Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-03-09 / 10. szám
DConlirmácdé Az egyház életének új szakasza kezdődött el a böjttel. Templomaink új köntösben, lilában, sok helyen feketében várják istentiszteletre a híveket. A böjti liturgia bűnbánatra indító szavai, énekei csendülnek fel. Mi evangélikusok a böjtre mindig úgy tekintettünk, mint az elcsende- sedés, önmagunkbatekintés idejére. A böjt végén: a kereszt. Megdöbbentő ténye mindig az emberi bűn és az isteni kegyelem nagyságára figyelmeztet. A böjt azonban régi idők óta egyik igen fontos egyházi munkánknak ideje is! Gyermekeink, serdülő ifjúságunk, a 12—14 éves fiúk ét' leányok a konfirmációra készülnek fel. A gyülekezet ifjúsága nagy ünnepére készül: az első úrvacsoravételre! Ez a konfirmációi előkészítés végcélja: teljes közösségbe ölelni gyermekeinket, akiket Isten már a keresztség kiszolgáltatásakor üdvösségre pecsételt el. A konfirmáció ünnepe csúcsra érkezés. Az oltár előtt együtt térdelnek velünk fiaink és leányaink, akikért élünk, hogy a Jézus által rendelt közösségben egyek legyünk a bűnbánatban, bűnbocsánatban, hitben és kegyelemben. 1 Áldott szokás, megszentelt hagyomány, de nyilvánvaló egyházi szükség is a konfirmáció. Egyházunk Ura nem rendelte el, mint a kereszt- Béget és úrvacsorát. Melanchton, Luther barátja és hűséges munkatársa azt mondja róla: „a konfirmáció az atyák által behozott szertartás, melyet az egyház nem tartott szükségesnek az üdvösséghez, mert nincsen isteni mandátuma, rendelése; ezért hasznos elkülöníteni azoktól a szertartásoktól, amelyeket Isten kifejezetten parancsolt és amelyeknek világos ígéretük van az üdvösségről“. Ha az egyház mégis gyakorolja a konfirmációt, akkor annak okát abban kell látnunk, hogy kezdettől fogva meg kellett vizsgálnia azokat a fiatalokat, akiket a teljes kultuszközösségbe, az úrvacsorával élők közösségébe felvett, a megterített úrvacsorái asztalhoz bocsátott. Emberi felkészítés és emberi vizsgálat az. amely végbe megy, de elengedhetetlen. A konfirmáció gyakorlati szükség. 2 Az előkészítés munkájának idején van szavunk az ifjúsághoz. Sokan • közülük igen nehéz körülmények között készülnek konfirmációjukra. Hiányos, vagy teljesen hiányzó hitbeli ismereteket kell pótolniuk. Áldozatot kell hozniuk időben, munkában. Különösen érvényes ez utóbbi a szórványokban konfirmálók számára! Hadd mondjuk meg nekik mégis, hogy az előkészület célja mégsem a fényesen sikerült vizsga. Az előkészítés célja elsősorban nem az, hogy .hibátlanul tudja mindenki a kátét. Kétségtelen, hogy nem közömbös dolog az sem: megvan-e bennük a hitnek ismerete. A cél mégis az, hogy a megkeresztelt ifjúság tudatosan vallja: Krisztus megváltottja akarok lenni, az egyház közösségében (úrvacsorái közösségben) kívánok élni. Ezért a szívnek kell kitárulkoznia az Isten igéje előtt. Szeretnénk, ha a mi ifjúságunk „az ő jó szívének kincseiből hozná elő a jókat“, és élne ebben a világban Istennek dicsőségére és embertársai javára és végül a „mélységes szakadékon át“ odavetett „egyetlen úton“, a kereszten át üdvösségre jutna! O Az előkészítés munkájának idején, van szavunk a szülőkhöz és kereszt- szülőkhöz is. önvizsgálatot- kell tartaniok. Gyermekeik a legszentebb közösségben való részvételre készülnek. Kívánatossá, vonzóvá kell tennünk számukra ezt a lépést. Sokévi tapasztalat mutatja azt a szomorú tényt, hogy a leghűségesebb pásztori munka, lelkiismeretes igyekezet hiábavalóvá válik olyan gyermekeknél, akik egyházi vonatkozásban, hit dolgában „légüres térben“ élnek. Nagy felelősség a gyermekek konfirmációra való felkészíttetése, ha ugyanakkor az a legszűkebb közösség, a család, ahol a gyermek él, jelleme formálódik, hit dolgában elégtelen. A gyermek életstílussal legelőször a családban találkozik. Első hatásait ez a stílus gyakorolja reá. Jó, ha azok, akikkel vér- és sorsközösség kapcsolja össze, segítik azon az úton, amelyért minden egyes embernek külön kell harcolnia. Boldog gyermeksereg tanulja a kátét. Elvárjuk tőlük, hogy ne csupán értelmükkel tanulják, de a szívükkel vallják hitüket. Szülők, keresztszülők segítsük ebben ifjúságunkat! A Az előkészítés munkájának idején van szavunk az egyházhoz ts. ^ ’ Végezze az előkészítés munkáját lelkiismeretesed. Nehéz munka ez. Ki ne érezte volna éppen a konfirmációi munkával kapcsolatban, hogy mennyire tehetetlen. Ilyen munkát az egyház csak reménységben végezhet! Hiszen a „megerősítés“ nem emberi mű, hanem teljesen az Isten Szentleikének munkája! Ezért az egyháznak mindent meg kell tennie, hogy a Szentlélek Űristen az igén, mint kegyelmi eszközön keresztül betörjön a gyermekek szívébe, birtokba vegye és az örökkévalóság távlatába helyezze. Egy egyházi rendelkezés így hangzik: „A konfirmációi oktatásnak az ifjúságot — korának megfelelő módon — oda kell segítenie, hogy az üdvigazságot belső, személyes módon, sajátítsa el és így a kereszt- ségben kapott isteni kegyelmet magáévá tegye; szívére és lelkiismeretére döntő módon kell hatnia, hogy bennük döntés érlelődjék meg: Jézus Krisztus hűséges tanítványaként és evangélikus egyházunk tevékeny tagjaiként akarnak az egyház életébe belekapcsolódni“. Ilyen munkát az egyház csak reménységben végezhet. Hálát kell adnunk Istennek, hogy ezt a munkát végezhetjük! r Fenntebb a konfirmáció ünnepét csúcsra érkezésnek mondottuk. Való- • ban az! Mégsem befejezés, hanem: kezdet! A Feltámadottal való személyes közösség lehetőségének kezdete. A konfirmációkor kezdődik el az Ür testének és vérének vételével' az a közösség, mely végig kísérhet egy életen át a teljes közösségig. Ez utóbbi már túlesik a látóhatáron. Minden megtérített asztal hív! Minden megterített oltáron ott a mennyei kenyér és a mennyei ital. Aki eszi és issza ezt a mennyei eledelt — az Ür szava szerint — örök élete van és feltámasztja az Ür az utolsó napon! Lehet, hogy a konfirmandusok közül sokan elvesztik hosszabb-rövidebb időre ezt a közösséget, de az a reménységünk, hogy visszatalálnak hozzá! Egyik ősi egyházi imádságos énekünk: „Szenteld meg Isten a munkát, melyet eszközöltet mibennünk, A Te szent hegyeden, mely Jeruzsálemtr! Szerte az országban konfirmáció áldott munkája folyik. Egy dologban rmndannyiunknak, ifjúságnak, szülőknek, keresztszülőknek egyháznak •egyhazunk népének egységesnek kell lennie: Ajkára kell vennie a régi nneket. A gyülekezetekben folyik a konfirmációi előkészítés munkája Mi mindnyájan leavünk egyek az imádságban: „Szenteld meg Isten a munkát, melvet eszközöltél mibennünk! A Te szent hegyeden, mely Jeruzsálem!” Dr. Kosa Pál ^)iC t^deiv féiéeéé daíagKccí j-o- Ú-úan a>iv%cL tneg <j%t<xecle£ (Péld. 4,23) Teológus nap Kiskőrösön Azt mondják az emberek általában, hogy ami nehezen indul, az jól szokott sikerülni. Bizony a különböző okok miatt odázgatott kiskőrösi teológus nappal is így voltunk. Isten kegyelméből február 23-án végre sikerült a terveket valósággá változtatni és a kiskőrösi gyülekezet kérésére mind nekik, mind a teológusok kicsiny csoportjának a találkozás kedves alkalmait megteremteni. Fekete István, a Lelkésznevelő. Intézet megbízott igazgatójának és dr. Sólyom Jenő tanárnak a vezetésével a hajnali órákban indultunk az Egyházegyetem két kis autóbuszával. így vált lehetővé, hogy már rc-ggel 8 órára a gyülekezetbe értünk és a legelső szolgálattól aVegutolsóig mindent magunk láthattunk el. Kedves és áldott volt a gyülekezettel különböző alkalmakon való találkozásunk. Az _ anyagyülekezeten kívül a népes filiákba is kivittük a vasárnapi ige üzenetét. Harmati I Béla kiskőrösi, főistentiszteleti szolgálata mellett Dóm Vilmos Erdőtelken, Zászkaliczky Péter Feketehalomban, Káposzta Bajos Felső- cetén, Szelényi Miklós a tabdi gyülekezetben tolmácsolta a Zsidókhoz írt levél 4. fejezete végének üzenetét: gyengeségünkön meginduló ■ könyörülő Főpapunk van, járul- § junk azért bizalommal Ö hozzá, 3 hogy „ ... kegyelmet találjunk al- S kalmas időben való segítségül”. Délután Fekete István megbízott I igazgató a hatalmas és nagyon szé- pen megépített imaházban több száz főnyi gyülekezetnek tartott bibliaórát a gyülekezeti együttélés kísértéseiről és az egymás iránt való megbocsátó szerétéiről, majd Szedik Imre teológus testvérünk számolt be ugyanitt a teológus otthon és az ifjúság életéről. Lábossá László a legkisebb szórványba — öregszőlőbe — látogatott el a vasárnapi ige örömhíréveL Legtöbben az erdőtelki szórványban tartottunk eközben rövid vallásos délutánt. Sólyom Jenő professzor előadásával a középpontban:. „ ... a diadalmas szent kereszt...” címmel a 735. ének alapján. Ezt az éneket mindjárt meg is tanítottuk a gyülekezetnek. A számos közvetlen együtt- lét. a személyes beszélgetések, a gyülekezetnek megnyilvánuló szere- tete. bennünket körülfogó gondoskodása, szolgálataink igénybevétele azt bizonyították, hogy egyek vagyunk, testvérek vagyunk a Jézus Krisztusban. Szolgálatunkra való lelkiismeretes felkészülésről, a teológus élet gyümölcseiről kellett bizonyságot tennünk az imaházi vallásos esten is, amikor az imaházat zsúfolásig megtöltötték azok, akik vágyakoztak újra együtt lenni az Isten igéje körül. Dedinszky Tamás írásmagyarázatában Isten kegyelméről beszélt, amiről sokszor azt hisszük, hogy késik. vagy el is marad a segítség. Ez mind abból ered, hogy az Ő órája egészen másként jár, mint a mienk. Távol vagyunk Tőle és egymástól, nem tudunk eléggé törődni egymással és nem tudjuk azt'mondani, amit Sólyom professzor előadása címéül adott:' ,,A te bűnöd az én bűnöm”. Bizony nem tudunk alázatosan, porig meghajtók lenni Isten színe előtt. Égig törő emberi gőgünk nem tudja kimondani s főleg nem tudja elviselni ezt a pár szót: a te bűnöd az én bűnöm. Pedig őseink példája is erre kötelez, akik hitükkel megtalálták a járható utat. Erről szól Jakus Imre „Ritka pillanat” című verse, melyet Dóm Vilmos mondott el, kapcsolódott hozzá Sántha György „Bartimeus” című verse Harmati Béla előadásában. A végén a muzsika szárnyán is megszólalt Isten dicsérete kis énekkarunk szájából. Halmos László „Áldjátok Is- ! tenünket nemzetek“ és Rezessy László „Szép hajnalcsillag“ című kó-> í'usdarabjait mutattuk be ifj. Zász-i kaliczky Pál vezetésével. Amikor e sorokkal is köszönetét mondunk a kiskőrösi gyülekezetnek szívességéért, szeretetéert. szívből adunk hálát Istennek azért, hogy ilyen kedves alkalmat készített mindkét gyülekezetnek: a népes kiskőrösinek és a mi kis teológus közösségünknek. Murányi LászIÓ Keresztyén felelősségünk az atomfegyverek dolgában D. dr. Hellmut Gollwitzer, a bonni teológia professzora az elmúlt, év szeptember .27-én ' előadást tartott erről a témáról az egyik német rádióállomás adásában. Az eíőadás utóbb nyomtatásban is megjelent. Az alábbiakban ismertetjük az előadás főbb gondolatait, mert talán senki ilyen világosan még nem fogalmazta meg ezeket a kérdéseket. Gollwitzer professzor Luther Mártonnak egy 1526-ban megjelent tanulmányából indul ki, amelynek az volt a elme: „Üdvözülhetnek-e a katonák?” A reformátor arra a kérdésre kereste a feleletet, hogyan foghat fegyvert jó lelkiismerettel a keresztyén ember. A választ abban találta meg, hogy a keresztyén ember csak igazságos ügyért folytatott védekező háborúban foghat fegyven azért, hogy segítsen a felsőbbségnek, megvédeni a jogrendet, megoltalmazni az ellenséges támadástól a családi otthonokat, a védtelen polgári lakosság életét és javait. Luthernek ez a felelete napjainkig érvényes alapja volt a háborúról és a hadviselésről szóló evangélikus tanításnak. Gollwitzer professzor azonban rámutat arra, hogy a vjlág képe nagyot változott a reformáció kora óta. Azok a pusztító hatású fegyvereik, am-elyek már a második világháború során is alkalmazásra kerültek, a háborúnak egészen új arcát mutatták meg. Már a második világháború idején is fel kellett volna szólalniuk az egyházaknak és tiltakozniuk mindenféle háború, általában a háború ellen, mert már ez a háború is nyilvánvalóvá tette, hogy a szőnyegbombázások, a távirányítású rakéták és a vegyi fegyverek korában a háború nem oldja többé a népek közötti vitás kérdéseket, ellenben mérhetetlen pusztítást okoz és jóvátehetetlen sebeket üthet mindkét fél anyagi és erkölcsi értékeiben. Városokat töröl le a térképről, s letörli az emberek arcáról Isten képének utolsó maradványait is. A harcoló csapatok nem is gondolhattak arra, amit azelőtt a háború okául fel szoktak hozni: a polgári lakosságnak és a nép javainaik megvédelmezésére, mert saját puszta életüket próbálták csupán, legtöbbször sikertelenül, megvédelmezni. A totális háború és a felperzselt föld taktikája volt a legutóbbi háború félelmes eredménye és tanulsága. Mindez fokozott mértékben vonatkozik a jövendő háborújára. Hiszen az időközben feltalált és Hirosimában és Nagaszakiban már oly borzalmas mófion kipróbált s azóta Hatóerejükben megsokszorozódott atomfegyverek a legutóbbi háború pusztító lehetőségeit ezerszeresére növelték. A baktériumháború réme is feltűnt az emberiség létének látóhatárán. Mindebből a professzor azt a tanulságot vonja le: a keresztyénség- nek egészen újonnan kell a háború és hadviselés kérdéseiben gondolkodnia és döntenie. A régi, évszázadok előtti, érvek és 'megfontolások ma már érvényüket veszítették. Az áj fegyverek a háborút értelmetlen és minden képzeletet felülmúló tömeggyilkossággá és tömegpusztulássá változtatják, ami semmit sem old meg. Ellenkezőleg. A rádióaktív sugárzás és a baktériumháború által okozott betegségek utóhatásai nem-t zedékekre kihatnak s ezzel a gyűlő- let, a bosszú és a megtorlás kiirtha- tatlan vetését plántálják a népek szívébe s beláthatatlan időkre lehetetlenné teszik a népek közötti megbékélést, ami pedig minden igazi és tartós békének alapja és feltétele. A professzor felveti a kérdést: mit kell tenni a keresztyén embernek ebben a helyzetben? Nem kétséges, hogy határozottan és félreérthetetlenül már most állást kell foglalnia és ki kell jelentenie: ebben a háborúban, a jövő háborújában, amely már nem is hasonlít ahhoz, amit a megelőző korok háborúnak nevc~tek, nem akarok részt venni. És mindent el kell követnie, hogy ennek a háborúnak a kitörését megakadályozza, G. Testvéri intés „Ha pedig a te atyádfia vetkezik ellened, menj el és intsd meg ót négyszemközt.” Máté 18,15. Ehelyett mi dobra verjük az ügyet, örülünk, ha rajtakaphatjuk a vétkest. Aztán szólunk egy harmadiknak. Ez persze megnehezíti a vétkes megtérését. Mert ahogy a hír 'És látod, egyszer nem lesz] már tovább j És látod, egyszer nem lesz már tovább; l J Lezárják földi napjaid sorát, ! j Szemed elé sötét árnyék suhan, j S Pár perc — és a sorompó lezuhan. ! ■ Konganak tested vészharangjai: I És most a lélek mit tud vallani? ! I Mi voltál világ árva vándora: (Harcoló hős vagy zsoldos katona? j I Szél fújja szét szép, tarka jelmezed... I Mit adtál mondd, követ vagy [kenyeret? j Életet, vagy kongó, nagyhangú szót, j J Fiad kérő kezébe skorpiót? ( j Mit hagysz itt? Pénzt? Pert és kö- j [vetélést? i jVagy csak egy csíknyi zsenge, zöld j J [kelést? J |Hgy földbezárt, elhalt búzamagot, j ) Mit kalászba hívnak a holnapok? J I Van kincsed, mi a tűzben el nem ég? j I Megfogtad Mestered mentő kezét? — j I Nézd napjaid múltba hulló sorát i i És lásd meg: egyszer nem lesz már { [tovább! ' Rumy Erzsébet • * ___________________________ l sz áll tovább, dagad s színesedik, úgy nő a gyanú fe’.lege s mindez csak megrögzötté teszi a vétkest. Másról egy harmadikkal beszélni könnyű. A harmadik mindig nekünk ad igazat. S tüstént ott .erem a negyedik s az ötödik és így egy faj épül a vétkes testvér köré, aki e> fal mögött konokul védekezik, mert mást nem is tehet. Pedig meg lehetett volna győzni őt, ha szemtől szembe és négyszemközt beszéltüník volna vele, anélkül, hogy másakat hívtunk volna segítségül. Miért is hívunk segítségül ilyen esetekben egy negyediket meg egy ötödiket? Gyengének érezzük magunkat? Talán gyávák vagyunlk? A legnagyobb hiba az, hogy nem vonjuk be a beszélgetésbe azt, aki pedig erre egyedül illetékes, aki azt mondotta ugyanebben az igében pár verssel odébb: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. Az ő jelenlé ében kell szót értenünk egymással, Ez persze egyszeriben elvenné szavaink élét. Mert ő békét akar teremteni közöttünk, miután már békét szerzett Isten és ember között Persze, az a nagy kérdés, hogy csakugyan a békét akarjuk-e? (A „Sei fünf Minuten still“ című kötetből.) , . ford.; G. Gy.
