Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-06-08 / 23. szám
Követlek Jézus... Ä Bibliámban van egy kis bibliajelző. öt esztendővel ezelőtti dátum van rajta. Akkor indultam a teológus életúton. A bibliajelzőn egy rövid mondat áll: „Követlek, Jézus, valahová mész”. Ka most, öt év után teológiai tanulmányaim végén, a gyülekezeti szolgálatbalépés elején, azt kérdeznék tőlem, mit szeretnék tenni az életben, ezt felelném: Követni Jézust, valahová megy! Követni Jézust, aki szeretettel hajol le hozzánk. Aki igéjével hívja, gyűjti ma is a városok és falvak népét, nemre, korra tekintet nélkül, mert nem akarja, hogy egyetlen élet is legyen, akiért hiába • hullott volna vére a Golgothán. Követni Jézust a kicsinyek közé, a gyermekek közé, akiket ma is áldó kezével hív magához és szeret. Követni Jézust a betegágyak mellé, fájdalomtól megtörtek mellé, oda, ahol a halál tusáját vívják a fáradt földi vándorok. Oda, ahol a családi életet pokollá tette a bűn. Követni Jézust a koporsók mellett vigasztalanul zokogok mellé, ahol mindenki Vajda Jánossal együtt csak azt hallja, hogy a koporsóra hulló hant dü- börgi: „örökre, örökre... semmi, de semmi, ami vigasztal..Követni Jézust, s elmondani, hogy Ö a nagy Orvos, betegségeink viselője, a halál legyőzője, a Feltámadás és az Élet. ő az, aki pokollá lett családi otthonokat a szeretet és boldogság meleg fészkévé tud tenni. Követni Jézust, a golgothai út Jézusát. Követni Jézust, aki hosszan tűr, Várva, hogy minden ember megtérjen, aki új, meg új követeket küld, akkor is, ha szavuk a pusztába kiált. Követni Jézust, a Békesség Fejedelmét. Aki azt akarja, hogy az ember megbékéljen Istennel, aki azt akarja, hogy békesség legyen népek és nemzetek között, hisz Jézus jöttét bejelentő angyalok éneke isi zengte: „És a földön békesség”. Követni Jézust, ahogyan Pál követte, hogy még az életem sem az enyém, —• hisz azok, akik Krisztus szolgái, nem élhetnek önmaguknak, — csak hogy minél többet irányítsak oda az Élet Fejedelméhez. Mi az értelme a szolgálatomnak? — teszik fel a kérdést sokszor. A szocializmust építő magyar hazánknak van valami „haszna” a te szolgálatodból? Nem értelmetlen a te munkád? Hiszem, hogy nem értelmetlen a szolgálatom! Ahol Jézus igéje hangzik, ott az emberek tudják azt, hogy a munka Istentől rendelt feladata az embernek. S azt is tudják, hogy úgy kell dolgozniok, hogy munkájukról, földi élethivatásukról egyszer az Űr ítélőszéke előtt tesznek számadást. Ahol Jézus Krisztus Űr a szívekben, ott nem lehetnek bércsalók, társadalmi tulajdont elidegenítők, ott a családi élet tisztaságára — a társadalom eme értékes alapsejtjére — nagyon vigyáznak, ott egymást támogatni, segíteni akaró szeretet vesz lakozást a szivekben. Ahol Jézus igéje hangzik. ott a gyülekezet tagjainak ajkán száll az imádság minden elöljáróért, a haza jólétéért, békességért. örvendező, életet igenlő, derűs embereket teremt Isten igéje, akik tudják, hogy Jézus nekik örök életet adott. Nem értelmetlen a szolgálatom, mert „mát használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, de lelkében kárt vall”. Követem Jézust, szolgálva itt az embereknek, ’ nem jutalomért. Mert az a jutalmam, hogy szolgálhatok. S hiszem, hogy egyszer — új nyelveken zengve Isten dicséretét — igehirdetők és hallgatók együtt szolgáljuk Öt országában. Nagy István Barbár bűvölet Vannak gondolatok, melyek se- hogysem illenek össze, lehetetlen párosítani őket. A sixtusi kápolnában furcsa dolog a felemelt szálloda számlára gondolni. Fernandel mosolyból ijedtségbe nyúlt arcát nem tudja komolyan venni az ember. Ez a gólyahírrel pettyezett, tücsökmuzsikás mező is bármilyen tágas, valahogy nem tudja befogadni ezt a három suttogó embert. Mert nagy a béke, nagy a tavaszi csönd ott a vonat ablakon túl, aratásra, esőre, tanulásra, Istenre gondol ilyenkor az utazó ember és ez belefér a látóhatárba. Azok hárman másról beszélnek. A fény megkerüli őket, egy felakasztott kabát is mintha meglendülne — eltakarja előlük a zsombékos réteket. Térdükön világtérkép, és suttogva, gyanakvón körülpillogva helyet keresnek a hidrogén-bombának, melyet szerintük még az idén ledob valamelyik fél. Latolgatják az esélyeket, hatáskörzetekről, sugárzási időről, a kezdés előnyeiről beszélnek és közben leszűrik az elmúlt háború tanulságait. Az egyik óvatosan előre hajol és elolvassa a füzet címkéjét, mely mögött elképedten hallgatódzom. A „Teológiai hallgató” felirat nyilván megnyugtatja valamelyest, küld is felém hálából egy ravaszkás hadas- tyáni mosolyt. Ügy csevegnek Dün- kirohenről és a lidicei tragédiáról, mint a kávé nénikék első báljuk emlékeiről, csak a nukleáris bombákat szállító gépek típusai körül akad némi véleménykülönbség, — de az idősebb úr, aki az előbb a címkét elolvasta atyai szeretettel kibékíti őket, mondván, hogy „ma már olyan megoldásokat ismer a technika, melyekről nekünk fogalmunk sincs”. Lelkesek, szükségszerűnek tartják „a két pólus kisülését”, gyönyörűséggel építik fel az utolsó felvonás stratégiáját, nem aprózzák fel az általános szörnyűséget egyéni kilátásokra, ve- lősorvadásos kisgyerekekre, — nagyvonalúan a felszínen mozognak, ahol százezrekben lehet számolni, és ösz- szegszerűen kifejezni a veszteségeket. Az erőszak barbár bűvölete ez, mely kegyetlenkedésre sarkalja a névtelen közkatonát, önmaga jelentőségére ébreszti a kegyetlen embert, akitől elvettek valamit és most az egész világon követeli a szódagyárát vagy a száz holdnyi szántót. Az ilyen ember markánsan férfiasnak érzi magát, egyenruhát álmodik magára, a száguldó gépek, az egyszerre lépő egységek kedvéért készségesen elfelejti reumás lábát, és' nem szívesen vallja be, hogy GH-s volt tíz egynéhány évvej ezelőtt. Könnyen felejtkezik meg a háború utáni lapok apróhirdetéseiről, melyekben a feleségét kereste, a szűkszavú értesítésekről — az emberségről, Isten békét és szeretetet hirdető üzenetéről, de nehezen a1 kicsinyes sérelmekről, melyeket kész az egész világon megtorolni. Valami apró vidéki állomáson szállnak le. A békésen legelésző libák ijedten rebbennek szét amerre mennek. Salamonnak a béke bölcs királyának példabeszéde jut eszembe „Szabadítsd meg azokat, akik a halálra vitetnek és akik a megöletésre tántorognak, tartóztasd meg”. „NA BALLAGOTT VOLNA..." Győr. Május tizediké a „ballagás“ napja. Olyan ez a zengő életű nagyváros, mint egy kétlábon futó virágcsokor. Virágok mindenütt... Virágok a feketébe, sötétkékbe öltözött tizennyolcévese'k és ezernyi tűzpiros virág a szülők szívében nyíló öröm is. A Baross utcán özönlik a nép. Meg színesedett az amúgy is változatos életű várps képe. Roppant szíve felé, mintha valamelyik tenger deltája lenne, árad a vidék mély med- rű életvíze. Gondosan fényesített csizmák kopognak a kövezeten s fekete kendős mamák, nagymamák lépkednek óvatosan a rengetegben. Az izgalom tetőfokon. Bennem is. Egy jó óra múlva ballag a lányom ... Egyik eszpresszó sarkában ülök, kicsiny asztal mellett, bekapcsolva a várakozás -nagy áramkörébe s jól esik még egy fekete. A kasszánál folyik a harc a blokkokért. A legtöbben fagylaltra várnak, nagy a hőség ... Mellettem szőke lányka ül az édesanyjával. Itt adtak egymásnak találkozót. Csők, egymás nézése, öröm. S milyen szép és üde ez a finom- szívű kis cukor-baba. S milyen egyszerű és kidolgozott, ereskezű az édesanyja. Falusi, de ebben a két életben láthatólag nem áll egymással szemben a két külön útú és stílusú világ. Örömük zavartalan és határtalan. De, mint nyári zivatarok előtt történni szokott, -pillanatok alatt borul el felettük az ég. Egy munkás közeledik csészéjével az asztalukhoz és csak akkora helyet kér szerényen, ahová a „duplát“ leteheti. A kislány feláll, odább tolja a székét, anyja motyóját gyorsan a sarokba teszi s kedves mosollyal hellyel is kínálja a most érkezőt. — Tessék leülni bácsi, elférünk — mosolyog kedvesen. A vendég helyet foglal s a lányka is ezt tenné, de sóbálvánnyá merevíti a fájdalom. — Édesanyám, riad a hangocska, és a lábát nézi... Az anyja is. A kékzubbonyos munkás is. Én is. Más nem, ennyien ülünk a sarokba szo- ritottan. Négy szempár tapad a karcsú lábra és megértünk mindent. Nem kell magyarázat, pedig a kislány már a könnyeivel mondja anyjának: jaj, a harisnyám! Nylon harisnya. Csúnya, hálátlan jószág. Micsoda démon bújt beléd, milyen fájdalom dobott a pusztulás vermébe? Mert a harisnya már a múlté. Mégha csak felszaladt volna rajta a szem, kis szépséghiba, megesik, de tenyérnyi szélességben és vagy húsz centiméter hosszúságban egyszerűen szétment. A szálak ugyan összefogták még, de ez már csak olyan valami volt, mint az élő mozdulata, a!ki átöleli a haldokló kedves fejét, de már nem segíthet, mert beállt a halál. — Hogyan ballagok ebben — suttog a rémült hangocska? S a másik hangot is hallom, a fájdalmasat, a reménytelent, a megtörtet; az édesanyáét. j— Kislányom, már csak annyi pénzem van, amivel hazautazom. A tehetetlenség mondata ez, a léleké, aki akarna, de nem tud segíteni. Amit eddig leírtam, olyan csak, mint a mesék cukorhegye, amit át kell rágnia a főhősnek, hogy eljusson Tündérországba. Mert a történet, amit el szeretnék mondani; — most kezdődik. A munkás belenyúl a szerelőzubbony felső zsebébe s összegyűrt bankókat vesz elő. Megolvassa. Hat tizes. A tekintete kissé tétova, kissé zavart is, mintha csak latolgatná: elég lesz-e? S átnyújtja a pénzt. Fogja, kislány, még van idő, de siessen, vegyen magának másik harisnyát. Ebben nem mehet. Ezen a napon. A lányka ráriad s halkan, elvörösödve, a könnyei között szól... köszönöm de ■— nem fogadhatom el bácsi. Telített pillanat ez: embertelen, iszonyú rángás fut át a munkás testén. Roppant öklében megkínzottan zizeg a morzsolt hat tizes. S ez a mozdulat az utolsó, kemény férfi erő. Tegye el és menjen,... vegyen harisnyát.., Nem — hebeg a lányka. Az anyja dermedt csendből nézi a jelenést. S a mellkas, mintha be akarná lélegezni most az egész világot, felemelkedik ... aztán, mintha gyilkos tör alattomos szúrása érné, kiengedi újra a levegőt s összeroppan ez a nagy darab ember. A szava halk lesz s mintha valami elsüllyedt világ fá}-i dalma zokogna benne. Fogadja el... a lányomnak adom — ő is ma ballagna, ha — élne! Mert okos volt és szép is, mint a csillag. De nem ballaghat ma szegént/ke. Telitalálatot kapott a ház, ahol lak* tunk. Én akkor messzi jártam, kato* na voltam. Szeme mintha megüvegesedett volna s a két nagy, tágranyílt, mozdulatlan szemgolyó sírt. Ma ballagott volna, suttogta még tompán, de ez a fáradt, fakó hang félelmetes kiáltásként zuhant rám a túlzsúfolt eszpresszóban. Senki nem hallotta rajtunk kívül. S ez a felejthetetlenül nagy pillanat: a lányiul elveszi a pénzt, s hirtelen mozdulattal ráhajlik a munkás kezére és — megcsókolja. — Köszönöm, szegény bácsi.,. A deresedő ember arca bíborpiros. Zavart. „Mert... mert ma ballagott volna” mondja még egyszer akadozva, szinte mentegetőzve, alig hallhatón, majd feláll s mint a részegek, tántorogva lép ki az utcára. Elment a lányka is, az édesanyja is, csak én ülök még a szűk <kis sarki asztal mellett, mint a megigézett. A versírást abbahagyom, és papírra vetem e pár sort, mert kell, hogy világgá kiáltsam ma ezt a gondolatot: „ma ballagott volna”. És azt is még, hogy a szívedben égő nagy és tiszta emberséget ismeretlen munkástestvérem egész népünk nevében köszönöm néked. E lázas írás elkészül. Kiteszem az utolsó mondat után a pontot. Siet- nem is kell, ballag a lányom. Jakus Imre így fogadtuk koufirntaiidiisainkát PÜNKÖSD VASÄRNAP délután van. a nap már a templom túlsó oldalán süti a kerek világot. A templom adta árnyékban szorgos munka folyik. Lányok és fiúk asztalokat és székeket hordanak ki a gyülekezeti házból. A parókia kertjében szeretetvendégségre terítenek. Szebb és jobb lesz a fák alatt, virágok mellett, mint bent a meleg teremben. A lágy esti szellő puhán simogatja körül a serénykedőket, miközben suttogva beszél nekik, ... jól és szépen rendezzetek el mindent, hogy a konfirmandus gyermekek jól érezzék magukat köztetek. Mire az óramutató elhagyja az ötöt, kész minden. Fehér ruhája asztalok hátán virág és sütemény vár a vendégekre, a citromos tea nyugtalanul hullámzik, lesi, mikor öntik kancsókba, hogy üdítő ízével kellemessé tegye az estét. Lassan, jönnek a szülők, konfirmandus gyermekeikkel, rokonok, keresztszülők és a jubiláló konfirmandusok. Azok akik 5, 10, 15, 30 éve konfirmálkodtak, hogy együtt legyenek a legfiatalabb testvérekkel. Nagyon szép, családias este volt. Jubiláló édesapa az idén konfirmált fiával, és a többiek ... együtt. Az egyik legidősebb hűséges presbiterünk térdén a gyülekezet lelkészének 1 éves fiával. Olyan volt az egész, mint egy család. A zengő énekbe belesegítettek az égi madarak, rigók, fecskék ... és versenyt énekeltek velünk. A MŰSORT konfirmandusaink adták. A Szentírásról, a könyvek könyvéről beszéltek. Versben, idézetekben, prózában ... Éreztük, hogy nemcsak a szájuk, de a szívük is mondja az Isten betűbe költözött igazságát. Az ő szolgálatuk után a gyülekezet felügyelője szólalt fel. A hűségről beszélt, amit Isten megkíván minden munkába állótól, tőlük is. A gyülekezeti felügyelő után az ifjúság felügyelője, majd a tavaly konfirmáltak nevében egy leány köszöntötte az ifjú testvéreket. Az első zsoltár igéi hangzottak feléjük, meg felénk is. Csak az élő vízből táplálkozó ember lesz élő, olyan aki nem csak maga él, de másokat is éltet. A KÖSZÖNTÉSEK és az étel előtti ima után vidáman koccantak meg a csészék. Az idősebb ifjúság buzgón végezte háziasszonyi tisztét, bemutatván a zsengéknek, hogyan csinálják majd ezután már ők is. Az ASZTALI BESZÉLGETÉSEK, mint drága kötelek fonták össze az idősebb, jubiláló konfirmandus testvéreket a fiatalabbakkal, akik most kezdik tulajdonképpen ízlelgetni, hogy mi is az egyházi élet. A beszélgetést éneklés és ima zárta be. A ha- zaindulók már nem úgy mentek* mint mikor jöttek, vendégként, hanem mint a gyülekezetnek felelős, gondját viselő egyháztagok. A távozók után mi „öregek” még rendbe raktunk mindent, utoljára nélkülük, hogy aztán mindenben egyek legyünk, még a munkában is. Mire az utolsó széket is helyére raktuk, az est- anyó is ráfészkelődött a földre, mint kotlós az elhagyott fészkére. Szabó István Egy olvasónk Írja „Az Evangélikus Életet hárman olvassuk. Mind a hárman betegek vagyunk, ketten 54 évesek, a harmadik 80 éves. Én már 20 éve beteg vagyok s 12 év óta nem hagytam el az ágyat. Sorsomat a Jó Isten akaratában megnyugodva viselem. Mindig szerettem egyházamat és ma is érdekel, hogy mi történik benne. Hálásan köszönjük a lap küldését és hétről-hétre nagyon várjuk.” PÉTER MEQBUKOTT A vonat döcögve kígyózott a hegyek között. Egy-egy éles kanyarban nagyokat prüszkölt a kis hegyi mozdony, s lihegve-dohogva vonta terhét, a néhány rozzant személykocsiból álló szerelvény tovább. Péter, a fővárosi középiskola első osztályú tanulója az ablak mellett állott. Arca fürdött a sugárzó napfényben. Szemeivel megsimogatta a zöldélő erdőt, a frissen csobogó patakod. Szíve csordultig volt örömmel. Még néhány állomás és — hazaér. Gondolatai messze szálltak. Az elmúlt évekre emlékezett. A faluszéli gyepre, ahol kis pajtásaival a libákat őrizte. Milyen nagyszerű volt csülközni a gyepen! Mit törődtek akkor ők a libákkal, A játék volt a fő! A libák legeltek őrizet nélkül is, legfeljebb a gyepszéli búzavetést csipkedték meg egy kicsit. Majd a csendes nyári vasárnap délutánok jutottak eszébe. Mariska néni, aki maga köré gyűjtötte a pöttömnyi falusi gyermekeket, fiúkat és lányokat, hogy az Űr Jézusról beszéljen nekik. Valóságos kis sereg voltak Mariska néni vasárnapi iskolásai. Csengő hangjukon messze szállt az ének: „Pásztorunk a Jézus, hozzá tartozunk. Hű ölébe rejtve félni nincs okunik. Bárhová vezessen, csak kövessük öt, járva pusztaságot, harmatos mezőt.” A falmi emlékek után a pesti élmények Elevenedtek meg lelkében. Az iskola-vörös* téglás, hatalmas falaival, Bagoly tanár úr szigorú tekintetével arra figyelmeztette, hogy ő, Nagy Péter, milyen nagy utat tett meg a kicsiny falusi háztól a főváros egyik budai lakásáig, a fehérre meszelt istenhátamögötti „alsó iskolától”, a méreteiben is lenyűgöző pesti középiskoláig. Péter tudta, hogy nem volt sima az út, míg eljutott odáig. Emlékezett az izgalmas augusztus végi napokra, amikor úgy látszott, hogy hiábavaló az édesapának minden igyekezete, nem sikerül feljutnia Pestre. Kitűnő bizonyítvánnyal sem sikerül beiratkoznia a középiskolába. De mégis sikerült! — Egyszeriben úgy érezte, hogy nincs nála boldogabb diák. Érezte, hogy nagy-nagy hálával tartozik ezért — Istenen és a jószívű pesti rokonokon kívül — szerető szüleinek, akik éjt nappallá téve dolgoztaik, sokat imádkoztak azért, hogy Pétert taníttathassák. Elhatározta, hogy nagyon hálás lesz édesapjának és édesanyjának. Háláját igyekezni fog bebizonyítani már a nyári vakációban is. Alig, hogy ez az elhatározás megérlelődött benne, feltűntek az állomás nagylombú platánjai. Sietve szedte össze csomagjait, s mire a vonat megállt, máris nyitotta az ajtót, hogy leszálljon. Az ajtóból édesapját pillantotta meg, aiki fiát várta. Boldogan sietett apja felé, de aztán, mintha gyökeret vert volna a lába; Hirtelen-megállt: Ügy tett> mintha va* lami történt volna vele. Történt is. Ebben a pillanatban ugyanis Péter megbuikott. Megbukott a szülők iránti hálás szeretetből és fiúi tiszteletből. Megbukott, mert a váratlanul megjelenő városi ismerősei előtt szégyellte kopottruhájú, falusi édesapját. Ezért nem sietett üdvözölni őt. Péter felett azóta eljárt az idő. Sokszor érkezett már szülőfaluja állomására. De azt a szégyenteljes megérkezést, amikor megbukott a szülők iránti hálás szeretetből, amikor súlyosan vétett a negyedik parancsolat ellen, nem tudja elfelejteni soha. Táborszky László Krisztus Urunk tanítványai MÁTÉ Vámszedő volt:.. És mivel vámszedő volt, nem szerette senki Mátét. Árulónak és csalónak tartották. Ha sokszor vágyódott is más élet után, nem változtathatott a sorsán, mert az emberek elzárkóztak tőle és nem bocsátották meg bűneit. Ezért döbbent meg, mikor egy nap Jézus megállt az asztala mellett és nagyon komolyan, de nagyon nagy szeretettel így szólt hozzá: „Kövess engem!” Jézus irgalmas szava reménységgel és örömmel töltötte meg a szívét. Mégis van valaki, akinek még ő is kell, az áruló, a csaló, a megvetett Máté. Otthagyta a pénzét^ a vámszedő asztalát^ a bámuló embereket és ment Jézus után, hogy haláléig neki szolgáljon. Tanítványa lett. Jézus irgalmas, bűnösökhöz lehajló szeretete formálta azzá. Máté legnagyobb szolgálata az volt, hogy Jézus halála és feltámadása után összegyűjtötte Mesterének elmondott igéit, lejegyezte^ cselekedeteit, hogy ezeket olvasva sokan higy- gyenek Jézus Krisztusban. A Bibliánkban mi is megtalálhatjuk Máténak ezt a gyűjteményét, olvashatjuk írását, a róla elnevezett Máté evangéliumban. Hitvallási irataink A Kis Káté A Biblia mellett egyik legfontosabb könyvünk. Luther akkor írta, amikor látogatta a gyülekezeteket és azt tapasztalta, hogy a hívek nagy része tudatlan és elmaradt a hit dolgának ismeretében. Eredetileg falitáblákon jelent meg a Kis Káté rajzokkal, képekkel, szöveges magyarázatokkal. Aztán könyv alakban nyomtatták ki. Luther a családfőnek ajánlotta, hogy eszerint tanítsák háznépüket, így lett a család könyve. 5 főrészében a keresztyén hitünk lényege van összefoglalva: tízparancsolat, hiszekegy, Miatyánk, kereszt- ség, gyónás, úrvacsora. A Kis Káté olvasása, tanulása hitedben erősít, ismereteidben gazdagít, közelebb visz Istenhez és útjelző tábla a helyes keresztyén életed gyakorlására, Hegyháti János bácsi
