Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-05-11 / 19. szám
ORS ZA6 O S EVANGÉLIKUS fQűqate — imádkazzatak ! Az imádkozás az Istenhez való gyermeki viszonynak, a bizodalmas hitnek a kérdése. Azért imádkozunk, mert hiszünk Istenben, szeretjük Ot és kapcsolatot szeretnénk találni Vele. Mivel Isten megszólított minket és megmutatta jóindulatát irántunk Jézus Krisztusban, mi szeretnénk válaszolni szavára és kívánatosaik tartjuk, hogy mi is rendszeresen beszéljünk Vele. Azért imádkozunk, mert bízunk Isten atyai szeretőjében és szeretnénk kitárni Előtte szívünket. Ez a gyermeki bizalom az a légkör, amelyből az igazi imádság kisarjad. Nélküle elsorvad, megüresedik, vagy teljesen elpusztul az imádkozó élet. Ezért jár téves utakon az a szülő, aki gyermekét az imádság elmondására szorítja anélkül, hogy szívében az Isten iránti bizodalmas hitet próbálná felébreszteni. Csak az a gyermek és természetesen csak az a felnőtt fog jókedvűen, szívesen, sőt boldogan imádkozni, akinek a szívében a Szentlélek már felébresztette az Isten iránti bizodalmas hitet. Az egyház ma. Rogate vasárnapján, így biztat mindnyájunkat: Imádkozzatok! Amikor ezt teszi, nem a maga nevében szól, hanem Isten parancsát közvetíti, aki nemcsak megengedi gyermekeinek az imádkozást, hanem igéjében egyenesen meg is parancsolja. Próbáljunk hát engedelmeskedni ennek a parancsnak. Ne riasszon el minket az a sok visszaesés, meglankadás és kudarc, ami eddig imádságos életünket kísérte. Ne feledjük: a keresztyén életben mindig újat lehet kezdeni, hiszen az a Jézus jár velünk, aki megmondotta; „íme, mindent újjá teszek!“ <Jel. 21,5) ' Az imádkozáshoz csend kell! Igaz, hogy lehet robogó villamoson, zakatoló gépek között, vagy morajló tömegben is imádkozni. De ilyenkor is össze kell szednünk' és Isten felé kell irányítanunk gondolatainkat. Viszont a külső zaj sokszor éppen azért teszi lehetetlenné imádkozásunkat, mert ezt az Isten felé fordulásunkat akadályozza. Amikor Jézus a „belső szobáról“ beszélt és azt ajánlotta tanítványainak, hogy oda vonuljanak be és úgy imádkozzanak, akkor ehhez a képhez feltétlenül hozzátartozik a csend is. A „belső szoba“ hangulata csend nélkül nem képzelhető el. Modern életünk egyik tünete viszont éppen a csend hiánya. Hol van az a „belső kamra“, ahol békében és zavartalanul imádkozhatnánk? S ha végre sikerül csendben maradnunk, idegeinkben tovább zsong, szemünkben tovább vibrál, agyunkban tovább lüktet az élet ezer hangja, színe, lármája és eseménye. — Azt hiszem érdemes volna kitartóbban küzdenünk azért, hogy napi imádkozásunk számára kiharcoljuk környezetünktől a szükséges csendet. Imádságunkban mindent Isten elé vihetünk. Azt is, aminek őrölünk és azt is, ami fáj. Szabad megköszönnünk Neki a tavasz ezer szépségét és gyermekünk mosolyát, a bűnbocsánatot és a külső békét. Szabad kérnünk Tőle egészen jelentéktelen apróságokat éppúgy, mint azt, hogy királyi uralma valósuljon meg és akarata történjék meg világszerte. Hamis érvelés az, hogy Isten csak a lelkiekkel törődik, a testiekkel nem. Jézus arra tanított, hogy a napi kenyeret éppen olyan bizalommal kérjük az Atyától, mint a bűn,bocsánatot, vagy országának eljövetelét. Ugyanakkor az is hamis bölcsesség, hogy Isten nagysága nem teszi lehetővé részére a mi apró cseprő dolgainkkal való törődést. Mindent Isten elé vihetünk! Legbizalmasabb és legféltettebb titkainkat is. Elmondhatunk Neki olyasmit is, amit a világon senkinek sem mondanánk el. Szívünk minden hálájával, Neki szolgáló életünk imádatával éppúgy Hozzá mehetünk, mint hétköznapi életünk ezerféle kérésével. Csak ne úgy viselkedjünk Isten előtt, ahogyan a koldusok szoktak. A koldus csak az adományra mereszti szemét és nem néz arra, aki ad. A kezünket figyeli mohó szemmel és nem érdekli őt, hogy mi kik vagyunk. Baj lenne, ha mi is így járulnánk mennyi Atyánk elé. Tanuljunk meg úgy imádkozni, hogy ne mi legyünk fontosak, hanem Ű legyen fontos. Küzdjünk tudatosan az imádkozó önzés ellen, amely nem Istent magát keresi, hanem csak segítségét, ajándékait szeretné megkaparintani. Próbáljuk Istent önmagáért keresni, önmagáért szeretni s akkor imádságunk nem a koldus ajándékára néző, önző, számító kéregetése lesz, hanem a gyermeknek az édesatyja elé való szerető odajárulása. Rá kell szoktatnunk magunkat a rendszeres imádkozásra. At. iimád- ságos élet halálát jelenti, ha abban a hangulat, az ötletszerűség lesz úrrá. Ha csak akkor imádkozunk, amikor éppen kedvünk van hozzá, vagy akkor, amikor eszünkbe jut, akkor előbb utóbb végleg abbamarad imádkozásunk. Mert mindennapi életünk hajszájában magától sohasem támad olyan rés, ahová imádságunkat beszoríthatnánk. Nekünk magunknak kell naponta meghatározott időben kiszakítanunk megfelelő alkalmat az Isten előtti elcsendesedésünkre. Csak rendszerességgel, az imádkozás alkalmainak szigorú megtartásával lehet eleget tenni az apostol intésének: t,Az imádságban állhatatosak legyetek!“ (Kol. 4,2) Az imádkozásnak van egy kisebb és egy nagyobb sugarú áldása. Aki imádkozik annak az életébe Isten erői áradnak s ez nagy áldás lesz mind a maga, mind környezete számára. Az imádkozó ember lényén és életén az Isten világából érkező üde fuvallat hatása érzik. Olyan gyermeki derű és békesség, amely családjában és munkahelyén is tovább- sugárzik embertársai felé. Az imameghallgatás öröme, az Istennel való rendszeres együttlét békessége az imádkozó élet. drága velejárója. _ Hitünk szerint a keresztyének imádsága jótétemény a világ számára is. Igaz, ezt a széles sugarú áldást műszerekkel lemérni nem lehet. Nem tudjuk megmondani, hogy hol tartana a világ, ha keresztyén emberek százezrei Keleten éppúgy, mint Nyugaton naponta nem hordoznák imádságban Isten előtt az emberiség ínségét és nem könyörögnének hűségesen a. világ nagy kérdéseinek Isten szerint való jó_ megoldásáért. Meggyőződésünk, hogy amikor mi, evangélikus keresztyének, a magunk helyén hűségesen könyörgünk az emberiség jólétéért, a népek barátságáért es békéjéért, ezzel komoly szolgálatot teszünk az emberiségnek. Mert Isten ígérete szerint gyermekeinek könyörgése trónusa előtt meghallgatásra talál. Mi pedig ezt a fontos szolgálatot örömmel és jó szívvel vállaljuk továbbra is, Egyházak az alomveszély ellen — világszerte Ezek a kiragadott példák is mutatják azt az egyre szélesedő mozgalmat, amelyben az egyházak egyre inkább felébredő felelősségtudata az egész emberiség létét fenyegető atomveszedelemmel kapcsolatban megnyilatkozik. Mindez megerősíthet bennünket abban, hogy ebben a kérdésben a mi egyházunknak is újra meg újra hallatnia kell szavát. A világ minden részéből hírek érkeznek arról, hogy megmozdul a keresztyén emberek, egyesek és egyházi testületek lelkiismerete az atomveszedelem kérdésében. Így a Svájci Egyházi Békeszövetség legutóbbi ülésén felhívást intézett a Svájci Evangéliumi Egyházak Szövetségéhez, amelyben tiltakozását jelentette be a svájci hadseregnek atomfegyverekkel történő felfegyverzése ellen. Megütközését fejezte ki afölött, hogy mielőtt még a svájci országgyűlés evvel a kérdéssel érdemben foglalkozhatott volna s mielőtt a nép maga ősi svájci szokás szerint e kérdésiben népgyűlésen népszavazással dönthetett volna, az országgyűlés véderő-bizottsága és egyes katonatisztek propagandát fejtenek ki az atomi agyverkezés mellett. Egy ilyen lépés — mondja a nyilatkozat — nemcsak az ország semlegességét veszélyeztetné, hanem erkölcsi és fizikai létét is. Az április végén összeülő német- országi zsinatnak nyilatkoznia kell a lelkészi testvérközösségek beadványával kapcsolatiban, amely éles tiltakozást jelentett be Németország atomfegyverkezése ellen s követelte, hogy a zsinat ez ügyben hozzon világos határozatot. A testvérközösségek beadványát röpiraitban támadta meg D. Asmussen kiéli prépost. Iratában azt állítja, hogy az egyháznak nem feladata az atomfegyverek elleni tiltakozás, mert az atombomba Isten haragjának vesszeje és a közelgő utolsó ítélet egyik jele. Asmussen felfogását D. H. Vogel berlini teológiai dékán és mások is élesen visszautasították. Ez a felfogás valóban elfogadhatatlan és veszedelmesen emlékeztet arra a képmutató nézetre, amelyet némelyek már korábban gyakran hangoztattak olyan esetekben, amikor az egyháznak félreérthetetlenül tiltakoznia kellett volna a nyilvánvaló bűnök és gaztettek ellen. így például a zsidőüldö- zések idején is azzal hárították el maguktól a felelősséget egyes „keresztyén” emberek, hogy a zsidó nép Isten ítélete alatt van és az ítélkező Isten kezét nem szabad lefogni. Az ilyen gondolkodás evangélium-ellenes és felelőtlen volta a napnál világosabb. D. Grüber berlini evangélikus pré- post a húsvét utáni első vasárnapon Jézusnak arról az igéjéről prédikált: „Legeltesd az én bárányaimat*. Ezt az igét komolyan kell venni. A világon élő 900 millió gyermekből kétharmad rész rosszul táplált és beteg. Abból a pénzből, ami egy középtermetű rakéta előállításához szükséges, 100 millió gyermeket lehetne beoltani tuberkolózis ellen, további 3 milliót meggyógyítani trachomából. Ahelyett azonban, hogy ezeket az óriási összegeket ilyen hasznos célokra fordítanák, halált hozó hadifelszerelésre pocsékolják el őket. A tény félelmes erővel hívja fel felelősségünket Krisztus igéje iránt: „Amit nem cselekedtetek meg eggyel e legkisebbek közül, velem nem cselekedtétck meg*. * A Christian Century amerikai tekintélyes egyházi lap megállapítja, hogy az egyház akkor teljesíti misz- sziói feladatát, ha tiltakozik az olyan politika ellen, amely az atomháború veszedelmét zúdítja az emberiség fejére. Az egyház akkor lép a bibliai próféták nyomába, ha síkra száll a faji üldözés és a háborús izgatás ellen. G. A ZSOLTÁROK KÖNYVE Evangélikus keresztyénségünk egyik legfájóbb pontjára tapint reá Pál apostol, amikor ezt írja a római gyülekezetnek: „Mert azt,. amit imádságunkban kérnünk kell. nem tudjuk úgy kérni, amint kell...” (8,26). Mert a mai keresztyénség többek között abban is elveszítette lendületét és hitelét, hogy elfelejtette az imádkozás művészetét és elveszítette az imádkozás belső erejét. Nem merünk tartalmasam imádkozni, mert talán nem is hiszünk abban, hogy Isten meghallgatja és megadja mindazt, amit kérünk Tőle. Máskor abba a végletbe esünk, hogy kioktatjuk az Istent. Végnélküli sokbe- szédüséggel szájába rágjuk Istennek mindazt, amit ö sokkal jobban tud nálunknál és úgy is megadja, mielőtt kérnénk tőle. Mint sok minden másban-, imádkozásunkban is a végietek emberei vagyunk Ezért lettek imádságaink is vagy bigottá és bi- zarrá, vagy pedig megöli azokat a szárazon és üresen koppanó szavak hitetlen háttere. Meg kell tanulnunk újra imádkozni is. S ahhoz a forráshoz kell visszamennünk, amelyből Luther is a legtöbbet merítette: a Zsoltárok könyvéhez. Nem véletlen, hogy egyik legkedvesebb olvasmánya és profesz- szori előadásainak egyik leggyakoribb könyve volt ez. Tudta, hogy a gyülekezetek és emberek kegyessége csak akkor lesz egészséges. Istennek tetszőén őszinte, ha az állandó imádkozásból táplálkozik. Tudta ugyan, hogy a Zsoltárok könyve nem minta- imádságok gyűjteménye és a benne imádkozó emberek nem szentek, hanem bűnös emberek, mint mi. De éppen az bennük a példamutató, hogy olyan dolgokat visznek Isten elé. amelyek a mi kérdéseink is. Említsünk meg ezek közül néhányat! A Zsoltárok könyve nagyszerű bizonyságtétel arról, hogy listen nemcsak az egyén és a gyülekezet, hanem az egész teremtett világ Ura és gondviselője. „Megnyitod kezedet és megelégítesz minden élőt ingyen“. Hangja hallható a természetben, de csak a hívő ember tudja meghallani. S ennek a 'teremtett világnak végső célja, hogy megszabaduljon megkötöttségeitől és tudjon egy lenni a Teremtő dicséretének a fenséges szimfóniájában. A Zsoltárok könyve bizonyságot tesz arról, hogy Isten a történelem Ura. S ezt a történelmet nem idealizálja, nem festi szebbnek, mint amilyen: tele van katasztrófákkal, amelyek az emberiség bűnösségét és szabadulás utáni vágyódásét mutatják. Mert az Isten igéje utat tör magának a történelemben, amelyet Isten hatalmas tettei világítanak meg. Aki erre az igére figyel, nem csügged el. hanem erőt merít.’ Mert aki nem a történelemben magában, hanem az ige világosságában kutatja az, események célját és értelmét, az hálát tud adnii Istennek a jó napokért, de elhordozza a rossz napok terhét is pesszimizmus nélkül. Hiszen a bajban nemcsak a kereszt jele tűnik fel, hanem a végső győzelem is felcsillan. „Aki bölcs, az őrizze meg ezeket, akkor megérti az Űr kegyelmes tetteit.” Megtanít bennünket arra. hogy a hívő ember is mennyire ember. Nincs az életnek olyan területe, amely kiesnék a hívő ember látóköréből. Élet és halál, család és társadalom. szegénység és gazdagság kérdése egyaránt beletartozik imádságába. Leplezetlenül viszi Isten elé a földi jólét kérdéseit csakúgy, mint a kísértések óráinak gyötrelmeit. „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem", mondja, amikor hálát ad Istennek azért, hogy a törzsi közvagyonból évenként kisorsolt rész termékeny föld. ' ■ > ■ Persze akkor a legmegrázóbb mondanivalója, amikor a b ű n egyéni és közösségi életet romboló és bomlasztó hatalmáról tanúskodik. Harcot hirdetnek a kegyesek először is a maguk bűne ellen. Nincs önigazság Isten előtt, „Ha a bűnöket számon tartod. Uram. ki állhat meg?!” A bűnbánati zsoltárok azt mutatják, hogy nemcsak a bűntudat, hanem az Isten megbocsátó szeretetébe vetett hitük is erős volt. „Bízzál az Urban, mert az Urnái van a kegyelem és bőséges nála a szabadulás!“ De harcoltak a kegyetlen kegyesség ellen is, amelyet Jézus az irgalmas A kát hete Szovjetunióban tartózkodó magyar egyházi küldöttség május 6-án, kedden délelőtt TU 104-es repülőgéppel visszaérkezett a Ferihegyi repülőtérre. A küldöttséget — melynek mint ismeretes, evangélikus részről Grünvalszky Károly egyetemes főtitkár, Halász Béla, Káldy Zoltán és Koren Emil esperesek voltak a tagjai — népes egyházi és állami küldöttség fogadta a repülőtéren. A megérkezés után az Egyetemes Egyház Üllői úti székházában fogadás volt, amelyen D, dr. samaritánus példázatában örökre megbélyegzett. És a keresztyénség máig sem tudta száműzni az egyházból ezt a kegyességet. Mert az a bűn, hogy csak a saját üdvösségemmel törődöm és nem érdekel, ami a másik ember és a világ gondja-baja, megvan ma is és megvallásra vár. S végül megtanít bennünket a Zsoltárok könyve arra is. hogy Isten dicsőítése és magasztalása az igazi hit és bizodalom legtisztább forrása. Csak akkor ismerte meg az ember Istent a világ és történelem Uraként, az egyén és közösség Szabadítójaként és akkor értette meg akaratát ezekre nézve, ha tudja dicsérni és ez a dicséret azonosul szavaival és magatartásával. Csak akkor tudja belevonni ebbe a magasz- talásba azokat is, akik még nem jutottak el Isten szeretetének és hűségének a felismerésére. Csak akkor tud alázatos és szerény lenni a gyülekezetben is és csak akkor tud felelősséget érezni a bűnösökért: „Hadd tanítsam a bűnösöket a te utaidra, hogy a vétkezőik megtérjenek Hozzád.” Minden kérdésre azonban a Zsoltárok könyve sem ád választ. De irányt mutat a mai keresztyén embernek. Csak az Üjtestámentombani lesz teljes az a kép, amelyen leplezetlenül felismerjük saját magunkat és amely világosan hirdeti Isten győzelmét a bűn és halál felett. S ezért csak Jézus nevében és a Szentlélek világosságában tudjuk a zsoltárokat is úgy imádkozni, hogy Ígérete beteljesedjéik minden tisztán és igazán imádkozón: „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azit. hogy di- csőittessék az Atya a Fiúban.“ (Jn. 14,13). Dr. Pálfy Miklós Vető Lajos püspök köszöntötte a hazaérkezett küldöttséget. A köszöntésre Grünvalszky Károly főtitkár válaszolt. A fogadáson jelen volt Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Grnák Károly főelőadó. A jelenlévők hosszabb ideig voltak együtt és meghallgatták a küldöttség tagjainak érdekes úti beszámolóját. Következő számainkban a küldöttség tagjai útjukat és a látottakat részletesen ismertetni fogják. Hazaérkezett a Szovjetunióból a magyar egyházi küldöttség
