Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-11-22 / 47. szám

Örökkévalóság vasárnapja

Szép a temető halottak napján. A kegyelet és emlékezés jelfrissíti a sírokat és néhány órára megtorpantja az elmúlást. Itt gyermeksír mellett anya becézgeti síri ágyacskájában nyugvó kicsinyét, ott valaki élettársával némán társalog, amott meg egy gyermek mondja talán az élő szülőnek soha elmondani nem tudott hálás vallomásait. A vadgesztenyefasor aláhullatta már a lombját. A rozsdabarna, dércsípte avar párolgása keveredik az őszirózsa- és krizantémcsokrok meg az égő gyertyák stearinjának fanyar illatával. Az avaron a levelüket vesztett faágak hegyéről ködből gyülemlett cseppek koppannak, az őszirózsa és krizantém szirmára a kedvesüket vesztett gyászolók szeméből pereg alá a könny. Az esti szürkületben pedig mindent: fehér virágot, sötét sírt és fekete gyászruhát úgy takar be fehér palásttal a novemberi köd, mint angyalfej a karácsonyfát szent karácsonyestén. Fények is gyúl- nak a sírokon, mint a karácsonyfán. Minden gyertyaláng körül piciny ködkarika. Éppenséggel olyan, mint gyermekkorom képesbibliájában a kicsi Jézus fejét övező glória. Szép a temető halottak napján. Halottak napjának estéjén meg igazán szép!

Csakhogy ebben a szépségben minden az elmúlásról prédikál. Ezt prédikálja a hulló lomb. mely szemfedőnek borul az elfelejtett és gondozatlan sírokra; ezt az alacsonyan go- molygó, lassan úszó őszi felhő. Az elmúlást prédikálják a sírok is, még az este kihunyó, vibrálva kapaszkodó fényeikkel, s ma még pompás, de holnap már hervadó virágdíszükkel. És hasztalan kísérli — a sírban nyugvókat élőként idézve — csak egyetlen napra is visszatartani az enyészetet a halottak napja. A temetőben minden az elmúlásról beszél. És ezen a napon sürgetőbben, mint bármikor elénk mered az ősi emberi kérdés: a halál titkának kérdése.

Mi marad meg az emberből, ha jön „a nagy Kaszás” aratása? Van-e feleletünk a halál és a meghalás kérdésére? Hova vezet a halál útja? Valóban, valami örök sötétségbe, amelyről oly sokan beszélnek reményvesztetten, az éjszakába, melyből nincs többé visszatérés? Arról, ami ott túl van azon a sötét kapun, melyen egyszer mindnyájunknak át kell lépnie, valóban semmi mást nem mondhatunk, csak a lemondás szavát?: „A halállal vége mindennek!” Vagy mégiscsak jelent az valamit, hogy halottaink sírjára a keresztet helyeztük? Hogy szeretteink ravatalánál az örökkévalóság evangéliuma hangzott? Hol vannak a halottaink? Az örök semmiben, vagy Isten kezében és hatalmában? Mit jelent számunkra a halál? Egy lépést az örök sötétségbe vagy átmenetéit az örök életbe?

Kérdéseinkre a halottak napi temető — akármilyen szép is legyen — feleletet nem ad. Feleletet csak az adhat. Aki minderre egyedül tudja a választ. Isten. A halál ősi emberi kérdésére Isten az evangéliumban válaszol.

Egyházunk rendtartása szerint az egyházi esztendő utolsó vasárnapja az örökkévalóság vasárnapja. Hívniuk katolikus hatásra átvették a halottak napja szokásait és ma sem tudják magukat e hatások alól kivonni. Ez nem is baj. De hogy a temetőt látogatók halottak napi kegyelete több legyen kegyeletnél, temetői zarándoklása több legyen sok pogány os motívumból átszőtt halotti kultusznál, ahhoz Isten igéjének a templomban hirdetett evangéliumát kell meghallaniok. A gyászolók, a halál titkával vívódók kérdéseire örökkévalóság vasárnapján egyházunk Istennek vigasztaló feleletét, evangéliumát hirdeti. Nem olcsó vigasztalást nyújt, Isten igéjét hirdeti.

A halál ténye keményebb, ridegebb és valóságosabb, semhogy olcsó vigasztalással lehetne róla szólam., a temetőben koszorúba font virágokkal, a templomban szóvirágokkal megszépíteni. A szentírás nem egy helye szépítgetés nélkül figyelmeztet komolyságára. „Test és vér — mondja a Biblia — nem örökölhetik Istennek országát.” Mi az a test és vér? Talán csak az anyag, amelyből testünk felépül? Az ún. „földi maradvány", mely a halálé? Nem! A Bibliában „test és vér” az egész természetes embert jelenti, aki test, lélek és szellem. E fölött az egész természetes ember felett mondja ki Isten azt az ítéletet, amely minden egyes sír felett elhangzik, mielőtt bezárul: „Mert por vagy és porrá kell lenned”. A halál mindig arra figyelmeztet, hogy nemcsak a „külső burok”, a test, hanem a természetes ember mégoly gazdag lelkiélete is halálba merül. Bizonyos, hogy a gyászolók fájdalma csak nagyobb, a hozzátartozók búcsúzása csak keserűbb lesz, ha arra figyelmeztetik őket, hogy meghalni annyit jelent, mint valóságosan és teljesen a halál hatalmába jutni. Halottak napja többről nem is tudhat.

A szentírás azonban többet is tud ennél, örökkévalóság vasárnapján erről a többről történik templomainkban híradás: a halált, akié a világon mindig és mindenütt az utolsó szó, egy erősebb Valaki legyőzte. A halál többé nem a mindenség mindenható ura; mesterére talált, aki diadalt aratott rajta. Krisztus az, aki saját halála és feltámadása által legyőzte a bűnt és a halált. És azokat is, akik hitben hozzátartoznak és egész szívükkel benne bíznak, által akarja vinni a halál éjszakáján és részesíteni akarja őket a maga győzelmének áldásaiban. Bízzuk magunkat egészen erre az evangéliumra.

Minél több illúziónkat veszítjük el a halállal kapcsolatban, minél leplezetlenebbül találkozunk a halál kegyetlen valóságával, minél fájdalmasabban szakad ránk szeretteink elvesztése, annál jobban kell a szoros kapcsolatot keresnünk az élő Krisztussal; annál bizakodóbban kell mindenünket odaadni az ó megmentő és haláltgyözö hatalmába. Mert ha a Fő győzelmesen vonult halálon és bűnön diadalmaskodva az Életbe, a tagoknak is Vele együtt oda kell jutniok és az életnek ezt az összetartozását semmiféle síri álom többé szét nem tépheti.

Ez a diadalmas reménység, amelyre minden emberi tapasztalat nemet mondhat, egyedül Krisztusba kapaszkodik és abba, amit Isten Krisztus feltámasztásával húsvétkor cselekedett. Elhengerítette Krisztus sírjáról a sziklát, tüzet gyújtva ezzel számunkra is. Az örök élet reménységének tüzet. Nem hunyó fényt, mit halottak napi sírokon gyújt emberi kéz, hanem olyat, mely átragyog a gyász sötétjén, míg csak ember indul halálon át az örökkévalóság felé.

Gádor András

Luther a felebaráti szerétéiről

Luther csodálatos melegséggel tud írni a szeretetről, amely akkor tevékeny az emberek között, ha Isten megtapasztalt szeretetéből táplálkozik. A hit, mint Istenben való élet, és a szeretet, mint az embertársaink körében cselekvő erő, a legszorosabban összetartoznak. Luther szerint „a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában; Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által”.

„A keresztyén ember szabadságáról” című iratában Luther kettős tételt állít fel: „A keresztyén ember mindeneknek szabad ura és nincsen senkinek alá vetve. — A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája és mindenkinek alá van vetve.” Mindezt Isten igéjére alapozza. (1 Kor 9,19; Róma 13,8; Gál 4,4,)

A keresztyén egyház történetében senki sem határozta meg szebben és felemelőbben a keresztyén ember földi életcélját, mint Luther, amikor azt tanítja, hogy a keresztyén embernek Krisztussá kell lennie felebarátja számára, azaz azt kell cselekednie vele, amit Krisztus tett iránta. S szinte himnuszként hangzik Luther szava, amikor a keresztyén ember felebaráti szeretetének gyakorlásáról ír: „És bár már ő egészen szabad, önként ismét szolgává kell magát tennie, felebarátjának segítenie, vele élnie és bánnia, amiként Isten Krisztus által ővele bánt. És ezt mind ingyen, semmi mást nem keresve, mint Isten tetszését, ilyenformán gondolkodván: íme, az én Istenem engem, méltatlan. és elkárho- zott embert, minden én érdemem nélkül ingyen való kegyelméből megajándékozott Krisztus által és Krisztusban minden kegyesség és üdvösség teljes gazdagságával, úgyhogy immár semmi másra nincs szükségem, mint hogy higy- jem, hogy ez így van. No hát, ennek az én jó Atyámnak, aki engem fölös jókkal ingyen elhalmozott, megteszek én is önként, szabadon és ingyen mindent, ami neki tetszik és leszek felebarátaim iránt én is keresztyén, amint Krisztus irántam lett és nem teszek egyebet, csak amiről tudom, hogy nekik szükséges, hasznos és üdvösséges; hiszen nekem hitem által Krisztusban mindenem meg van bőséggel.” (A keresztyén ember szabadságáról.)

Mivel a cselekedetek senkit sem tesznek kegyessé, s nincs bennük érdemszerző erő, azért nyilvánvaló, hogy a keresztyén ember nem érdekből, hanem szabadon és ingyen cse- lekszi mindazt, amit tesz, tudja, hogy üdvössége mindenestől Jézus Krisztus érdeméért van, de ugyanakkor hálából mindent megcselekszik, csakhogy Istennek tessék. Ezért a keresztyén ember minden törekvésének arra kell irányulnia, hogy másoknak szolgáljon. Erre nézve Luther ezt írja: „Szóljunk most azokról a különféle cselekedetekről, amiket más emberek iránt kell gyakorolnunk. Mert az ember nem egymagában, nem csupán a maga testében él, hanem együtt él más emberekkel a földön. El sem lehet hát az emberek iránt való cselekedete nélkül, hiszen velük kell beszélnie, érintkeznie, bárha neki a cselekedetekre a saját kegyességé -és üdvössége szempontjából nincs is szüksége. Azért a cselekedeteknél minden törekvésünknek szabadon csakis arra kell irányulnia, hogy más embertársainknak általuk szolgáljunk és javukat munkáljuk, semmi másra nem tekintvén, csakis amire másoknak szükségük van. Mert ebben áll az igaz keresztyén élet, és itt a hit jó kedvvel és szeretettel lát dolgához, amint Szent Pál a galatáknak mondja.” (Gál 5,6.)

Nagy fontosságú Luthernek az a megállapítása, hogy Isten nem akarja, hogy őt a világtól elvonulva, a kolostor csendjében vagy a szertartások szemfényvesztésében szolgálják, mert annak a cselekedetnek, amely nem szolgálja a felebarát javát, nincs semmi erkölcsi létjogosultsága.

Luther a felebaráti szeretet megvalósítását nemcsak az egyes ember irányában látja, hanem rámutat a nagy összefüggésekre is. A felebarátok szolgálata a hűséges munka útján valósul meg. „Egy csizmadiának, egy kovácsnak, egy parasztnak, szóval kinek-kinek megvan a maga mesterségével járó hivatása és foglalkozása és mindegyiknek kötelessége, hogy a maga hivatásában és foglalkozásában másoknak használjon, szolgáljon, szóval, hogy a sokféle foglalkozás mind az egy közösségre irá- . nyúljon, a test és a lélek ja- J

BACH JÁNOS SEBESTYÉN látása öregkorára nagyon megromlott. 1750 elején műtétnek vetette magát alá. A műtét nem sikerült. Látásai teljesen elvesztette.

Az ősz és világtalan „Tamás templom karnagya” egyik napon szobájában aludt. Felesége, Anna Magdaléna és egyik tanítványa, egyben veje, AU- nikol Kristóf virrasztottalk mellette. Bach hirtelen felrezzent. „Kristóf, hozz papirt és tintát. Muzsikát hallok. Jegyezd le nekem” Orgona- előjátékot, prelúdiumot, diktált az ágya mellett ülő Alt- nikol-nak ehhez a koráihoz: Széked eleibe jövök, Alázatosan könyörgök, Kegyes orcád ne fordítsd el És tégy jól vélem bűnössel.” Énekes- könyvürűcben a reggeli énekek csoportjában található 48-as szám alatt.

Különös dolog történt. Orvosi beavatkozás nélkül, váratlanul ismét megnyílt Bach szeme. Újra látta szeretteit. Tudta azonban, hogy ez földi élete utolsó ajándéka. Kezébe fogta felesége kezét és így szólt: „Magdaléna, ahová

most megyék, ott még szebb színeket fogók látni és olyan muzsikát hallok majd, amiről eddig csak álmodoztunk.”

Néhány nappal ezután szívrohamot kapott és elérkezett a már várt óra.

MOZART 1791-ben egyik operáján, a Varázsfuvolán dolgozott éppen. Egy idegen ismeretlen kereste fel és egy requiem, gyászistentisztelet, komponálását rendelte meg. Nyomorúságos anyagi körülményeitől szorongatva elvállalta a munkát. Az ismeretlen, aki nevét később sem árulta el, többször felkereste

vát munkálja éppen úgy, mint ahogy a testnek tagjai mind egymásnak szolgálnak.” (A német nemzet keresztyén nemességéhez.)

munkának ezt a nagyraérté- kelését találjuk meg a Nagy Kátéban is, ahol a világtól elvonuló szerzetesi életmóddal szemben Luther így dicsőíti a munkát: „Ha ezt a szegény nép szívébe lehetne vésni, akkor az egyszerű cselédlány felugrana örömében, dicsérné Istent és hálát adna néki, hogy rendes, tiszta munkájával oly kincsre tesz szert, amilyenre még a legszentebb hírben állók sem. Nagyszerű és dicső dolog azt tudni és mondhatni: ha elvégzed napi házimunkádat, az többet ér, mint az összes barátok szenteskedése és szigorú élete! És hozzá még tiéd az ígéret, hogy jó lészen dolgod és mindenek javadra szolgálnak!” Így válik a munka a keresztyén ember legtermészetesebb kötelességévé és egyben a felebarát számára végzett leghasznosabb cselekedetté.

Így jár Luther Márton Mesterének, Jézus Krisztusnak a nyomdokán, aki az Isten- és emberszeretet nagy parancsolatába foglalta össze Isten akaratát.

Or. Ottlyk Ernő

V

és siettette a requiem elkészítését. Mozart ekkor 35 éves volt. Legyöngült szervezetét betegségek gyötörték. A titokzatos idegen lázálmainak képzelődésében is gyakran megjelent előtte.

Újabb feladat várt rá. A csehek felkérték, írjon operát a koronázási ünnepségek alkalmából. Prágába utazott. Tizennyolc nap alatt megírta „Titus” című operáját. Aztán visszatért Becsbe.

Már tél volt. Ágyban fekvő betegként dolgozott a requiemen. December 4-én néhány énekessel elpróbálta a gyászistentisztelet nagyobb részét. Hirtelen abbahagyta a vezénylést. Könny csillant szemében. Csendesen behajtotta a kottalapokat. — Ezt a szívszorító jelenetet a mi Munkácsy Mihályunk egy nagy olajfestményen örökítette meg. Akkor már ö is küzdött a halálát okozó kórral.

