Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-11-08 / 45. szám

KP. BERM. BP, n. Az Isten utáni égető kérdés az ember utáni kérdés is Amikor Luther Márton, az egyetemi tanár és szerzetes 1517-ben a mindszentek ün­nepének előestéjén az ágos- tonrendiek kolostorából a wittenbergi vártemplom felé indult, hogy 95 tételét az ak­kori akadémiai szokások sze­rint ott kiszegezze, — senki sem gondolta —, maga Luther sem —, hogy 1517-nek ez az október 31-éje világtörténe­ti jelentőségre emelkedik. 1517. október 31-ét a maga 95 tételével (bár idő, hely és esemény pontosan meghatá­rozott), mégsem szabad a ma­ga elszigeteltségében tekinte­ni. Nem szabad pedig így te­kinteni előzményei és követ­kezményei miatt. Az erfurti és wittenbergi kolostorcella magányában, ahol Luther a szentírás ta­nulmányozásába mélyedt, már évek óta érlelődött az, ami 1517. október 31-étől lett vi­lágtörténeti jelentőségűvé. Át­lépte az idő és hely korlátáit, túllépett a történeti esemény egyszerűségén; A megvesztegethetetlen lel­kiismeretesség, mellyel Lu­ther kora legégetőbb kérdé­sében, a hit és megigazulás kérdésében tusakodik és az Istentől kapott feleletet az egész világgal szemben is hirdeti, elgondolkoztathatja ma is méltán a reformációra emlékező késő utódokat. ÁLTALÁBAN AZT MOND­JÁK — és van is benne va­lami '—, hogy azok a kérdé­sek, amelyekkel Luther Már­ton a kolostorban, majd csá­szár és pápa és a félvilág előtt tusakodott, a mai em­bernek már nem kérdései. Az evangélium központi üzenete, melyet a reformáció újra fel­fedezett: az egyedül hit ál­tal, kegyelemből megigazulás üzenete — vallják sokan — a mai ember számára érdekte­len, vagy nehezen megköze­líthető. Bizonyos, hogy a bibliai és teológiai kifejezések akkori megfogalmazása iránt a mai ember sajnos általában ér­dektelen. Ezért a régi igaz­ságok mai fogalmazására len­ne szükség. Az élő Isten utáni égető vágy Luther szívében a bűn komolyanvételéből, a bűn ko- molyanvétele pedig az ember komolyanvételéből és az ér­te hordozott felelősségből kö­vetkezett. Az Isten utáni égető kér­dést egyben mindig az em­ber utáni kérdés is. Luther Márton a bibliai üzenet fé­nyében nemcsak a „kegyel­mes” Istent találta meg, de fel­fedezte újra az emberre vo­natkozó igazságot is. Luther azt a kegyelmes Istent talál­ta meg, Aki olyan fontos va­lakinek tartja az embert, hogy az embernek testvérévé lett és ugyanakkor Üdvözítő­jévé is a Krisztusban. Nem magántapasztalata ez egy csak magáért remegő val­lásos egyednek (individuum­nak). Ellenkezőleg: egy önma­gában kesergő, önző — em­bertársaitól elforduló vallá­sosság nem hivatkozhat Lu­therra és a reformációra, mert az, amit Luther Már­ton újra megtapasztalt és kortársainak — sőt messze jövendőknek is mint felsza­badító evangéliumot átadott, éppen az .embertárs szolgála­tában, a földi hivatásbetöl­tésben (istentiszteleti rangra emeli), az e világban folyó mindennapi életben nyert igazolást. SZOLGÁLAT A FELEBA­RÁTÉRT és a világban, így Isten dicsőségére és dicsére­tére élni — ez a gyümölcse annak, ha az ember találko­zik a szent és kegyelmes Is­tennel. A világban a szolgá­latra felszabadított keresz­tyén pedig soha nem áll egye­dül. összetartozik mindazok­kal, akik felszabadultak, vagy a szabadság után sóvárognak. A refornfáció nyomában nem­csak a kolostorcellák sápadt lakói jöttek ki Isten szabad ege alá, hogy szabadon fü- rödjenek a napfényben, nem­csak a lelket gúzsbakötő kö­telékek hullottak le, hanem milliók fedezték fel újra az emberben az Isten előtt egy­formán drága embert. A re­formációt szabadságharcok kísérik, harcok az igazságért, a mindenki jogáért, a nyelv szabadságáért, a tudományért, az iskoláért, az egészségért, a jólétért és felemelkedésért. Nem véletlen, hogy seholsem egyedek, nem is a kiváltsá­gosok, hanem mindenütt a nép ügye lett a reformáció, amint Jézus Urunkat is egy­koron az egyszerű emberek serege a „sokaság” vette kö­rül. A REFORMÁCIÓ állandóan visszatérő, szinte kiirthatat- lan félreértése az az állítás, hogy Luther Márton szétzúz­ta az addigi egyházat és egy új egyházat alapított. Nem! Luther Márton — éppen az­zal, hogy kora egyházának bű­méit kérlelhetetlenül leleplezte — maradt az egy, szent, apos­toli egyház közösségében. En­nek őseredeti forrásához ve­zette vissza az elfajult (defor­málódott) keresztyénséget. Kérlelhetetlenül szállt szembe azzal, hogy az egyház valami mindenható intézmény, vagy jámbor egyének társasága, akik vallásos élményeiket egymással cserélgetik. Az az egyház, amelynek középpont­jában Krisztus, a történelem Ura áll, soha sem lehet ön­cél, vagy valami egy helyben topogó intézmény. Nem ön­magáért van, hanem a népe­kért, az emberiségért. Ami­kor az egyház, vagy ahol az egyház elvesztíti azt a termé­szetét, hogy állandóan moz­gásban van, amikor vagy ahol nem küzd minden számára lehetséges módon az emberiségért, annak földi ja­váért is, amikor és ahol nem száll szembe mindazzal, ami az emberek életét megrontja (kizsákmányolás, elnyomás, háború bűnével és azok kö­vetkezményeivel), ott és ak­kor nemcsak az embert és a bűnt nem veszi komolyan, hanem elsősorban Istent ve­szítette el. Ott újra a „ke­gyelmes Isten színe elé kerü­lésre”, ott újra reformációra van szükség, Gádor András LUTHER WARTBURGBAN A WORMSI BIRODALMI GYŰLÉSEN nyilvánvalóvá vált, hogy a reformációt nem tudja a császár erőszakkal el­nyomni. Hírek érkeztek arról, hogy a császárválasztásnál megbukott Ferenc francia ki­rály ellenséges terveket sző V. Károly császár ellen. Károly- nak szüksége volt a német fe­jedelmek támogatására. Ugyanakkor Róma kegyeire is igényt tartott. Nehéz helyzeté­ből úgy akart szabadulni, ban közölte vele, hogy egye­lőre vissza kell lépnie a nyil­vános szerepléstől, már gon­doskodott is megfelelő hely­ről, ahová visszavonulhat ad­dig, amíg az ellene tett intéz­kedések vihara elvonul. , GYÖRGY LOVAG néven élt Luther Wartburg várában. A szerzetesből nemes lovaggá kellett lennie, kardot hordott, bajuszt, szakállt növesztett, szolga járt nyomában, megta­nulta a lovaglást, ritkán részt­le német nyelvre Luther az Újszövetséget. Bár csak 14 esztendei fáradozás után ké­szítette el munkatársaival a teljes Szentírás fordítását, így is évszázadokra kiható re­mek munkát végzett. A nép közkincsévé tette a Szentírást, Isten igéjének forrása min­denki számára megnyilt. A sokféle tájszólás zűrzavarából kiemelte és újjáalkotta a né­met nyelvet. hogy mindkét irányban igye­kezett eleget tenni. A reformációval rokonszen- vezők javára azt az intézke­dést tette, hogy Luthernek biztosító levelet adott 21 nap­ra, semmi bántódása nem es­het ezalatt, vagyis addig, amig Wittenbergbe hazaérkezik. Ró­ma felé viszont sokkal na­gyobb lépést tett, mert a Lutherre kimondott egyházi átok érvényességét a birodal­mi átok rangjára emelte, ami teljes jogfosztottságot és élet­veszélyt jelentett Luther szá­mára. Ezt viszont csak azzal a csa­lással tudta V. Károly meg­valósítani, hogy akkor mon­datta ki a birodalmi átkot, amikor már a reformációval egyetértő fejedelmek és főne­mesek eltávoztak a birodalmi gyűlésből. A május 26-án ki­mondott átkot — amit a cson­ka birodalmi gyűlés rendelt el — május 8-i kelettel látták el, amikor még a teljes birodal­mi gyűlés együtt volt. vett vadászatokon is. Bár mindez csak a rejtőzés kedvé­ért volt így, Luther tehernek érezte György lovag jelmezét, maradt az, ami volt: reformá­tor, Isten egyháztisztító esz­köze. Luther váratlan eltűnése nagy megdöbbenést váltott ki. Sokan azt hitték, hogy Luther ellenségeinek művéről van szó, akik nyíltan nem mertek fel­lépni ellene s most útonállás- sal végeztek vele. A németor­szági pápai követ viszont azt jelentette Rómának, hogy bi­zonyosan a „szász róka”, azaz Bölcs Frigyes, rejtette el odú­jába. LUTHER WARTBURGBAN is reformátori küldetésének szentelte idejét. Itt készítette el a 37. és 63. zsoltárok ma­gyarázatát, itt kezdte meg né­met prédikációinak sajtó alá rendezését. A legszebb wart- burgi emlék azonban a Szent­íráshoz fűződik. Itt fordította Nagy munkája közben is nyugtalanság szorongatta Lut­hert Melanchthonhoz írt leve­lében azt írta, hogy jobban szeretne Isten igéjének dicső­ségére, mások és a maga meg­erősítése végett eleven szénen feküdni, mint ott félig élve, félig halva tespedni. Attól is tartott, hogy úgy gondolkod­nak majd róla, mintha elhagy­ta volna a csatateret. Félt, hogy amig ő Wartburg bizton­ságában meghúzódik, azalatt veszélybe jut az evangélium ügye. AGGODALMA NEM VOLT ALAPTALAN. Rossz hírek jöttek Wittenbergből. A refor­máció ügye veszélyben forgott belső bajok miatt. Luther ta­nártársának, Karlstadtnak a vezetésével rajongók léptek fel, akik Erfurtban is, Witten- bergben is zavarokat okoztak azzal, hogy erőszakosan és nem az igé hatalmával akar­ták az újításokat megvalósí­tani. A szerzeteseket bántal­mazták, a káptalan tagjainak ablakait beverték, a misét erő­szakosan megakadályozták, bűnnek tekintették az egy szín alatti Űrvacsorát. Ezzel a fellépéssel a reformáció ellen­ségeinek segítettek, akik ha­mar készek lettek volna rend­csinálás ürügye alatt beleavat­kozni az eseményekbe s elfoj­tani az egész reformációt. 1521. december elején ezért Luther titokban megjelent Wittenbergben. Amsdorf ba­rátja házánál szállt meg. In­nen irányította az egyház szervezését. Pár nap múlva újra visszament Wartburgba. Itt is maradt 1522. március 1- ig, amikor a wittenbergi za­vargások lecsillapítására vég­leg otthagyta menedékhelyét. Dr. Ottlyk Ernő Káldy Zoltán püspök Varsóba utazóit A császári trónt — a vesze­delmes vetélytársak ellenében — csak nagy nehezen megtar­tani tudó V.. Károly, a biro­dalmi átok végrehajtására már nem is fordított gondot, saját bajával volt elfoglalva. AMIKOR LUTHER ELIN­DULT WORMSBÖL a császári védelmet nyújtó nyíltparancs- csal, Friedbergig császári tiszt is elkísérte, majd innen bará­taival folytatta útját Witten­berg felé. Útközben Eisenach- ban nagy lelkesedéssel fogad­ták. Igét is hirdetett körük­ben. Útját folytatva, Alten- stein vára közelébe jutott. Itt váratlanul fegyveres csapat tört ki az erdőből. Elállták a lovak útját, körülfogták a kocsit, Luthert kiszállították és magukkal vitték a renge­tegbe. A kocsit továbbenged­ték, minden akadály nélkül folytathatta útját. A lovaska­tonák hosszú ideig bolyong­tak Lutherrel az erdőben, nyilván azért, hogyha bárki is nyomukat keresné, megté­vesszék. Éjjel 11 óra tájban érkezett meg a csapat Wart­burg várába. Luthert valószínűleg nem lepték meg az események, hi­szen Bölcs Frigyes szász vá­lasztófejedelem még Worms­Október 30-án Varsóba uta­zott Káldy Zoltán, a Déli Egy­házkerület püspöke. Október 31-én résztvett Julius Bursche püspök síremlékének felavatá­sán. Julius Bursche 1942-ben koncentrációs táborban halt meg. November 1-én a varsói Szentháromság-templomban OROSZ EGYHÁZI KÜL­DÖTTSÉG NYUGAT-NÉMET- ORSZÄGBAN Október 16-án orosz egyházi küldöttség érkezett Hannover­be. A küldöttség tagjai: Já­nos, berlini ortodox püspök, Sándor apát, Borowoj és Us- penski professzorok Lenin- grádból és Talysin docens Moszkvából. A három hétre tervezett látogatás során több szentelték püspökké Andrej Wantulát. Káldy püspök erre a püspökszentelésre is meg­hívást kapott. November 2—4-ig Varsóban ülésezett a Prágai Keresz­tyén Békekonferencia Állandó Bizottsága, melyen egyházun­kat Káldy püspök képviselte. németországi egyházkerületet meglátogatnak. Az arnolds- haini egyházi akadémián há­romnapos teológiai konferen­cián vesznek részt, melyen ott lesz többek között Schlink heidelbergi, Iwand bonni, Vo­gel berlini professzor is. — Ez a látogatás a viszonzása annak a német látogatásnak, amely még 1958-ban történt Wilm egyházkerületi elnök vezetésével. KÜLFÖLDI EQYHAZI HÍREK Krisztus népe követi Pásztorát A keresztyén ember szüle­tése percétől kezdve járja az élet útját. Hol napos hegyge­rinceken vezet ez az út, hol meg reménytelennek látszó sötét völgyeken át. A keresz­tyén ember tudja, hogy bár­merre jár, élete hazafelé tart. Nem a bizonytalanságba, nem a reménytelenségbe, a meg­semmisülésbe, hanem haza­felé. A mai vasárnap igéje Krisz­tust állítja elénk, amint jó pásztorként hazafelé vezeti nyáját, az anyaszentegyház népét. Amikor pedig Krisztus az igében megszólal, akkor bennünket, hazafelé tartó em­bereket szólít meg és több fontos dolgot mond el a szá­munkra. Krisztus népe hallgat a Pász- tor szavára. Talán első pilla­natra nagyon is magától értő­dőnek látszik ez a mondat. De amint vannak a nyájban elté- velygő báránykák, vannak Krisztus nyájában is olyanok, akik sokszor elhagyják Pász­torukat. Könnyen megesik, hogy éppen mi vagyunk azok, akik nem hallgatunk a Pász­tor szavára és a jó, a Pásztor által kitaposott út helyett, a magunk nagyon is gidres-göd- rös útját járjuk. Vasárnapról vasárnapra megkondulnak a templomok harangjai, hogy Krisztushoz hívogassanak minket. Napról napra megvan a lehetőségünk arra, hogy a Szentírás egysze­rű, emberi szavain keresztül találkozzunk Jézus Krisztus­sal. Vajon hallgatunk és figye­lünk-e szavára? Krisztus népe követi Pász­torát. Ez talán még nehezebb, mint a jó szóra való egyszerű hallgatás. A Szentírás számta­lan helyen tudósít arról, hogy a tanítványok sokszor mást vártak Krisztustól, mint amit tett és ezért megbotránkoztak Benne. A tanítványnak meg kell tanulnia azt, hogy min­denben és mindenkor kövesse Mesterét és Urát. Lehet, hogy sokszor mást tennénk, mint amit Krisztus cselekszik, lehet, hogy sokszor más utat válasz­tanánk boldogulásunkra, mint amelyen Ö vezet minket. Tud­juk-e engedelmesen követni Pásztorunkat? Krisztus népe hazaér. Ha hosszú és terhesnek látszó is az az út, amelyen Jézus Krisz­tus vezet, hangzik Jézus sza­va: „én örök életet adok né­kik”. Életünk vége teljesen bi­zonyos: hazaérünk. Oda, ahoil Isten kitárt karokkal várja drága áron megváltott gyer­mekeit. Oda, ahol színről-szín- re láthatjuk mennyei Atyán­kat és Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, a mi Megváltónkat. Ha hiszünk Krisztusban, ha őreá nézünk és ragaszkodunk Hozzá, szebbé, boldogabbá válik életünk útja, hiszen ha­zafelé tartunk. Harkányi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents