Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-04-20 / 16. szám
ORSZÁGOS E VÁNGÉ L 1 KI J 5 H E T 1 L A P XXIII. ÉVFOLYAM, 16. SZÁM. 1958. Aprilis 20. ARA: 1,40 FORINT. BETŰK KÖVETSÉQE ■pgyházi sajtó vasárnapján az egyház sajtójában, hetilapunkban szolgá- ■‘-'latunkról írunk. A könyvnyomtatás, az emberi elme egyik legnagyobb találmánya, tette lehetővé a hírközlésnek és a gondolatok terjesztésének azt a formáját, amit sajtónak szoktunk nevezni. Az újság, a hírlap, a rendszeresen és folyamatosan, hetenként, sőt naponként megjelenő sajtótermék“ immár közel három és félszázados múltra tekinthet vissza az emberiség történetében. A 17. század elején jelennek meg Európában a mai újságok első ősei. Minden újság első’ feladatának tartotta a hírközlést. így volt ez kezdettől fogva s így van ez az egyház sajtójában is. Mi újság a nagyvilágban s mi újság a házunk táján. Ablaknyitogatás ez s kitekintés. Minél szélesebbre tárjuk az ablakot, iLf/fkUoannál messzebbre tekinthetünk. Abban, hogy az emberiség egyre inkább ébred sorsa egységének tudatára, a sajtónak nagy része van. Mintha a Pál apostol által Athén piacán, az ókor szellemi középpontjában, meghirdetett bibliai igazság vált volna a történelem utolsó évtizedeiben nyilvánvalóvá: Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette (Csel. 17, 26.). Ezer szállal szövődött össze a földrészek, országok’ népek sorsa — s erről tudósít, ezt szemlélteti a sajtó. S az egyházi sajtó, egyre inkább ökumenikus gondolkodásra neveli az egyházakat. Egymásra vagyunk utalva s felelősek vagyunk egymásért — így szól az üzenet s ennek tudatát éleszti egy-egy hír arról, hogy árvíz pusztít Indiában, vagy új kápolna épült valahol ’ a perui hegyekben. S hogy e hírekre hogyán mozdul meg az áldozatkészség és segíteni akarás, hogyan szenved s hogyan örül együtt a Krisztus népe világszerte. Mindez roppant jelentőségű, mert az egyetértés hajlékába a megismerés ösvénye s a megértés lépcsője vezet. Hosszú az út s meredek a lépcső, de megéri a fáradságot a cél, amely ennek az útnak a végén integet. Minél többet tudunk egymásról, annál jobban tanuljuk becsülni és szeretni egymást. A jó sajtó sokat tehet az emberiség megbékéléséért, mondotta ittjártában nemrégiben Niemöller s hozzátehetjük: az egyházi sajtóra itt külön is szép feladat vár. A sajtó mindig tükör is: Mi újság a házunk táján? Nézzünk körül idehaza és seperjünk egy kicsit a magunk portája előtt. A sajtó mindig a rajáról ad hírt; akkor jó egy napilap, vagy hetilap, ha a legfrissebb újságokat közli. Hiszen a nevében is benne van: új dolgokról tudósít. E hír azonban, bármily kérészéletűnek is lássék, bármily illanó s a holnappal elavuló, idővel történetté válik s a mából a jövőbe mutat. A tükör mindig azt mutatja: ilyen vagyok. Ám e kép önkénytelen összehasonlítást vált ki: milyen voltam tegnap, tegnapelőtt ehhez, a mai képemhez képest? S óhatatlanul kérdést vet fel: milyen leszek holnap s holnapután? Ezért a sajtó feladata sohasem hírközlés csupán, hanem önvizsgálat és, eszmél- tetés. Az egyház sajtójában ez bünbánattá és meditációvá válik, s intelemmé: foglalkozzunk közös dolgainkkal. Így erősíti a szűkebb közösség tudatát: azokét, akik e hazában evangélikusok. Itt is áll a tétel: ismerjük meg egymást, egymás ügyes-bajos dolgait, hogy megnőjön bennünk a felelősség és a szeretet. A magyar evangélikusság sokáig tájegységekben gondolkodott: Dunántúl, Alföld, Felvidék, s még ezen belül is virult a lokálpatriotizmus néha szűklátókörű szelleme. A sajtó megmutatja, hogy a hajlék, amely előtt sepergetünk, nemcsak a mi portánk, hanem az egész falu, alvég is, felvég is: az országos egyház. Mindnyájunk ügye mindaz, ami az egyházközségekben, egyházmegyékben, kerületekben történik. S ha egy helyt zavar támad, bénítja a többit is. Tenni kell hát róla, hogy bontakozzék, épüljön az egész élete. ryegyünk róla: a jó sajtó mindig tettekre sürget. A sajtó történetében úgy olvastam, hogy kiváltképpen 1848 óta, a multszázadközép forradalmai óta vált hazánkban és világszerte is a sajtó azzá a lendítő hatalommá, amivé lett. A forradalom egyik első vívmánya volt a szabad sajtó s annak szele először az újságok vitorláiba kapott bele; azokat dagasztván, szökkentette előre a nemzeti szabadság ügyének hajóját. Minden igazi sajtóban van valami e képnek valóságából: dagadó vitorla egy jó ügy hajóján. Az egyház sajtójában azért kell könyörögnünk és azon kell őrködnünk, hogy ne akármi szél dagassza a vitorlát, hanem Isten , Lelkének fuvallata. A z egyházi sajtó az egyház ige szolgálatának része kell legyen. Tanítani, ** nevelni, pásztorolni akar. Gyülekezete az egész ország. A legmagasabb szószék, szokták róla mondani. Bárcsak így lenne! Munkásainak azzal az indulattal kell kezükbe venni a tollat, amivel a szószékre lépnek: Isten előtt való felelősséggel, az igére hallgató lelkiismerettel. "egyházunk szórvány helyzetében kiváltképpen is nagy a sajtó igehirdető feladata. Hiszen hazánknak szinte minden helységében akad evangélikus vallású ember, de bizony nem mindenütt áll evangélikus templom. Szórványban élő híveknek, betegeknek, öregeknek magányos hajlékaikba ólombetűk szárnyán — milyen furcsa s mégis igaz kép — száll az evangélium üzenete. „Evangélikus Élet“ — ez a lapunk címe. Evangéliumból való élet: ez a cél, amiért fáradoznia kell. Ha hírt ad az evangélikusok életéről, egyúttal azt is keresi: mennyi vált életté a hirdetett evangéliumból. S az önvizsgálat bűnbánó alázatával kérdeznie kell: hogyan hirdettem az evangéliumot én magam. Egyházi sajtónk mértéke 1. Péter 24—25. Ami emberi beszéd benne az elszárad, elhull, porrá lesz. Csak annyi maradandó, ami Isten beszéde. Az megmarad örökké, Groó Gyula C7& tpást&i az aiaasáiig. Hogyan készül az Evangélikus Élet? Amíg egy egyházi lap eljut az olvasóig, addig sok minden történik munkában is, eseményekben is, időben is. A sor mindenesetre a gondolkodással kezdődik. Vannak emberek, akiknek megadatott az írás képessége, és szeretik azokat akik olvasni szeretnek. Az író felelősséget hordozó alkotó, aki tízezrekkel veszi fel írásában a kapcsolatot, és ugyanakkor Isten előtt is felel minden soráért. Hálát kell adnunk Istennek azért, hogy egyházunknak is adott olyan testvéreket, akik az Evangélikus Élet hasábjain hétről hétre vállalják az igehirdetés, a tanítás, a beszámolás, a szellemilelki irányítás pásztori szolgálatát. Csütörtökön a Puskin utcai szerkesztőségben találkoznak a bizottság tagjai, akik többnyire egy-egy rovatot is vezetnek. A szerkesztőnek is van hosz- szabb időre szóló terve, a rovatvezetőknek is s ezek összehangolásakor összecsapnak a gondolatok, tervek, vélemények és igények. Aki beles ilyen időben a szerkesztőségbe, talán zűrzavarnak véli a beszélgetéseket, mert mindig sok a mondanivaló és kevés az idő. Forró kohó ez, amelyben ki kell égetni minden szót, ami fölösleges s ezért egy-egy mondat fölött is vihar kerekedik. A fontosabb cikkek felolvasásra kerülnek s gyakran működésbe lép a félelmetes „olló”, amely- lyel kivágják a nélkülözhető' részeket. (A külső munkatársak persze sokszor neheztelnek emiatt.) Az elfogadott cikkek egymásba hullanak az asztalon • s ezalatt a kiadórszer- kesztő az Evangélikus Élet egy kicsinyített másának lapjaira, a „tü- kör”-re rárajzolja a cikkeket nagyságuk , szerint s onnan látható, mi van meg és mi hiányzik még. Amikor egy-egy szám képletesen elkészült, akkor következik a következő számok tervezése és a megjelent számok bírálata. Ilyenkor tekintetbe veszik a belső munkatársak az olvasók véleményét is, akár dicsérnek, akár kritizálnak. Ebben a tekintetben többet is tehetnének olvasóink, mert ők is felelősek az Evangélikus Élet tartalmasságáért és lelki hatásáért. De külön felelőssé kell tennünk lelkésztestvéreinket, akik sok-sok gyülekezeti eseményről elfelejtenek hírt adni, pedig milyen nagyszerű módon tudnák összekapcsolni egyházunk népét egymással és mennyi jó indítást tudnának eszközölni az ország minden táján. Pénteken és szombaton folyik az újság előkészítésének műhely-munkája. A kiadó-szerkesztő mégegyszer átolvas minden kéziratot, kijavítja a stiláris hibákat, megfelelő címeket és alcímeket ad a cikkeknek és a véglegesen elkészített „tükör” szerint ellátja nyomdai kijelölésekkel a kéziratokat. E kijelölések szerint szedi a nyomda különböző szélességű sorokra, különböző betűtípusokból (álló, dőlt-, kövér betűk) a cikkeket. Hétfőn és kedden folyik a nyomdai munka. A cikkeket kézbe veszi a szedő és leül velük egy óriási írógép elé. Könnyedén futnak ujjal a billentyűkön és nyomában a betűk rézlapocskái formálódnak sorokba. De ezek még csak negatívok. Egy kar minden negatív sort belemárt forró folyékony ólomba. Ez lenne már az igazi, ha nem csúsznának be a nevezetes sajtóhibák. De azért vannak a korrektorok, vagyis hibajavítók, hogy amikor elkészülnek a „kefelevonatok”, akkor azokon megjelöljék a hibákat. Szerdán délelőtt van a „tördelés”. Minden oldal egy hatalmas asztalon fekvő keretbe kerül. Ezekbe a „vas- tepsikba” kell a cikkeket a tördelőszerkesztőnek betördelni”, azaz elhelyezői. Ha a erőt rövidnek- bizor nyúl, akkor gondoskodni kell az oldal kiegészítéséről, keresni kell „tölteléket”, ha meg túlságosan hosszú, I ismét a fájdalmas rövidítés adja a megoldást, „húzni” kell. Másodszor is kefelevonatot csinálnak, amelyet már a Sajtóosztály két lelkész-korrektora javít ki a kéziratokkal való összehasonlítás alapján. A hibás sorokat újból „leszedik” — jól, és kicserélik a hibásakkal. Amikor már mind a négy oldal elfogadható állapotba kerül, akkor egy bűvös szót ír rá a tördelő-szerkesztő a levonatra: „imprimatur”, vagyis mehet a lap a hatalmas nyomdagépekhez. De addigra már eljött az éjszaka, a csütörtökre virradó éjjel, amikor megindulnak a rotációs gépek s éppen az a technika nagy csudája, hogy az Evangélikus élet 10 000 példányban nem egészen másfél óra alatt elkészül, frissen, olajszagúan, tisztán kikerül a . gépek alól, hogy elinduljon nagy útiára. Csütö rtökön hajnalban G óra tájban a nyomda előtt megáll a sajtóosztály kis autóbusza és a lapot nagy kötegekben elszállítja a sajtóosztály expedíciós helyiségébe. Ott összehajtogatják és kezdődik a címzés. Minden előfizetőnek van egy lemezből készült névjegye, szaknyelven: adrémája, Ezek egymás után kerülnek be az adrémázó'ba — a címzőgépbe — felülről, alul pedig az összehajtott lap. Azután országtájak, varosok, vasúti vonalak szerint kötegekbe kerül a sokezer újság, közöttük azok is, amelyek a lel- készi hivatalok és iratterjesztések felé indulnak. Ez a munka csütörtökön estig tart s akkor megint felbúg a kis busz motorja és suhan a budapesti fények alatt a főposta, a Keleti-pályaudvar felé. Még éjjel elnyelik a vonatok, hogy talán már pénteken, vagy legkésőbb szombaton kézhez vehessék az olvasók és megnézhessék: mi újság az evangélikus egyházban? Közben az első friss példányokból már csütörtökön délelőtt kapnak a szerkesztőbizottság újból összeülő tagjai és disputázhatnak alfelől, hogy jól végezték-e a szerkesztést* jól szolgáltak-e az egyház népének* Isten és ember színe előtt... Még csak néhány adatot közlünk: az Evangélikus Élet egyheti száma kereken 9000 forintba kerül minden kiadásával együtt. Külföldre jár 300 példány, a szórvány-gyülekezeteknek legalább 400 ingyenes példány, könyvtárba és bekötésre félretett példány is hetenként 150. Egy szám bevétele — ha az előfizetések rendesen befolynak — 10 000 íorint. Ebből látható, hogy sajtóosztályunk szolgálatot teljesít egyetlen hetilapunk kiadásával. Minden szám mögött sok munka, sok szeretet, sok áldozat húzódik meg. Hadd kérdezzem a kedves Olvasótól: szokott mindezért könyörögve imádkozni és amikor a lapot olvassa, szökött az írott igeszolgá- latórt hálát adni? Horváth András Pompás 'pillanatfelvételt közöl korunk'egyik legnagyobb emberéről a 83 éves Schweitzer Albertról az Ország-Világ című képeslap. Pályaudvaron látjuk. Maga cipeli csomagjait. Olyan egyszerű, mint egy íehér- bajszoá vidéki nagypapa, aki unokái meglátogatása után visszautazik. Kissé öreges, régi divatú az öltözete, öreges maga is, de jó erőben van s a két útitáskát, mely, legalább ötven éve szolgálja, nem adná ki kezéből. Körülötte siető, beszállni készülő emberek. Nem is sejtik ki az útitársuk. — A kép alatt ezt a szöveget olvashatjuk: „Pillanatfelvétel Albert Schweit- zerről, a világhírű svájciról, aki tudós, humanista, író, orvos, zeneszerző és orgonaművész. A Nóbel- díjas Schweitzer Afrika egyik legsötétebb pontján kórházat tart fenn a saját költségén s idejének legnagyobb részét a beteg négerek ápolásával tölti. Nemrég Európában járt, orgonahangversenyt adott; aztán I visszautazott Afrikába, betegei közé. 1 Nem autón érkezett az . állomásra és csomagjait ő maga cipelte...” örülünk annak, hogy a képhez kapcsolódva az Ország-Világ éppen ■ezt-emette k.vSchweitzen Aibertegsri szerűségét. Hogy rámutat arra, hogy az emberi nagyságnak nem feltétlen kelléke az autó. Kiigazításképpen azt jegyezzük meg, hogy noha Schweitzer neve magyarul tényleg svájcit jelent, ő maga nem svájci, hanem elszászi, ahol éppannyira németek az emberek, mint franciák. Tudomásunk szerint Schweitzer nem zeneszerző, viszont kiváló Bach- kutató. Hatalmas 800 oldalra terjedő Bach János Sebestyénről írott könyvével (magyar fordítása kéziratban elkészült Kenessei Sándor és Za- lánfy Aladár munkájaként) új irányt adott Bach muzsikája megértéséhez és tolmácsolásában. Meg kell' említenünk azt is a teljesség kedvéért, hogy a híres őserdei orvos magát misszionáriusnak tekinti. „Orvos az őserdőben” című magyarul is megjelent könyvében többek között a következőket írja: „Soha nem éreztem Jézus tanítását olyan diadalmasan elementárisnak. mint amikor a lambarenei nagy iskola-barakkban, amelyet templomnak használunk, a hegyibeszédről, az Űr példázatairól és Pál apostolnak az új életről szóló tanításairól beszélteméit cbeTmszüWttéknek”
