Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-09-13 / 37. szám

Beiktatták lelkész! tisztébe Óbudán FiilSp Dezsőt A SZÍV Meleghangú levél kíséretében kaptuk ezt a cikket. Írója a szlovákiai evangélikus egyház egyik esperes­lelkésze. Írását hálája jeléiül szánta lapunk olvasá­sáért. Erősítsék e sorok is azt az új, testvéri viszonyt, amely a két egyház között az utóbbi időben kialakult. (Szerk.j Hazánkban kevés gyüleke­zet akad, amely úgy meg­sínylette az elmúlt háborút, mint az óbudai gyülekezet. 1935-ben épült, nagyszerű, mo­dern stílusú templomát 1944 karácsonyán az egérfogóba szorult német fasiszta 'hadse­reg felgyújtotta. E gyalázatos és esztelen cselekedet után csak a torony és a templom- épület négy fala marad; meg úgy, ahogy. Leégett a tető, a toronysisak. Megégtek a pa­dok, elégett magyarországi evangélikus egyházunk leg­szebb hangú, legjobban meg­épített oronája. S mindez né­hány óra alatt történt. Igen, néhány óra alatt szinte sem­mivé lett az óbudaiak évtize­des vágya, féltve őrzött kin­cse, a szívet-ielkét melengető, szépséges istenháza. Ebben a romjaiból azóta újjáépült templomban ünnepi alkalomra gyűltek össze szep­tember 6-án az óbudai hívek: új lelkészük. Fülöp Dezső be­iktatására. De az óbudaiak mellett ott láthattuk a szép­számú vendégsereget is, mely­nek nem egy tagja messze utat tett meg, hogy részt ve­hessen ez ünnepen. Az iktatást Várady Lajos, E Budai Egyházmegye espere­se végezte. Igehirdetésének alapjául a vasárnap rdőirt szentírási igéje, a gazdag ifjú­ról szóló történet szolgált (Máté 19. 16—22.). „Isten nem tesz különb­séget — mondotta — em­ber és ember között. S nem tesz különbséget lel­kész és egyszerű gyüleke­zni; tag között sem. Mind­nyájunkat leleplez, mind­nyájunk bűnét egyformán számba veszi. A „szegény" gazdag ifjúnak — sok jótulajdonsága mellett — az volt a bűne, hogy Isten helyett magaválasztotta bál­ványt tisztelt: a vagyonát. Egyedül ebben bízott ugyany- nyira, hogy inkább otthagyta Jézust, minthogy megvált vol­na vagyonától. A magunk belső és külső bálványai ugyanilyen akadá­lyok lehetnek Jézus követésé­ben. Isten és közöttünk. Mindenekelőtt tehát az a dolgunk, hogy ledöntsük eze­ket a bálványokat, hogy jő és alkalmas szolgái lehessünk Istennek és embertársaink­nak.14 Igehirdetésének befejező ré­szében szólott az esperes a lelkész, különösen a buda­pesti lelkipásztor szolgálatá­nak nehézségeiről, kísértései­ről, majd az új lelkészre- és az egész gyülekezetre Isten áldását kérte. A hivatalos beiktatási aktus végeztével Fülöp Dezső Já­nos evangéliuma 3. részének 16. verse alapján mondta el beköszöntő igehirdetését. „Ha valahova be akarunk lépni — mondotta többek kö­zött — akkor először tisztes­séggel kopogtatni szoktunk. Megvárjuk a belépés engedé­lyezését és azután, belépve az ajtón, elmondjuk a köszöntő szót. A köszöntés sokféle lehet, de a köszöntés értékét mindig az dönti el, hogy milyen szív­vel mondjuk' Isten nevében jöttem hoz­zátok és munkámat Isten ne­vének segítségül hívásával kezdem meg. Helyesebben: munkánkat a mai nappal. Is­ten szent nevében, együtt kezdjük el. Azon a vidéken, ahonnan jöttem, az a szokás, hogy ami­kor az aratóember kezebe ve­szi az élesre kalapált ősi ma­gyar szerszámot, a kaszát, és megáll a ringó búzatábla mel­lett, leveszi a kalapját és csendesen elmondja: az Isten nevében! Közös munkánkon csak úgy lesz áldás, ha azt az Isten