Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-08-30 / 35. szám
/Ufii es ei'l'p iidipáii Egy cserép tulipán mögé rejtőzött el egyszer az Isten szeretete. Nem ádámévánál, de pályás koromtól kezdem. Megkereszteltek és növekedtem az élet rendje szerint, öt tagú család tagjaként. Bibliás őseim nyomában épültem bele lassan az egyházba. Otthonunk falán és életén naponta írták láthatatlan kezek a bizonyságtevést: én és az én házam az Űrnak szolgálunk! . Édesanyámtól gyakran hallottam ezt a mondatot s a szó mellett ő életével is igazolta. Isten áldja meg érte. Gyorsan peregtek az évek. A család — az élet rendje szerint — négy részre oszlott. Egyedül maradtam. Az egyedüllétnek sok keserűségét, de sok örömét is átéltem. , Egyszer beteg lettem. Tüdő- gyulladás döntött ágyba, magas lázzal. Az orvos tudva, hogy egyedül élek, megkérdezte, ki fog ápolni. Soha mm fájt még annyira kimondani, mint akkor: ■— Senki. Majd én magam. Keserűség fogott el és belső lázongás. Miért kell így lennie? Maradék erőmmel begyújtottam. A lázmérő 39,6-ot mutatott, Vártam... nem tudom, mire. A süket csendben csak a láz zúgott bennem. Estére váratlanul megtört a magányom. Édesanyám előző nap érkezett vidékről, hogy a város másik végén négyhónapos unokáját gondozza, míg a szülők dolgoznak, mert a másik nagymama is beteg lett. Ott hallotta, hogy mi lett velem s eljött. Három napig ápolt, ahogyan csak egy édesanya tud ápolni. Aztán mennie kellett a kis unoka mellé. De mi lesz velem? Lázas álmaim féléber szüneteiben egyre hallottam elfojtott sóhaját s láttam rajta, hogy valamiért imádkozik. Ma már tudom, hogy mellém kért ápolót, gondviselőt, hiszen az ő ideje lejárt, mennie kellett Aznap születésnapom volt. Csengettek. Váratlan volt a látogatóm, aki belépett. Hatvan év körüli, deresedő hajú, mindig mosolygó néni: a keresztanyám. Egy cserép tulipánnal köszöntött: — Ugye meglepődsz, hogy ennyi év után eljöttem. Itt vagyok, Isten éltessen. Látom, rosszkor jött a betegség, éppen születésnapodon. Gyógyulj meg mielőbb. Aztán beszélgetni kezdett édesanyámmal. Hallgattam őket s közben arra gondoltam, milyen ritkán jutottam eszébe. Még a konfirmációmra se jött el, pedig személyesen hívtam. Sok keserűség gyűlt akkor össze bennem. Emlékszem, mennyire irigykedtem azokra, akik keresztanyjuktól ajándékot kaptak. En soha. Tudomásul kellett vennem, hogy az én keresztanyám más. Néha úgy éreztem, nincs is. Talán szükség sincs rá. Pedig még egy utcában is laktunk. Milyen különös, hogy most eljött! Hogyan juthattam eszébe? Közben felfigyeltem keresztanyám megnyugtató hangjára: — Ne aggódj Rózsikám., menj el nyugodtan, majd én ápolom a lányodat. Míg Győrig szinte egyetlen nekilendüléssel suhantunk, á Rábán túl már el- idözgettünk egy-egy csendes állomáson, ahonnan a vonatablakból jól láthattuk, hogy a nyári harsogást piár az ősz szelíd színei váltják. Nem lángol arany lobogássál a búzamező. A tarló is emlék csupán, másodvetés zöldéi már s közte, kanyargó gya- logúton kecses mozdulattal barázdabillegető sétál, fel-fel- pillant az égre, ahol szokatlan az élénkség; madarak búcsúzkodnak a hosszú út előtt. Egy kicsit már szüreti illata van a tájnak, pedig a kékfrankos még szedegeti a nap hevét, erejét, s a táj illatát... Különös illata van a soproni tájnak, térnek, a hegyeknek, völgyeknek, s az ódon utcáknak, amely olyan hangulatba ringat, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha Hunyadi Mátyás fekete seregének katonái dobbannának elém, vagy Béri Balogh Adám vitézei viharoznának át a széles várkerületen, de az sem volna meglepő, ha Liszt Ferenccel találnánk szembe magunkat, esetleg Petőfi Sándor közlegény olvasgatna egy útmenti kőfajankón üldögélve ... A városszélén túl, ahol már meg-megborzongat az Alpesek hűs lehelete s „Sopron zordon hegye, völgye közt, az ormos rengeteg feketül“ a fák — kivált a fenyők — mintha őriznék Liszt elhangzott muzsikájának akkordjait, olyan megejtő zenével susognak a fák, hogy önkéntelenül is fohász kél az emberi szájról: „Isten, kit a bölcs Iángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:’, ■ /Az erdőkben mindenütt imádságos csend, halk zene, mint valami roppant méretű, üvegkupolás székesegyházban, Édesanyám elment, s ima, maradt mellettem valaki, aki gondomat viseli. Reggelenként átjött, takarított, befütött, ellátott mindennel. Mindenben nagyon gondos volt — én pedig nagyon boldog. Vajon ki küldötte, hogy hosszú esztendők után éppen most jött? Egy cserép tulipán mögé rejtőzött el egyszer az Isten szeretete.- A s a lombzizegés hasonlatos az orgona szavához ... Ebben a zenés, nyugosztaló csöndességben mennyi ember talál felüdülést, és nyer új erőt A város fölé hihetetlenül finom csönd borul, s ebből a némaságból kihallani egy óriási szívnek a dobogását, egy szív a sok tízezer soproni lakás szíve, egy abban a csodálatos ragaszkodásban, szeretetben, amely büvöletes erejével valóságos tudóssá, múzeológussá formált minden sopronit. Mennyi áhitat van itt ifjú ajkon, árkoltarcú öregemberszájon, ha a soproni városáról, római köveiről, középkori templomairól, a Storno-házról, vagy akár a gyárairól, és még- inkább, ha soproni folyékony- rubintról — a vörösborról esik szó, és lelkesedve zuhogtatja mondatárját önkéntes idegen- vezetőd. Mondják: — Ha a régészet egyúttal költészet, akkor ennek egyik leglelkesebb dalnoka a soproni múzeum igazgatója: dr. Csatkai Endre, de költőtárs minden soproni. Érdemes volna Kis Jánosnak, Dunántúl egykori irodalmár szuperintendensének nyomán felkerekedni s bekopogni a soproni szíveknél: Mennyi csodálatos történet virágozna ki, hiszen itt minden lélek krónikása ennek az „ékszerfinom- ságú“ gyönyörű városnak. En azzal az eltökélt szándékkal ültem írógép mellé, hogy soproni üdülésem idején az itteni alpesi lég „tárgyilagos hűvösségéhez" alkalmazkodva írom majd meg soproni beszámolómat, és untalan azon veszem észre magamat, hogy képzeletem elragad, és csupa felsőfokú jelző tolul ajkamra... (borsi) Á magyar nap alatt SOPRON „Szép vagy Sopronnak zordon hegye, völgye, hol ormos Rengeteged feketül, s bérceid árja zuhog;” (Kis János) Meg vagyunk keresztelve! Szép ünnepre virradtunk. Előző nap még esett ugyan az eső, de a somogyi dombok mögött kibúvó nap gyorsan felszárította az utat. A jó idő, meg a templomi ünneplés vágya megmozgatta a szórványhíveket is, hogy eljöjjenek az anyagyülekezetbe Isten Igéjének hallgatására. Egyik szórványból szüleivel négy gyermek indult el. Szüleik szép, egyforma új ruhát vettek nekik erre az ünnepi alkalomra. A templomban hárman az oltár előtt álltak feszült várakozásban. A legkisebbet a keresztanya tartotta. Majd elhangzott a keresztelési igehirdetés alapigéje Márk 10,14; engedjétek a gyermekeket Krisztushoz! Kedves volt a kép, amint figyelték a már nekik is szóló prédikációt, majd meg a kisebbek a gyülekezet felé for- dulgattak. S akkor felhangzottak a szertartás szavai; Gyula... József... Sándor... Imre... megkeresztellek téged az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevébe. Ott állt a négy megkeresztelt még egy ideig csodálkozó szemekkel az oltár és a gyülekezet között, mint egyházunknak jövendője: hallgatták az értük mondott imádságot, az éneket, nézegették az oltárképet, gyertyákat. Még sok mindent megtekintettek volna közelről is a most először látott templomban, de a gyülekezet már kifelé tartott és nekik is men- niök kellett. Kint egyikük így szólt szüleihez, testvéreihez: „A tisztelendő bácsi megmosta a fejünket.” Pár éves gyermek fejezte ki a maga nyelvén azt, amit mi így mondunk és — hisszük — majd ő is: „Meg vagyunk keresztelve.” Talán felfogtak valamit gyermekszívükkel abból a titokból, boldog valóságból, hogy Isten gyermekei lettek a keresztség- ben. „Megmosottságuk” feletti örömük bizonyára halvány visszfénye annak, amit Jézus Péterhez figyelmeztetésként mond: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én- hozzám” (Jn 13.8). Imádságunk az, hogy Istennek a keresztségben kapott „megelőző kegyelme” váljék majd hitünk állandó erőforrásává, hogy mindennapi feladatukat hűségesen teljesítsék és másoknak szolgáló szeretettel tegyenek bizonyságot erről a tényről: „Meg vagyunk keresztelve...” Szimon János ROSEMÁRÜ Rosemarie a „nyugat leánya”. Valamelyik nyugatnémetországi nagyvárosban nőtt fel, ahol a „gazdasági csoda” acélüveg palotái szökkennek az égnek, feledtetni a közöttük még ott meredező rom-kísérteteket. Ez utóbbiak pincéiben élnek azok, akik a vagyonszerzésből kimaradtak, s akiknek minden vágya, hogy egyszer feltörjenek, egészen fel, a legfelsőbb tízezrek csillogó világába. Némelyiknek sikerül; a pince penészvirága kibomlik s — mocsári liliom lesz belőle. Rosemarie, a nagyvárosi utca leánya is elindult ezen az úton. Célhoz azonban nem érhetett. „A férfiak mindig pénzről beszélnek, mert mindennek ára van”, — így tánc közben egyik „gavallérjához" Rosemarie. A gavallérok: a vezér- igazgató úr és társai, e tisztes és elegáns üzletemberek, kik „értekezleteiket” esténként szívesen folytatják kétes és kétségtelen jellegű lokálokban. Fekete Mercédeszeiken zajtalanul suhannak a nagyvárosi fények éjszakájában, sötét ösvényeken, ahol egy kis ipari kémkedés szót sem érdemel. Hiszen — minden üzlet és a pénznek nincsen szaga. Rosemariet kézről kézre adják s az utca gyermekére nagy jövő vár, — ha „okos” lesz. Rosemarie azonban nem elég okos, vagy talán túlságosan is az Nem elégszik meg a „mellékutca” csillogásával, bele akar kerülni a „társaságba”, el akarja magát vetetni az egyik iparmágnással. S ezen rajtaveszt. Mert e társadalomnak vastörvényei vannak, erősebbek nála. A vörös frakkban rókát űző s pazar kerti estélyt rendező „társaság’ — ki emlék- kezik arra, hogy volt egyszer Magyarországon is egy ilyen című folyóirat? — láthatatlan acélfalakkal védi köreit. Avatatlan és illetéktelen nem juthat be e gondosan temperált világba, ahol vastag szivarok füstjében milliók cserélnek gazdát és milliók sorsát intézik két pohárka konyak között. Rosemarie elbukik. Életével fizet azért, hogy be akart törni e zárt világba. Igen, a vallás embere is feltűnik e félelmes történet peremén. Márk evangéliumát olvassa Rosemarienak — e jelenet oly megdöbbentően emlékeztet Dosztojevszkij Bűn és bűnhödésének egyik fejezetére. E találkozásból azonban nem lesz megtérés, nem születik új élet. A Mammon társadalma kiveti magából az evangéliumot. Vajon e nyugatnémet film alkotói komolyan gondolták a kemény társadalomkritikát — vagy csak annak látszatával akarják leplezni a keserű valót? Akármint legyen is, beszédes jel egy magát „keresztyén demokratának” nevező társadalom erkölcsi csődjéről. G. AUGUSZTUS 26. 1762-ben halt meg Szász- ky Tomka János pozsonyi pedagógus. 1694-ben Zólyomban született. 1721-től Győrött, 1732-től Pozsonyban működött. Itt Bél Mátyás szellemében vezette iskoláját, ő kezdte meg 1734-ben Magyarország történetének tanítását. A történelem és a földrajz terén kimagasló érdemeket szerzett írói munkásságával. Egyházi műve a Bél Mátyás sírjánál tartott beszéde, AUGUSZTUS 28. 430-ban halt meg Augus- tinus, a nagy egyházatya. 354-ben Thagastéban (Eszak- Afrikában) született. Anyja, Mónika, buzgó keresztyén asszony volt; élete nagy vágya volt, hogy fia szintén keresztyén legyen. Ez azonban csak 387-ben vált valóra. Sokféle erkölcsi és értelmi tévelygésétől elfordulva Ambrosius hatása alatt találta meg lelki megnyugvását az Istenben. 391-ben pappá, 395-ben az északafrikai Hippo püspökévé szentelték. Az Isten kegyelméről szóló tanításával nemcsak a maga idejében tett nagy szolgálatot, hanem a reformátorokat is erősítette. A római katolicizmus szívesen hivatkozik rá, főképpen az „Isten városáról” írt művére, pedig az valójában nem a római pápaság igazolására készült, hanem arra, hogy a népvándorlással együttjáró nagy történelmi átalakulás idején a csüggedő keresztyéneket bátorítsa és az ellenük emelt vádakkal szemben védje. 1528-ban halt meg Matthias Grünewald német festő. A, későgót realizmus mestere volt. Megkapó kifejezőkészség, ragyogó színek jellemzik műveit. Leghíresebb alkotása az isenheimi oltáron a keresztre feszített Krisztus ábrázolása. E kép nyomán készült a rákoskeresztúri templom oltárképe. AUGUSZTUS 29. 1526-ban új korszak, az ország megosztottságának és a török hódításnak a korszaka kezdődött a magyar nép történetében a gyászos mohácsi csatával. A nagyurak önző, kapzsi, egyben ostoba hatalomvágya megakadályozta az ország megvédésére képes erők ösz- szefogását. A hódító török előtt megnyílt az út. Másfél évszázadra a török birodalom és a helyzetet jól kihasználó Habsburg-német élettérszerző hatalmi vágy határozta meg az ország történetét. 1541-ben a török befészkelte magát Dudán, ezt csak 1686-ban, a török birodalom elernyedése után sikerült visszafoglalni. ÚJ EMBER Vannak az életben nagy találkozások, amelyek csodálatos módon megváltoztatják az embert. A gyermek belép az iskolába, találkozik a tudománnyal és mennyire mássá lesz: tisztább és csillogóbb lesz a szeme. Az ifjú kilép az iskolából, találkozik az élettel és mennyire mássá lesz: megkomolyodik, rá lehet bízni egy otthon örömét, a család kenyerét és egy nemzet jövőjét. Valaki munkába áll, találkozik nagy feladatokkal és nagy tervekkel és hőssé erősödik az élete: a keze nyomán valahol gazdagabb és szebb lesz a világ. Valaki a nagy embererdőben találkozik a párjával, benne megismerkedik a szeretettel: boldog ember lesz, aki megtanul valakiért élni A hivő ember is ilyen megváltozott ember. Változásának egyszerű, de mégis boldog oka ez, hogy Jézus Krisztussal találkozott. Ebben a találkozásban találta meg újra az Istent és találta meg önmagát. Hiszen a Krisztussal való találkozáskor tudja meg igazán az ember, hogy nem idegenként bolyong vak világokon át, hanem egy örökkévaló szeretet karolja át, szereti, vezeti örökké magához, mint a gyermekét. Ennek a Krisztusnál megváltozott, boldog hivő emberarcnak néhány vonását szeretném megmutatni ezekben a sorokban. L Először is azt, hogy a hivő ember mindig =» meghajló ember! Pál apostol világosfejű ember volt, aki világosan fogalmazta meg maga előtt az élete célját: boldog akarok lenni itt, ezen a földön és boldog akarok lenni azután is, Istennel az örök életben. Pál apostol világosan tudta azt is, hogy mindez az Istentől függ. Tőle függ a boldogsága és az üdvössége, a földi és örök élete. Ezért nekilendült. Felemelkedett és kihúzta magát, mint a férfi, a hős, aki valami nagy alkotás előtt álL Azt hitte, hogy Istent is meg lehet hódítani, meg lehet szerezni a maga erejével, a maga igazságával, a maga jóságával. Azt hitte, hogy Isten jóindulatát, szeretetét és kegyelmét ki lehet érdemelni a maga vallásos mozdulataival. Egyszer azután rájött arra, nagy keserű kiábrándulások között, hogy ez nem megy, mert az ember mindig gyöngébb, mint a bűne. Rájött, hogy a saját bűne miatt sohasem lehet jó, igaz és tisztaarcú gyermek az élő Isten előtt. Aztán találkozott Krisztussal. Megismerte Öt. Megtudta, hogy Isten a Krisztus kezébe adta az ő sorsát, a boldogságát, az üdvösségét. Megtudta azt, hogy abban a kereszthalálban van az ő bocsánata, tisztasága és gyermekarca. Abban a feltámadásban van az ő örök életének a reménysége és útjának ereje. Megtudta, hogy minden készen van Krisztusnál: ingyen, szeretetből és kegyelemből. És akkor Pál meghajolt Krisztus előtt. Kiejtett a kezéből mindent, mint a gyermek, aki szétszórja játékait, mert az elhagyott szobába benyitott a szeretet: — belépett az édesapja. Így lett Pál egy életen át Krisztus előtt meghajló ember. Ne nyugtasd meg magadat azzal, hogy minden rendben van az életedben, hiszen van egy keresztelési kivonatod, van egy konfirmációi emléklapod, hiszen jársz templomba, hiszen nem egyszer vendége is voltál az úrvacsorának. Ne nyugtasd meg magadat azzal, hogy te olyan jó ember vagy és mindent megtettél, hogy jónak lásson az Isten: imádkoztál és az embereknek annyit adakoztál. A hivő élet ott kezdődik, hogy Krisztust megtalált élet légy, hogy Krisztus előtt meghajló ember légy. Ez az Isten gyermekének első arcvonása. 2. A második arcvonás az, hogy a hivő ember mindig megújuló ember! Pál apostol boldogan éli át annak az állapotnak a nagyszerűségét, hogy Krisztust megtalálta, hogy Ővele járhat, hogy Neki élhet, hogy Tőle veheti át alázatosan mindennap Isten szeretetét, mégis világosan látja, hogy ez a boldog együttlét mindennap veszélyben forog. Nem Krisztus miatt, hanem önmaga miatt. Ismeri a bűn rettentő erejét, amelyik olyan hamar szürkévé és megszokottá tudja tenni a legszebb együttlétet is. Ezért mindennap azért imádkozik, hogy ez a Krisztussal való élete mindennap megmaradjon, mindennap új, friss és boldogító legyen. A gyermekarc csak addig szép, vidám és boldogan mosolygó gyermekarc, amíg egy édesapának, vagy egy édesanyának szerető arcába néz. Ha ezt már nem teszi, vagy nem teheti, akkor sötét, szomorú, síró árva arc lesz belőle. A boldog ember arca csak addig olyan napsugaras, amíg a párja arcába néz. Ha ezt nem teszi, akkor már egyedül marad, szegény és elhagyott.., A szeretetnek sohasem lehet szünetje: addig szép, amíg mindennap újra kezdődik. A hivő ember élete is addig szép, amíg Krisztussal mindennap újra kezdődik. Isten mennyi mindent megtesz mindennap azért, hogy a te hited, a te Krisztussal való szép életed újra kezdődjék. Újra meg újra kinyitja előtted a templomát. Újra meg újra megszólal és megszólít. Maga az élő Krisztus testével és vérével vár, hogy megújítsa veled az életét. Van Bibliád és van imádságod. És van ezer csodád. Azért élsz, azért szeretnek, azért van annyi öröm az életedben, mert mindez biztatás, hívogatás, hogy kezdődjék el újra Krisztussal az életed. Van-e neked ilyen imádságod: — mindennap újra közelebb Krisztushoz! 3. A hivő ember harmadik arcvonása az, hogy hazatartó ember! Egyszer a vonaton együtt utaztam valakivel, aki hazafelé tartott. Hosszú távoliét után a karácsonyi otthonába utazott. Olyan öröm ragyogott az arcán, amilyet még sohasem láttam. Kedves volt, vidám, mindenkinek az otthonáról beszélt. Ott volt még velünk a robogó vonaton, de valójában már otthon volt. Es ebben az otthoni nagy boldogságában mindenkit szeretett, mindenkihez volt egy jó szava, mindenkit segített. A csomagokat ő tette fel, öreg nénikét ő ültetett le. Rázva és állva is dalolt. Otthonba készülő élete otthonná varázsolta a vonatot. — Pál apostol ilyen hazatartó ember volt. Krisztussal hazafelé tartott. Isten örök otthona, Isten szerető szíve felé. Ezért beszélt mindig róla. Ezért volt olyan drága, derűs lélek. Ezért szerette az embereket, ezért szépítette meg maga körül mindenütt az életet. Mert így igaz ez, hogy a hazatartó ember otthont ajándékoz és a mennyország felé járó ember mennyországgá építi és szépíti a földet is. Ez a Krisztussal járó hivő ember harmadik; gyönyörű arcvonása. így lesz a hazatartó ember élete ezen a földön is békesség, ajándék} szeretet és mennyország. Isten ma téged is erre az útra hív, mert azt akarja, hogy te is ilyen légy: ilyen boldog; meghajló, megújuló, hazatartó ember! Friedrich Lajos
