Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-06-28 / 26. szám

ARCKÉPEK A GENFI REFORMÁTOR Kálvin János születésének 450. évfordulójára Nemrég kezdődtek meg a Xjóman-tóparti városban a K&l- vin-emlékév hivatalos ünnepsé­gei is. Itt élt és működött élete nagyabb részében, itt pihen vég­ső akarata szerint jeltelen sír­ban Kálvin János, Isten igé­jének nagy tudósa és hirdető­je. Isten reá bízta azt a fel­adatot, hogy Európa nyugati részében elvégezze az egyház megtisztításának művét. A vi­lág református keresztyénsé- gével együtt mi evangélikusok is hálásan emlékezünk meg róla. Életét valóban teljesen Isiten ügyének áldozta; igehir­detése, tanítása messze világí­tott korában, és életműve egyetemes kincsévé lett a vi­lág egész keresztyénségének. Kálvin életútja küzdelmes, sok gyötrelemmel teljes élet volt. Elmondható róla, hogy a szenvedések tü- Zébe® tisztult meg és lett Is­ten engedelmes eszközévé. 1509. július 10-én született francia földön, Noyonban. Atyja kívánságára ■— Luther­hez hasonlóan — először ő is a jogtudománnyal foglalko­zott. Közben kapcsolatba ke­rült az egyház megújítására törekvő titkos franciaországi mozgalmakkal. Ezek jórészt Luther hatása alatt álltak; követőiket kezdetben „luthé- riens”-nek nevezik. Kálvin érdeklődése a hit dolgai felé fordtil és huszas életévei ele­jén végbemegy benne a nagy belső átalakulás- a csendes, tudós hajlamú ifjú az egyház megreformálásának elszánt harcosává lesz. Ehhez Fran­ciaországban akkor valóban nagy elszántság kellett. Az egyházi reformmozgalom hí­veit halálra keresik. Ekkor következik el a nagy külső fordulat életében. A re­formáció hazája, Németország felé menekülve svájci földön utazott keresztül. Genf váro­sa ebben az időben fordított hátat a pápaságnak. Lelké­sze, Faréi Vilmos, már hallot­ta az ifjú Kálvin hírét. Ami­kor megtudta, hogy a város falai között időzik, szinte erő­szakkal kényszerítette arra, hogy végleg Genfben marad­jon. Kálvin huszonöt küzdel­mes esztendőn keresztül fára­dozott a gazdag, büszke és él- nivágyó kereskedővárosnak „Isten városává” formálásán. Kezdeti sikerek után a ke­mény egyházfegyelem ellenfe­leinek és a pápaság titkos hí­veinek felbújtására lelkésztár­saival együtt elűzik, de né­hány év múlva újra vissza­hívják. Kálvin nagy félelmek között ment vissza a csendes Strassbourgból küzdelmei szín­helyére. Évek hosszú. során át — nem egyszer életveszede­lembe kerülve — harcol el­lenfeleivel a városi tanácsban, a városi polgárságnak a szi­gorú erkölcsi rend ellen láza­dozó részével, tévtanítókkal és közben nem egyszer maga is kemény, kérlelhetetlen szi­gorúságot tanúsít. Korán elte­meti élettársát és három gyer­mekét. Beteges, törékeny tes­tét is állandó fájdalmak kí­nozzák. De szinte emberfeletti erővel és állhatatossággal vég­zi szolgálatát: fáradhatatlanul ír, prédikál, pásztorolja gyü­lekezetét, levelez és irányítja a reformáció művét ország­határokon túl is. Élete utolsó szakasza viszonylag már külső nyugalomban telik el: Genf­ben győzött a reformáció. 1564-ben hosszas betegeskedés után távozik ebből a földi életből. Genf városában ha­talmas reformációi emlékmű őrzi emlékezetét. Luther és Kálvin kortársak voltak ugyan, de — a reformáció ügyének nagy kárára — személyesen soha­sem találkoztak. Szellemi té­ren azonban annál erősebb szálak fűzik őket egymáshoz. Kálvin mindig elismerte Luther reformátort művének elsőbbségét, ha sok minden­ben nem is követte.' Luther­hez írt egyetlen levelében őt „a keresztyén egyház pászto­rának”, „az Ürban nagyrabe- csült atyának“ nevezi. Luther szintén nagyrabecsül- te fiatalabb reformátortársát. Bucerhez írt levelében „tisz­teletadással köszönti Kálvint, akinek könyvét igen nagy örömmel olvasta”. Melanch- thon pedig azt írja egyik le­velében, hogy „Kálvin Luther­nél nagy kegyben áll”. A kálvini reformáció széles területen együtt haladt az egyház lutheri reformáció­jával. Érthető, hiszen mind­kettő a Szentírást, Isten igé­jét tette az igehirdetés, a ta­nítás és a keresztyén élet egyedüli zsinórmértékévé! Ezért együtt vallják a Szent­írás fő üzenetét: üdvösségre egyedül Isten kegyelméből, Jézus Krisztus megváltói ér­deméért, hit által juthatunk! Együtt magasztalják Krisztus váltságművét és a hitből fa­kadó, megszentelt, cselekvő új életet. Több tekintetben azon­ban külön úton haladt Genf reformátora. Másképpen látja Isten törvényének szerepét a keresztyén életben. Jellegzetes tanítása a kettős predestiná- ció: Isten nemcsak üdvösségre választotta ki öröktől fogva a hívőket, hanem egyeseket kárhozatra is rendelt. Az úr­vacsora kérdésében Kálvin nem tudta elfogadni Krisztus teste és vére valóságos jelen­létének lutheri tanításait, ha­nem Krisztus lelki jelenlétét vallja a hívők számára. Ezek a fő különbségek — a sok közös kincs és összekötő kapocs ellenére —• fájdalmas szakadást jelentették a refor­máció területéin. Meggyőződé­sünk szerint Luther ezekben a kérdésekben jobban ragaszko­dott a Szentírásnaik egyszerű, értelmünket nem egyszer megbotránkoztató üzenetéihez. Ez azonban semmivel sem te­szi kisebbé tiszteletünket és megbecsülésünket Kálvinnak mélységes hite, hatalmas teo­lógiai munkássága, igehirdetőd és lelkipásztori hűsége, egy­házszervező nagysága iránt. Munkatársai mellett elsősor­ban mégis az ő reformatori szolgálatán keresztül ragyo­gott föl újra az evangélium világossága svájci, francia, belga, holland, sikót területe­veiken és sugárzott ki — kö­vetve a lutheri reformáció gyors terjedését — Európa középső és keleti területeire is. A reformációnak ez a két ága a következő századok so­rán nemcsak versenytársként, hanem még inkább segítőtárs­ként állt egymás mellett, fő­leg a pápai és a Habsburg- ellenreformáció véres száza­daiban', és állandóan kölcsö­nös lelki és szellemi erősítést is jelentett egymás számára. Napjainkban az ökumenikus egységmozgalom — melynek központja éppen Genf városa — fűzi még szorosabbra a re­formáció két ágának történel­mi és szellemi-leliki kapcsola­tait. Emlékezzünk Kálvin szolgá­latára híres életrajzírójának, Doumergue-nek szavaival: „Nugodtan pihenhet a refor­mátor az ismeretlen genfi sír­ban. Soha kőemlék nem je­löli azt meg emberi szem szá­mára. De fényesein ragyog az egyedüli sírfelirat, amelyet magának kívánhatott volna, az alázatos és diadalmas sír­felirat: Egyedül Istené a di­csőség!“ Dr. Nagy Gyula m A beszéd Isten nagy ajándé­ka, ami bennünket embereket összeköt egymással. Milyen jó barátunkkal, vagy barátnőnk­kel elbeszélgetni! Szavainkon át a lelkünk érintkezik a má­sik leikével és közelebb kerü­lünk egymáshoz. Milyen kínos és bénító ezzel szemben a némaság. (Nem a testi fogyatékosságra gondo­lok!) Milyen fájó, bántó az, ha valaki, akinek a szavát sze­retnénk hallani, hallgat és nincs szava hozzánk. Mennyi­vel jobban fáj az, ha édes­anyánk .egész nap nem szól hozzánk, mint az, ha alapo­san elver minket. A beszéd köt össze bennün­ket Istennel is. Az Ö legna­gyobb ajándéka az, hogy meg­szólított minket, szól hozzánk és mi válaszolhatunk neki, beszélhetünk vele. Ezzel egé­szen nekünk adta magát. Csak az Ű szavát ne veszítsük el soha, csak az Ö beszéde ne hallgasson el! Pedig Isten népe átélte már azt a szörnyű sivárságot és elhagyatottságót, hogy Isten elhallgatott! Sámuel idején volt ez így. Miért hallgatott el Isten? — Mert megvetették igéjét. Meg­építették ugyan Istennek Siló­ban a szép templomot, a kő­Külföldi egyházi hírek BERLIN A németországi Egyházi Testvérközösségek —1 melyek az egykori Hitvalló Egyház moz­galmából nőttek ki — képvise­lői kétnapos konferenciát tar­tottak Berlinben, D. Klop- penburg (Dortmund) vezeté­sével. A konferencia nyilat­kozatot adott ki, amelyben megállaptíja, hogy a Német- országi Evangéliumi Egyház 1958. évi spandaui zsinata el­határozta, hogy elő fogja mozdítani a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos ke­resztyén közvélemény kiala­kítását. Ezen a téren azon­ban semmi haladás nem tör­tént, sőt ellenkezőleg a Span- dauban leszögezett két ellen­tétes nézetet továbbra is úgy állítják egymás melle, mint amelyek közül bármelyik el­fogadható. „Ismételten le kell szögeznünk: számunkra Krisz­tus követése összeegyeztethe­tetlen a tömegpusztító fegy­verek készítésével és haszná­latával. Azt tartjuk, hogy az egész egyháznak fel kell emel­nie szavát e gonoszság ellen. Az evangéliummal való visz- a földi élet megsemmisítését szaélés az a felfogás, amely az ember kezébe teszi le. Eb­ben a kérdésben a semleges­ségnek sincsen helye. A dön­tés halogatása az egyház egy­ségét veszélyezteti.” . oltárokon füstölve égtek az ál­dozati állatok, a papok díszes öltözetben, nagy pompával végezték az előírt szertartáso­kat, a hívők elmentek a nagy ünnepek alkalmával a templomba. Mindenki igyeke­zett Istennek külsőleg minden tiszteletet megadni. Csak ép­pen igéjét nem akarta senki meghallani és megérteni. Csak éppen akaratának nem akart senki engedelmeskedni, amit pedig világosan megmondott: ne ölj, ne csalj, ne lopj, ne hazudj. Szeresd Istent és sze­resd felebarátodat. Istent pedig nem lehet be­csapni és megcsúfolni. Ha Ö a szívünket kívánja, nem ad­hatjuk oda kezünket, egy-egy percünket vagy pár fillérün­ket. Akik Sámuel idején be akarták csapni Istent, azokat magukra hagyta. Igéjét elvet­te tőlük és másra bízta. Sá­muelt, egy kis gyermeket vá­lasztott ki magának. (1 Sám 3.) Sámuel az Ür bizalmasa, prófétája lett. Kapta és to­vább adta Isten igéjét. Amit Isten mondott neki, azt na­gyon komolyan vette. A Bib­lia azt írja, hogy „nem enge­dett Isten szavából semmit a földre esni”, hanem megtar­totta Isten szavát. Mivel hű­ségesen Urához tartotta ma­gát és megbecsülte igéjét, Is­ten is megbecsülte őt. Mikor Sámuel felnőtt, az egész nép elöljárója lett. Hű­sége által a tévelygő, ide-oda botorkáló népét is megtartot­ta. Az emberek felfigyeltek bátor és világos beszédére, megérezték benne Isten Lel­kének erejét. Elhagyták a bű­neiket és visszatértek Isten­hez. Isten igéje azt mondja ne­künk, hogy ha ma halljuk Is­ten szavát, ne keményítsük meg a szívünket. — Ne kér­dezzük, hogy mi az Isten sza­va. Jczus Krisztusban Isten nagyon nagy szeretettel, egy­szerűen és világosan beszél hozzánk. Csak ha becsülettel Jézus Krisztushoz tartjuk ma­gunkat, tud bennünket Isten a világ, embertársaink és az Ö egyháza szolgálatában is felhasználni. Kinczler Irén Június 29. 1954-ben halt meg Victor János református teológiai tanár. A keresztyén diákmozgalomban végzett munkája után a budapesti református teológiai akadé­mia tanára lett, e munkakö­rét egy időre gyülekezeti lel­kipásztori szolgálattal cserélte fel. Az ökumenikus kapcsola­tok, és a magyar ref. egyház új útkeresése szempontjából történelmi jelentősége van szolgálatának. Július 1. 1757-ben halt meg Szenicei Bárány György sár- szentlőrinci lelkész. Győrben, Nagyvázsonyban, Gyönkön, Györkönyben, Sárszentlőrin- cen, Dörgicsén, majd újra Sárszentlőrincen működött. Esperesi tisztet is viselt a tol­nai egyházmegyében. Számos könyvet írt, fordított és adott ki, jónéhányat példás munka- közösségben, többek közt az Uj Testámen tóm új fordítását. Július 2. 1724-ben született Klopstock német költő. Leg­híresebb műve a Messiásról írt eposza. Énekei közül mi is éneklünk néhányat (15, 63, 584). 1803-ban halt meg. Július 4. 1519-iben folyt le a nevezetes lipcsei vita Luther Márton és Eck János között. Ez a vita napvilágra hozta az áthidalhatatlan ellentétet a re­formáció szükségessége és a római pápaság álláspontja között. 1715-ben született Gellert Keresztély német író és költő. Lipcsében professzor volt. Félszáznyi egyházi éneke kö­zül a mi énekeskönyvünkbem is van kilenc, köztük: „Mily nagy az Ür kegyelmessége”, „Jézus él, én is vele’*, „Aki azt állítja ...” Énekeiben épí­tően csendül össze a pietiz- mus és a felvilágosodás hang­ja. A XVIII. század nagy mozgalmainak értékeivel Gel­lert ma is gazdagítja a gyű» lekezeteket. Közgyűlések után (Folytatás a 3. oldalról) jóléte lesz a ti jólétetek (Jer. 29, 7.). Egyházunknak van szolgá­lata a mai életben. Végezzük el a szeretet szolgálatát hí­veink felé: segítsük hozzá őket ahhoz, hogy minél több belső megbékéléssel és keresz­tyén józansággal, világos lá­tással illeszkedjenek bele a végbemenő nagy átalakulásba. Közegyházi gyűléseink egf lépés voltak az egyháznak a szocializmusba vivő útján. Ar­ról tanúskodnak, hogy egyhá­zunk az országgal együtt nő bele abba az új helyzetbe, amely jelenünket meghatároz­za és jövőnket alakítja, s amelyet Isten adott a mi éle­tünk, sorsunk, egyházunk ke­retéül. Veöreös Imre Csak egy csokor búzavirág... Búzavirág-csokor volt a kezében, amikor fellépett a mozgó vonatra. A fülkében ezt is feltette a poggyásztartóba, a faláda mellé, nem tudott vele mit kezdeni. Most, hogy a ' vonat elindult, érezte csak igazán cseleke­detének súlyát, amiről tegnap ott a gyüdi hegyoldalban olyan könnyen tudott szólni édesanyja előtt. — Anyám, én elmegyek itthonról. Nem tetszik nekem ez a paraszti élet, elmegyek a városba. Látja a Sós Pali is milyen jól keres és már motort is vett. Én pedig csak izzadok a Ridegben s különben is megun­tam már a falut... — s ömlött szívéből a keserűség, mint Tenkes oldaláról a tavaszi szél. — De fiam, mi lesz velem, ha te elmész? Itt az aratás ideje, ki fog nekem segíteni?! Nem fogod te kibírni a városban, fiam. Hiá­nyozni fog neked ez a föld... — jajongott az anyai szív. — Dehogyis fog hiányozni! •— válaszolta Sándor magabiztosan. — Magához anyám azért sűrűn hazajárok, de ez a föld engem már nem érdekel. Amikor kiértek a sor végére a kukoricás­ban, egy pillanatra odanézett a búzatábla felé. — Szépen sárgul — gondolta magában — de én mégsem akarok örökké itt élni a kukorica- és búzaföldek között. Elég lesz akkor, ha majd megöregszem. De addig... addig élni akarok... Csak azt várta meg, hogy a kukoricakapá­lással végezzenek, mert nem akarta ezt a munkát is az anyjára hagyni. Vasárnap az­tán minden kész volt: találkozott Pali ba­rátjával és megbeszélték, hogy este együtt indulnak Pestre. Pali majd segít munkát ta­lálni és szállást is egyelőre ő ad. Délben még jól beebédelt borsólevesböl — ezt na­gyon szerette. Aztán előkerült a padlásról a katonaságnál kiszolgált faláda. A csoma­golás nem tartott sokáig. Arra azért szakított időt, hogy elszalad­jon Margithoz a Templom utcába. Innen már nehezebben indult haza. A kiskapuban mégegyszer megfogadták egymásnak, hogy \árni fognak. Egymásra. — Sanyi — búcsúzott tőle Margit —, ma reggel voltam kint a határban füvet szedni a kislibáknak. Hoztam magammal egy cso­kor búzavirágot. Olyan szép most ott kint minden. Nesze, neked adom, vidd el ma­gaddal — s félszegen átnyújtotta a csokrot. A vonat lassan kanyarodik a baranyai dombok között. Amerre a szem csak ellát az apró vonatablakból, mindenütt gabona­földek hullámzóinak. Tarkállanak a pipa­csok és búzavirágok, mint vasárnap estén­ként a’ lányok derekán a hímzett szoknya. A fülkében meleg van s lassan megindul a beszélgetés. Itt mindenki ismerőssé vá­lik, hiszen néhány órára egy a sorsuk az utazó embereknek. — De szép csokor az ott, anyu — mutat fel a csomagtartóra egy öt éves forma kislány. — Nekem miért nincs ilyen szép virágom. Add ide, anyu, megszagolom, van-e szaga. Az édesanya pironkodva magyarázza a csöppségnek, hogy a csokor nem az övék. De a kislány csak kéri. Már sír. Sanyi is hallja a párbeszédet — mögöttük ülnek — de nem akar beleszólni. Igaz, hogy útban van az a csokor. És mit is kezd vele ott a városon?! Az előbb már azt is észrevette, hogy ott a túlsó ablaknál, ahol az a két leány ül, az ő csokrára nézegetve összesúg­tak és nevettek. Dühös is lett, hogy őt ne­vetik ki. — Gyere ide, kislány — szól hátra a kis­lánynak —, nézd mit ad neked a bácsi — és felnyúlva leveszi a csokrot és odanyújtjd a bátortalanul feléje lépegető gyereknek. — Na, legalább ettől is megszabadultam — gondolja magában, amikor leül. — A Palinak meg szólok, hogy Margitnak el ne árulja. És különben is nem érdekes: csak egy búzavirág csokor volt Ha még rózsa lett wdna.^. — Anyu, hol nyílik ilyen szép virág? —• kérdezi boldogan a kislány. — Én még nem láttam ilyen virágot. — Ezt a virágot búzavirágnak hívják — válaszolja az anya —, mert ott nő, ahol a búza terem, amiből a pék bácsik a finom kenyeret sütik. Nézz csak oda — mutat ki az ablakon — látod, ott a búzavetés és a szélében láthatod azt a sok kék virágot: az a búzavirág. — Jaj, de szép! Olyan, mint a mesésköny­vemben a királyleány, akinek aranyos szok­nyája van és kék tenger folyik a lába alatt 7— mondta ujjongva a kislány. Egy év telt el azóta, hogy Balogh Sándor a gyüdi hegyoldalt felcserélte az aszfalttal. Megtalálta a számítását: jó helye volt, sokat is keresett. Városi lett a városiak között. Igaz, hogy édesanyja minden levelében azt írja, hogy menjen haza, mert nagyon sok otthon a munka. Az is igaz, hogy már menne is, meg nem is. Itt a városban mindene megvan, ami után csak sóvárgott, de hiány­zik az a sok rét, a Tenkes lankás oldala, a gyüdi templom héttornya. Margit sem íro­gat: igaz, a katonasághoz sem nagyon írt, mégis hazavárta. Az istentisztelet már megkezdődött, ami­kor Sándor belépett a templomba. Nem ide szokott járni, de ma erre vitt az útja. Ott elöl látott üres helyet, előre ment. Leült. Szeme az oltárra tapadt. A kovácsoltvas feszületet két virágváza fogta közre. S ben­nük egy-egy csokor búzavirág. A Megváltót úgy fogta közre ez a két csokor, mint az otthoni ház kertjében a lugas a kis kerti asztalt. Sokan talán észre sem vették, hogy ma milyen virággal díszítették az Ür oltá­rát. Sáhdor, a falusi fiú nem tudta levenni róla a szemét. Búzavirág... Otthon a baranyai dombok hátán érik a gabona. Szélem virit a pipacs és a dűlőutakon libákat őriző lányok haját kék koszorú díszíti. Az aszfalt megpuhult a melegben. A gyüdi nyárfák alatt ilyenkor a legjobb pihenni... A tömött villamosban hátára izzadt a fehér ing. A Tenkesről milyen lágyan is tud le­szaladni a meleg nyári szél. Úgy érzi az ember, mintha valaki selymes kézzel ciró­gatná meg... 4 A vonat nehezen kapaszkodik fel az egyik domb hátára, hogy aztán a túlsó oldalon vi­dáman nyargaljon le a völgybe. Amerre a szem ellát, sárgálló gabonatáblák. A fülke utasai magukbaroskadva szundítanak. Meleg van. Az egyik ablak mellett nyitott ing­nyakkal egy fehér arcú fiatalember ül. Sán­dor, aki hazajött. Örökre. Egy esztendő hosz- szú idő a vándornak. Más aratott tavaly, más kéz vezette az eke szarvát. Idén ö lesz az arató! A nap belebukott a Dráva hullámaiba. Az izzadt aratók letették kaszájukat s elbúcsúz­tak a holnap hajnali viszontlátásra. Ki ke­rékpárra kap, ki pedig csak úgy gyalogosan indul haza a faluba, özv. Balogh Sándorné szeméből könnyet csal ki a lemenő nap. A napégette ráncos arcon úgy csillog az a gyémánt csepp, mint a kiszáradt földön a harmatcseppek. Karján teli kosár: üres edé­nyekkel. A lassan hazatérők sorát ő zárja be. Margit és Sándor egymás mellett ballag­nak. Nem is olyan régen még Sándor ment elöl feketén, napégette nyakkal vágta a ren­det. Margit utána a markot szedte. Most mennek kéz a kézben. A Tenkesről alácsúszó esti szél üzenetet vesz szárnyára. — Értem jöttél haza, Sanyi? — Nem — válaszolja Balogh Sándor. A válaszadásban azonban több az incselkedés, mint az igazság. — Csak egy csokor búza­virágért. Margit meglóbálja a csokrot, amit az előbb kapott tőle. Csak ezért? Keze meg­szorítja a kaszanyéltől megkeményedett te­nyeret. Karrier Ágoston 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents