Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-10-18 / 42. szám
Az átnedvesedett pelenka lassan a víz mélyébe merült. Csendes megnyugvással oda- í'eküdt hét testvére mellé. S míg ők áztak, felettük a habzó víz átcsókolta a finom uj- jakal. Jegygyűrűje a vizen átcsillogva olyan messzinek tűnt s mintha nem is lenne olyan kerek, mint amikor az ujjara húzták. Ijedten kapta ki kezét a teknőből. A szappan habja fehér virágként lepte meg azt. Lecsapkodta ujjairól a vizet. Nem, a gyűrű így közelről nézve kerek és fényes. Arany. — Megnézem, Lacika nem takarózott-e ki — gondolta és átment a szobába. A nyitvahagyott ajtón keresztül nyersszínű gyerekágy fehérsége fénylett a ráeső lámpafényben. A kis takaró lecsúszott a még álmában is mozgó lábacskáról. — Enyém. Én szültem... Ö az első... Ez a második talán nem is lesz ilyen kedves... — nézett végig a félhomályban megvastagodott bestén. A konyhai óra fél tizet mutatott, amikor ismét odaáll t a teknő mellé, miután új vizet öntött a fehéredé pelenkákra. — Jövő hónapban már dupla adag pelenkát kell mosnom. Jó lenne egy mosógép. Sok lesz a kisruha is ... Lacika még alig másfél éves s máris itt a második. Amikor megtudta, hogy lesz, gondolkodott: megszülessen-e. A belső hang erősebb volt a külsőnél. A kis lakásba pár hét múlva új lakó fog költözni. A víz forró lett. Gyorsan kikapta kezét a vízből, de már késő volt, mert a fehér kéz hirtelen céklaszínűvé vált. Ránézett. — Azt mondták, szépen zongorázom, ő is azt mondta... Régen volt... Fiatalok voltunk mindketten. Ö akkor járt egyetemre, én pedig azon a nyáron érettségiztem. Lassan lehajol, ahogy megerősödött teste engedi és az üres vödörrel elindul a csap felé, hogy hideg vízzel valamennyit hűtsön a teknő vízen. A város fénye messziről csillogott feléjük. A sok kicsi szentjánosbogár fénye vibrált a páratelt levegőben. A tavasz csak sejtette magát. Szeles, kabátbegomboltató március, ök mégsem fáztak. Hiszen ketten voltak: fiatalok és szerették egymást. A városi cipő hamar átnedvesedett a földúton. Ezt sem érezték. Kéz a kézben mentek s mellettük már a tavasz dalolta örök énekét. — Ha végzek, akkor elveszlek feleségül. —• Jaj. de soká is lesz az még?! — Miért lenne az soká? Most nyáron végzek, aztán már hamarosan itt lesz a nagy nap! Milyen nap is lesz az? — A boldogság napja *— ujjongott Erzsi és megszorította a hideg széltől kipirult ujjakat. — Ugye, Erzsiké, sohasem fogsz engem elhagyni? — hangja tele volt félelemmel. — Olyan jó tudni, hogy van valaki, aki szeret engem. — Én szegény vagyok •— folytatja és lépteit kissé meggyorsítja, mintha ezzel a sietéssel el szeretné hagyni a múltat. — Nézz vggig rajtam. Ez az egy kabátom van, amit még érettségi előtt kaptam. Ruhám is alig van kettő. Te még sohasem ismerted ezt a rémet, amit így hívnak, hogy NINCS. Van szép lakástok, sok könyvetek, zongorátok. Mindezekről én még álmodni sem mertem eddig. — Ugyan már ne mondj ilyeneket! Mindenki szeret téged otthon és senki sem nézi azt, hogy szegény vagy. És különben is engem nem érdekel az, hogy neked vannak-e ruháid. Majd veszünk. Én is dolgozni megyek és akkor lesz mindenünk. Én így szeretlek téged! Erről nem akarok többet még hallani sem! Megértetted? — mosolygós arca egy pillanatra megkeményedett. A mindjobban erősödő alkonyaiban csak szemének fényét lehetett látni. Az pedig mosolygott, mint mindig. — Én pedig úgy félek ettől!... Többet már nem tudott mondani, mert két kéz lehúzta a fejét és egy piros száj letörölt ajkáról minden kétséget. Az első villanylámpa alatt egymásra néztek. Nevettek. A pelenkák olyan fehérek lettek, mint a hó. Kezének pirossága vörös vércsepp volt a fehér havon. — Még mindig nem jött haza. Pedig mindjárt tíz óra. Istenem! — sóhajtott fel és egy gyémántcsepp szaladt le arcáról mind sebesebben a pelenkák felé. Ez a csepp foltot hagyott a szárazra kicsavart pelenkán. A tavasz édes illata vastagon áradt a nyitott ablakon keresztül a szobába. Ott ült a zongora előtt. Kezében megállt a horgolótű. Fejét felemelte, szemével megkereste az ablakot. Kinézett. A virágba öltözött jázminbokrokat lassú ringásba hozta a délutáni szél. Jobbkezével felnyitotta a zongora tetejét. Leütötte a billentyűt. A hangját azonban nem hallotta. Ott ült ő is egy diákszoba cigarettafüstös asztalánál. Vele, aki vizsgáira készül. Kézimunka, zongora, jázmin, múlt szépsége, jövő beteljesülése egy pillanat alatt szertefoszlott. — Itt vagy, Erzsi? — lép a szobába édesapja. — Igen, apuka. Kézimunkázom. — Erzsiké, kislányom, beszélni szeretnék veled — csukta be maga mögött az ajtót. Erzsi átült az asztal mellé. Félt. Nem tudta, hogy miről akar édesapja vele beszélni, de érezte, hogy a tavaszi illat kesernyés ízt kap szájában. —■ Kislányom — kezdte édesapja kimért hangon. — Öróla szeretnék veled beszélni. Nagyon megszerettük mi is édesanyáddal együtt, de egyelőre úgy gondoljuk, hogy nem lehet őt komolyan venni. És biztosan te sem veszed őt komolyan. És beszéljünk őszintén, nem is nagyon való ő hozzád. Szegény — mondja olyan hangsúllyal, hogy Erzsi szájában összefut a nyál. —• Gondolkozz ezen, kislányom. — De édesapám — kezdi Erzsi kissé fátyolos hangon. Valahogy nem érte egészen váratlanul őt ez a beszélgetés. Erezte, hogy' egyszer szülei előtt is szint kell vallania. Most mégis más jutott eszébe. Kora tavasszal együtt sétáltak kint a város határában.. És akkor azt mondta az, aki nagyon szeret: Én nagyon félek attól, hogy elszakítanak bennünket egymástól! Ezek a szavak most életre támadtak. — De édesapám — kezdi el még egyszer a megkezdett mondatot — én nagyon szeretem őt. Érte lemondok mindenről. Nem bánom, ha szegény is! — Tudod nagyon jól kislányom, hogy nem szeretem, ha olyan dolgokról beszélsz, amihez nem értesz —» vágott szavába édesapja. — Tizennyolc éves gyerek vagy. Mit tudod te, hogy mit jelent valakit szeretni. Remélem megérted, hogy jót akarok neked? Ezt megérteni? Erzsi már sír. Fejét karjába haj és zokog. Érzi a perc súlyát. Édesapja felkel a székről, odamegy hozzá és megsimogatja fejét. — Na ne sírj, ezért a fiúért nem érdemes sírni. Nyugodj meg, hiszen csak gyerekes játék volt az egész. Különben is gondolj a 4. parancsolatra. Te hivő kislány vagy, arra is kell gondolnod. Nem értette meg édesapja szavait. Könnyein keresztül látta a Keresztfát. Jézus szenvedését és kegyelmét. Fülében hallotta Isten igéjét: Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüléiteknek. A 4. parancsolaton gondolkoznia sem kellett: Tiszteld "atyádat és anyádat Most mégis olyan furcsán hangzott ez a mondat édesapja ajkáról. Nem! Istennek nem lehet az az akarata, ami édesapjáé! Isten a boldogságot nem emberi elgondolás szerint adja! Sebesen dolgozó agya lázas képeket fest eléje. Látja édesapját a templomban elöl ülni. Hallja hangját, amikor imádkozni tanította. Most mégis más arc és lélek áll előtte: az elbukott keresztyén apa arca. Egy pillanat alatt eltűnt minden kép és ez az egy maradt előtte. Igen, ő hivő lány s mostantól kezdve édesapjáért még többet fog imádkozni, mint eddig. — Még egyet — állt meg édesapja az ajtóban. Keze már a kilincset fogta. —* Nézz csak fel reám. Egyet szeretnék kérdezni tőled. Felelj. Ne szégyelld magad. Megcsókolt már téged? A szobába tévedt méhecske hangversenyt adott a bútoroknak. A váza jázmin lakói örömükben tapsikoltak. Valahol a kertben egy rigó próbálgatta hangját. Nem hangosan, de a csendet mégis megtörte. Erzsi szemei fényben tiszták. Erre a kérdésre mintha egy pillanatra felszáradt volna ez a fény. Vagy csak megkeményedett? Mit mondjon? Eddig még sohasem hazudott. Most sem fog hazudni. Az igazság csak győzhet. Vérte- len ajkán ott égett még mindig az első csók íze, amit akkor kapott és adott, amikor megmondták egymásnak: szeretlek. Annál tisztább csókot még szüleinek sem adott soha. Ezért kellene neki most hazudni? Nem! « Igen, megcsókolt En is megcsókoltam — vágja oda határozottan. Olyan könnyen jött ki száján a felelet, hogy maga is megijedt tőle. — Na de ez már igazán sok! Nem tudod, hogy egy keresztyén leánynak csak a vőlegényét szabad megcsókolnia?! — Ö az én vőlegényem! *— Ezekután pedig megmondom, hogy sohasem lesz a te vőlegényed. Többet nem akarok erről beszélni. Mégiscsak szörnyű!... Erzsi néhány percig még ott ült az asztal mellett, aztán felkelt és visszaült a zongoraszékbe. Az ajtócsapódást sem hallotta. Lassú mozdulattal lecsukta a zongora tetejét. Ráborult. Sírj;. A jázminillat megkeseredett Erzsi szívében. * Az utolsó pelenka is ott lógott már a fregolin. Az óra mutatója lassan a tizenkettes szám fölé ér. Férje még mindig nem érkezett haza. Fáradt testét már alig bírja. Leül. Pihenni akar egy keveset, mielőtt az asztalra készíti a vacsorát. — Maama, maama — hangzik álmosan, elnyújtva a panaszos kiáltás. Azonnal felugrik. — Itt vagyok, kisfiam. Néhány pillanat és ismét a konyhában van. — Álmában sírt fel. Rosz- szat álmodhatott. Azon az éjszakán nem ti> dott elaludni. Az a nyár nem hozott neki sem virágnyílást, sem napsugarat. Fejét és életét odahelyezte a szülői döntés alá és engedelmeskedett. Igaz, sokáig nem tudott még imádkozni sem, mert úgy érezte, Isten akarata nem egyezik édesapja akaratával, de aztán könnyes szemmel és megrepedt szívvel igent mondott édesapjának. A júliusi meleg átforrósítot- ta a bútorokat is. Izzott minden. A szobában édesapja és Erzsi volt, amikor megérkezett. Nevetve köszönt, mint aki hazaérkezik. — Jó, hogy jössz — szólt az édesapa —• beszélni szeretnék veled. Erzsi felállt. Ki akart menni. — Maradj csak te is. Hiszen rólad is szó van. — Fiam! Azt szeretném a tudomásodra hozni, hogy Erzsiké arra az álláspontra jutott, hogy egyelőre ne járj hozzá... Többre már nem emlékszik vissza. Könnyein keresztül csak azt látta, hogy valaki kirohan a szobából. Amikor felnézett, már csak édesapját látta. Az óra elütötte a Özei Ä» asztalon ott áll a tányér, meN lette pohár. Nehezen mozgó járásával bemegy a szobába. Mégegyszer odapillant a kis ágyra. Valamit igazít a takarón. Felgyújtja az éjjeliszekrény lámpáját. Lefekszik. Kezét kinyújtja Bibliája után* de mozdulata félúton megáll. Nem, ma este nem tud olvasni. Fáradt... Eloltja a lámpát, megpróbál aludni. Nagyon szeretne most mély álomba merülni. ♦. 4s Három évig nem hallott róla semmit. Aztán az egyik újságban olvasta a nevét. Házassági hír. Megremegett, összefutott előtte minden: név, alak, emlék, engedelmesség, játék. A Múlt hangosan kiáltott a lemaradt utas után! Erejéből már csak arra jutott, hogy elszaladjon a postára és üdvözlőtáviratot adjon fel. — Változatlan régi szeretettel köszönt Erzsi —■ hangzik a távirat. Vagy ezt akkor kellett volna inkább édesapjának megmondania? ö szerette. Talán nem kellett volna akkor engedelmeskedni a szülői akaratnak? De hiszen ő minőig félte az Istent és nem akart egy parancsolata ellen sem vétkezni. S mégis Isten ilyen árat kért tőle? Vagy Isten nem is kérte ezt tőle? Ma már késő, * A zárban halkan megcsikor- dult a kulcs. Hazajött a férje. Lassan kinyitotta a szoba ajtót, benézett. Erzsi úgy tett, mintha aludnék. Még hallja a tányércsörgéstj aztán összeteszi a kezét és imádkozni kezd. Fiáért, férjéért, szüleiért, a még meg nem született gyermekéért és azért, aki az emlékezés szárnyán ezen az estén melléje ült a mosóteknő mellett. Ez talán nem bűn Isten előtt?! Megkönnyebbülve aludt el. Karner Ágoston EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal; Budapest, VIII., Üllői út 24. Telefon; 142—074 Előfizetési ára egy évre 80,— Ft* fél évre 30,— Ft Csekkszámla: 20412,—Vm. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 591 161/2 — Zrínyi Nyomda •■•■•nnnamunHHnHinan ■■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■ ■■■»«•■•■■•■•■■•■•■■ni Egy hajnali harangszó története Irta: Maróti János A falu házainak ablakszemei még csukva voltak. Semmi és senkise mozdult. Talán az öreg éjjeliőr is aludt valamelyik pajtában. Este segített a pálinkáiőzdében és ez az erős munka a faluért érzett felelősségét is teljesen feloldotta. Ha itt-ott nem hangzott volna el egy-egy kakas kukorékolása, a világon mindenki azt hitte volna, hogy Mészkőváron megszűnt az élet. De megszólaltak. Előbb a falu kovácsának kendermagosa. Olyan akart lenni, mint a gazdája, mindenben az első. Jeladására hol innen, hol onnan feleltek a többiek. Ebből a kukorékolásból a legélesebb eszű ember is arra következtethetett, hogy valami élet mégis csak van ebben a faluban is, ha máshol nem, legalább a baromfíólakban. Hogy ez az éles következtetés mégse állt meg az örök igazság mérlegén, erről a halandó ember hamarosan meggyőződhetett, mert kieresztette vékony, éles hangját a harangozóék kora februári kakasa. Erre az ébresztőre hor- padt szalmaágyán megmozdult az öreg Vana Mihály. Csak úgy • fekve, odavetette tekintetét az apró ablakra, melyen kívül már ritkább volt a sötét, mint bent. Megállapította, hogy hajnali 4 óra felé járhat az idő. Felkelt, hogy felöltözködjék. Ez a művelet rövid ideig tartott, mert csak meleg kucsmáját, meg a csizmáját kellett magára vennie, hogy tetőtöl-talpig kész legyen. Amikor meggyfaszárú, olcsó cseréppipáját is szájába illesztette és meggyújtotta, tökéletes pontossággal megállapította, most már indulhat. Kilépett a nyárvégi hajnalba. Elmondott magában egy rövid fohászt, amit még vagy 60 évvel ezelőtt tanult meg Szekera kántor úrtól — hogy az Isten áldja meg még haló poraiban is. Megindult a temető felé, melynek közepén állt a tornyos templom. Amikor a nagy kulcsot a zárba illesztette, hogy kinyissa a nagy bejárati ajtót — mert csak ez az egy ajtó vezetett nemcsak a templomba, hanem a toronyba is, hja a takarékosság erényét már őseinknek is gyakorolniok kellett — nem gondolt arra, hogy többet nem nyithatja már ki. Inkább az járt eszében, hogyan mozdul meg a falu, ha ő meghúzza a harang kötelét. Meggyújtják az olajmécseseket, faggyúgyertyákat, hogy az istállókban az állatok körül megkezdjék a napi munkát. Biztos, Zemjak Misa ma is megelőzi a Hamaljar Gyúrót. Utolsónak marad-e ma is a Szlivka Jani, az a nagy darab lustaság, akiről azt beszélik, hogy azért alszik legtovább, mert sokáig ott felejti magát Kapuszta Ancsánál, Kapuszta Samu özvegyénél. Szegény Samu, ha tudta volna, hogy felesége ilyen hamar vigasztalódik, biztos, nem állt volna szembe olyan bátran a császáriak golyójának a váci csatában. Vagy talán éppen azért állt szembe, mert tudta? Ki ennek a megmondhatója ? Ezen törte a fejét az öreg még akkor is, mikor a lépcsőn ballagott felfelé nagy kényelmesen. Hogy a titkot megfejtse, arra már nem volt ideje, mert fölért a harangokhoz és 50 év gépies mozdulatával megfogta a középső harang kötelét, amely éppúgy legtöbbet szenved az eklézsiában, mint a családban az öregek és gyermekek közt középen levők. Meghúzta és a harang első kondulá- sára elszálltak töprengő gondolatai, mint a verebek, ha a gyerek követ hajít közibük. Ahogy húzta, valami mérhetetlen nagy boldogság és büszkeség szállt szívébe. Az járt eszében, hogy ő is ugyanazt a munkát végzi, amit a nagytiszteletű Rihász úr és a nagy Úristen alázatos Fia. Ök a bűn és halál álmából, én pedig az éjszakai pihenés álmából ébresztgetem az embereket, ök is Isten felé terelik az emberek szétszaladt gondolatait, mint pásztor itatáskor vagy hazainduláskor a nyájat, meg én is. De én már most hajnalban! Hogy ö itt az első, ez tette őt oly büszkén boldoggá. Befejezte egy nagy utolsó rántással az ébresztést és a hajnali imádkozásra, a matu- tinumra való felhívást. A harang megnyugvása után elengedte a kötelet és rágyújtott elaludt pipájára. Aztán elindult lefelé. A harangok alatti kerek ablaknál megállt, hogy szokása szerint végignézzen a temetőn és a falu északnyugati felén, mely egészen a Várhegy tövéig nyújtózkodott két sor házával, mint valami óriáskígyó. Ahogy kinézett, szemei abban a pillanatban kidülledtek, mintha ki akarnának ugrani azokból az öreg agyakból, hol immár 67 éve pihentek. Arca elsápadt, minden hajaszála az égnek meredt megemelvén kucsmáját és szájából kiesett a pipa. Szíve oly gyorsan vert és oly vadul, mint a megfutamított ember saját házának bezárt ajtaján. Ha nem lutheránus lett volna szegény lelke, akkor talán ész nélkül hányta volna magára ijedtében a kereszteket. így mivel az volt, dülledt szemeivel még egyszer kihajolt a kerek ablakon, hogy jobban lássa, amit az előbb látott. És hogy akkor is ugyanazt látta, kiabálni kezdett, ahogy csak a torkán kifért: Istenfélő emberek, mentsetek meg!... Mentsétek meg Vana Mihályt!... Itt vagyok a toronyban ... segítsetek!!! A kiabálás megzörgette a házak itt-ott már világosságot árasztó ablakait. Baj van a ha- rangozónkkal! — vágott -a döbbenet a pálinkás üveget keresgélő atyafiak szívébe.. Abbahagyták a kutatást és közben nagyokat morogtak asszonyaikra a kutatás sikertelensége miatt. Ki ásót vagy kapát, ki kaszát vagy cséphadarót kapott a markába és a férfinép percek alatt fenn volt a toronyban. Még a tiszttartó úr is eljött vadászpuskájával. Gtt találták az öreg Vanát a deszkára roskadva a kerek ablak előtt. Egy sírra mutogatva, a rémülettől akadozva csak ezt hajtogatta a kérdezősködöknek: Ott... ott... a Nosz- ják Gyuri sírjánál... ott van... a kísértet... a Gyuri szelleme... haragosom volt... Lehetetlen — mondta a tiszttartó — hisz kísértetek nincsenek, Mihály bácsi. Ezzel kivette puskájából a patronokat, hogy ezzel is bizonyítsa, nem hisz a kísértetekben. Nézzék csak, hogy valójában a Noszjak Gyuri sírjánál, ott ni, mozog valami — erősíti meg az öreg szavait a koránkelö Zemjak Misa. Erre az emberek odacsődülnek a kerek ablakhoz, hogy ök is lássák, mitől rémült meg ennyire az egyház öreg szolgája. Szent igaz! Valami alak mozog ott a sírok közt! Fehér lepedőben táncol! Nem fehérben, hanem szürkében! — hangzik innen is, onnan is a kiabálás. Nézzük meg közelebbről, emberek! — adja ki a parancsot a tiszttartó és újból betölti puskáját. Mikor nem sietnek erre az indítványra, mely parancsnak is beillett, megindult őmaga lefelé. — Aki nem gyáva nyúl, az velem jön — szól hátra. Erre a nyulak. magukra vették az oroszlán bőrét. Csak egy öregebb férfi, Mihály bácsi szomszédja maradt a toronyban azzal a megjegyzéssel: hogy hát ugyebár az öreg Vanára is kell valakinek vigyázni, meg hogy hát nem volna szép, ha itt hagyná őt, az ő drága barátját. A torony aljában megbeszélték a haditervet. A vezérséget arra bízták, aki azt már úgyis nagyon megszokta, a puskás tiszttartóra. Hogy a kasza vagy kapa mellé egy cséphadaró is jusson, a hajnali szürkületben kettesével indultak el. Elvégre Krisztus Urunk is kettesével küldte ki tanítványait az ellenséges, pogány világba! Mikor mindenki elfoglalta helyét a temető négy oldalán, a megbeszélt jelre megindult a körvadászat a kisértetre. Az volt a terv, hogy amikor a kísértet közelébe érnek, mind a négy oldalról, a vezér kiáltására egyszerre rohannak Noszjak Gyuri szellemére és addig ütik- verik, amíg vagy agyon nem verik úgy, mint legény korában is agyonverte valaki, vagy vissza nem kényszerítik megfutamítással a halottak birodalmába. Elvégre aki meghalt már egyszer, örüljön neki. Minek akar az újból itt legénykedni, ijesztgetni. Vagyunk mi erre itt úgyis elegen! Nem igaz? A gyűrű mind szorosabb lett a sír körül. Minden fegyveres kimeresztett szemmel figyelte a sír mellett fehérségben mozgó alakot és úgy közelített feléje, hogy az egyik lába a támadásra, a másik pedig a menekülésre volt beállítva. Lélegzetállító csend után végre felhangzott a vezéri jeladás. Erre a kísértet megváltoztatta hangját és mély röfögés volt válasza. Roham helyett dermed- ten, földbegyökerezett lábbal állt a sereg. Aztán egy újabb röffenés és egy nagy dörrenés. Tördeli a bozótot, menekül ä kísértet. Hajrá! Utána! — hangzik a vezéri biztatás. Erre aztán meglódult a bátor sereg, hogy elvégezze harci feladatát. Az egyik sírnál, nem messze a Noszják Gyuriétól, utói is érték. Már nem kellett harcolniok ellene. Ott feküdt vérében, szőkeségében, nagy hosszú testével Noszjak Gyuri szelleme, kísérteié... a falu kovácsának este a kondától elcsatan- lolt, hatalmas, fehér anyadisznaja. Vana Mihály bácsit úgy kellett hazavinni a toronyból, mert minden erő kiszaladt a lábából. Hiába mondták neki, hogy nincsenek kísértetek, hiába erösitgették az igazságot, ö aznap este bekövetkezett haláláig váltig erősíthette: Én csak tudom, hogy a Noszjak Gyuri szelleme volt ... a szegény Gyurié, akit én egyszer legény korában egy karóval nagyon megütöttem. Ez történt az Urnák 1854-ik esztendejében. Azóta nincs Mészkőváron hajnali harangszói
