Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-02-01 / 5. szám

c/t jűOfndú a hike emberéé

CSENDBEN ISTEN ELŐTT

(Folytatás az 1. oldalról.)

resztyén körökből még csak kísérletet sem mert tenni senki arra, hogy a háborús megoldások nyílt ajánlgatója- ként próbáljon híveket toborozni. Az egyszerű emberek tiltakozással fogadják a háborús megoldásokban érdekeltek erőfeszítéseit. Tiltakozunk Nyugat-Németország atomfegyverekkel való ellátása ellen. Az Angliában,

N yugat-N émetországban, Olaszországban és egyebütt építendő rakétakilövő állomások ellen. Az atom- és rakétafegyverekkel való angol és amerikai kísérletek ellen. Az idegen országokban létesített katona; támaszpontok ellen. Elítéljük az idegenkedést, elzárkózást és mesterségesen szított bizalmatlanságot az atomfegyvertől mentes övezetekre, részleges katonai leszerelésre, az idegen «rszágokban állomásozó haderők fokozatos csökkentésére vonatkozó javaslatokkal szemben. Nem akarjuk a háborús légkör állandósítását és a nemzetközi feszültségek növelését. Szívből kívánjuk, hogy a katonai célokra igénybevett mérhetetlen erkölcsi és anyagi energia a rontás és a halál céljaitól forduljon a jobb, egészségesebb, műveltebb, igazságosabb, gazdagabb és emberibb jövő építése felé, a világ minden népe javára. A világ erkölcsi közvéleménye — akár tetszik ez a fegyverkezési verseny, az atomháború és hidegháború politikai híveinek, akár nem — átalakulóban van. A nukleáris diplomácia és az atompolitika holtponton vesztegel. A béke gondolata éppen ezért Keleten és Nyugaton, szocialista és tőkés országokban, szabad, félgyarmati és elnyomott népek között egyre fokozódó erővel veszi birtokba az emberek elméjét, lelkiismeretét és szívét.

Ennek az új erkölcsi világközvéleménynek létrejöttében az elmúlt 10 évben az egyik döntő fontosságú tényező a Béke Világtanács volt. Az emberiség elkerülte a háborút. Legyen ezért a hálaadás Istené, de mondjunk szívből köszönetét mindazoknak, akik a békéért igaz lélekkel és odaadóan harcoltak, közöttük most, a tízéves jubileum kezdetén, elsősorban a Béke Világ tanács vezetőinek és munkásainak.

Ez a jubileumi év azonban nemcsak a hálaadásnak, hanem a reménységnek esztendeje is. Indokolttá teszi a reménykedést a Genfben folyó két értekezlet pozitív előrehaladása, bár a tárgyalásokban mutatkozó nehézségek és akadozások sem kerülik el figyelmünket. Reményt keltenek a békés megoldások érdekében tett s a béke és szocializmus erői részéről állhatatosan képviselt javaslatok; — a tudomány és technika nagyszerű előrehaladása; — az atomerő békés fel- használása és a világűr jobb megismerése; — a két nagy világhatalom vezetőinek kedvező légkörben megindult érintkezése a legmagasabb szintű tárgyalások előkészítése érdekében.

Az apostol idézett intelmének engedelmes megfogadásá- val nekünk is fel kell ismernünk teendőinket e dolgokban. Ezért mi, a magyarországi protestáns és ortodox egyházak vezetőinek és béke- bizottságainak együttes nagygyűlése ünnepélyesen és határozottan s az emberiség jövőjéért érzett felelősséggel kérjük a keresztyén egyházak szervezeteit, lelkipásztorait, gyülekezeteit és híveit, hogy igaz lelkiismerettel, a szeretet törvénye iránt engedelmesen könyörögjenek és munkálkodjanak az emberiség békéjéért;

kérjük a népek vezetőit, emberségükre és felelősségükre való hivatkozással, hogy tárgyalások útján és békés megoldások keresésével oszlassák el a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak és félelemnek az egész emberiség életét megmérgező légkörét;

kérjük, mint együttmun- kálkodók, a béke minden igaz barátját — ez évben mindenekelőtt a 10 éves jubileumát ünneplő Béke Világtanácsot és annak minden tagját —, hogy folytassák és fokozzák erőfeszítésüket a

— A budavári gyülekezet az Egyetemes Imahét istentiszteleteit a Bécsi kapu téri kápolnában és a Torockó téri református templomban, az ottani református gyülekezettel közösen tartotta. A szolgálatokat vendéglelkészek végezték. Január 23-án a Magyar ökumenikus Tanács rendezésében a gyülekezetben tartották a budai protestáns felekezetek közös istentiszteletét. Ez alkalommal dr. Bodonhelyi József református teológiai tanár, Hecker Adám metodista szuperintendens, dr. Páify Miklós, Teológiai Akadémiánk dékánja és Szabó László baptista elnök hirdették az igét. A kápolnát teljesen megtöltötték az imádságra összegyüíeke- zők. A hét folyamán igehirdetéssel szolgáltak még a gyülekezetben Groó Gyula, a Sajtó- osztály ügyvivő lelkésze, dr. Joó Sándor református lelkész és Nagy József baptista lelkész. Az egyetemes imalhét úrvacsoraosztással zárult. — A Magyar Ökumenikus Tanács rendezésében még a következő evangélikus templomokban tartottak istentiszteleteket az Egyetemes Imahéten: január

legnagyobb közös emberi jó, a béke megőrzésére;

s végül a Krisztus szerete- tének közösségében felhívjuk a magyarországi protestáns és ortodox egyházak gyülekezeteit, hogy e megnyilatkozásunkat komoly elhatározással tegyék mérlegre, foglalkozzanak vele, hozzanak határozatokat és foglaljanak állást vele kapcsolatban, hogy a hívek százezreinek egyetértése adjon súlyt a magyar- országi egyházak békeszolgálatának is.

Ebben az esztendőben el kel] érni, hogy a békeszolgálat minden lelkipásztornak, presbiternek, egyházi vezetőnek és hívőnek keresztyén meggyőződéséből következő, őszinte lélekkel vállalt feladata és bizonyságtétele legyen. Reménykedünk abban, hogy felhívásunk nem lesz pusztában elhangzó szó. Bizalommal várjuk, hogy az egyházi testületek és hívek megnyilatkozásokban, tanításokban, könyörgésekben, feladatvállalásokban, kezdeményezésekben és a béke megőrzéséért fáradozókkal való együttműködés készségében adnak választ nyilatkozatunkra. — Legyen dicsőség a békesség Urának, a Jézus Krisztusnak, most és mindenkor.

Ámen.

A nagyszabású és nagyjelentőségű nagygyűlés Szabó László baptista elnök imádságával és áldásmondásával, valamint a Himnusz elének- lésével ért véget.

18-án a Deák téren, ahol Koren Emil evangélikus esperes, Hecker Adám, Szabó László és Patay Pál református lelkész szolgáltak; valamint január

20-án a fasori templomban, ahol Szamosközi István református esperes, Gqpó Gyula, a Sajtóosztály ügyvivő lelkésze és Nagy József hirdették az igét.

— Az eleki gyülekezet a református és baptista gyülekezettel közösen tartotta meg az egyetemes imahetet. A községet négynyelvű lakosság lakja s azért volt jelentős ez a megmozdulás, mert rámutatott az egységre.

— A dunakeszi gyülekezetben az egyetemes imahetet a református egyházzal közösen tartották. Evangélikus részről Jurányi István, Kamer Ágoston és Hafenscher Károly lelkészek szolgáltak. Az imahét befejező szolgálatát Káldy Zoltán püspök végezte. Az imahét közös szerctetvendég- séggel zárult, amelyen a gyülekezet tagjai szolgáltak és Katona Miklós rákospalotai lelkész tartott áhítatot.

KEDVES HALLGATÓINK! Gondoljanak azokra, akik már nyugodni tértek és halkítsák le rádiójukat! — szól esténként kedvesen a rádió bemondója. — Gépkocsivezetők jól ismerik azt a jelet, amely ma Nagy-Budapest határában mindenütt látható az országutak mellett: Budapest egész területén kürtölni tilos! — Csendet kérünk! — olvassuk a jólismert feliratot újra meg újra kórházban, rendelőintézetben, hivatalokban, várótermekben, fürdőkben. Mindezek a figyelmeztetések a zajban megtépázott idegeinkre vigyáznak, a csendet védik, ezt a drága és ritka kincset. Az állandó zajban élő mai ember igényli a csendet, s tudja, hogy nagyon szüksége van rá. A társadalomban, amelyben felelősek vagyunk egymásért, kölcsönösen vigyáznunk kell egymás csendjére, tiszteletben kell tartanunk egymás jogát a csendre. Sokat áldozunk ma azért, hogy csendben lehessünk, évente legalább egy két hétre az üdülés idején. Ügy érezzük és úgy tapasztaljuk, hogy a csend gyógyít.

De most nem általában a csendről és annak szükségességéről írok, ihanem az Isten előtti csendről. Mi keresztyének azt hisszük, hogy az Isten előtti csendre is éppen ennyire szüksége van minden- aenklnek s azt hisszük, hogy nem a csend gyógyít általában, hanem az Isten előtti csend. Ez az, ami igazán rendbehozza az életünket.

VAN EGY POMPÁS németnyelvű áhitatos könyv, Keleten és Nyugaton is egyaránt megjelent, ez a címe: „Sei fünf Minuten still!“ Légy öt percet csöndben! Már a cím maga is nagyon jellemző. Nem csendesórát kíván, hanem csak öt percet kér a mindig rohanó, az állandóan időzavarral küszködő, zajban élő mai embertől, de ennyit feltétlenül. Öt perc nem sok idő, a napi 24 órából, de a legtöbb embernek még ennyi Ideje sincsen az Isten előtti csendre. Keresztyénségünk egyik nagy fogyatékossága ma sokszor a csendhiány, az Isten előtti csendesség hiánya. Sok az aktivitás talán bennünk s ez nem baj, sok mindent akarunk tenni, cselekedni és sokszor eközben elfelejtünk csendben lenni Istenünk előtt. Olyasmi ez — írja egy svájci igehirdető — mintha az ember csónakba szállana, aztán teljes erejéből evezni kezdene, csak éppen elfelejtené eloldani a csónakot és így hiábavaló lesz az erőfeszítése fe- ledékenysége miatt...

SOKFÉLE CSEND VAN: Van ostoba csend, amilyen például akkor támad, amikor kifogy az emberek mondanivalója, témája és csak ülnek egymás mellett szótlanul. — Van kínos csend, amilyen például a felelősségre vont gyermek némasága szülei vagy nevelői előtt. — Van fájdalmas csend, amilyen a gyászoló, vagy szenvedő emberé, akinek fájdalmában már nem jön hang a torkára. — S van termékeny csend, a gondolkozás, figyelés és imádság csendje. Az Isten előtti csend ilyen termékeny csend.

EGY RÉGI JÓLISMERT történet szól arról az öreg molnárról, aki úgy megszokta a víz zúgását és a malom járását, hogy már nem is hallotta. Csak egyszer, amikor egy éjszaka megállt a malom és nagy csend lett, felébredt a csendre nagy rémülettel... Nem a zaj, a csend ébresztette fel. A mi életünkben is ismerünk állandóan zúgó malmokat, megszokott hangokat, csak amikor megáll a „malom” ébredünk fel riadtan: Hol is vagyunk? Mi történt? Mire vagyok itt a világban? Ilyen és hasonló kérdések ébrednek bennünk, ha egyszer a csöndben felébredünk. — De az Isten előtti csend nem csak arra való, hogy az élet nagy kérdései jussanak az eszükbe, hanem arra is, hogy figyelhessünk az Isten szavára és tudjunk imádkozni Hozzá, vagyis

Radnóti Miklós:

kiönteni a szívünket előtte hálájával és kéréseivel együtt.

AKI TUD HALLGATNI Isten előtt, az tud bölcsen, építő módon, komolyan beszélni is. Aki az élete nagy kérdéseit megbeszéli Isten előtt a csöndben, az élete részletkérdéseiben is el tud igazodni. A belső szobánknak nem önmagában van értelme, hanem úgy, hogy abból kiárad az életbe mindaz az erő, amit ott nyertünk. Nem kell féltenünk azt az embert, aki szokott csendben lenni az Ür előtt, tétlenségtől, munkátlan, vagy eredménytelen élettől. Az imádság emberei mindig az aktivitás emberei is!

Zsebóránk, karóránk pontosan mutatja az időt — egy óra az egy óra — akár éjjel, akár nappal, akár munkában, akár pihenésben, akár örömben, akár bánatban telik is el. De az ember számára nem mindegy, mivel telik el az idő. néha 10 perc döntőbb lehet, mint 10 óra. Az Isten előtti

5—10 perces csend döntőbb lehet egész napunkra vonatkozóan, mint minden más tevékenységünk.

Tanuljunk csendben lenni az Isten előtt!

Hafenscher Károly

Nem fudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én. mint fatörzsbői gyönge ága s remélem, testem is majd e főidbe süpped el. Itthon vagyok. S néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is. virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;^ annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, amellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol, és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944 január 17--------------------------------------Az Egyetemes Imahét HÍREI

Járom a^, utcákat

különböző városokban, s minduntalan szemembe ötlik valami szolkatlan kép: emberek — nem is csak néhányon! i— sárga szalaggal a karjukon, s rajta három fekete pont. Járásuk bizonytalan. Az egyik a szemével figyel, a másik csak a fülével. A harmadik bottal, mankóval botorkál. Így van ez Halléban, Berlinben, Lipcsében, Erfurtban, Jénában — és mindenütt.

Nem 'kell kérdezősködnöm; az első látásra tudom: rokkantak! Vakok, süketek, bénáik... *

De milyen sok van belőlük! Ez lep meg. Odahaza is láttam fehér bottal az utca kövezetét kopogtató embereket, — de itt? —, bizony meglepően sokan vannak. S nem is olyan öregek! 40—50 év közötti a legtöbb. Majdnem mind férfi.

•

Egy kérdő tekintet barátaimra, akikkel járom az utcákat —, s csak egy fejbólin- tás a válasz! De ebbe a fej- bólintásba annyi sok év borzalma, vagy csak néhány óra halálfélelme, de mindig rengeteg könny és fájdalom sűrűsödik. A néma „igen” kimon-1 datlanul is egy szót takar: Krieg — Háború! S akikkel ma beszélek: már nem látom arcukon az egykori Wehrmacht gőgösen kemény, magabízó arcvonásait. Ezek már nem azok az emberek, akik valamikor — milyen élesen emlékszem most erre a képre! — a Dunaparton és a Bécsi úton tankokon és gépkocsikon rohantak Belgrád felé. Ezek az emberek gyászt, fáradságot, kiábrándulást és rengeteg fájdalmat, szörnyű emlékeket hordoznak szívükben.

*

Az is, akivel a napokban beszélgetve: meghívott a lakására, hogy megmutassa a »háborús 'képeit”. Görögországban volt. S miközben arról beszél, hogy milyen csodálatosan szép az Akropolis, vagy a ködbe, felhőbe burkolódzó Olympus — arcára fájdalom és keserűség ül. Nem — nem! Nem az elvesztett háborút sajnálja. CSAK: A HÁBO- ! RÚT! Arról beszél, hogy mi- ' lyen jó lenne, milyen jó lett . volna nem katonaként elmen- ! ni oda... Nem félni és rettegni az ottaniak tékintetétől, nem várni minden pillanatban a halálthozó golyót. „Igen, akikor fiatalok voltunk

és lelkesedtünk. Arra tanítottak bennünket, hogy az egész világ a mienk, mert mi vagyunk a legfkülönbek” — mondja. „De én úgy látom: ez nem igaz.” Hosszú beszámolóját nagyon őszinte szavakkal így fejezi be: „A legszebb eszme: győzelem a rosszindulaton és az a leghatalmasabb, aki mindig békére törekedik.” Könnyes szemmel mondja, miközben én a képen rosszemlékű német páncélosok felvonulását nézem és lemészárolt görögökre, meg a felrobbantott budapesti hidakra gondolok.

*

De nemcsak ez az egy - a többi is, a tömeg is más vágyat, más érzéseket hordoz ma szívében. És ezek mellett valami különös, r .eglepö elszántságot: soha tubbé háborút!

Nem különös? Itt Németországban is tapasztalom ezt,

I abban az országban, amely j felé annyi szorongással, féle- [ lemmel és aggódással tekintettünk — mikor is? — 15—20 \ évvel ezelőtt! De a „hősök” és \ akik nem akartak hősök len- I ni, azok is! — ma sárga kar- j szalaggal járnak, vagy jeltelen sírokban porladnak szinte ‘ Európa minden országában.

f S az életben maradottak?

Emlékeznek!

Ismerek egy embert. Tizenhármán voltak testvérek, ö a tizenharmadik. A legfiatalabb. De tizenkettő nincs többé! Norvégiától —, El Alameinig, Belgiumtól — a Dánig keresi emlékeiben az eltűnt testvéreket. És a végén nagyot sóhajt. Egészen közel hajol hozzám: Szőke fürtjei a homlokába csapódnak a hirtelen mozdulattól, hangja felerősödik és meggyorsul és arcán őszinte vággyal és keménységgel mondja: „A háború szörnyű, soha ne legyen többet!” Nem híres „békeharcos”, csak egyszerű pincér egy vendéglőben!

*

De nemcsak az utcáikat járom ... Villamosra, vonatra szállók, s mindenütt szemembe ötlik egy felirat. A villamoson az abláiküvegekre festve, a vonaton kicsi táblácskán himbálja a gyorsan futó vonat: Diese Plätze sind für Schwerbeschädigte reserviert'■ (Ezek a helyek súlyosan rokkantaknak tartandók fenn!) És bizony nem üresek ezek a helyek és szakaszok. Féüá- búzkat, félkarúalkat, vallókat, süketeket segítenek az épek e helyek felé. Valamennyinek zsebében igazolvány. Valóban rokkantaik: nemcsak a szem, de írás is bizonyítja.

*

Ezek az emberek a háború frontjain, vagy a légitámadások pusztító füzében váltak rokkantakká! Hiányzó testrészük, csak sötétséget látó szemük azonban ma már arról beszél, amitől mi is valameny- nyien félünk, s ami ellen minden erőnkkel küzdünk: soha többé háborút!

•

Erről beszélnek a romok Berlinben, erről az üresen álló telkek Halléban, s még inkább Jénában, s erről az összerombolt Ágoston-rendi kolostor (ahol Luther egykor szerzetes volt!) Erfurtban.

•

De erről beszél hangtalanul — mégis olyan világosan, érthetően az újjáépült Tamás templom is, ugyancsak Erfurtban, az új utcasorok Berlinben, új házak Lipcsében, Halléban s a nagy tábla Jénában, a városi Dóm mellett, ahol a születendő épületek rajza látható. De mindenütt, ahol az emberek élni, szeretni, építeni akarnak, s ahol bíznak abban, hogy az emberi gonoszság nem rombol ezentúl, ahol nem a pusztulásra és pusztításra, hanem az eleven, vidám és boldog életre gondolnak.

•

Erre int Magdeburg is!

Szétnyitom az egyik ma reggeli lapot. Rosszemlékű kép mered elém: Magdeburg 1945. január 16. Amit csak befog a fényképezőgép lencséje: mindenütt rcm! Kiégett, lerombolt házaik, utcák, sőt kerület

tek egész sora.

S amit nem fog be a lencse?

— Megtudom a leírt sörökből. 800 bombázógép támadása ezen a napon a város ellen. 1000 légiakna, 12 000 robbanóbomba, 200 000 gyújtóbomba hullott a városra rövid 39 perc alatt.

39 perc! Milyen rövid idő! talán annyi csak, amíg átolvasom a napi újságot, amíg lepereg egy számtanára az iskolában, amíg végigsétálhatok

— odahaza — a Népköztársaság útján.

De mit lehet alkotni 39 perc alatt? Elolvasni néhány oldalt egy könyvből? Elmenni a város egyik végéből a másikba? Felrakni egy darabka falat egy újjáépülő házon? Megmagyarázni egy félreér! ett

mondatot? Elmondani egy hosszabb prédilcációt?

Aránylag milyen keveset!

S mit lehet rombolni? — íme a példa:

*

Itt — Magdzburgban — 39 i perc alatt 106 731 lakás ment i tönkre. 41 000 teljesen, további 34 000 nagyon súlyosan megrongálódott. Ezenkívül 23 iskola, 15 templom, 21 mozi, 3 színház, 3 múzeum, 14 kórház, 2500 üzlet, 130 gyár vagy üzem, 13 szálloda.

*

Fel lehet ezt építeni, — ha i a pénzt, amibe mindez ikerül I nem is vesszük figyelembe ‘ 39 perc alatt?