Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

KP. BERM. BP, 72.

0 RS ZÄG 0 S E VÄNG É L I KU S HE TI L A P

XXIV. ÉVFOLYAM, 28. SZÁM 1959. JÚLIUS 12.

ARA: 1.40 FORINT

Meg kell mondanunk...!

IVI a már túljutottunk azon a koron, amikor úgy nézhettünk az életkörülményeinktől látszólag független eseményekre, dolgokra, ahogy pl. egy mozielőadást nézünk. Bármennyire is érdekes, izgalmas legyen ez, végeredményben nem érint különösebben egyéni életünkben. De ma igenis létünkben érint a földkerekség minden, akár politikai, akár gazdasági eseménye éppúgy, mint a legtitkosabb tudományos kutatóintézetnek munkája s eredménye. Gondoljunk csak egyre. 30—40 évvel ezelőtt ki törődött azzal, ami az emberiség legkiválóbb tudósainak minden idejét lekötötte, amikor hallatlan energiával kutatták az anyag titkait s kezdték egyre jobban feltárni az atomok világának rejtelmeit. Az iskolázottak is éppen csak annyit tudtak, hogy létezik atom. Hát jó, legyen, de mit érdekel ez engem, mi közöm hozzá?.,. Ma ezt már senki sem mondhatja, mert igenis érdekel bennünket, hisz létünkbe vág mindez, akár úgy mint egy atomháború fenyegetése, akár úgy mint egész jövendőnket, szinte hétköznapi létünket döntően befolyásoló és irányító hatalom. Nem sok választ el már attól, hogy lakásainkban a fejünk felett függő lámpa is az atomenergiával világít, ríe érdekelnek bennünket azok a tudósok is, akik mind- ezzel foglalkoznak, hisz embersorsunkban egyek vagyunk velük. Mit mondanak ők nemcsak az atomok világáról, de a mi átalakuló emberi életünkről, amelyet a modern természettudományok alapjaiban érintenek, hisz életmódunkban, gondolkodásbeli szokásainkban is szinte forradalmi változást okoznak. S minderre mi az Isten igéjének válasza? Mit mondhatunk, s mit kell mondanunk ezekre nékünk, keresztyéneknek, akik az Igén s az Igével tájékozódunk?

A mi időnk természettudósai közül az egyik legkiválóbb, akit Keleten éppúgy mint Nyugaton igen nagyra tartanák, Heisenberg Werner Karl. 1958-ban magyarul megjelent egyik könyvében többek között leírja, mint látja ő a ma emberének, sőt társadalmának helyzetét s ebből adva, korunk feladatát. Dióhéjban összegezve ezeket mondja: Figyelembe véve azt a nagy változást, ami a természettudományok rendkívüli fejlődése révén létünk alapjaiban bekövetkezett, azt a benyomást szerezzük, hogy talán nem általánosítunk túlságosan nagyvonalúan, ha azt mondjuk, hogy „az ember a történelem folyamán először áll önmagával szemben ezen a földön”. Ez a megállapítás mindenekelőtt egészen közönséges módon az embernek a külső veszedelmekkel szembeni harcára vonatkozik. Régebben az embert vadállatok, betegségek, éhség, hideg és egyéb természeti erők fenyegették. Ez a küzdelem, lényegében befejeződött azáltal, hogy az ember a technika minden eszközével nagyjában már legyőzte ezeket a veszedelmeket s ezek fölé kerülését megszilárdította s tartani tudja.

If orunkban, mikor a Föld mind sűrűbben és sűrűbben . *■ lakottá válik, az életlehetőségek korlátozódnak, mert hiszen nincsenek olyan újabb üres területek, földrészek, amelyeket elfoglalhatnánk, lakottá tehetnénk. Ha mégis igyekeznénk nagyobb területet vagy életlehetőséget biztosítani magunknak vagy egyes népek törekednének erre, ez azonnal az egyes ember léte elleni fenyegetés volna s elsősorban a többi embertől származna, akik a maguk részéről szintén érvényesíteni kívánják a földi javak iránti feltétlen jogukat.

II e annak a fenti megállapításnak, hogy ti. az ember ma önmagával kerül szembe, még sokkal tágabb értelme is van. Régebbi korszakokban az ember szemben találta magát a természettel. A mindenféle fajtájú élőlénnyel benépesített természet olyan birodalom volt, amely saját törvényei szerint élt és amelybe az embernek a maga életével be kellett illeszkednie. Korunkban azonban egy, az ember által oly teljesen átalakított világban élünk — s ez az átalakulás még fokozódik —, hogy mindenütt mindig újra az ember által létrehozott szerkezettel, dolgokkal találjuk szemben magunkat s így bizonyos fokig mindig önmagunkkal találkozunk, így van ez, ha a mindennapi élet készülékeivel foglalkozunk vagy gépeink által készített tárgyakat használunk, akár pedig az emberek által átalakított tájakon haladunk át. Vannak még a földnek oly részei, ahol ez a folyamat még korántsem zárult le, de az ember uralma előbb vagy utóbb itt is teljes lesz. Mindez csupán idő kérdése. Korunknak nyilván az a feladat jutott osztályrészül, hogy ezzel az új helyzettel az élet minden területén megbarátkozzék s ahhoz való helyes magatartását kialakítsa. Csak így találhatjuk meg az élet biztonságát. i

A nagy tudósnak ezek a meglátásai nem közömbösek hitünk szempontjából sem, s talán egész keresztyénsé- günknek a jövőbeni helyzetét is az határozza majd meg, hogy ebben a feladatban mennyit segítünk. De ezenkívül is feladataink vannak mindezekkel kapcsolatban, amelyek alól, üdvösségünk kockára tétele nélkül nem vonhatjuk ki magunkat. Ez talán túlzásnak tetszik, de vajon nincsenek-e Istentől vett parancsaink arra vonatkozóan, hogy felebarátainkat védjük és segítsük, sőt előresegítsük, nemcsak „egy mérföldre”, de „kettőre" is. Jézusunk egyenesen azonosítja magát felebarátainkkal s az ítélet napján nem afelől érdeklődik, milyen hittételeket vallunk, de számon kéri, mit tettünk vele felebarátainkon keresztül.

A rról van szó, hogy a keresztyén ember rögtön észre- vegye, hogy amikor korunkban az ember önmagával kerül szembe itt és most, egészen létkérdéssé lesz a legelevenebb valóságában a bűn. A bűn által megrontott ember hogyan viselkedik a másik hasonló emberrel, akkor, amikor érvényesíteni akarja a földi javak iránti Istentől kapott jogát. Mit tesz életének fenyegetettségében. Ez más korokban is kérdés volt, örök emberi kérdés, de ma szinte egyetlen mindent átfogó és befolyásoló nagy erkölcsi kérdés. Egész jövendőnk nem technikai vagy tudományos kérdés, de erkölcsi. Niemöller Márton ezt úgy fejezte ki: „hogyan találok irgalmas felebarátra?", olyanra, aki legyőzve bűnös természetének ösztönzéseit, mely a másik ember érdekével szembe állítja öt, tiszteletben tartja az én érdekeimet, élete- jnet s jogaimat az élethez s az életben. Van-e ezen bűnösség \ellen orvosság vagy módszer? Ez mindent megoldana.

Krisztussal járván követségben...

Annak a szerencsés nemzedéknek vagyok a tagja, amely élete folyamán csak egy világháborút ért meg. Mégis ez a „szerencse” a mi szerencsétlenségünk, mert már megértünk egy világméretű katasztrófát ... Ugyanakkor egyike vagyok azoknak a száz- és százezreknek, akik nem résztvevői, hanem szenvedő alanyai voltak annak az embertelenségnek, amit háborúnak szoktunk nevezni és rettegni.

A háborút megelőző években hét, különböző korosztályú férfi ülhette körül családi asztalunkat. Ma már csak ketten élünk e hétből. Hárman közülünk harctéren, a fogolytáborban pusztultak el. Kettőt a háború testet, lelket emésztő kínjai vittek a sírba. S mi megmaradott ketten: mi is megjártuk a magunk fizikai és lelki kálváriánkat.

Családunk tragédiája — sajnos — nem egyedülálló. Ezren és ezren vannak, akik ma is gyászolnak, akik még ma is szívszorongva várnak egy pillanatra, amely talán visszahozza az elvesztett kedvest.

Mégis a háború után valami különös, furcsa dolog történt. Az, hogy sok mindent elfelejtettünk. Elfelejtettük az elmúlt évek szörnyűségeit, szenvedéseit, nem egyszer halot- tainkat. Így történhetett az, ihogy amikor a mi nemzedékünk és a nálunk idősebb nemzedék is először került szembe a békevilágmozgalom- mal, akkor ennek az érthetetlen feledékenységnek a hatására értetlenül figyeltük az emberiség lelkiismeretét képviselőknek a munkásságát. Nem mindjárt láttuk meg azt, ami azóta már többször is bebizonyosodott, hogy nincs is olyan messze' a küszöbünk előtt ólálkodik az a rém, amiről megfeledkeztünk: a háború.

E feledékenység mellett a békemozgalommal való találkozásunk, a benne való részvételünk, sok olyan kérdést vetett fel előttünk, amelyet „útközben” kellett megoldanunk. Nekünk evangélikus keresztyén hívőknek, lelkészeknek két nagy kérdéscsoporttal kellett és kell ma is megbirkóznunk. Az egyik csoport emberi (humánus), a másik vallási (teológiai) gyökerekből fakadt.

Az elsőnél ott adódtak komoly nehézségek, hogy be kellett látnunk: nem elegendő sajnálkozni a történtek felett, hanem annál többet kell tennünk. S éppen ennek a „többet tevésnek” voltak lelki és pblitikai akadályai.

Lelki téren ezek az akadályok a kicsinyhitűség köntösében jelentkeztek. Azt hajtogattuk, hogy „mit tehetünk mi, akikre nem hallgat senki”, „úgy sem fognak bennünket megkérdezni”. Közben pedig nem gondoltunk arra, hogy az ilyen magatartás nagyon is azoknak a juhoknak a mindenbe való beletörődésére hasonlít, melyeket éppen a vágóhídra visznek. Ugyanakkor elfeledkeztünk arról is, hogy ez az akaratlan magatartás mindig nagy segítégére volt a háborúra spekuláló politikusoknak.

De sok problémát adott a számunkra keresztyén voltunk is.

A békemozgalom megindulásakor elsőnek ez a gondolat, kérdés jelentkezett: Együtt tud-e, együtt működhet-e a keresztyén ember olyan emberekkel, akik a világmindenségről véleményükkel sok dologban homlokegyenesen mást képviselnek, mint mi? — Nem akarok ismétlésbe, a tények újbóli elsorolásába keveredni. Éppen ezért legyen szabad csak arra az egyszerű, nagyon találó, hasonlatra hivatkozni e kérdéssel kapcsolatban, ami az egyik békeértekezletünkön hangzott el: „Az ember nem nézi azt, hogy ki fogja a hordágy másik végét.”

Ez az igaz, ez a helyes. Amikor az emberiség jövője forog kockán, akkor a keresztyén ember nem mérlegelhet, hogy kikkel működhet együtt, csak azt kell figyelnie, hogy a jó ügy érdekében kikkel foghat kezet. S — ezen felül — egyedül ez a magatartás hoz számunkra megbecsülést, azok részéről, akik sokszor voltak kénytelenek visszahúzó erőnek megjelölni a keresztyén egyház nem egy megnyilatkozását.

A Buchenwaldban mártírhalált halt Paul Schneider evangélikus lelkészről ezt írja fogolytársa, Hasso Grabner: „A hősök között, akik halálig hűségesek maradtak, nem te vagy az utolsó Schneider lelkész. Tisztelettel és csodálattal figyeltük a te heroikus magatartásodat. S ha mi más törvények alapján vettük is fel a mi harcunkat a fasiszta vadállat ellen, mint te és ha mi, a gonosztól való megszabadulást nem a keresztyénség- ben láttuk, hanem egy, az e világban lezajló harcban, akkor is te nekünk igaz barátunk voltál!” „Az egész szenvedő világ iránti, a kicsinyekhez és megvetettekhez lehajló szereteted azoknak a hősöknek és mártíroknak a sorába emelt, akik egykor a római arénákban halálukkal pecsételték meg hitüket...” „Ezért lehet nekem, kommunistának a te történetedet elmesélnem mindazoknak, akiknek van fülük a hallásra és én egynek tudom magamat veled, ha azt mondom: a te halálod egymásba fűzi a mi karjainkat ...”

A békeharc nem egy esetben katalizátorként hatással volt igehirdetésünkre, teológiai gondolkodásunkra. Megelevenítette egyházi életünket.

Csak egy példa: hosszú gondolati láncsor után az a felismerés lett világossá, hogy

az atomenergiával való mindennemű visszaélés: bűn.

Bűn nemcsak azért, mert az ötödik parancsolat tiltja a gyilkosságot, hanem azért is, mert az embernek nincsen, nem lehet hatalmában az a „nagy nap”, mely a világmindenség végét jelenti. Ezt Isten magának tartotta fenn és nem adja ki „albérletbe” ezt a hatalmat senki ember fiának.

Isten Lelke rávezetett ben nünket arra, hogy a Szentírás- ból táplálkozó hitünk alapján szabadon dönthetünk a béke és háború kérdéseiben. Sza badon, de úgy, hogy ez a szabadság soha nem jelenthet szabadosságot. A keresztyén emberi páli és lutheri értelmezésű szabadsága ez, amely végső fokon oda van kötve Megváltójához, Jézus Krisztushoz, aki nem elveszíteni, hanem megtartani jött e vilá< got.

Ilyen helyzetben nem véletlen az, hogy teológiai gondolkodásunk elüt a más sémájú nyugati teológiai véleményektől. S nem véletlen az sem, hogy míg a nyugati világ nagy része filozófiai síkon az élet értelmét a halálban kereső egzisztencializmusba, morális vonalon „az özönvíz előtt” kilátástalan amoralizmusába, teológiájában pedig az eszka- tológiai kérdések túltengő tárgyalásába süllyed, addig mi, de nyugati barátaink is, evangéliumot hirdetve, keressük a „felebarátaink, mit cselekedjünk?” folytatást. A háború kikerülhetetlenségébe való beletörődés, annak egyenes propagálása, amorálissá, holnap- talanná változtatja az embert, megbénítja hitét, viszont a holnap, a mások iránti felelősségérzetünk megeleveníti igehirdetésünket és keresztyén összetartásunkat. Mindkét álláspont önmagából fakad, önmagát magyarázza.

Azért, mindezek ellenére, nincs okunk a dicsekvésre. Azt tettük, amit tennünk kellett és azt sem mindig jól cse- lekedtük. Arról lehet csupán szó, hogy meghallottuk az Isten parancsoló szavát s hogy engedelmeskedtünk ennek a kényszerítő erejű szónak.

Ajándékul pedig Isten arra indított bennünket, hogy újból és újból végiggondoljuk a magunk, a világ dolgát, hogy feleletet adjunk sok olyan kérdésre, amit elaltatott, beporo- sított az idő.

S mindezeken túl, összefogva keresztyének és nemkeresztyé-, nek, elértük azt, hogy ma nem kell új háborús halottakat siratnunk, nem kell romokat takarítanunk, hanem bízva a jövőben, építhetjük a magunk egyéni és az egész világ boldogabb jövendőjét.

Hogy mi következik ezután? Újabb feladatok, újabb szolgálatok, hogy a Krisztussal járván követségben megbékítsük az embert az Istennel és az embert az emberrel. (2 Kor. 5, 18—20.)

Vámos József

EGYMÁS TERHÉT HORD<

ES

I /\y v

_____^IGY

TÖ

LTSÉTEK BE A KRISZTUS TÖRVÉNYÉT «ti

Az „elég” csodája

Aki nagy élményeket él át, ujjongó örömöt, vagy lesújtó fájdalmat, néha úgy érzi, mintha kiemelkedne az élet megszokott keretei közüL Ügy érzi, mintha minden megváltozott volna körülötte. Ilyenkor — rövid időre — úgy tűnik, mintha testünknek a külső életkörülményekre adott természetes válaszai: fázunk, melegünk van, fáradtak, éhesek vagy szomjasak vagyunk, elmaradnának, hogy minden erővel arra az élményre figyeljünk, mely teljesen eltölti életünket.

Aki Isten hívó szavát meghallja, az minden földi élménynél nagyobb esemény hatása alá kerül.

De aki engedelmes hűséggel el is indul a hívó szó nyomán, tapasztalja, hogy Jézus követése nem emel ki senkit a világ megszokott keretei közül. Nem is tölt el olyan rajongó lelkesedéssel, mely elfeledteti az élet természetes szükségleteit. Jézus egykori tanítványai nem valami szent mámorban, szép álomvilágban éltek. Lábukat feltörte a sok gyaloglás rossz országutakon. Szenvedtek a tikkasztó hőségtől. Ismerték a fáradságot és az éhséget is.

De velük volt Jézus. És az ö közelében újra meg újra megtapasztalták azt, hogy Isten kielégíti a test és lélek minden valóságos szükségletét.

Jézus magára vette bűneink terhével együtt mindazt, ami életünket gondok és problémák elé állítja. Jézus mindig úgy munkálkodik közöttünk, hogy békességet teremt nemcsak háborgó, és bűneink miatt békétlen és nyugtalan lelkűnkben, hanem békességet teremt érzéseink, vágyaink és indulataink sokszor nagyon kuszáit és zavaros világában is.

A mai vasárnapon az ige erre, az életünk terheit magára vevő isteni szeretette hívja fel a figyelmünket.

Tartsunk ki hát mellette, ne változó hangulatainkra, hanem az Ö hűségére figyelve. Az a Jézus a mi Urunk, Aki mellett egykor az éhező sokaság megismert a kevéssel is megelégedés csodáján túl valami mást is. Azt, hogy Isten kezéből a kenyér és a bűnbocsátó kegyelem egyaránt elég testünknek és lelkűnknek.

Schreiner Vilmos

A z ember, akit Pál apostol Római levelének 3. fejezetében igen tisztán, a valóságnak megfelelően leír, nem tud megoldást találni. De Krisztus megszabadít és felszabadít. Ez minden komoly keresztyén hatalmas tapasztalata. S ma különösen meg kell mutatnunk ezt a felszabadult életet a világnak. Krisztus megváltott gyermeke semmiképpen sem állhat szemben a másik emberrel, mert akkor egyben Krisztus ellen is tör. Mi tudjuk, hogy „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését”. Várja azokat, akiknek életében megoldódott a mindent megrontó bűn kérdése. Várja azokat, akik nem fenyegetik a másik -ember létét.

Várja azokat, akiktől nem kell féltenie a maga létét. Várja azokat, akiknek életét nem a bűnös emberi természet és szenvedély, vagy önös érdek irányítja, hanem valami más, tiszta, eleven erkölcs. Mi tudjuk, hogy ez a Krisztus természete s a belőle folyó tiszta élet, amelynek elképzelhetetlen, hogy bármilyen indokolással s bármilyen módon is a másik ellen menjen és éljen. Inkább életét adja másokért. jp1 zt kell most már nem csupán szóvalj' de élettel meg- mutatnunk nekünk, keresztyén embereknek s gyülekezeteknek egyaránt. Erre vár a világ. Az Űr Jézus Krisztus tegye» képessé orré bennünket. Boros Károly