nevében kezdjük meg.. Ha valahová belépünk, ak­kor és ott elkezdődik a be­szélgetés. Beszélgessünk mi is a mi közös munkánk lényegé­ről! Milyen jó, hogy ezt nem nekünk kell megfogalmazni, mert Isten igéje készen adja azt nekünk. A felolvasott ige ez, melytől függ minden más mondanivalónk. Ez az ige azt jelenti, hoqu Isten beíogadott minket az O s zeretetébe. Az erűbe* nagyon tud sze­retni. Különösen az édes­anyák, az édesapák tudnak határtalanul ragaszkodni gyer­mekeikhez. Emlékszem egy édesanyára — a sok közül éppen erre az egyre —, aki napok hosszat, éjt nappallá téve, álmatlanul ápolta beteg gyermekét. El­csodálkoztam magam is c do­log láttán: honnan veszi eh­hez az erőt? Eszembe jut egy édesapa is, aki 1942. telén a harctérről azt írta nekem, hogy messze otthonától, nem tud, nem akar másra gondolni, mint gyer­mekeire, feleségére és szív­szorongva várja azt a pil­lanatot, amikor végre véget ér az a kegyetlen, gyilkos élet, ami körülveszi. Igen az ember nagyon tud szeretni, de Isten mindenki­nél jobban, mindnyájunknál igazabban! Isten a Jézus Krisztus­ban fogad el bennünket. Is­ten minket a Jézus érde­méért soha el nem vet. Isten befogadó szereteté- nek azzal a következ­ménnyel kell járnia, hogy mi is befogadjuk, testvérünknek elfogadjuk a másik embert. Minden embert. Sajnos éppen ezen a pon­ton bukik meg a mi gyakor­lati keresztyénségünk szinte mindennap.. ." FiZután arról szólott, hogy az elmúlt világhá­borúban 50 millió em­ber vesztette el életét. Ha ez az 50 millió em­ber tízes sorokba áll­na cs elvonulna előttünk, akkor hónapokig tartana ez a szörnyű menet, a kéz, a láb nélküli ár­nyak rémséges vonulása! „Kérdezem ezek után: van-e mersze itt valaki­nek is kívánni, hogy új­ból megismétlődjék ez a szörnyűség?! Zengjen tisztán erről a szószékről Isten elfogadó és megbocsátó szeretete, de gyakoroljuk is állandóan egymás elfogadásának a szol­gálatát.” Az istentisztelet végeztével ünnepi közgyűlés volt. Az elnöklő Zimmermann Aladár egyházmegyei fel­ügyelő megállapította a be­iktatás tényét és átadta a beiktatott lelkésznek a meg­hívólevelet. Az üdvözlések során el­sőnek az óbudai gyüle­kezet másodfelügyelője: Schreiner József köszöntötte az új lelkészt, kérve, igé­nyelve szolgálatát, készsé­gesen megígérve a gyüleke­zet és a maga segítségét. Várady Lajos esperes az egyházmegye lelkészeinek és gyülekezeteinek köszönetét tolmácsolta. Dr. Pálfy Mik­lós akadémiai prodékán a Teológiai Akadémia és a Lelkésznevelő Intézet kö­szöntését mondotta el, kü­lön is kiemelve azt a tényt, hogy Fülöp Desző majd há­romévtizedes vidéki szolgá­lat után foglalja el helyét egy budapesti egyházközség­ben. „Szép bizonysága — mon­dotta — ez a helytállás annak, hogy nem kell feltétlenül megszürkülni a vidéki szolgálatban, hanem lehet úgy töreked­ni, tanulni, hogy az em­ber megállhatja a helyét a fővárosi gyülekezetek­ben is.” Eljöttek az ünnepre a re­formátus és római katolikus egyház küldöttei is. Az óbu­dai református egyházközség főgondnoka annak a remé­nyének adott kifejezést, hogy az új lelkész személyén ke­resztül tovább erősödnek a két egyház testvéri, ökume­nikus kapcsolatai is. A ke­rületi római katolikus fő­plébánia plébánosa jóleső megelégedéssel nyugtázta azt a tényt, hogy Óbudán soha nem volt felekezeti vil­longás. Nem volt, mert a különböző felekezetek tag­jai egyek tudtak lenni ha együttes jószolgálatról volt szó. A köszöntések sorát a ke­rületi Népfront elnöke zár­ta be. A maga és a kerületi Népfront nevében sok sikert kívánt az új lelkész munká­jára. Fülöp Dezső köszönő sza­vai, imádsága és a Himnusz eléneklése után ért véget az ünnepi közgyűlés. —s.—f. a Az Evangélikus Egyetemes Egyház Kántorképző Bizott­sága a református egyházzal karöltve 1959. aug. 24-től 28-ig karnagyi továbbképző tanfo­lyamot tartott Foton. A tan­folyamon 23-an vettek részt, vegyesen evangélikusok és re­formátusok. A rendelkezésre álló négy nap alatt a hall­gatók együttese több szép kó­rusmüvet tanult meg, ame­lyet az utolsó nap záróhang­versenyén elő is adott. A reg­geltől estig tartó komoly, megfeszített munka sokoldalú továbbképzésre adott lehető­séget. Új énekek tanulása, hangképzés, kórusszervezés és vezénylés, szolfézs, himnoló- gia, mind szerepelt a napon­ta ismétlődő tanrendben. Es­ténként kórus- és orgonale­mezekben gyönyörködtek a tanfolyam hallgatói. Evangé­likus részről az oktatómun­kában Peskó Zoltán orgona­művész és Csaba István vett részt, a lelkészi szolgálatokat Trajtler Gábor látta el. * A REFORMATUS VILÁG­SZÖVETSÉG 8. NAGY­GYŰLÉSE A Református Világszövet­ség július 27—augusztus 6. között Brazíliában, Sao Paoio- ban tartotta 18. nagygyűlését. A nagygyűlés fő témáját így fogalmazták meg: „Az Úr szolga és mi az ö szolgái.” „Korunk keresztyénségének legsürgősebb és legfontosabb feladata az, hogy az egyház szolgai formáját kifejezésre juttassa” — mondotta a fő té­máról M. Pradervand, a vi­lágszövetség főtitkára. A nagygyűlés megválasz­totta a következő öt esztendő­re az új elnökséget. Dr. John A. Mackay volt elnök előre­haladott korára hivatkozva visszavonult az elnöki tiszt­től. Utódjául dr. J. L. Hro- madka professzort akarták megválasztani, aki ezt a je­lölést korára és egyéb körül­ményekre hivatkozva elhárí­totta. Így elnökké dr. Ralph W. Lloyd-t, az Egyesült Ál­lamok Presbiteriánus Egyhá­zának volt moderátorát vá­lasztották. ílét alelnököt is választottak, közöttük most első ízben alelnöknőt az észak-írországi MacDermott asszonynak személyében. A másik európai alelnök dr. Varga Imre, a csehszlovákiai református egyház püspöke. A következő öt esztendőre újra főtitkárrá választották dr. Marcel Pradervand svájci lelkészt, aki már hosszabb idő óta végzi ezt a szolgála­tot. A következő nagygyűlést Németországban, Frankfurt­ban tervezik megtartani. Vég­leges döntést etekintetben a jövő évi végrehajtó bizottsági ülés hoz. B, • ROBERT B. MAC NEILL református lelkész volt Co- lumbus-ban (USA, Georgia állam). Már nem az, mivel gyülekezete „felmondott” ne­ki. Az USA déli államainak presbiteriánus egyházai illeté­kes bizottságának megállapí­tása szerint azért, mert Mac Neill lelkész „megpróbálta al­kalmazni Jézus Krisztus evan­géliumát az itt (ti. a déli ál­lamokban) égető faji kérdés­ben”. Bizony, főbenjáró bűn! Mac Neill pl. arra vetemedett, hogy már két év előtt cikket írt egy helyi lapba a faji kér­désről s azt kívánta, hogy a fehérek és feketék közötti gyakoribb találkozás révén győzzék le a faji ellentéteket. 1200 tagú gyülekezetéből 50 tag elszántan arra törekedett, hogy eltávolítsák. És csodála­tosképpen —• e törpe kisebb­ség végül is elérte célját. — A presbiteriánus egyház mo­derátora (felügyelője) kijelen­tette: a lelkész elbocsátása ál­lásából a gyülekezet részéről, támadás az igehirdetés sza- I badsága ellen. Az elbocsátott lelkészt sürgősen vissza kell helyezni állásába, mivel vele igaztalanság tör­tént. Egyébként néhány hónap előtt a pennsylvániai Levit- townban is történt hasonló eset. Itt dr. F. B. Manthoy kongregacionalista lelkészt kényszerítették lemondásra, mivel gyülekezetébe feketéket is fel akart venni. A kongre­gacionalista egyház vezetősége a lelkész mellé állt, de nem tudta gyülekezetébe visszahe­lyezni, hanem máshol biztosí­tott neki állást. Nagymúltú és emlékezetes városunk evangélikus temp­loma. Nyáron gyakran láto­gatják meg távolabbról jövő kirándulók, külföldiek is. A lelkész nem bosszankodik, hogy félbe kell szakítania csendes munkáját dolgozó- szobájában. Előveszi a vas­kos kovácsolt templomkul­csot és elmegy „idegenveze­tőnek”. Már a templomkulcs is remekmű. A kulcsfej há­rom művészies és ízléses egy­forma vaskarika. Régi luthe­ránus jelkép, mert három he­lyen vérzett a keresztfán Is­ten Báránya. Régi templom ez a Szentháromság templo­ma. Már 312 éves. Itt a ve­zető-lelkésznek régente joga volt még a püspököt is fel­szólítania, hogy a bejáratnál mondja el az apostoli hitval­lást. ÖRÖMEST MUTATJUK MEG nagybecsű templomun­kat, szép és régi emlékein­ket. Rövid idő múltán még szebb lesz a templom. A pa­dok elkorhadtak, szúette lyu­kak és nyirkos penészedések az idő vasfogáról tanúskod­nak, az enyészetről. A titok­zatos „brósis”-ról, amelyet a görög Újszövetség említ Máté 6,19-ben. A múltkor Léva környé­kéről jött egy gyülekezeti kiránduló csoport autóbuszon. Kedves, szívélyes emberek. Ránkmosolyogtak, mi vissza­mosolyogtunk, és kicsit piron­kodva mentegetőztünk, hogy kis rendetlenség van nálunk. Régi és korhadt padok ván­dorolnak ki a templomból. Eltűnnek az ősi egangélikus kollégium néhai diákjainak híres-nevezetes padjai a kar­zaton. Azért híresek ezek a padok, mert a nebulók béka­nyúzó bicskáikkal saját be­cses nevüket vésték a padok­ba. Az idősebb diákok pe­dig valami szép és fiatal lutheránus „boszorkány” ne­vét. Ök babonázták meg a jogászokat és a teológusokat, ezert unatkoztak a hosszú szentbeszéd alatt a tógások. Már talán nem is élnek a régi faragók és a régi kis boszorkányok... Aztán elcsendesednek a lá­togatók, még könnyeket is látunk csillogni a szemekben. Egy vérszomjas császári gene­rálisról beszélünk, hóbortos spanyol grófról, aki 272 év­vel ezelőtt az itteni régi pia­con borzalmas vérfürdőt ren­dezett. 24 evangélikus embert fejezett le a hóhér. A látogatók érdeklődéssel tekintik meg a sekrestyében a szép képet, amelyen a fes­tő önmagát festette meg a kétkedő Tamás képmásában Jézus lábánál. Nem baj, hi­szen Tamás iker volt. A keresztelőmedence cin­jén régi német vers olvas­ható, szent igazság az ere­dendő bűnről: Az anyáin méhétől folyvást bűnös vagyok, sehol és semmiben igazság nem ragyog, csak Jézusom vére tisztít meg engemet, Te, Uram, győzd le én bűnös telkemet! Az orgona sípládája gyö­nyörű faragványokkal ékes. Ott állnak sorban az apos­tolok. Tizenegyen ... Judás nincs köztük ... ÉS MÉG EGY SZÉP WSZ. A kijárat felett. Nagy piros szív. Rajta aranykorona. A hűség jelvénye. A szívből aranyláng lobog. A Szentlé­lek tüze, a hit. A nagy szíven latinul ez a zsoltárvers ol­vasható: „A törödelmes és bűnbánó szívet, óh Isten, nem veted meg” (Zsolt 51,19). A szíven jobbról és balról egy- egy szárny van. Állandó ta­nítás, intés és üzenet a temp- lombajárónak. Ebbe a temp­lomba ne jöjj be és innen ne távozzál el kevélykedő, büsz­ke, kemény, haragos, irigy­kedő, önző és bosszúálló szív­vel. Isten csak a törödelmes, bűnbánó, csendes, szerető szívet látja meg, amelyben a hálás hit aranylángja lobog. De miért vannak a szíven a szárnyak? A gyorsaságot, a fürgeséget és ügyességet jel­képezik. „A tett halála az okoskodás” — mondotta Ma­dách Imre. Nos, a hivő szív nem okoskodik, nem helyze­teket mérlegel, nem számító, és sohasem sáncolja el magát a teendők elöl nagy gondola­tok és zengzetes szavak mö­gé. A szárnyas szívű embe­rek tudnak imádkozni, Isten­hez fordulni, őbenne bízni._ Haza-hazajönnek kis szlo­vák nemzetünk idegenbe sza­kadt gyermekei. Csodálkozva nézik, hogyan alakult át ha­zánk. Igazságosabb társadal­mi rendben élünk. Üdülők, kórházak, iskolák, gyárak üd- vözlik őket. Ingyen ápolják a betegeket. Mihály bácsi, az öreg sekrestyés, félt elmenni a szemgyógyászhoz. Hát elvit­tük hozzá. Ingyen kapott az öreg szemüveget. Azóta nem történik hiba az énekszámok kirakásánál. Volt nagyúri kastélyokban árvaházak, egészségházak vannak elhe­lyezve, szép múzeumok, isko­lák. ÉLT A BIBLIA KORÄBAN Joppében egy fehérszárnyú melegszívű őrangyal. Tábitá- nak-Dorkásnak: fürgelábú zergének, gyors gazellának, félénk és mégis olyan ked­ves őzikének hívták. Lukács evangélista azt írta róla, hogy gazdag volt jócselekedetek­ben. Segítsége mindig gyors volt. Szíve csak a szeretetet ismerte, éjjel és nappal lótott- futott. Olyan volt mint egy méhecske. Ez a dolgozó, züm­mögő kis bogár 2—3 hétig él. Virágról virágra száll. Gyűjti az édes mézet a közös kaptár­ba. Elkopik a méhecske szár­nya, egyszer csak lezuhan a fűbe és vége. Tábita is meg­betegedett, meghalt. Megre­meg a joppéi kis keresztyén sereg. Sírva fakadnak. S ek­kor hír érkezik. Közelükben van Simon Péter, az a gali- leai halász, aki az Úrral járt. Elhívják. Amikor megérke­zett a ravatalhoz, térdre esett, imádkozott, és mi tör­tént? Beteljesült az ígéret: „Bizony, bizony mondom nek­tek: aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cse­lekedeteket, amelyeket én cselekszem” (János 14,12). És Tábita feltámadott! Ott, ahol imádság van, ott csodák történnek. A töredel­mes és bűnbánó szívek győz­nek. A hűséggel és hálával megtelt aranylángú szívek repülni tudnak. Ezt beszélte el nékem a ré­gi nagy piros szív a mi evan­gélikus templomunkban ... C. J. Handzo % SZEPTEMBER 3. 1553-ban halt meg Wag* ner B álint, az erdélyi re­formáció jeles munkása. Nagy része volt abban, hogy az er­délyi szászok között megszi­lárdult a lutheri reformáció. Ebben Honterus János mun­katársa volt. Öt követte a brassói lelkészi állásban is. Az itt lakó görögök részére görög nyelvű kátét írt. A ma­ga népének. 1555-ben énekes­könyvet adott. Halála évében sajtó alá rendezte az Űj Testámentom Erasmustól ké­szített latin fordítását. Az ak­kori tudományosság képvise­lője és az evangélium szolgá­ja volt egy személyben. 1899-ben született S zadhu S zund a r S z in g h, az in­diai keresztyénség érdekes alakja. Hagyományos hindu módra magános vándorként ismételten bejárta Indiát, ké­pekben és példázatokban tett bizonyságot Krisztusról. Utol­só tibeti útján, 1929-ben nyo­ma veszett. SZEPTEMBER 6. 1928-ban halt meg Sántha Károly enekíró. 1840-ben Kecskeméten született. Lelké­szi szolgálata során Sárszent- lörincen, Tolnanémediben, Sandon, Várpalotán, 1876-tól 1911-ig Sárszentlőrincen mű­ködött. Imádságoskönyveket, népies vallásos iratokat is írt, de legjelentősebb az énekköl­tészet terén kifejtett munká­ja. Részt vett az 1911-ben megjelent dunántúli Keresz­tyén Énekeskönyv szerkeszté­sében. Számos eredeti és for­dított ének van benne tőle; a rövidített és új résszel bővült kiadások előtt a korábbiak­ban az énekeknek közel egy- harmada kapcsolódott nevé­hez. Életrajzát utódja, Fábián Imre írta meg. Így jellemez­te az énekköltőt: „Énekeiben szinte szabályszerűen válta­koznak a tárgyias és az egyé­ni énekek aszerint, mint egy­részt a mennyből lehajolt ke­gyelmet öleli át hitével, vagy másrészt a maga sóvárgó, vagy ujjongó lelkét emeli fel a kegyelem forrásához." „En­nek a csupa szívembernek énekei a szív mélyéből fakad­tak”, „énekei egyúttal szinte kivétel nélkül leikétől lelke- zett imádságok”. A költő ma­ga is így kezdte hattyúdalát: „Énekeltem, imádkoztam s az eget a földre hoztam.” SZEPTEMBER 7, 1534-ben halt meg Lazarus Spengler, Luther refor- mátori munkájának védelme­zője és terjesztője. Nürnberg- ben a városi tanácsban mű­ködött. Énekeket is szerzett. Két írását Luther adta ki. SZEPTEMBER 9. 1750-ben született Hajnó­czy József, evangélikus lelkészi családból. Tanulását szülőhelyén, Aszódon kezdte, Sopronban folytatta, Pozsony­ban végezte. Ügyvéd, főurak mellett titkár, alispán, budai kamarai hivatalnok volt. Részt vett a Martinovics-féle összeesküvésben, emiatt 1794- ben elfogták, és 1795-ben ki­végezték. A felvilágosodás eszméit, a népfenség és a tár­sadalmi egyenlőség elveit hir­dető jogtörténeti művein kí­vül nevezetesek névtelenül megjelent egyházi tárgyú munkái is. SZEPTEMBER 11. 1570-ben halt meg Brenz János Württembergi refor­mátor. 1499-ben született. Már 1518-ban megismerte Luthert Heidelbergben, s lelkesedésre gyűlt iránta. 1522-töl 1548-ig Schwäbisch Hallban műkö­dött, 1553-tól Stuttgartban. Mindvégig a Lutheri irányzat szerint végezte az egyházi élet reformálását, aszerint ta­nított az úrvacsoráról. Káté­ja elterjedt. Részt vett a Württembergi Hitvallás meg­szerkesztésében és a württem­bergi egyházi rendtartás ki­alakításában. Nagy hatása volt az egész dél-németországi reformációra. Itthon is szám- bavették teológiai tekintélyét; 'leltai Gáspár 1550-ben Ko- j lozsvárt kiadta egyik írását az úrvacsoráról. Alapvetően I befolyásolta azt a sajátos württembergi biblikus ke­gyességet, amely aztán több vonalon hatott hazánk evan- gélikusságára is. KÜLFÖLDI EQYHÁZI HÍREK FOKVAROS anglikán érseke, dr. Joost de j Blank, kijelentette: kész el­hagyni Dél-Afrikát, ha dr. H. F. Verwoerd a Délafrikai Unió kormányelnöke is le­mond tisztségéről és visszatér szülőhazájába, Hollandiába. Az érsek ajánlata felelet a miniszterelnök nyilatkozatára, aki — az érsek faji elkülönü­lést ellenző ipagatartását bí­rálva— kijelentette: de Blank érsek nem való Dél-Afrikába. — De Blank érsek egyház- kerületének lapjában a töb­bek között a következőket írja: „Az egész afrikai föld­rész jövője sokkalta fonto­sabb, mint egyik részének, te­j hát a Délafrikai Uniónak • gazdasági és politikai elkép­zelései. Kész nevetség az az állítás, hogy az Unió a ke­resztyén civilizáció hordozója Afrikában!” KRISZTUS TANÚJA címen megjelent Luther Márton életrajza Németből fordította DR. PÄLFY MIKLÓS Kapható a Sajtóosztályon (Budapest, VIII., Üllői út "1. I. em.) ARA: 5 FORINT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents