Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-11-29 / 48. szám
KP. BÉRM. BP, TL XXIV. ÉVFOLYAM, 48. SZÁM 1959. NOVEMBER 29. OR SZÁGÓ S EVAK G' t L I KUS HÉT I L A P ÁRA: 1,40 FORINT m Tisztult ádventi várakozással ; As Ágostai vallástétel Advent ünnepszaka köszöntött be ismét hozzánk. Figyelmünk ilyenkor karácsony felé fordul, s Jézus Krisztus születésének méltó megünneplésére készülünk. Kisgyermekeink különösen karácsony estéjét várják, amikor kigyulladnak a karácsonyfán az apró gyertyalángok s ajándékokat, játékokat, finom édességet kapnak. Advent a felnőttek számára is elsősorban a várakozás időszaka. Énekeink és a prédikációk most arról a hosszú időről szólnak, amikor a világ még nem ismerte igazán Istent. Egyesek s főleg Isten választott népe azonban várta a Messiást, a nagy kinyilatkoztatást, amikor Isten feltárja örök titkait és megvalósítja országát ezen a földön. Krisztus Urunknak a földi életből való eltávozása után is a várakozás lett a keresztyén szívek egyik fő jellemvonása. Sok mindenféle váradalom fűződött Krisztus újraeljöveteléhez, mint már korábban is a Messiás érkezéséhez. De a legerőteljesebben szólalt meg Isten embereinek ajkán minden időben a béke reménysége, amikor majd a gyilkos fegyverekből hasznos termelőeszközöket készítenek és nemzet nem támad nemzet ellen háborúval. A tiszta ádventi reménységnek nehéz harcot kell megvívnia minden időben. Ahogyan a gyermek ma is elsősorban kicsiny szíve önző vágyainak megvalósulását várja karácsonykor, úgy vegyülnek az ádventi reménységbe sokszor nagyon is emberi, sőt sajnos embertelen és bűnös vágyak. Sokan olyan Messiást vártak már Krisztus Urunk eljövetele előtt, aki ellenségeiket lemészárolja, azok városait feldúlja, lerombolja és felperzseli. Ezek olyan Messiást vártak, aki nekik igazságot szolgáltat, s őket a hatalom és a dicsőség trónusára ülteti Még Jézus Krisztus közvetlen tanítványaiban is fel-felbukkantak az ilyen bűnös és önző „ádventi” váradalmak. Egyszer azt várják, hogy Krisztus Urunk tűzesővel pusztítsa el az irántuk barátságtalanul viselkedő várost Máskor azt szeretnék, ha Isten országában Krisztus mellett ők kapnák a legelőkelőbb helyet. A középkorban Dante, a híres költő „Isteni Színjáték" emá költeményében a pokolba helyezte összes személyes ellenségeit, ahol így azok a legválogatottabb kínzásokat szenvedik örökkön-örökké. Ilyen „ádventi reménység” nem csupán a középkorban fordult elő, hanem szinte állandóan kísérti a hivő lelkeket. Amikor a második világháború végén az atombombáról az első híreket hallottuk, Magyarországon it találkoztam olyan szektás hívekkel, akik igazolva látták a világ közeli végére vonatkozó balgatag számításaikat, s az volt vallásos reménységük lényege, hogy a nukleáris fegyverekkel az emberiség maga idézi elő a világ pusztulását, az utolsó ítéletet, Krisztus újra eljövetelét és Isten országa megvalósulását. önző. bűnös és embertelen reménységeknek, Krisztushoz való kapcsolása azonban méltatlan Megváltónkhoz és tanításához. Bűnös reménységekkel nem ünnepelhetjük igazán karácsonyt. Isten maga az, aki megszégyenít bennünket és meghiúsítja bűnös reménységeinket. Adventi előkészületre éppen azért van szükség, hogy megtisztítsuk magunkat az Isten népéhez nem méltó váradalmaktól, ugyanakkor erősítsük szivünkben a helyes reménységet, mely Istennek kedves és végeredményben nekünk is jó. Mindenekelőtt le kell számolnunk bűnös váradalmainkkal, ha azok vallásos köntösben álcázzák is magukat. Egyházunktól, lelkészeinktől azt várjuk, hogy ádvent idején különösen is neveljenek bennünket csalatkozhatatlan, igazi, élő és tiszta reménységre. Az ádventi evangélium, mint maga a karácsony isteni örömhíre is, éppen az, hogy Isten szeretet, aki nem akarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. A Messiás Jézus Krisztus személyében éppen azért jött el, s azért szenvedett kínos kereszthalált, hogy a bűntől megváltson, megtisztítson és megszabadítson bennünket is és másokat is. Ádventben tehát forduljunk Hozzá mindenekelőtt azért, hogy tisztítson meg bennünket és minden embert a hamis és bűnös váradalmaktól és adjon mindenkinek igazi és tiszta reménységet. Hangulatos mai karácsonyfánk őse állítólag a régi germán néptörzsek egyik pogány ünnepi szokásából született. A téli napfordulót, mely éppen karácsony ünnepére esik, a régi germánok barbár módon úgy ünnepelték, hogy az erdőben hatalmas fenyőfa ágaira a copfjuknál fogva elfogott ellenségeik levágott fejeit aggatták, égő fáklyákkal kivilágították és vad dáridót csaptak alatta. Mennyire más lett azóta a karácsonyfa! Mennyire távol van tőle minden barbárság és kegyetlenség! így tisztogatja Isten Szentlelke az egész emberiséget is embertelen bűneitől. Ehhez sok-sok időre van szükség, de Isten szüntelenül munkálkodik. Hitünk ennek jelét látja abban is, hogy ma már az emberiség képviselői a legmagasabb fórumokon komolyan tárgyalnak a háborúk kiküszöböléséről és a béke állandó biztosításáról. Az ősi prófétai ádventi reménységgel összhangban karácsonyra való készülődésünk idején, s az új egyházi esztendőben tisztult szívvel könyörögjünk: Adjon az Isten áldott békességet a világnak! Ezzel azonban együtt jár, hogy magunknak is igyekezzünk igazi békességet biztosítani Istennel, emberrel, önmagunkkal kapcsolatban egyaránt. Hogyan is olvassuk János apostol első levelében? „És akiben megvan ez a reménység őiránta, az mind megtisztítja ö magát, amiképpen ő is tiszta” (1. Ján. 3,3). Dl De. Vető Lajos V. Károly 1530-ban Augs- burgba hívta össze a birodalmi gyűlést. Valamennyi német fejedelemséget meg akarta nyerni Ágosta városában a török ellen s ennek előlépcsője a katolikus—protestáns egyenetlenségek elsimítása volt. Károly úgy érezte, hogy megbirkózik ezzel a feladattal. S talán meg is birkózott volna, ha a két fél között tárgyilagos tud maradni. Két fél közül az egyik Luther. Még rajta a wormsi birodalmi átok. Kóburgot nem hagyhatta el, csak onnan kísérhette figyelemmel az ágostai eseményeket. A hitcikkeket sem ő írta, hanem Melanchthon Fülöp. Melanch- thon ugyan nem írt eredeti művet, amikor összeállította a hitcikkeket, mert ott voltak annak előtte Luther korábbi hitcikkei, mégis helyesnek találta János szász választófejedelem, hogy a dolgozatot Luther ellenőrizze. Május 11. és 15. között tette ezt meg a reformátor, s válaszában benne volt a kesernyés mosoly, amikor azzal a kétséges dicsérettel küldte vissza az ifatot, hogy ő azt úgy nem is tudta volna megírni, mert ő oly halkan és szelíden nem tud lépdelni, mint Melanchthon. A két fél közül a másik Campegio (Kampedzsó) pápai követ, ö már hetekkel a gyűlés előtt érintkezésben volt a császárral, s követelte, hogy kíméletlenül hajtsák végre a wormsi átkot. Campegio személyesen volt jelen a birodalmi gyűlésen. A császár felkelt helyéről s maga indult fogadására, s a hely, melyet számára kijelöltek, közvetlenül a császár mellett volt. A pápai követ ezután szólásra is emelkedett, s beszédében többek között felszólította a protestáns rendeket, hogy maradjanak a római egyház engedelmes fiai. Másnap került sor az evangélikus hitcikkek felolvasására, mégpedig ezúttal a püspöki kápolnában, mert oda csak 200 ember fért be. A felolvasás tehát a nyilvánosság kizárásával ment végbe. Hatása mégis nyilvánvaló volt még a katolikus rendekre is. Ezek közül az egyik, Vilmos bajor herceg, azt kérdezte a neves katolikus teológustól, dr. Ecktől, hogy meg tudná-e cáfolni ezt a hitvallást, mire ő azt válaszolta, hogy az egyházi atyákra támaszkodva megkísérelhetné, de az Írás alapján ugyan nem. S ezzel igazat is mondott, mert a hitcikkeknek mind a 28 tétele a Biblia igazságát tükrözi, akár az Istenről, eredendő bűnről, akár Isten Fiáról, megigazu- lásról, úrvacsoráról, gyónásról, bűnbánatról, szentségekkel való élésről, egyházi rendről, szertartásokról, világi dolgokról, Krisztusnak az ítéletre való eljöveteléről, szabad akaratról, a bűn okáról, jó cselekedetekről, a szentek tiszteletéről, vagy a visszaélések orvoslásáról szól is. A felolvasás után V. Károly kijelentette, hogy a cikkeket végighallgatta s azokról később fog dönteni. E nap után lázas munkába kezdtek a katolikus teológusok, hogy elkészítsék észrevételeiket, mely „Cáfolat” nevet viselte. Ezt a „Cáfolatot” augusztus 3-án olvasták fel ugyanott, ahol az evangélikus hitcikkeket. A felolvasás után a császár kijelentette, hogy a katolikus válasszal megcá- foltnak tekinti a június 25-én felolvasott evangélikus hitcikkeket, s hogy fegyverrel is érvényt szerez a Cáfolatnak. Az evangélikusok kérték a Cáfolat átadását, hogy ellen- észrevételeiket megtehessék reá. Ezt azonban a császár megtagadta tőlük. Melanch- thon a csak egyszer hallott Cáfolat szövegének hiányát hatalmas emlékezőtehetségével pótolva, elkészítette védőiratát. Ez az irat az alapja Melanchthon későbbi művének, amely Apologia, azaz Az Ágostai Hitvallás Védőirata címen vált evangélikus egyházunk egyik hitvallási iratává. Melanchthon Augs- burgban műve első fogalmazványát készítette el. Ennek felolvasását a császár már nem engedte meg. Amikor később Melanchthon hozzájuthatott a Cáfolat egy példányához, ennek alapján újonnan kidolgozta az Apológiát, csak most már sokkal részletesebben. Az Apologia tehát az Ágostai Hitvallás cikkeihez igazodik, de csak azokat tárgyalja bővebben, amelyek ellen a Cáfolat kifogást emelt. Különösen a megigazulásról szóló tanítást tárgyaló cikket dolgozta ki részletesen. Ez az Apologia 1531-ben jelent meg először nyomtatásban latin, majd német nyelven. Luther az augsburgi birodalmi gyűlés egész lefolyása alatt Kóburg várában volt, mert hiszen átok alatt állt. Azonban mégis ő volt az augsburgi tárgyalások vezére. Luther több levelében megdorgálta Melanchthon kishitűségét és új erőt öntött csüggedő barátjába. Egyik levelében ezt írta Melanchthon- nak: „Éjjel-nappal ezzel az üggyel foglalkozom, elmélkedve, fontolgatva, önmagámmal vitatkozva, s az egész Írást áttanulmányozva, és folyton erősödik hitem tanaink igazságában. Mindjobban megszilárdul bennem az elhatározás, hogy mivel Isten is ezt akarja, — bármi történjék — én semmit sem engedek ezekből elvenni”. A feudális társadalom két nagy pillérével: V. Károly német-római császárral és a pápával bátran szembeszállt Luther. Pedig a császár udvarából fenyegető hírek keltek szárnyra az evangélikusok ellen. Ezek a hírek arról szóltak, hogy a császár türelme végétért, János szász választófejedelem, az evan gélikusok fővédelmezője nemsokára fejedelemségének elvesztésével fog bűnhődni. Hesseni Fülöp augusztus 6-án a gyűlés bezárása előtt Augsburgból kíséretével együtt hirtelen eltávozott. Hátrahagyott levelében kitartásra buzdította a szász választófejedelmet és kijelentette, hogy a maga részéről kész mindent latba vetni reformáció igazságának győzelméért. A császár nagyon zokon vette Hesseni Fülöp őrgróf eltávozását, mert ismerve harcias egyéniségét, tudta, hogy otthon egy esetleges fegyveres támadás elhárítására is megteszi a szükséges intézkedéseket. Erre azonban nem került sor, mert a császár nem érezte magát elég erősnek arra, hogy az evangélikusokat erőszakos úton letörje. A reformációt elfogadó tartományokban az Ágostai Hitvallásnak kezdettől fogva nagy tekintélye volt. Azóta az Ágostai Hitvallás nagy utat tett meg: a világ evangélikus egyházai legtekintélyesebb hitvallási iratának a rangjára emelkedett. Dr. Ottlyk Ernő Egyházunk mai kérdései Teológiai konferencia az Akadémián A „Lelkipásztor” szakfolyóiratunk folyó hó 18—19—20-án a Teológiai Akadémián egyházunk alapvető kérdéseinek megtárgyalására háromnapos teológiai konferenciát tartott. Részt vettek a konferencián a „Lelkipászor” belső munkatársai, evangélikus egyházunk valamennyi esperese és minden egyházmegyéből egy-egy lelkész. A konferencia minden napon bibliatanulmánnyal kezdődött és fejeződött be. A reggeli bibliatanulmányokat Koren Emil esperes, a délutár niakat Fülöp Dezső lelkész tartották. Á konferencia első előadója Groó Gyula professzor volt, aki „Isten igéje és az egyház” címen tartott előadást. Az előadáson jelen volt és felszólalt egyházunk német vendége, dr. Hanfried Krüger egyházi főtanácsos is. Ugyancsak az első nap délutánján tartotta meg előadását dr. Ottlyk Ernő, a Lelki- pásztor felelős szerkesztője, a Teológiai Akadémia dékánja. Előadásának címe: „A világ és a társadalom evangélikus értelmezése” volt. Történeti felvázolását nyújtotta annak, hogyan találta meg az egyház a világhoz való viszonyát Luther korában, a hazai reformációban, mik a főbb elméleti és történeti képletek és mi ezek következménye a jelenre. A konferencia második napjának délelőttjén dr. Kubik István, a Közgazdasági Egyetem tudományos munkatársa belpolitikai tájékoztatást adott az ötéves terv irányelveiről és célkitűzéseiről. Jó alapul szolgált az előadás hazánk mai és jövendő helyzetének megértése szempontjából Dr. Kubik István előadásán jelen volt Herling Jakab, az Országos Béke tanács osztályvezetője is, aki értékes hozzászólásával segítette a jelenlévőket sok mai kérdés megértésében. Délután dr. Pálfy Miklós, a Lelkipásztor főszerkesztője, teológiai professzor, prodékán: „Hogyan legyünk evangélikus egyház a szocializmusban” címen tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. Előadása a mai egyházkormányzati helyzetünk teológiai alapvetését és a mában való teológiai eligazodás szolgálását célozta. A konferencia harmadik napján Káldy Zoltán, a Déli Egyházkerület püspöke: „Mai egyházi magatartásunk körvonalai” címen az epvházkor- mányzat jelen és jövő feladataival foglalkozott, és azzal a problémakörrel, amely a feladatok sokaságát állítja az egyházkormányzat elé. Valamennyi előadást élénk eszmecsere követett. A konferenciát jellemezte, hogy azon egyházunk és népünk, sőt azon túl az emberiség nagy kérdései az őszinteség, a nyíltság és a keresztyén teológusra kötelező hitbeli magatartás megvilágításában kerültek megbeszélésre. A konferencia előadásait és a hozzászólásokat lapunk más helyén és következő számainkban nagy vonásaiban ismertetjük. Az előadások teljes terjedelmükben a Lelkipásztor című szakfolyóiratban jelennek meg. .1%: EZSXHKS11.1 Adventi készülődés Mindig nagy izgalommal é* örömmel jár a vendégvárás. Arra törekszik minden ember, hogy az érkező vendéget illő tisztelettel és szeretettel fogadja. Az ádventi idő az egyházban a várakozás ideje. Amint a fölkelő nap világossága elűzi az éjszaka sötétségét, úgy jelenik meg felkelő, mindent beragyogó napsugárként a bűn sötétségében Jézus Krisztus, a világ világossága. Advent első vasárnapján ez a csodálatos melegséget és szeretetet árasztó fény árad reánk karácsony ünnepe felől, s tölti meg tartalommal a várakozás idejét. Vajon milyen legyen az ádventi várakozásunk, mivel töltsük el ezeket a napokat? Először is készülődéssel. Nagy dolog az, ha általunk nagyratartott emberrel való találkozásra készülünk. Menynyivel nagyobb dolog az, hogy Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia jön hozzánk és a Vele való találkozásra kell készülnünk. Az Ószövetség prófétái hosz- szú időn keresztül hirdették az eljövendő Messiás érkezését, hogy felkészítsék Izrael népét Krisztus méltó fogadására. Az Ószövetség évszázadokon keresztül hangzó szava arra figyelmeztet minket, hogy jól használjuk ki az ádventi időt, hiszen a napok múlásával egyre közelebb kerülünk a Krisztussal való találkozáshoz. De az ádventi idő a bűnbánat ideje is. A karácsonyi szelíd fény világossága mellett meg kell hallanunk az idő komoly figyelmeztetését is. Amint Pál apostol nagyon őszintén, igaz bűnbánattal és erős hittel tudta elmondani ezt a mondatot: „a bűnösök közül első vagyok én”, az ádventi időben nekünk is erre a bűnbánatra kell eljutnunk. Nehéz szembenéznünk sajátmagunkkal, még nehezebb meglátnunk bűneinket, hibáinkat, mulasztásainkat. Ezért tanít bűnbánatra az ádventi vasárnapokon Isten igéié, ezért serkent mavunkbanézésre az oltárterítő lila színe. Nem egyszerű bűnbánó kijelentésről van itt szó, hanem a szívünk töredelmes bűnbánatáról. Csak annak lesz boldog talá'kozása Krisztussal, aki bűnbánattal készül fogadására. Végül az ádvent az öröm ideje is. A legnagyobb ajándék a bűnös számára az a hír, hogy nem kell bűnhődnie, mint érdemelné. Ugyanilyen örömhír a keresztyén ember számára az evangélium szava: „Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket...’' öröm az, hogy Krisztus szabadító suliikra, megváltásunkra jön. öröm, hogy hozzánk jön, velünk akar találkozni. Töltse el szívünket az ádventi várakozás, a készülődés, a bűnbánat, az öröm, hogy hittel tárhassuk ki Előtte szivünk ajtaját, amikor meghalljuk -kői, pogtatáeáí. Harkányi László
