit „gyászos évtized*• néven tart nyilván a történelem. Mápoly 1675. december 13 A partot figyelő őrök hajóhad közeledtét jelzik. Gyorsan továbbítják a jelentést: holland zászlók alatt jönnek a hatalmas gályák. Ebben az időben Itália számos fejedelemségre oszlott. A nápolyi alkirályság Spanyol- országhoz tartozott. Nápoly harcban állt a francia királlyal és megnyerte szövetségesül a jelentős hajóhaddal rendelkező Hollandiát. A holland szövetséges flotta közel- gett Nápoly felé méltóságteljes lassúsággal. De Haen János altenger- nagy vezérlete alatt horgonyzott le Nápoly kikötőjében a hatalmas holland flotta egy részlege. A holland parancsnok egyenesen a nápolyi al- királyhoz ment. 26 még életben levő, de már esonttá- bőrré aszott emberroncs kiszabadítását kívánta. Valamikor 41 gályarabot indítottak el Magyarországról, de már csaik ennyi élt belőlük. Magyarországi evangélikus és református lelkészek voltak. Már második éve éltek az alig elképzelhető szenvedések poklában. Csak a legerősebbek és legfiatalabbak bírták idáig. De már ők is valamennyien életerejük végénél tartottak. A nápolyi alkirály nehéz helyzetben volt. Vakbuzgó katolikusként' ö is helyeselte a jezsuiták tanácsát: minden eretnek méltó büntetése a halál. De ugyanakkor a kis nápolyi királyság bajban volt, ebből pedig csak a hatalmas holland flotta segítségével szabadulhatott. Nehéz nem teljesíteni De Haen kívánságát. ebben a helyzetben. A nápolyi alkirály udvarias, mézes-mázos. mindent megígér, a szabadulás híre eljut a gályarab lelkészekhez is. Holland lelkész viszi a jó hírt. Azonban De Haen flottájának gyorsan harcba kell szállnia, Nápolyt el kell hagynia. Az alkirály pedig nyomban megfeledkezett ígéretéről. A szabadulás reménye elsuhant Maradt az éhezés, kegyetlen bánásmód, jezsuita térítgetés. De hát hogyan is jutottak idáig ezek az evangélikus és református lelkészek? Mi áll itt az események hátterében? Hogyan is történtek ezek tulajdonképpen? A császár és a főpapság szövetsége Már régen messze volt az az idő. amikor Bocskai és Bethlen kardja védte Magyar- ország függetlenségét és a vallásszabadságot. A német és a török uralta az országot. Ami nem volt török kézen, az a bécsi udvarhoz tartozott. Erdélyt kivéve. Bécs szégyenletes békét kötött a törökkel, nyilvánvaló volt, hogy nem szándékozik megvédeni Magyarországot. Wesselényi Ferenc nádor Habsburg-ellenes összeesküvésének leleplezése után I. Lipót császár a magyar önállóság teljes letörésére és a nyílt abszolutizmus bevezetésére határozta él magát. Ki volt ez a Lipót? Papnak nevelték. Annyira vakbuzgó katolikus volt, hogy császár korában is papnak tartotta magát Azt hitte. Istennek tetsző dolgot cselekszik, ha a más vallásúakat kiirtja országaiból. Célja az volt, hogy Magyarországot német tartományai közé olvasz- sza be. Ampringer Gáspárt, egy idegen embert nevezett ki Lipót Magyarország kormányzójává, aki jog és térvény nélkül gyilkoltatta a hazafiakat, különösen a protestánsokat, akik a szabadságmozgalmak lobogója alatt érezték biztonságban magukat Szelepcsényi György esztergomi érsek, a bécsi udvar hű kiszolgálója, személyesen irányította a protestánsok és magyar hazafiak üldözését. Későbbi utóda, az ekkor még püspöki rangban levő Kollo- nics Lipót, aki katonából lett püspökké, a Habsburgok leg- odaadóbb híve volt Tőle származik az a hírhedt mondás, hogy „Magyarországot előbb koldussá, azután katolikussá, végül németté kell tenni”. Az udvar és a főpapság szövetségének jegyében járták az országot katonai és papi különítmények. Elszedték a protestánsok templomait, a j falvakban és városokban, a papokat elűzték, a jobbágyo- ' kát vagy polgárokat bottal és puskatusgal terelték a katolikus templomba. A pozsonyi rendkívüli törvényszék első idézési hulláma Szelepcsényi esztergomi prímás és Kollonics püspök azt a tervet eszelték ki, hogy felségsértés és felforgató tevékenység vádjával perbefogják majd a protestáns lelkészeket, hogy elnémítsák őket örökre. Hű segítőtársuk volt a terv végrehajtásában a katolikus püspöki kar, a német zsoldba szegődött mágnások, főurak. Először csak 33 lelkészt idéztek a pozsonyi rendkíA Lutheránus Világszövetség elnöke, Dr. Franklin Clark Fry kinevezte a 39 éves hannoveri Schmidt-Clausen Kurt lelkészt helyettes főtitkárrá. Schmidt-Clausen lelkész, aki most Hannover környékén gyülekezetben szolgál, új tisztségét az elnök tehermentesítése céljából május 1-én foglalja el. Ilyen formán a Lutheránus Világszövetség genfi főirodájának most öt néNéhány héttel ezelőtt érkezett haza háromhónapos szentföldi tanulmányútjáról dr. Pákozdy László református teológiai tanár. A Német Evangélikus Egyház Régészet- tudományi Intézete minden esztendőben tanulmányi csoportot küld a Szentföld tanulmányozására s ennek a csoportnak a meghívott tagjaként járta be Pákozdy László Szíria, Jordánia és Libanon országát. Módjában volt megnézni a híres qumráni kéziratok lelőhelyét és környékét, Szíriában pedig többek között az igen fontos ras-samrai vüli törvényszék elé 1673. szeptember 25-re. Kínpaddal és azután halállal fenyegették őket. ha a hamis vádat el nem ismerik. A büntetést csak úgy kerülhették el, ha katolikus hitre térnek, vagy ha száműzetésbe mennek. A folytonos fenyegetésre csak egy hagyta el hitét, a többi száműzetésbe ment. Erre Szelepcsényi és Kollonics azt gondolták, hogy ezen az úton valamennyi protestáns lelkészt elhallgattathatják. A második idézési hullám A katolikus főpapság a kezébe került hatalmat a legnagyobb embertelenséggel szegezte szembe gyűlölt ellenfelével, a protestantizmussal. Az összes evangélikus és református lelkészt és tanítót az egész ország területéről megidézték 1674. március 5-re Pozsonyba. Az idéző leveleket Szelepcsényi prímás, mint törvénykezési helytartó adta ki és írta alá. az idézettek tudtára adva, hogy az ellenük emelt vádakat királyi ügyésszel akarja kinyomozni és megbüntetni. Amennyiben nem jelenik meg valaki, távollétében mondják ki az ítéletet Az idézést kikézbesítették olyan területre is, ami nem tartozott Habsburg-fennható- ság alá. így a török által megszállt területre, és a lengyelek számára elzálogosított 24 szepesi város területére is kimentek az idézések. A török is és a lengyel helytartó is védelmet nyújtott az üldözött protestáns lelkészeknek a Habsburgokkal szemben. Voltak, akik Budára menekültek a török oltalma alá. A különben lenézett pogány törökben több emberség volt, mint az ún. keresztyén főpapokban. Széchenyi György kalocsai érsek az idézések kiküldése után elégedetten mondta: „Olyan kötelet fontunk most Magyarországon az evangélikusoknak, amit hat nyakukba keríthetünk, vallásuk, soha többé lábra nem áll.” (Folytatjuk) met tisztviselőjén kívül öt amerikai, három svéd, egy norvég és egy dán alkalmazottja van. — Amikor ezt a hírt a dán egyházi sajtószolgálatban olvastuk, ismét eszünkbe jutott a kelet-európai egyházak régi kívánsága, hogy a Lutheránus Világszövetség genfi főirodájában ők is képviselve legyenek legalább egy tisztségviselővel. Mikor kerül erre a sor? ásatásokat is tanulmányozta. Libanonban a cédrusok hegyvidékét, Tirus, Sidón és más városok romjait és emlékeit kereste föl. Mint „vasfüggöny mögötti” teológus a török hatóságoktól nem kapott beutazási engedélyt s ezért a hetita ásatásokhoz és az újszövetségi kor kis-ázsiai városaiba már nem tudta elkísérni a szakcsoportot Ehelyett megnézte a ciprusi régiségeket, majd három hetet Izráelben töltött és bejárta á Szentföld izráeli területén fekvő legfontosabb helyeket* ECIMÖCREQS2A Uventi útegyengetts Megkapó élmény volt számomra, amikor láttam a Hatvan—Salgótarján közötti betonút építési munkálatait. Halmokat, emelkedéseket takarítottak el, mélyedéseket töltöttek fel a gépek és a szorgos emberkezek, amikor ezen a vasárnapon kigyullad az ádventi koszorún a harmadik gyertya fénye, akkor Krisztus útegyengetőire hull az ige sugara. Az adventi útépítőkre, akik készítik érkező Urunk útját szívtől-szívig. A mai vasárnap az ádventi szolgálat méltóságáról és felelősségéről beszél. Az ádventi szolgálat nem önmagunk erőfeszítése. Ezt a szolgálatot Isten adta. Minden embert üdvözíteni akar és az igazság ismeretére eljuttatni. (I. Tim. 2,4.) Ezért fenséges az ádventi útegyengetés szolgálata. Keresztelő János is tudta ezt, de Heródes börtöné-i ben elfogta szívét a nagy ki-* sértés: „Te vagy-e az eljövendő?” Megváltó Urunk üzenete elég volt neki. Sokszor Isten népe is bizonytalanná válik és kételkedik küldetésében. Van-e értelme e világban szolgálatának? Ez mindig megkísért minket. Ilyenkor önmagunkra, erőtlenségünkre tekintünk. E mai vasárnap megmutatja, hogy akik egyedül az igére figyelnek, azok a legszebb szolgálatot végzik az emberiség érdekében. Boldogan vallja Pál apostol is adventi örömét: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus, aki önmagát adta váltságul mindenkiért.” (I. Tim. 2,5—6.) Ennek az emberi formában közénk jövő Jézusnak vagyunk a szolgái, útépítői ebben a világban. Az út összeköt falvakat, városokat, országokat és népeket. Az ádventi üzenet összeköt fehéí, sárga és fekete bőrűeket, azo7 kát, akik befogadják az ádventi királyt. Ez az egyház szolgálatának világtávlata. Isten munkatársai lehetünk, az Ö elhívása tesz alkalmassá erre. Ez Isten népe szolgálatának méltósága. ; Ez a szolgálat felelősséget helyez a vállainkra. Az igének nem szabad elnémulnia. Nem húzódhatunk félre a reánk bízott üzenettől. Isten oly nagyszívű, hogy minden emberért adta a Fiát. Mi sem válogathatjuk ki az embereket „jókra és rosszakra”, mert mindenkinek kötelesek vagyunk az ádventi örömhírt elmondani. Isten szeretetének tanúbizonyságai vagyunk. E szolgálatot nem öncélúan, vagy kényszeredetten végezzük emberi szempontok latolgatásával. Az útépítő tudja, hogy eszköz a nagy cél érdekében és munkájáért megbízójának felelősséggel tartozik. Az emberré lett Jézus út- egyengetői vagyunk. Jézus útját egyengetjük szívtől szívig, ha ezt hűségesen végezzük mi magunk is célhoz jutunk. Garami Lajos Dr. Ottlyk Ernő A Lutheránus Világszövetség új helyettes főtitkára Magyar teológiai professzor szentföldi tanulmányútja