Mozart temetésének napján oly erős hóvihar dühöngött, hogy senki se kisérte el utolsó útjára. Felesége betegen feküdt otthon. Később, mikor fel akarta keresni a sírt, nem tudták megmutatni. Mozart sírja máig ismeretlen.

BEETHOVEN utolsó szavai a hagyomány szerint igy hangzottak: „Kár! Kár! — már késő!” Egyesek szerint a X. Szimfóniára vonatkoztak ezek a szavak, mások szerint egyszerűen csak a halálos beteg számára küldött rajnai óborra, amely már későn érkezett meg. A körülmények feledésbe merülték, de utolsó szavai emlékezetben maradtak jelképes értelmük miatt Bizony költő sem tudott volna szebb és fájdalomtelibb szavakat adni a haldokló zenei lángész ajkára.

Ember as ítéletben

A történelem folyamán gyakran foglalkoztatta az embereket az a kérdés, hogy milyen lesz a világ vége, milyen lesz az ítélet. Különböző korok emberei sokfajta vélekedésre jutottak. Legtöbbször azonban csak találgatásokkal, emberi gondolatokkal próbáltak választ adni az ítélet nagy kérdésére.

A keresztyén ember nem járhat a találgatások útján, hanem — amint Isten igéjére figyelve, éli végig földi életét — Isten igéjére figyel akkor is, amikor az ítélet felé néz.

A múlt vasárnapon Isten arra figyelmeztetett minket» hogy kivétel nélkül, minden embernek Isten színe elé kell állnia. A mai vasárnap pedig az ítéletre visszajövő Ur Jézus Krisztus fényességét sugározza a bűnös ember felé.

Jaj! — hangzik az első szó az ítélettel kapcsolatosan. Valóban nem hagyhatja el más a bűnös ember ajkát; mint a félelem, a rettegés hangja. Isten igéje akkor« amikor nagyon komoly, megdöbbentő szavakkal festi szemeink elé az utolsó ítéletet; nem megijeszteni akar minket, hanem az ítélet komolyságára hívja fel figyelmünket. Komoly dolog földi bíróság előtt állni, de még komolyabb Isten ítélőszéke előtt állni úgy, hogy vádolnak elmulasztott kötelességeink, az eltékozolt percek, a szívek; amelyek hiába keresték és várták szeretetünket. Jajszó hagyja el az ajkunkat, mert meglátjuk Isten fenséges nagyságát és a magunk porszem voltát.

Imádkozzatok! — ez a második tanítás. A jajkiáltás után az ember menedéket keres. Isten igéje megmutatja a megrettent szívű embernek a menedéket és a helyes magatartást ebben a biztatásban: imádkozzatok! Az imádság fogja körül földi életünket: Imádkozunk, amikor jól mennek napjaink, de könyör- günk akkor is, ha zsákutcába jut az életünk. Isten elé állunk szeretetének ragyogásakor, de az Ö ajtaján kopogtatunk az árvaság óráján is. Nem tehetünk mást az ítéletben sem, mint, hogy az imádság és hit kezével belekapaszkodjunk a mennyei Atyába, Aki tenyerén hordozott minket földi életünkben. — Ha az ítéletre gondolunk és ösz- szeszorul a szívünk, keressük Öt buzgó imádsággal.

Krisztussal találkozunk! -» j mondja végül az ige. Ha a földi életben hittünk Jézus Krisztusban, ha az Ö kezét fogtuk, s Reá hagytuk magunkat, az ítéletben is úgy köszönthetjük öt, mint Meg váltó Urunkat és Szabadítón- kat.

Ha Isten igéje megrettent minket az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, keressük Urunkat forró imádsággal, hogy az ítéletben megállhassunk és Krisztusért miénk legyen az örök élet.

Harkányi László

„Széked eleibe jövök...”

Nagy muzsikusok utolsó órája