Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-07-19 / 29. szám

MŰEMLÉKEINK k'éoek Mindig meghatódom, ami­kor egy régi, talán többszáz­éves evangélikus templom előtt megállók és nézem vas­kos, vagy karcsú tornyát, fe­hérre meszelt falait, vagy csipkés ablakát, belséjének szép összhangját. Ilyenkor mindig magam elé képzelem azt a kort, amelyben építették, azt a gyülekezetét, amely a mai, templomát szerető gyüle­kezet elődje volt, és azokat a magyar evangélikus ősöket, akiknek hite, Isten utáni vá­gyakozása ezekben a templo­mokban is formát öltött. A NÉMA TEMPLOMOK kövei beszélnek. Már alakjuk, formájuk, külső és belső ki­képzésük is sok mindent el­árul arról a korról, amelyben épült és azokról a templom­építő ősökről, akik építették. Az egyik templom kövei a magyar reformáció koráról beszélnek. Arról a korról, amelyben a magyar evangéli­kus templom valóban a leg­lényegesebbet akarta kifejezni, tudniillik, hogy benne talál­kozzék az igében és a szentsé­gekben Krisztussal a magyar evangélikus gyülekezet. A má­sik templom az ellenreformá­ció nehéz idejéről beszél, a harmadik a Türelmi Rendelet utáni nagy templomépítő len­dületről, a negyedik arról, hogy évtizedekig egy egész vármegyéből zarándokoltak ide gyalog, kocsin, lovon evan­gélikusok, hogy Isten igéjét hallhassák. BESZÉLNEK A KÖVEK a templomépítő ősökről is. Arról a hitről, amely ott égett szí­vükben és arról a szeretet ről, amellyel építgették, óvták és fenntartották templomukat. Hazánkban nagyon sok mai gyülekezet annak köszönheti templomát, oltárát, harangját, orgonáját, hogy valamikor ré­gen, száz, kétszáz, vagy több száz évvel ezelőtt ükapáik, vagy még régebbi őseik vágya­koztak a templom után és ki­mondották: építsünk templo­mot. És követ raktak kőre, téglát téglára és beleépítették Istenbe vetett hitüket, egyhá­zuk iránti szeretetüket ezekbe a kövekbe. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak maguk­nak építették ezeket a templo­mokat, hanem azok számára is, akik száz, kétszáz, vagy többszáz év múlva lesznek gyülekezet azon a helyen. EZEK KÖZÖTT a régi templomok között vannak olyanok is, amelyek nemcsak régiségüknél fogva értékesek, hanem azért is, mert hűen és tisztán kifejezik annak a kor­nak a templomépítészeti stí­lusát. Ezeket műemlékként tartják nyilván és államunk is védi és óvja őket. MINDEZT AZÉRT ÍRTAM MEG, mert nagy örömmel ol­vastam az Evangélikus Élet két héttel ezelőtti számában az Evangélikus műemlékek meg­óvása’’ című cikket, főleg annak befejező részét, mely­ben ígéretet tesz a szerkesztő- bizottság, hogy a lap olvasói­val folytatólagosan megismer­teti egyházunk műemlékeit. Múlt heti számunkban meg is kezdődött a bemutatás a lo- vászpatonai templom (egyik legrégibb műemlék-templo­munk) ismertetésével. Befejezésül álljon itt Re­ményije Sándor „Kövek zsol­Hogyan hallgassuk az igehirdetést koporsónál ? tára" című versének néhány sora: Falakká fogtok összeállni, És visszaveritek az Ige hangját, És visszazengitek az orgonát, — Az imádkozó nagy nyomorúságot S az áhitat szárnyaló énekét Szent nyugalommal veszitek körül. Halkan dobogni fogtok a falakban, Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis-mégis egy ütemre vertek, Egy óriási templom­dobbanással. ILYEN ÖRIASI egy-dobba- nással verjen együtt minden mai evangélikus gyülekezet szíve, amikor régi és új temp­lomok beszélő kövei között együtt van Isten igéjét hall­gatna Juhász Géza, Franciaország Francia fizikusok egy cso­portja a sajtóban is közölt nyílt levéllel fordult az egy­házak vezetőihez. A levél első részében rámutatnak arra, hogy a korunk tudományos fejlődése, közelebbről az atomkutatás során felbukkant kérdésekre sokszor nem tud­nak feleletet adni atekintet- ben, miképpen cselekedjenek keresztyén lelkiismeretük sze­rint. Jézus Krisztusról, az Űr­ről és Megváltóról a technika modern világában újszerű módon kell bizonyságot tenni. Úgy vélik, hogy a technikai szakismeretek megterméke­nyíthetik a teológiai gondol­kodást és a keresztyén ige­hirdetést. Felhívják az egy­házak figyelmét az atomener­gia felhasználásnak kérdésé­re. A franciaországi protes­táns egyházaknak ebben a kérdésben már tett nyilatko­zatát tovább kell vinni. A levél harmadik részében meg­állapítják, hogy a harmadik világháború, atomfegyverek­kel, az emberiség öngyilkossá­ga volna. Az egyháznak ebben a helyzetben kötelessége min­dent elkövetni az atomfegy­verkezés megszüntetéséért. Krisztus egyháza számára nem politikai meggondolások a döntők, hanem az az el- kötelezés, amely a béke öze netének hirdetésére készteti. A levél javasolja, hogy ala­kítsanak állandó bizottságot tudósokból, teológusokból és politikusokból, akik rendsze­resen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. MEGJEGYZÉS: Örömmel köszöntünk minden olyan kezdeményezést és fáradozást, amely a világ népeinek meg­békéléséért munkálkodik és a háborúval szemben a békes­ségre igyekszik. Így köszönt­jük azoknak a francia fiziku­soknak a törekvését is, akikről fenti hírünk beszámol. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a békéért való küzdelem na­gyobb győzelmi lehetőségeit látjuk, ha nem külön mozgal­makat indítunk — legyenek azok a legtiszteletre méltób­bak — hanem valamennyi erőt összefogunk abban az immár világmozgalomban, amely a békére törekvő min­den jó erőt tömöríteni igyek­szik és tömörít is magában: a Béke Világtamácsban. Ez a mozgalom máris a világ leg­kiválóbb tudósait, teológusait és politikusait hozta össze a békéért küzdő emberek pagy I táborába. (Szerík) IL 4. Akik vigasztalást várnak a temetési beszédtől Múlt heti számunkban azok­ról volt szó, akik azt igény­lik, hogy a temetési beszéd legyen az elhunyt, vagy a hozzátartozók dicsérete. Ezek­nél bizonyára többen vannak olyanok, akik azt várják, hogy a temetési beszéd nyújt­son vigasztalást a halál és a gyász vigasztalanságában. Ezek azok, akiket szívük mé­lyéig megrendít elhunyt hoz­zátartozójuk elvesztése és azok, akiket őszinte részvéttel tölt el a megtört, remény- vesztett hátramaradottak fáj­dalma és szenvedése. Erősí­tést, vigasztalást várnak, és ez az igény sokkal tiszteletre­méltóbb az előbbieknél. Jé' zusnak is volt vigasztaló sza­va, mikor látta az egyetlen fiát sirató naini özvegyasz- szony fájdalmát. A halott fiú koporsója melletti „halotti beszédében” a szenvedő édes' anyához fordul: „Ne sírj’ (Lk. 7.13). Sajnos — éppen ahol a fájdalom őszinte és mélyről tör elő a könny — sokszor érezzük minden em­beri vigasztalás erőtlenségét és hiábavalóságát, érezzük Jób szavainak igazságát: „Nyomorult vigasztalók vagy­tok ti mindnyájan!” (Jób 16,2). Koporsók mellett azért ne a „szépen beszélő” pap vigasz­talását igényeljük, mert a ha­lál ravatalon, koporsóban sze­münk előtt levő tényénél csak az mondhatja ki joggal a vi­gasztaló szót: ne sírj, Akinek van hatalma a halál tényén át és ellenére életet adni. Azt jelenti ez, hogy ne emberi szép szavakat keressünk vagy várjunk, hanem a halált le­győző, feltámadott Krisztus hirdetésével vigasztaljunk. Azt hiszem, Jézus Krisztuson kívül senki sem mondhatja ki hatékonyan koporsó mellett a szót: Ne sírj. Maga Pál apostol sem azt mondja, hogy ne sírjunk, ne szomorkodjunk szeretteink elhunytén, ha­nem azt, hogy ne „szomor- kodjatok... reménység nél­kül”. (L Thess. 4.13—14.) Ez a reménység pedig nem hiú remény, hanem a meghalt, de feltámadott élő Krisztushoz tartozás hite, életre-halálra. Amint szép temetési énekünk mondja: Krisztus, te vagy életem, Nyereség halálom; Reményem beléd vetem, A halál csak álom.” (Kér. é. kv. 556.) A hatástalan és a szükségtelen (alkalomszerűtlen) vigasztalás Krisztus haláltgyőző és életet adó erejében való hit nélkül a könnyeket felszárí­tani akaró törekvés hatásta­lan. A temetési beszédnek ezt a hitet kell keresnie, vagy erre a hitre kell indítania, hogy a könnyek esőjén is át­ragyoghasson a reménység szivárványa. A gyászoló gyü­lekezet azonban sokszor csak a szivárvány nélküli könny- záport igényin Jézus azt mondja: ne sírj, a gyülekezet azt igényli: sírj. Az a „hatá­sos” és „szép” temetési beszéd számára, melynél minél töb­ben sírnak. Még a nem gyá­szolók is! Bizonyos, hogy könnyekre is nagyon szükség lehet. A gyász sokszor azért olyan gyötrően elviselhetet­len, mert a fájdalom nem ta­lál levezető utat a könnyek­ben. A gyászoló nem tud sír­ni. Megkönnyebbülés számára és talán a vigasztalás befoga­dására is kapunyitás, ha egy­szer végre megered a könnye. Vannak persze olyan szo­morú esetek is, amikor nem a fájdalom, a megrázkódtatás, hanem az érzéketlenség és nemtörődömség miatt nem tud a „gyászoló” hozzátartozó könnyet ejteni. Elhibázott, al­kalomszerűtlen, felesleges itt minden vigasztaló törekvés, hiszen a körülállók csaknem mindnyájan tudják, hogy hozzátartozók egyáltalán nem vigasztalanok. Nem a kegye­let, hanem az illendőség az, ami a ravatal mellé állítja őket, hiszen a szeretetük már régen elhidegült. Gyakran pe­dig olyan hosszú és kínos szenvedésektől szabadította meg az elhunytat a hálálj hogy nem is annyira a vigasz­talásnak, mint inkább az Is­ten iránti hálának volna he­lye, hogy véget vetett a gyó­gyíthatatlan beteg szenvedé­seinek és a család megpróbál­tatásainak. De még ott is, ahol szükséges és helyes a vigasztaló szó, sokkal inkább megtalálhatja az a vigaszta­lásra szoruló szívét a négy- szemközti lelkipásztori beszél­getés ben.sőségében, mint a temetési gyülekezet nyilvános­ságában. Tapasztalat az, hogy a temetési beszédből a teme­tés megrendítő ténye, az új erővel előtörő fájdalom miattj éppen azok hallanak meg leg­kevesebbet, akik felé elsősor­ban hangzik: a hozzátartozók. Ezért van nagyon szükség a temetés utáni lelkipásztor» beszélgetésre, vigasztalásra. 5. A temetési beszéd legyen Isten igéjének hirdetése A már eddig elmondott igé­nyekkel szemben a gyászoló hozzátartozók és a temetési gyülekezetben jelenlevő részt vevők ezt várják a temetési beszédtől legritkábban és leg­kevésbé. Pedig a temetési be­széd, ha azt keresztyén lelkész tartja, nem lehet más, mint prédikáció. Keresztyén hitünk igazságait — és nem az em­berek kívánságainak kielégí­tését — kell hirdetnünk. En­nek a keresztyén hitigazság­nak pedig az a lényege, amit maga Jézus hirdetett a Lázár sírjánál mondott „temetést beszédében”: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hlsa énbennem, ha meghal is él...” (Ján. 11,25) Semmikép­pen sem mellőzhető az igé­nek ez az igazsága: „aki hisz énbennem”. Mert az örök élet nem automatikusan követi a halált, vagy miénk a halál ellenére, hanem azt csakis Jé­zus Krisztustól és Jézus Krisztus által nyerjük és a benne való hit által a miénkt Gádor András A kilencvenszemélyes Skoda autóbusz minden erőlködés nélkül kapaszkodott fel velünk a losonci fennsíkra... Kékkő felől jöttünk és bizony a síksághoz szokott ember fázékonyságával tűrtem fel kabátom gallérját... Ám ekkor a Tátra felől külö­nös, meleg hullám csapott meg bennün­ket... Nem tudom, a Javorina felől jött-e, vagy a szlovákiai kedves emberek szívéből, de ezt a melegséget tíznapos utam minden órájában éreztem. Éreztem, hogy itt, a nagy hegyek aljában, él egy szorgalmas és baráti nép, amely elfelejtette a régi ellentéteket és testvéri őszinteséggel keresi a megértés út­ját. Jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy ebben a nemes törekvésben magyar evan­gélikus egyházunk, a testvér szlovákiai evangélikus egyházzal együtt jeleptős sze­repet vállalt és nagy részük van abban, hogy az egykor oly fájdalmas és végzetes feszültségek feloldódtak. T assan ballagok az Ipoly hídján Szlovák- Gyarmat felé... Több mint húsz év telt el azóta, hogy erre jártam. Milyen más világ fogadott most... A vámtisztek udvariasak és kedvesek, nem szimatolnak bennem veszedelmes kémet, hanem egysze­rűen tudomásul veszik, hogy rokoni látoga­tásra érkezem Szlovákiába. Ahogy közele­dem az autóbusz-megálló felé, a mellette levő vendéglőből rádiómuzsika harsog fe­lém ... A budapesti stúdióban magyar nótá­kat énekelnek... Bemegyek én is egy csé­sze teára és látom, hogy a vendégek, ma­gyarok és szlovákok, meghitt beszélgetés közben hallgatják a magyar rádió műso­rát ... bizonyságul annak, hogy itt, éppen úgy, mint országunkban, valóra váltak a nemzetiségek egyenlőségének és tesvériségé- nek humánus eszméi... Figyelem az arco­kat: az emberek derűsek, magabízók. Lát­szik egész magatartásukon, hogy bíznak jö- vőjükben, bíznak abban, hogy a békés em­berek százmilliói megóvják a világot a bajt keverök ármánykodásától és egy újabb, még szörnyűbb szerencsétlenségtől... pelsőezön átszállók a losonci gyorsról Kassa felé. A szép, bőrüléses Pull- mann-koexiban ragyogó tisztaság. Szlovák, magyar és német beszéd hangzik a fülké­ben és ha valami felől érdeklődöm, az uti- társak kedves készséggel tájékoztatnak. Rozsnyó utó» befut a vonatunk egy hosszú Meleg szél fúj a Tátra felől... (Részletek szlovákiai utinaplómból) alagútba és egésznapos utazásom végcél­jához érek: befut a vonatunk Kassára. Negy­ven év óta vártam erre a boldog napra. Gyermekkorom óta legforróbb vágyam, legszentebb álmom volt, hogy egyszer eljus­sak a Nagy Fejedelem sírjához... A Slo- ván (az egykori Schalk-ház) szállóban ka­pok kényelmes és csinosan berendezett szo­bát, egy darabig hallgatom még az utcáról beszűrődő zajt, aztán a fáradtság álomba kényszerít. jyjásnap reggel 8 órakor már ott vagyok a gyönyörű székesegyházban. Éppen mise van a templomban, azért csendben leülök az ősi kőszentségház elé, amelyet „István mester” a XV. században épített és amelyre kassai származású pápai fel­ügyelőnk külön is felhívta a figyelmemet. István mester — aki valószínűleg azonos a bártfai okmányokban szereplő Stephen Tharnerrel — vagyis Tornai Istvánnal —, a székesegyházat a filigrán gótika szebb- nél-szebb remekeivel gyarapította. Valószí­nűleg budai származású kőfaragó volt, aki Mátyás király diósgyőri várában is dolgo­zott. A mise végeztével az öreg sekrestyés le- vezet a Rákóczi-sírboltba... Megillető- dött lélekkel lépek be a kriptába. Középen a Nagy Fejedelem, Zrínyi Ilona és Rákóczi József közös kőkoporsója. Jobb felől Eszter- házy Antal kuruc generális, bal felől Sibrik Miklós udvarmester kőkoporsója. Velük szemben Nagy-Bercsényi Miklós koporsó­ja... Köröskörül nemzetiszínű szalagok, zászlók, babérkoszorúk, köztük egészen újak is, magyarországi látogatók kegyeletének je­lei... Csendben imádkozom a Nagy Feje­delem koporsójánál... megsimogatom a drága hamvakat fedő koporsót... Eszembe jut, hogy várta a szegény nép egykor a kurucok csillagát és hogy zokogtak magya­rok, ruténok, szlovákok, amikor a Fejedelem elbujdosott Lengyelország felé ... Csendesen fohászkodom Bercsényi és a többiek kopor­sója mellett is, aztán úgy megyek kifelé a sírboltból, hogy ez volt életem legszebb és legmélyebb élményeTudom, hogy Kos­suth Lajos is halottas ágyára tétetett a Rákóczi-lepelből egy darabkát. Tudom, hogy nemcsak nemzeti történelmünknek, de az emberi szabadságküzdelem történelmének alig van Rákóczinál önzetlenebb alakja... riélután az evangélikus templomot láto- gattam meg. Megcsodáltam a gyönyörű oltárt, a hatalmas kupolát. A vezető lelkész Kotyinszky Károly, akivel a soproni teoló­gián, mint évfolyamtársak négy esztendőt töltöttünk együtt. Régi barátsággal és szere­tettel öleltük meg egymást és elmerengtünk tovatűnt ifjúságunk közös emlékein... El­mondotta, hogy a templom talaja annyira süllyed, hogy hamarosan nagyméretű biz­tonsági munkálatokat kell végeztetniük, amely mintegy 90 000 cseh koronába kerül. Ebből 70 000 korona álamsegély van kilá­tásban. A többit a hívek adományaiból fe­dezik. Bemutatja két segédlelkészét és tájé­koztat az egyházközség életéről. Azt kéri, hogy szeretetteljes üdvözleteit tolmácsoljam a régi évfolyamtársaknak. Magam pedig arra kérem, ha Magyarországra látogat, lá­togasson meg pápai gyülekezetünkben, hadd erősítsük ezzel is az egyházaink és népeink közti barátságot, * J?eggel 7 óra van és már bent ülök a 1 Kassa—Prága közt közlekedő gyorsvo­natban. Kinézek a fülkéből és utitársaim- mal lefordíttatom a pályaudvar előtti szlo­vák nyelvű felírást: „A 'ékére nem várunk, a békéért harcolunk!” Vonatunk a Hernátl völgyében fut észak felé... Tíz óra felé majdnem száz méter magas, karcsú templomtorony tűnik fel előttünk. Kinézek az állomás homlokzatára: SPISSKA NŐVÉ VÉS — Üj szepességi város, a régi IGJjÖ. Kilépek az állomás környékére, amíg gőz­mozdonyunkat kicserélik a villamos vonta­tására, hogy legalább néhány percet sétál­hassak az iglói d.ákok legendás városá­ban ... Közel az állomáshoz egy csodaszép temetőkért, a legszebb, amit életemben lát­tam... 8—10 méter magas ^zeraf’-nak ne­vezett örökzöld fák a tírok mellette, T)él felé jár az idő, amikor befutunk Pop- ^ rád Tátra állomásra. Köd ül a hegyek felett, azért még semmit sem látni... Meg­ebédelek az Európa-szálló éttermében és ebéd után villamossal indulok Tátrafüred felé... Es egyszerre felszakadnak a felhők és tündöklőén és megrendítő szépségében felragyognak előttem a Tátra hóval fedett csúcsai.., Nem tudok mást tenni: össze­kulcsolom kezemet és imádkozom... Ugyan­az az áhitatos érzés tölt el, mint amikor egy évvel ezelőtt lenéztem a TU—104-es abla­kából a 11 000 méteres mélységbe... Ak­kor a mélységben csodáltam az Űristeni, most a Magasságban... Az igazi meglepetés azonban csak akkor ért, amikor reggeli napsütésben láttam meg a lomnici csú­csot ... Húsz év óta van ebédlőnkben egy festmény, amelyet mindig azzal az érzéssel néztem, hogy a festője sohasem látta a Tát­rát, mert egészen rózsaszínűre festette a lomnici csúcsot... Most megszégyenültan be kellett látnom, hogy nem a festő volt kon­tár, hanem én voltam hitetlen. * feledhetetlen napok élménye van a szí- vemben, amikor elhagyja a gyorsvonat Poprádot és száguldunk Pozsony felé... A Tátra már ködben van... gyönyörű fenyő­erdők között közeledünk Zsolna felé... A büfés ember vodkát és sligovicát árul és közben magyarul énekli: „Van úgy, hogy néha fáj a szivem és van úgy, hogy néha fáj a zsebem”,.. Ügy teszek, minina nem érteném, hogy a szelíd célzás nekem szól, mert nem méltattam kellő figyelemre sem a vodkáját, sem a sligovicáját... Majd hirtelen feltűnik a Vág ... „malinske”, mondja az egyik szlovák útitársam és ke­zeivel mutatja, hogy később milyen nagy lesz a gyors folyó ... Elhagyjuk Rózsahegyet és most már egészen a Vág mellett fut a vonatunk... Hatalmas szövőgyár a folyam partján és ahogy besötétedik, egyre-másra modern vízierőművek fényszemei gyullad­nak ki az éjszakában ...A Sztrecsnó tetején a partizánok emlékműve világít, mintegy figyelmeztetve az emberiséget, hogy ne bo­ruljon mégegyszer a gyűlölet sötétje a vi­lágra ... fTésö éjjel van, amikor kiszállok a po- 1 v zsonyi pályaudvaron ... Lehet, hogy csak képzelődöm, de újra csak azt érzem: meleg szél fúj a Tátra felől... Haláén Béta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents