Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-03-16 / 11. szám

I \ r Szemeim mindenkor az Orra néznek! Zsoltár 25, 15 Szinte már hagyományos, hogy minden év március 8-án országszer­te megünnepeljük a Nemzetközi Nő­napot. Ez évben éppen ötven esz­tendeje azért jött létre a nömoz- galom, hogy altár a családban, alkár munkahelyen dolgozó ndk |szociá- lis helyzetéért és jogaiért küzdjön. Ez a mozgalom az elmúlt fél évszá­zad alatt mindjobban megerősödött és ma már az egész világon meg- iinneplik . ezen a napon a Nőnapot. Nálunk ma már kissé átalakult a Nőnap jellege. Bár a Magyar Nők Országos Tanácsa tagja a Némzet-1 közi Demokratikus Nőszövetségnék és mint ilyen, együtt küzd minden nemzet asszonyaival azért, hogy a megjelelő jogúkat elérjék munkahe­lyen, iközéletben egyaránt. A köztu­datban azonban ma nálunk a Nő­napon a nők ünneplése került elő­térbe. Hazánk szocialista ország és törvényei biztosítják a nőknek. azt, amiért máshol még küzdertek. Ná­lunk a Nőnap inkább azt demonst­rálja ünnepélyes keretek ■ kötött, hogy van becsülete, joga a nőknek. Az édesanyát, a dolgozó feleséget, a másokkal egyenrangú nőt köszön­tik és ünneplik hazánkban a férfiak, gyermekek a Nőnap alkalmával. Es így van ez jól. Megérdemlik a ma­gyar édesanyák, nagyanyák, asszo­nyok ezt az ünneplést. Nyugodtan mondhatják, hogy szívből jövő meg­emlékezésben részesültek minden­hol. Megható volt látni kis iskolás gyermekeket az utcán, kezükben vi­rágcsokorral. Siettek haza édesany­jukat köszönteni. Megható volt a hivatalókban, üzemékben a dolgozó nők ünneplése. Ehhez a sorhoz csat­lakoztak egyházi hivatalaink is, amikor kis ünnepségek keretében emlékeztek meg az egyházban dol­gozó női alkalmazottakról. A 'mai asszonynak nem könnyű a dolga. Két, sőt sokszor három fron­ton is helyt kell állania: otthon, a munkahelyen és a közéletben. És asszonyaink becsülettel helyt is áll­nak. Mindegyik a maga helyén igyekszik teljesíteni a ‘kötelességét. Ma már azonban mind többen vesz- ! nek részt olyan közös munkában is, \ ami nem kötelesség, hanem szívük­ből fakad. Senkinek nincs annyi joga a békéért tenni valamit, mint a gyermekét féltő édesayánák. Sen­ki nem tud úgy segíteni pedagógu­sainknak a gyermeknevelés külön­féle problémáinak megoldásában, mint az édesanya. És lehetne sorolni sokáig azokat a területeket, ahol alázatosan, szívük szeretetével és melegével dolgoznak, intéznek el ügyeket, tisztáznak kérdéseiket. „Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket“ — olvassuk a Példabeszédek könyvében. Bizony drága gyöngynél értékesebbek ezek az asszonyszívek: Becsüljük meg őket, legyünk segítségül munkájuk­ban odahaza, vagy munkahelyükön, mint akiket Isten rendelt társként. J. G. A Sajtóosztály HÍR Eli Az Evangélikus Élet szerkesztő­sége keresi megvételre az 1957. év 13-as és 23-as számú - példányait. Kérjük azokat az olvasókat, akiknek ezekből a számokból felesleges pél­dányuk van, szíveskedjenek azt a szerkesztőség címére (Bp. Vili., Puskin u. 12.) eljuttatni. Az újságok árát postafordultával a megadott címre megküldjük. Boldog bizonyságtevés szólal meg ebben a mondatban. Olyan, amire sokan rácsodálkozunk, s amire sokan vágyakozunk. Dávid lényegesnek tar­totta ebben ezt a szót: minden­kor. Mindig! Hiszen voltak és van­nak is nem kevesen, aíkik néznek ugyan az Űrra, de csak alkalom­szerűen. Hébe-hóba. Amikor éppen nekik tetszik. NÉZNEK AZ ŰRRA A KÍVÁN­CSIAK. Ám kielégült a ‘kíváncsi­ság, elfordítják fejüket. Mint ami­kor a tárlaton megállunk ugyan egy- egy szép kép előtt, de aztán tovább megyünk, s az egész csupán emlék marad. Heródes is ilyen kíváncsiság­gal várta Jézust, s örült, midőn elébe tuszkolták Pilátus katonái (Lk 23.8). Kíváncsi volt a híres csodatevőre, meg is láthatta őt, de ez a találkozás nem volt több az életében, mint ér­dekes emlék. NÉZNEK AZ ÜRRA A RAJON­GOK. Ám csalódnak benne és jön a kiábrándulás. Amint talán messziről pompásan zöldellő pázsitnak tűnik a lavikás domboldal, ahol a kirándulók leheverészhetnek. S mikor odaérnek, sarjadó vetést találnak... Rajongó módra követte talán a zelóta Júdás is Jézust, akit harcos népvezérnek gondolt, míg 'összeomlott minden maga-alkotta ábrándkép, s harminc ezüst pénzért eladta Mesterét. NÉZNEK AZ ÜRRA A HASZON­LESŐK. Ám. amikor rendeződött ügyük, kívánságuk teljesült, hálátlan feledés a fizetésük. így tekintettek Jézusra esengve a bélpoJclosok is, a hálaadásról azonban már megfeled­keztek, mert csak kapni, elfogadni akartaik tőle.. s DÁVID nem így néz Urára. Öt nem a kíváncsiság viszi, nem rajon­gás hajtja, s nem is haszonlesés fűti. Ha így volna, akkor ide-oda csapon­Á lelkészi munkaközösségek életéből A vasi evangélikus egyházmegye lelkészi munkaközössége február hó 28-án Nagyeimonyiban ülést tartott. Az értekezlet határozati javasla­tot fogadott el, amelyben többek között kifejezte D. dr. Vető Lajos püspök iránti szeretetét és bizalmat és munkájára Isten áldását kérték. „Az a reménységünk, hogy békessé­get szerető egyénisége érvényesíti az egyház eszmélődésében és kor* mányzásában azt a sokszínűséget, ámely biztosítja az egyház szavának ütőképességét a igehirdetésben és az emberiség döntő kérdéseiben való állásfoglalása tekintetében egyaránt“ mondja a nyilatkozat. A határozat azt is kimondja; hogy: „Magyar evangélikus egyházunk a Magyar Népköztársaságban ’kíván a szocializmusnak keresztyén módon építője lenni és egyidejűleg hűséges szeretne lenni ahhoz a hivatásához, hogy az állam és társadalom lelki- ismeretében Isten igéjét megszólal­tassa. Együtt munkálkodunk cs együtt örülünk népünkkel az egész ország felemelkedéséért. ’ Ezért ki­fejezzük teljes egyetértésünket is azzal a Nyilatkozattal, mely az ál­lam és egyházunk közötti tárgyalá­sokon novemberben megszövegezés­re került és melyet az egyetemes elnökség folyó évi január 21-én az Egyházügyi Hivatal elnökével együtt aláírt.“ gana ő is, mint annyi más ember. De-Dávjdot legyőzte Isten! Megragadta és foglyul ejtette. Való­sággal és ellenállhatatlanul. Nem le­sújtó acél-ököllel, hanem bűntörlő megbocsátással. Kegyelmesen és sze­retettel. Mert ököllel csak össze­zúzni lehet, kegyetlenséggel meg­félemlíteni. Keménységgel lehet ki­szolgáltatott rabszolgává tenni. Ebből azonban minden áron menekülni kíván az áldozat. Maradandóan fog­lyul ejteni valakit, egy szívet örökre megnyerni csak szeretettel és jóság­gal lehet! Isten így nyerte meg Dávidot. Ezért most ő olyanná lett, mint gyermek az atyja előtí. Mint menyasszony a vőlegénye élőit. Vagy amint maga mondja: a szolga Ura előtt. Elszakíthatatlan Tőle. Nem is­mer senki mást, csak Öt! Nem ér­dekli senki más e kerek világon. Csak Urának pillantását lesi. Az Ő kedvét keresi. Csák Reá figyel. Neki akar elmondani mindent. S tőle vár mindent. Szüntelen, mindenkor az Űrra néz! Sokan sajnálkoztak már a keresz­tyéneken, hogy olyan meredt szemű emberek. Egyetlen pontra néznek csupán, 'mintha megbénult volna szemük. Csa!k néznék-néznek egy helyre és nem tudnak észrevenni semmi mást. sSokan azzal is vádolták őket, hogy szemellenzőt hordanak, nehogy meglássák ezt a világot, a pergő éle­tet, s mindazt, ami körülöttük van. De lehet-e így egyáltalán élni? Ez a félrehúzódás, önzés, szégyenletes ér­dektelenség lenne! Amikor másók küszködnék a mindennap ezernyi kér­désével, s amikor mások bajlód­nak, fáradoznak, hogy megoldáshoz jussanak, őket nem érdekli semmi. EGYES ESETEKBEN talán nem is ok nélkül hangzott el lenéző saj­nálkozás, vagy méltatlankodó vád. Dávid azonban nem ilyen hibás, be­teges bezáükózottságra gondol, s nem erről tesz bizonyságot. Az Úrra nézni számára azt jelenti: Istenre figyelni, követni Urát, s engedelme­sen várni parancsára. Ha valaki Jézusra néz, nem szűkül meg látó­köre, hanem inkább nagyon is ki­tágul! Ha valaki Jézusra tekint, Tőle nem önző közömbösséget tanul, ha­nem a szolgálatra kan parancsot! Mert, ha volt valaki, akinek jó volt a látása, bizonyára Jézus volt az. Hiszen Ö nemcsak a külsőt látta, ha­nem a belsőt, is. A szívekbe látott. A gondolatok mögé látott. Nem ke­rülte el a figyelmét semmi. Látta A tolongó templomi tömegben az áru­sok és pénzváltók üzérkedését, de látta az áldozatos lélek ajándékát az özvegy két fillérjében. Észrevette a segítségre szorulókat, a bűnös vám­szedőket, s a bocsánatra éhezőket. Nem akadt meg a szeme a látóhatár­nál, hanem kitekintett az egész vi­lágra, s így indította útnak szolgá­latra övéit is. Nem kápráztatta el a jelen csillogása, hanem előre nézett a jövendőbe, sőt az örökkévalóságba, s így intette, buzdította, vigasztalta tanítványait. Aki Reá tekint. Reá figyel: Rajta keresztül az egész élet területét be­tekinti. Aki Reá néz, hogy kövesse Öt: nem idegen viíágba húzódik el, csak keskeny úton jár. S akinek sze­mei Reá néznek, hogy engedelmes­kedjék, s várja a parancsot: kap fel­adatot ezernyit Tőle. Testvér, nézz az Űrra mindenkor! Bencze Imre cA mzytípíimL AZ ÜR JÉZUS ELSŐ SZAVA, mikor tanítani kezdett, ez volt: „tér­jetek meg, mert elközelített az Isten országa.” Felhívása mindenkinek szólt. Ma is mindenkihez ez az első szava, senki sem vonhatja ki magát alóla. A legfonfosabb tqhát, amit erről a kérdésről tudnunk kell, az, hogy nekünk is meg kell térnünk! Jézus szava új világ eljövetelét je­lenti be és ebben az új világban csak az új ember számára van hely. En­nek az új világnak az a sajátossága, hogy Isten nem hatalommal és erő­vel uralkodik benne, mint a termé­szetben, hanem igéjével és Leiké­vel. Ezért kell az embernek Isten kezétől megújulni, egész lényében Hozzá fordulva újjá alakulni. A megtérés visszlfordulást jelent, görögül egész „elménknek megújulá­sát”. Semmi se maradjon a régiből, legyen az ember egészen újjá! A PARANCS FELTÉTLEN, a feladat mégis teljesen meghaladja az ember erejét. Hiszen nem azt mondja Jézus, hogy cselekedeteink és szokásaink, közül ezt vagy amazt változtassuk meg; hanem, hogy gyö­keresen, szívünk mélyén, egész valónkban és elménkben újuljunk meg! Milyen jó, hogy ugyanez a Jézus ezt is mondotta: „jöjjetek én- hozzám mindnyájan, .akik megfárad­tatok és megterheltettetek ...” és az­után a keresztfára ment, hogy „adja az életét, váltságül sokakért...” Ha a Szentlélek a megtagadott és -meg­feszített Krisztus előtt bűneim isme­retére eljuttat — mint Péterrel tette, mikor Jézus rátekintett — s én mégis hiszem, hogy van számomra élet, akikor itt, a kereszt alatt jön létre a csodálatos csere: a régi helyett az új. Krisztus a szívembe jön, ó-em­berem pedig. a- keresztfára megy. A Krisztusban hangzó .bűnbocsánat és a reáteiüntő hit újít meg. Így a meg­térés teljesen a Szentlélek munkája az emberben, amelyet a Krisztusban hangzó ige által visz véghez ben- ; nünk. Isten olyan irgalmas, hogy pa­rancsolja a megtérést és véghez is viszi, MOST VÁLASZOLHATUNK arra az ellenvetésre, hogy talán azoknak, akik keresztyénnek születtek és hivő nevelésben részesültek, mégsem kell megtérniök? Nincsen különbség. Lát­juk, hogy Isten országának fiai nem teremnek, mint a kövek és nem is születnek testtől. Isten szava szólítja meg az embert, s az ember hitével felel. Az első szó: térjetek meg, s mindenkinek magának kell felelni. Szülei senki helyett sem térhetnek meg, s test szerint ez nem örököl­hető. Ezért tartjuk a keresztvíz alá gyermekeinket, mert tudjuk, hogy nekik is újonnan kell születniök. A Kis Káté szerint a keresztelés „azt jelenti, hogy p bennünk levő régi em­bernek naponkénti bűnbánattól és megtéréstől vízbe kell fulladnia és meghalnia minden bűnével és gonosz kívánságával együtt és viszont na­ponként új embernek ikell előjönnie és feltámadnia.. Abban viszont már nagy különbség van, hogy a megtérés milyen külső körülmények között megy végbe. A Szentlélek úgy munkálkodik, ahogy és amikor neki tetszik, s ő nem öl­töztet egyenruhába. Az egyiket, mint Siloam lassan folyó vize táplálja az életre, a másikat, mint a villám ügy éri el. Timotheust bizonyára másként nevelte, mint Pált. „ÖN MEGTÉRT-E MÁR?” — hall­juk néha a sürgető kérdést. Nem mondanám senkinek, mert úgy hang­zik, mintha ezt az ügyet egyszer s mindenkorra elintézhetné az ember. Á megtérés elkezdődik az emberben, de sohasem szabad abbamaradnia; Az a változás, amelyet bennünk Isten igéje létrehoz, nem testi tulaj­donunk’ E világban élünk és ó-em­berünk mindig kész arra, hogy fel­üsse a fejét. Ez ellen a keresztyén ember csak úgy védekezhetik, ha ál­landóan visszamenekül a kiinduló ponthoz, a kereszthez. A megtérés tehát életemnek nem egyetlen idő­beli eseménye, hanem állandóan megismételt menekülésem és be- merítkezésem a Krisztusba. Állandó magatartása a hívőnek, részesülése Krisztus örökké való javaiban. Ezért mondja Luther Márton a 95 tétel­ben: „Mikor Jézus azt mondja, tér­jetek meg, ez azt jelenti, hogy a mi egész életünk megtérés legyen...” Nem az én megtérésem az én dicse- kedésem, hanem Krisztus. HOGY A MEGTÉRÉSNEK állan­dónak kell lennie, ez éppen ezért 'nem jelenti azt, mintha a keresz­tyén élet mindig egy helyben ke­rengő, bűnökből bűnökbe való ver­gődés lenne és nem ismerné a bűnön vett diadalt. Siránkozó keresztyé­nek, akik csak nyomorúságukat tud­ják emlegetni — bizonyos kényel­mes belenyugvással tehetetlenségük­be — nem az evangélium és nem Luther tanítványai „Nem halok meg* hanem élek és hirdetem az Űr nagy­ságos dolgait” ez volt Luther jel­mondata, és „az ige kőszálként meg­áll”, ez volt az éneke. „A fény és tűz, mely minket emberré tesz.. Krisztus igéje. A győzelmek az ő győzelmei. S mi ó-emberünktől min­den pillanatban hozzátérünk, míg egyszer a beteljesedésben egészen felöltözzük öt. Uzon László Lühnsdorf Károly f Lapzárta után kaptnk a hírt, hogy Lühnsdorf Károly festőművész és grafikus váratlanul elhunyt. Neve és munkája ismerős minden evangé­likus előtt. Egyházi tárgyú rajzai közkézen forognak híveink körében. Krisztus-képei, Luther Mártonról és Kálvin Jánosról készített rajzai vi­lágszerte ismertek. Munkájának is­mertetésére következő számunkban visszatérünk. Öröm Szép himnuszok, dalok, hozsannák, Itrillák Csattogjatok, viduljatok! Ti szívek! Ujjongjatok! Ti arcok kacagjatok! Minden kacag: , Az Ég, A Föld, A fű, A fa! — Miért csodálkozó!? Mi van velem? Megmondhatom. Nekem Isten megbocsátott! Józsa Mártonná A LATOR Hárman voltaik Antónia várának börtöné­ben. Ügy összeszoktak, nem is tudtak meg­tenni egymás nélkül. Mint három vad a cirkusz szűk ketrecében. Egymást nem kinti nevükön szólították. Csak így: a „Szürke”, a „Piros”, a „Fekete”. „Fekete” kinti neve Barabbás volt, lázadásért, gyilkosságért fog­ták el. „Szürke”szakállas öreg, Judea pusztái sokat tudnának beszélni Tablógyilkosságairól. Ahogy Barabbás kifejezte: „hivatásos” gonosz­tevő volt. „Piros”-t egykor Sim.eonnak hívták. A Holt-tenger mellől, Engedi-ből származott. A három közül ő volt a legfiatalabb. Egy rablógyilkosság terhelte. Egyébként kegyes anyja volt. Ö, mármint Simeon, keveset beszélt és ke­veset aludt. Talán ő szenvedett a legtöbbet az éhségtől a zárt, rossz levegőben. De sose panaszkodott. Szürke a káromkodásók özönét szórta, mintha csak így érezte volna jól. ma­gát. Feketének voltaik napjai, mikor tompán nézett maga elé, máskor meg beszélt, beszélt, tele volt tervekkel. Rögeszméje volt, hogy kiszabadul, 100 éves lesz és gazdag, talán király, — hisz a tömeg oly hiszékeny és ostoba! Már arról is ábrándozott, hogy mi­lyen pénzeket veret majd. Piros hallgatott. Sokszor gondolta végig: hogy is jutott odáig, hogy megölt egy em­bert! ... Ott a sós parton olyan nyomorú­ságos volt az élet! Sehol egy madár a levegő­ben, lepke a tarka virágök felett, nevetés a halott vidéken. És semmi remény, hogy egyszer kijutnak a kunyhóból, ahol koldus- mAdon élték, ő, szülei s egy sereg ruhátlan testvére. Egyetlen pénzforrás volt az össze­szedegetett só, mit pár fillérért megvettek a városban, s rajta maroknyi "sztet vehettek. Simeon mindig várt valami nagy szeren­csére, Évekig várt. Egy nap aztán megismer­kedett egy fickóval s vele eltűnt a pusztában. Ott Szürke volt a banda-vezér. Széles hálót feszített ki a pusztán átmenő forró, magános, vízszegény utakra. Kegyetlenek voltak. Ott is vért ontották, ahol erre nem volt szükség. Simeon szívébe mindig belerriarkolt valami, mikor félholtan ott hagyták halálos sebekkel a ikíraboltakat, amint félájultan nyöszörögték még egy darabig: „Vizet! Egy kortyot leg­alább!” Egy napon aztán nagy dolog történt. Egy csapat kereskedőn ütöttek rajta. Már-már minden jónak ígérkezett; a teherhordó álla­tokat elhajtották. Ekkor hirtelen előbukkant egy csapat Heródes-katona, akik a keres­kedők mögött jöttek, azzal a feladattal, hogy a negyedes-fejedelem várába irányítsák az árut. Idegen országba valók voltak, — erős legények, mint a hegyi farkasok. A legvadabb rögtön Szürkét nézte !ki magának. Nem tar­tott az egész sdká: ott feküdt a földön ki holtan, ki megkötözve, sebesülten. Szürke és 6 volt épp a megkötözött. Elcipelték'a három halottal, akiknek szivét az ő késük járta át. A kereskedő egyik szolgálóját Simeon szúr­ta le. A fogás rendkívüli volt. Hisz végre kézre került Szürke, a banda feje. Antónia várának börtönébe hozták őket. Itt voltak most, míg. az ünnepre feljön a helytartó. Tudták, hogy ez még a páska előtt meglesz. Simeonra ránehezedett az állandó homály, a sziklába vájt börtön nedvessége. És min­den • előjött gondolataiban. Mennyit álmodo­zott régen arról, hogy majd egyszer visszatér a szülői házba s milyen öröm lesz tele kézzel adni testvéreinek, anyjának. A pusztában azonban már tudta: nincs visszaút Engedibe, míg ott egyetlen ember is él, aki ismerte. Mily rég volt, mikor a zsoltár szavait imád­kozta! Egyszer szüleivel átlépte Jeruzsálem­ben a szent templom köszöbét is, — remegő áhítattal volt tele a szíve, s nézett, nézett. .. Naponta kétszer jött hozzájuk a börtönőr, kenyeret és vizet hozott. Zsidó ember volt, így nem vetette meg a gonosztevőket. Eleinte inkább irigy csodálatféle volt benne. A Fékete hős hazafi volt szemében, hisz római katonát ölt meg. Ezt a megbecsülést persze nem mondta ki hangosan, de észre lehetett venni, hogy Barabbásnak kedvezett. sőt közvetített kinti barátai és hívei között. Szürkétől vi­szont tartott. A világért se akarta valamivel felizgatni. Csak Pirossal nem törődött. Oda­kint sem érdeklődött nyilván senki utána. Mikor a páska hete eljött, a börtönben nagyon megromlott a hangulat. Megérkezett a helytartó a várba, s így minden pillanat­ban számíthattak a hóhérra. Szürke még ször­nyűbben káromkodott. Fekete nem beszélt jövendő dicsőségéről már, komoran ült órá­kon át. Simeon a sarokba húzódott és izzadt homlókát rászorította a hűs kövekre. Csak nem gondolni semmire! De a gondolatok jöt­tek hívás nélkül is. Eszébe jutott a gyerek­korban hallott gyehenna tüze, mely soha ki nem alszik... Senki nincs, aki szeretettel lehajolna hozzá! Nincs kéz, mely biztatóan megfogná: „Gyere, én vezetlek'” Az őr bizonyos szakértelemmel beszélt nékik a keresztrefeszítés technikájáról. „Egy rabló- gyilkos három napig volt élet és halál között” — mondta izzó szemekkel —, „mert vaster­mészete volt. Már a keselyűik tépték a lábát, s ő még mindig kinyitotta szemét.” Fekete is tudott egyet-mást a keresztrefeszi- tésről. A legtöbben 24 óráig tartják magu­kat, ha erősek. Szerencsés az, aki gyorsan elvérzik. Az elhaló tagok, « tűző nap forró­sága, a kínzó szomjúság és a lábak-kezek sza­kadása borzalmas. Ismert valakit Barabbás, aki titokzatos módon lejött a keresztről: rab­szolga volt. Ö mondotta, hogy a kézfejekben a legszörnyűbb a fájdalom; Fekete megrán­totta vállát és azt mondta: minél gyengébb valaki, annál előbb bekrepál. Egyikük sem volt avenge. Keményre edzette őket vihar és nélkülözés. (Sauer: Es ist der Herr.) Fordította: Görög Tibor (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents