Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-06-08 / 23. szám

Követlek Jézus... Ä Bibliámban van egy kis biblia­jelző. öt esztendővel ezelőtti dátum van rajta. Akkor indultam a teoló­gus életúton. A bibliajelzőn egy rö­vid mondat áll: „Követlek, Jézus, valahová mész”. Ka most, öt év után teológiai ta­nulmányaim végén, a gyülekezeti szolgálatbalépés elején, azt kérdez­nék tőlem, mit szeretnék tenni az életben, ezt felelném: Követni Jézust, valahová megy! Követni Jézust, aki szeretettel ha­jol le hozzánk. Aki igéjével hívja, gyűjti ma is a városok és falvak né­pét, nemre, korra tekintet nélkül, mert nem akarja, hogy egyetlen élet is legyen, akiért hiába • hullott volna vére a Golgothán. Követni Jézust a kicsinyek közé, a gyermekek közé, akiket ma is áldó kezével hív magá­hoz és szeret. Követni Jézust a betegágyak mellé, fájdalomtól megtörtek mellé, oda, ahol a halál tusáját vívják a fáradt földi vándorok. Oda, ahol a családi életet pokollá tette a bűn. Követni Jézust a koporsók mellett vigaszta­lanul zokogok mellé, ahol mindenki Vajda Jánossal együtt csak azt hall­ja, hogy a koporsóra hulló hant dü- börgi: „örökre, örökre... semmi, de semmi, ami vigasztal..Követni Jézust, s elmondani, hogy Ö a nagy Orvos, betegségeink viselője, a halál legyőzője, a Feltámadás és az Élet. ő az, aki pokollá lett családi ottho­nokat a szeretet és boldogság meleg fészkévé tud tenni. Követni Jézust, a golgothai út Jé­zusát. Követni Jézust, aki hosszan tűr, Várva, hogy minden ember megtér­jen, aki új, meg új követeket küld, akkor is, ha szavuk a pusztába kiált. Követni Jézust, a Békesség Feje­delmét. Aki azt akarja, hogy az em­ber megbékéljen Istennel, aki azt akarja, hogy békesség legyen népek és nemzetek között, hisz Jézus jöttét bejelentő angyalok éneke isi zengte: „És a földön békesség”. Követni Jézust, ahogyan Pál követte, hogy még az életem sem az enyém, —• hisz azok, akik Krisztus szolgái, nem élhetnek önmaguknak, — csak hogy minél többet irányít­sak oda az Élet Fejedelméhez. Mi az értelme a szolgálatomnak? — teszik fel a kérdést sokszor. A szocializmust építő magyar hazánk­nak van valami „haszna” a te szol­gálatodból? Nem értelmetlen a te munkád? Hiszem, hogy nem értelmetlen a szolgálatom! Ahol Jézus igéje hangzik, ott az emberek tudják azt, hogy a munka Istentől rendelt feladata az ember­nek. S azt is tudják, hogy úgy kell dolgozniok, hogy munkájukról, földi élethivatásukról egyszer az Űr ítélő­széke előtt tesznek számadást. Ahol Jézus Krisztus Űr a szívekben, ott nem lehetnek bércsalók, társadalmi tulajdont elidegenítők, ott a családi élet tisztaságára — a társadalom eme értékes alapsejtjére — nagyon vigyáznak, ott egymást támogatni, segíteni akaró szeretet vesz lakozást a szivekben. Ahol Jézus igéje hang­zik. ott a gyülekezet tagjainak ajkán száll az imádság minden elöljáróért, a haza jólétéért, békességért. örvendező, életet igenlő, derűs embereket teremt Isten igéje, akik tudják, hogy Jézus nekik örök életet adott. Nem értelmetlen a szolgálatom, mert „mát használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, de lel­kében kárt vall”. Követem Jézust, szolgálva itt az embereknek, ’ nem jutalomért. Mert az a jutalmam, hogy szolgálhatok. S hiszem, hogy egyszer — új nyelve­ken zengve Isten dicséretét — ige­hirdetők és hallgatók együtt szolgál­juk Öt országában. Nagy István Barbár bűvölet Vannak gondolatok, melyek se- hogysem illenek össze, lehetetlen pá­rosítani őket. A sixtusi kápolnában furcsa dolog a felemelt szálloda szám­lára gondolni. Fernandel mosolyból ijedtségbe nyúlt arcát nem tudja komolyan venni az ember. Ez a gólyahírrel pettyezett, tü­csökmuzsikás mező is bármilyen tá­gas, valahogy nem tudja befogadni ezt a három suttogó embert. Mert nagy a béke, nagy a tavaszi csönd ott a vonat ablakon túl, aratásra, esőre, tanulásra, Istenre gondol ilyenkor az utazó ember és ez bele­fér a látóhatárba. Azok hárman más­ról beszélnek. A fény megkerüli őket, egy felakasztott kabát is mint­ha meglendülne — eltakarja előlük a zsombékos réteket. Térdükön vi­lágtérkép, és suttogva, gyanakvón körülpillogva helyet keresnek a hid­rogén-bombának, melyet szerintük még az idén ledob valamelyik fél. Latolgatják az esélyeket, hatáskör­zetekről, sugárzási időről, a kezdés előnyeiről beszélnek és közben leszű­rik az elmúlt háború tanulságait. Az egyik óvatosan előre hajol és elolvassa a füzet címkéjét, mely mö­gött elképedten hallgatódzom. A „Teológiai hallgató” felirat nyilván megnyugtatja valamelyest, küld is felém hálából egy ravaszkás hadas- tyáni mosolyt. Ügy csevegnek Dün- kirohenről és a lidicei tragédiáról, mint a kávé nénikék első báljuk em­lékeiről, csak a nukleáris bombákat szállító gépek típusai körül akad né­mi véleménykülönbség, — de az idő­sebb úr, aki az előbb a címkét el­olvasta atyai szeretettel kibékíti őket, mondván, hogy „ma már olyan meg­oldásokat ismer a technika, melyek­ről nekünk fogalmunk sincs”. Lel­kesek, szükségszerűnek tartják „a két pólus kisülését”, gyönyörűséggel építik fel az utolsó felvonás straté­giáját, nem aprózzák fel az általános szörnyűséget egyéni kilátásokra, ve- lősorvadásos kisgyerekekre, — nagy­vonalúan a felszínen mozognak, ahol százezrekben lehet számolni, és ösz- szegszerűen kifejezni a veszteségeket. Az erőszak barbár bűvölete ez, mely kegyetlenkedésre sarkalja a névte­len közkatonát, önmaga jelentőségé­re ébreszti a kegyetlen embert, akitől elvettek valamit és most az egész világon követeli a szódagyárát vagy a száz holdnyi szántót. Az ilyen em­ber markánsan férfiasnak érzi ma­gát, egyenruhát álmodik magára, a száguldó gépek, az egyszerre lépő egységek kedvéért készségesen elfe­lejti reumás lábát, és' nem szívesen vallja be, hogy GH-s volt tíz egyné­hány évvej ezelőtt. Könnyen felejt­kezik meg a háború utáni lapok ap­róhirdetéseiről, melyekben a fele­ségét kereste, a szűkszavú értesíté­sekről — az emberségről, Isten bé­két és szeretetet hirdető üzenetéről, de nehezen a1 kicsinyes sérelmekről, melyeket kész az egész világon meg­torolni. Valami apró vidéki állomáson szállnak le. A békésen legelésző li­bák ijedten rebbennek szét amerre mennek. Salamonnak a béke bölcs királyá­nak példabeszéde jut eszembe „Sza­badítsd meg azokat, akik a halálra vitetnek és akik a megöletésre tán­torognak, tartóztasd meg”. „NA BALLAGOTT VOLNA..." Győr. Május tizediké a „ballagás“ napja. Olyan ez a zengő életű nagyváros, mint egy kétlábon futó virágcsokor. Virágok mindenütt... Virágok a feketébe, sötétkékbe öl­tözött tizennyolcévese'k és ezernyi tűzpiros virág a szülők szívében nyíló öröm is. A Baross utcán özönlik a nép. Meg színesedett az amúgy is változa­tos életű várps képe. Roppant szíve felé, mintha valamelyik tenger del­tája lenne, árad a vidék mély med- rű életvíze. Gondosan fényesített csizmák ko­pognak a kövezeten s fekete kendős mamák, nagymamák lépkednek óva­tosan a rengetegben. Az izgalom tetőfokon. Bennem is. Egy jó óra múlva ballag a lányom ... Egyik eszpresszó sarkában ülök, kicsiny asztal mellett, bekapcsolva a várakozás -nagy áramkörébe s jól esik még egy fekete. A kasszánál folyik a harc a blok­kokért. A legtöbben fagylaltra vár­nak, nagy a hőség ... Mellettem szőke lányka ül az édesanyjával. Itt adtak egymásnak találkozót. Csők, egymás nézése, öröm. S milyen szép és üde ez a finom- szívű kis cukor-baba. S milyen egy­szerű és kidolgozott, ereskezű az édesanyja. Falusi, de ebben a két életben láthatólag nem áll egymás­sal szemben a két külön útú és stí­lusú világ. Örömük zavartalan és határtalan. De, mint nyári zivatarok előtt történni szokott, -pillanatok alatt borul el felettük az ég. Egy munkás közeledik csészéjével az asztalukhoz és csak akkora helyet kér szerényen, ahová a „duplát“ le­teheti. A kislány feláll, odább tolja a székét, anyja motyóját gyorsan a sarokba teszi s kedves mosollyal hellyel is kínálja a most érkezőt. — Tessék leülni bácsi, elférünk — mosolyog kedvesen. A vendég he­lyet foglal s a lányka is ezt tenné, de sóbálvánnyá merevíti a fájdalom. — Édesanyám, riad a hangocska, és a lábát nézi... Az anyja is. A kékzubbonyos munkás is. Én is. Más nem, ennyien ülünk a sarokba szo- ritottan. Négy szempár tapad a karcsú láb­ra és megértünk mindent. Nem kell magyarázat, pedig a kislány már a könnyeivel mondja anyjának: jaj, a harisnyám! Nylon harisnya. Csúnya, hálátlan jószág. Micsoda démon bújt beléd, milyen fájdalom dobott a pusztulás vermébe? Mert a harisnya már a múlté. Mégha csak felszaladt volna rajta a szem, kis szépséghiba, megesik, de tenyérnyi szélességben és vagy húsz centiméter hosszúságban egyszerűen szétment. A szálak ugyan összefog­ták még, de ez már csak olyan va­lami volt, mint az élő mozdulata, a!ki átöleli a haldokló kedves fejét, de már nem segíthet, mert beállt a halál. — Hogyan ballagok ebben — sut­tog a rémült hangocska? S a másik hangot is hallom, a fáj­dalmasat, a reménytelent, a megtör­tet; az édesanyáét. j— Kislányom, már csak annyi pénzem van, amivel hazautazom. A tehetetlenség mondata ez, a léleké, aki akarna, de nem tud segíteni. Amit eddig leírtam, olyan csak, mint a mesék cukorhegye, amit át kell rágnia a főhősnek, hogy eljus­son Tündérországba. Mert a törté­net, amit el szeretnék mondani; — most kezdődik. A munkás belenyúl a szerelőzub­bony felső zsebébe s összegyűrt bankókat vesz elő. Megolvassa. Hat tizes. A tekintete kissé tétova, kissé zavart is, mintha csak latolgatná: elég lesz-e? S át­nyújtja a pénzt. Fogja, kislány, még van idő, de siessen, vegyen magá­nak másik harisnyát. Ebben nem mehet. Ezen a napon. A lányka ráriad s halkan, elvörö­södve, a könnyei között szól... kö­szönöm de ■— nem fogadhatom el bácsi. Telített pillanat ez: embertelen, iszonyú rángás fut át a munkás testén. Roppant öklében megkínzottan zizeg a morzsolt hat tizes. S ez a mozdulat az utolsó, kemény férfi erő. Tegye el és menjen,... vegyen harisnyát.., Nem — hebeg a lányka. Az anyja dermedt csendből nézi a jelenést. S a mellkas, mintha be akarná lélegezni most az egész világot, fel­emelkedik ... aztán, mintha gyilkos tör alattomos szúrása érné, kiengedi újra a levegőt s összeroppan ez a nagy darab ember. A szava halk lesz s mintha valami elsüllyedt világ fá}-i dalma zokogna benne. Fogadja el... a lányomnak adom — ő is ma ballagna, ha — élne! Mert okos volt és szép is, mint a csillag. De nem ballaghat ma szegént/ke. Telitalálatot kapott a ház, ahol lak* tunk. Én akkor messzi jártam, kato* na voltam. Szeme mintha megüvegesedett vol­na s a két nagy, tágranyílt, mozdu­latlan szemgolyó sírt. Ma ballagott volna, suttogta még tompán, de ez a fáradt, fakó hang félelmetes kiáltásként zuhant rám a túlzsúfolt eszpresszóban. Senki nem hallotta rajtunk kívül. S ez a felejthetetlenül nagy pillanat: a lányiul elveszi a pénzt, s hirtelen mozdulattal ráhajlik a munkás ke­zére és — megcsókolja. — Köszönöm, szegény bácsi.,. A deresedő ember arca bíborpiros. Zavart. „Mert... mert ma ballagott volna” mondja még egyszer akadozva, szinte mentegetőzve, alig hallhatón, majd feláll s mint a részegek, tántorogva lép ki az utcára. Elment a lányka is, az édesanyja is, csak én ülök még a szűk <kis sarki asztal mellett, mint a megigézett. A versírást abbahagyom, és papír­ra vetem e pár sort, mert kell, hogy világgá kiáltsam ma ezt a gondola­tot: „ma ballagott volna”. És azt is még, hogy a szívedben égő nagy és tiszta emberséget isme­retlen munkástestvérem egész né­pünk nevében köszönöm néked. E lázas írás elkészül. Kiteszem az utolsó mondat után a pontot. Siet- nem is kell, ballag a lányom. Jakus Imre így fogadtuk koufirntaiidiisainkát PÜNKÖSD VASÄRNAP délután van. a nap már a templom túlsó oldalán süti a kerek világot. A templom adta árnyékban szorgos munka folyik. Lányok és fiúk aszta­lokat és székeket hordanak ki a gyü­lekezeti házból. A parókia kertjé­ben szeretetvendégségre terítenek. Szebb és jobb lesz a fák alatt, virá­gok mellett, mint bent a meleg te­remben. A lágy esti szellő puhán si­mogatja körül a serénykedőket, mi­közben suttogva beszél nekik, ... jól és szépen rendezzetek el mindent, hogy a konfirmandus gyermekek jól érezzék magukat köztetek. Mire az óramutató elhagyja az ötöt, kész minden. Fehér ruhája asztalok hátán virág és sütemény vár a vendégekre, a citromos tea nyugtalanul hullám­zik, lesi, mikor öntik kancsókba, hogy üdítő ízével kellemessé tegye az estét. Lassan, jönnek a szülők, konfir­mandus gyermekeikkel, rokonok, ke­resztszülők és a jubiláló konfirman­dusok. Azok akik 5, 10, 15, 30 éve konfirmálkodtak, hogy együtt legye­nek a legfiatalabb testvérekkel. Na­gyon szép, családias este volt. Jubi­láló édesapa az idén konfirmált fiá­val, és a többiek ... együtt. Az egyik legidősebb hűséges presbiterünk tér­dén a gyülekezet lelkészének 1 éves fiával. Olyan volt az egész, mint egy család. A zengő énekbe belesegí­tettek az égi madarak, rigók, fecs­kék ... és versenyt énekeltek velünk. A MŰSORT konfirmandusaink adták. A Szentírásról, a könyvek könyvéről beszéltek. Versben, idéze­tekben, prózában ... Éreztük, hogy nemcsak a szájuk, de a szívük is mondja az Isten betűbe költözött igazságát. Az ő szolgálatuk után a gyülekezet felügyelője szólalt fel. A hűségről beszélt, amit Isten megkíván min­den munkába állótól, tőlük is. A gyülekezeti felügyelő után az ifjúság felügyelője, majd a tavaly konfirmáltak nevében egy leány kö­szöntötte az ifjú testvéreket. Az első zsoltár igéi hangzottak felé­jük, meg felénk is. Csak az élő víz­ből táplálkozó ember lesz élő, olyan aki nem csak maga él, de másokat is éltet. A KÖSZÖNTÉSEK és az étel előtti ima után vidáman koccantak meg a csészék. Az idősebb ifjúság buzgón végezte háziasszonyi tisztét, bemutatván a zsengéknek, hogyan csinálják majd ezután már ők is. Az ASZTALI BESZÉLGETÉSEK, mint drága kötelek fonták össze az idősebb, jubiláló konfirmandus test­véreket a fiatalabbakkal, akik most kezdik tulajdonképpen ízlelgetni, hogy mi is az egyházi élet. A beszél­getést éneklés és ima zárta be. A ha- zaindulók már nem úgy mentek* mint mikor jöttek, vendégként, ha­nem mint a gyülekezetnek felelős, gondját viselő egyháztagok. A tá­vozók után mi „öregek” még rendbe raktunk mindent, utoljára nélkülük, hogy aztán mindenben egyek le­gyünk, még a munkában is. Mire az utolsó széket is helyére raktuk, az est- anyó is ráfészkelődött a földre, mint kotlós az elhagyott fészkére. Szabó István Egy olvasónk Írja „Az Evangélikus Életet hárman olvassuk. Mind a hárman betegek va­gyunk, ketten 54 évesek, a harma­dik 80 éves. Én már 20 éve beteg va­gyok s 12 év óta nem hagytam el az ágyat. Sorsomat a Jó Isten aka­ratában megnyugodva viselem. Min­dig szerettem egyházamat és ma is érdekel, hogy mi történik benne. Hálásan köszönjük a lap küldését és hétről-hétre nagyon várjuk.” PÉTER MEQBUKOTT A vonat döcögve kígyózott a hegyek között. Egy-egy éles kanyarban nagyokat prüszkölt a kis hegyi mozdony, s lihegve-dohogva vonta terhét, a néhány rozzant személykocsiból álló szerelvény tovább. Péter, a fővárosi közép­iskola első osztályú tanulója az ablak mellett állott. Arca fürdött a sugárzó napfényben. Szemeivel megsimogatta a zöldélő erdőt, a frissen csobogó patakod. Szíve csordultig volt örömmel. Még néhány állomás és — hazaér. Gondolatai messze szálltak. Az elmúlt évek­re emlékezett. A faluszéli gyepre, ahol kis pajtásaival a libákat őrizte. Milyen nagyszerű volt csülközni a gyepen! Mit törődtek akkor ők a libákkal, A játék volt a fő! A libák le­geltek őrizet nélkül is, legfeljebb a gyep­széli búzavetést csipkedték meg egy kicsit. Majd a csendes nyári vasárnap délutánok jutottak eszébe. Mariska néni, aki maga köré gyűjtötte a pöttömnyi falusi gyermekeket, fiúkat és lányokat, hogy az Űr Jézusról be­széljen nekik. Valóságos kis sereg voltak Mariska néni vasárnapi iskolásai. Csengő hangjukon messze szállt az ének: „Pászto­runk a Jézus, hozzá tartozunk. Hű ölébe rejtve félni nincs okunik. Bárhová vezessen, csak kövessük öt, járva pusztaságot, harma­tos mezőt.” A falmi emlékek után a pesti élmények Elevenedtek meg lelkében. Az iskola-vörös* téglás, hatalmas falaival, Bagoly tanár úr szigorú tekintetével arra figyelmeztette, hogy ő, Nagy Péter, milyen nagy utat tett meg a kicsiny falusi háztól a főváros egyik budai lakásáig, a fehérre meszelt istenhátamögötti „alsó iskolától”, a méreteiben is lenyűgöző pesti középiskoláig. Péter tudta, hogy nem volt sima az út, míg eljutott odáig. Emlé­kezett az izgalmas augusztus végi napokra, amikor úgy látszott, hogy hiábavaló az édes­apának minden igyekezete, nem sikerül fel­jutnia Pestre. Kitűnő bizonyítvánnyal sem sikerül beiratkoznia a középiskolába. De mégis sikerült! — Egyszeriben úgy érezte, hogy nincs nála boldogabb diák. Érezte, hogy nagy-nagy hálával tartozik ezért — Istenen és a jószívű pesti rokonokon kívül — szerető szüleinek, akik éjt nappallá téve dolgoztaik, sokat imád­koztak azért, hogy Pétert taníttathassák. El­határozta, hogy nagyon hálás lesz édesapjá­nak és édesanyjának. Háláját igyekezni fog bebizonyítani már a nyári vakációban is. Alig, hogy ez az elhatározás megérlelődött benne, feltűntek az állomás nagylombú pla­tánjai. Sietve szedte össze csomagjait, s mire a vonat megállt, máris nyitotta az ajtót, hogy leszálljon. Az ajtóból édesapját pillantotta meg, aiki fiát várta. Boldogan sietett apja felé, de aztán, mintha gyökeret vert volna a lába; Hirtelen-megállt: Ügy tett> mintha va* lami történt volna vele. Történt is. Ebben a pillanatban ugyanis Péter megbuikott. Meg­bukott a szülők iránti hálás szeretetből és fiúi tiszteletből. Megbukott, mert a váratlanul megjelenő városi ismerősei előtt szégyellte ko­pottruhájú, falusi édesapját. Ezért nem sietett üdvözölni őt. Péter felett azóta eljárt az idő. Sokszor érkezett már szülőfaluja állomására. De azt a szégyenteljes megérkezést, amikor megbukott a szülők iránti hálás szeretetből, amikor sú­lyosan vétett a negyedik parancsolat ellen, nem tudja elfelejteni soha. Táborszky László Krisztus Urunk tanítványai MÁTÉ Vámszedő volt:.. És mivel vámszedő volt, nem szerette senki Mátét. Árulónak és csaló­nak tartották. Ha sokszor vágyódott is más élet után, nem változtathatott a sorsán, mert az emberek elzárkóztak tőle és nem bocsátot­ták meg bűneit. Ezért döbbent meg, mikor egy nap Jézus megállt az asztala mellett és nagyon komo­lyan, de nagyon nagy szeretettel így szólt hozzá: „Kövess engem!” Jézus irgalmas szava reménységgel és örömmel töltötte meg a szí­vét. Mégis van valaki, akinek még ő is kell, az áruló, a csaló, a megvetett Máté. Otthagyta a pénzét^ a vámszedő asztalát^ a bámuló em­bereket és ment Jézus után, hogy haláléig neki szolgáljon. Tanítványa lett. Jézus irgal­mas, bűnösökhöz lehajló szeretete formálta azzá. Máté legnagyobb szolgálata az volt, hogy Jézus halála és feltámadása után összegyűj­tötte Mesterének elmondott igéit, lejegyezte^ cselekedeteit, hogy ezeket olvasva sokan higy- gyenek Jézus Krisztusban. A Bibliánkban mi is megtalálhatjuk Máténak ezt a gyűjtemé­nyét, olvashatjuk írását, a róla elnevezett Máté evangéliumban. Hitvallási irataink A Kis Káté A Biblia mellett egyik legfontosabb köny­vünk. Luther akkor írta, amikor látogatta a gyülekezeteket és azt tapasztalta, hogy a hí­vek nagy része tudatlan és elmaradt a hit dol­gának ismeretében. Eredetileg falitáblákon jelent meg a Kis Káté rajzokkal, képekkel, szöveges magyarázatokkal. Aztán könyv alak­ban nyomtatták ki. Luther a családfőnek ajánlotta, hogy eszerint tanítsák háznépüket, így lett a család könyve. 5 főrészében a ke­resztyén hitünk lényege van összefoglalva: tízparancsolat, hiszekegy, Miatyánk, kereszt- ség, gyónás, úrvacsora. A Kis Káté olvasása, tanulása hitedben erősít, ismereteidben gaz­dagít, közelebb visz Istenhez és útjelző tábla a helyes keresztyén életed gyakorlására, Hegyháti János bácsi

Next

/
Thumbnails
Contents