Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-02-09 / 6. szám

■

Elindulás

A naptár 1857. október 27-et mutat. A tengeri kikötőben nagy a sürgés-forgás. Még néhány perc és indul a hajó. A búcsúzkodók között feltűnik egy ifjú, ki ragyogó arccal köszön el a parton maradóktól. A hajó indulást jelez s rrtáris szeli a tenger végtelenjét. Ütjának célja Afrika. A hajó utasai úgy érzik az első napokban, hogy az óra mutatója gyorsan forog. Kellemesen telnek a napok. A tenger, a felhős ég napról napra újabb szépségeket mutat. Később azonban minden megszokottá válik. Nehezen várják a célba érkezés óráját. Különösen a vidám arcú ifjú várja a pillanatot, amikor a hajó kiköt és ő Afrika földjére léphet. Mintha erezné, hogy feladata teljesítésére kevés ideje lesz. Követségben jár. A Jézus Krisztusról szóló örömhírt kell a pogányoknak hirdetnie. A várva várt nap megérkezett. 1858-ban — 100 évvel ezelőtt — január 4-én kikötött a hajó. Jézus Krisztus követe arcán sugárzó mosollyal, szívében nagy örömmel lépett partra a nyugat-afrikai Aranyparton.

Megérkezés

A nyugat-afrikai Aranypart az ewe négerek őshazája. Éghajlata egészségtelen az európai ember számára. Ezen a munkaterületen a misszionáriusokat két-három évi szolgálat után elragadta a halál. Misszionáriusunk tudta előre, hogy mi vár reá, milyen nehéz feladatra vállalkozott. Mégis váratlanul érintette, hogy érkezésekor ünneplés helyett gyász köszöntötte. Egy misszionárius koporsója mellett kellett megállnia. Ezután indulhatott csak el útja végcélja felé, Kétába, a missziói állomásra. Az itt dolgozó misszionáriusokat betegen találta. A feladatok sokasága várt rá. Isten iránti hálával kezdte meg szolgálatát, örömmel végezte az iskolában a tanítást. Legboldogabb azonban akkor volt, amikor igét hirdethetett. Hosszú utakat tett meg, hogy az afrikai szétszórt kicsi falvakba elvigye a Jézusról szóló örömhírt.

Munka

Isten azonban megáldotta hűséges munkáját. Szolgálatának legnagyobb örömei közé tartozott, hogy egy pogány gyermeket keresztelhetett meg, akinek hazája iránti szerétéiből a „Magyar“ nevet adta. Az a misszionárius, aki száz évvel ezelőtt Afrikába érkezett, magyar ember volt, Böhm Sámuel, evangélikus egyházunk első misszionáriusa.

A nyugat-magyarországi Kicléden, Felsőlövő mellett, 1831-ben született Böhm Sámuel. Juhpásztor volt, majd atyja mellett a bognár mesterséget tanulta. Az Isten dolgai iránti érdeklődést, Wimmer Gottlieb Ágoston felsőlövői lelkész ébresztette fel benne. Elkezdte olvasni rendszeresen a Bibliát. Kezébe került egy missziói füzet s ez indította el a missziói szolgálat felé; A felsőlövői tanítóképző intézetben elsajátította a szükséges ' pedagógiai ismei-eteket. 1853. májusában belépett a bázeli missziói intézetbe. Négy évig készült a szolgálatra. Bécsben szentelték misszionáriussá. Rövid magyarországi tartózkodás után elindult Afrikába;

Missziói szolgálata közben, melyet nagy buzgósággal végzett, nem feledkezett meg az itthoniakról sem. Szüleihez, barátaihoz, Felsőlövő lelkészéhez és tanóraihoz intézett leveleiben részletesen beszámolt munkájáról. Mély hitéről, odaadó munkakészségéről tanúságot tevő leveleit kézről kézre adták, többet közülük a lelkészek szószéken is felolvastak. A messze földről érkezett beszámolók nyomán több gyülekezetben felébredt a missziói felelősség. Leveleinek gyűjteményét Egyetemes Egyházunk Levéltára őrzi. A jövő kutatóira vár ezeknek feldolgozása.

Halál

Böhm Sámuel missziói szolgálata mindössze 22 hónapig tartott. Öt is utolérte a togói misszionáriusok sorsa, a* * * malária. A fárasztó munkában egészsége felőrlődött: 1859. október j 25-én meghalt. Korai halála — mind- : össze 28 éves volt, amikor befejezte i életét — nagy részvétet keltett az i itthoni missziói körökben. Wimmer Gottlieb Ágoston édesapjához írt ] részvétlevelében ezt írta: „Kedves,

I hűséges Sámuel gyermekemet én is siratom. Önnel gyászolok és imádkozom. Hiszen annyira szerettem, hogy szívesen én haltam volna meg helyette. Én nem beszéltem ró, hogy az egészségtelen Afrikába menjen. Sokkal inkább ellene voltam. Ö azonban égett a buzgóságtól, hogy Urának éljen és haljon. Aki a holtakat megeleveníti, aki a Feltámadás és az Élet, az őt is fel fogja támasztani s megadja néki hűsége jutalmául az élet koronáját.“

Ferenczy Zoltánná

Ahol emberek találkoznak és valamiféle hatást gyakorolnak egymásra, ott mindig nevelik is egymást — vagy jól, vagy rosszul. Ilyen nevelő tevékenység az utcán is folyik. Az alább felsorolt hórom eset erről tanúskodik. Az olvasó maga is el tudja dönteni, hogy mi volt a helyes és mi a helytelen nevelői magatartás.

Két fiúcska áll az utca,sarka n. Tíz- tizenhét évesek. Mindkettő — illő könnyedséggel és természetességgel — cigarettát tart a kezében. Várnak valaikire, akitől tüzet kérhetnek. Végre feltűnik egy 40 év körüli férfi égő cigarettával. Mégállítják. Szabad egy kis tüzet kémünk? A férfi elmosolyodik. Leveri cigarettájáról a hamut és oddkínálja a parazsat. Aztán továbbmegy. Kicsit mosolyog. Talán azon elmélkedik, hogy Jmilyen jópofák“ voltak a srácok. Talán önmagán is mosolyog — némi ^megelégedéssel. Milyen viccesen és talpraesetten viselkedett. De mennyire!

Nyolcéves kislány áll elém. Bácsi kérem legyen szíves adjon 1 forint 20 fillért. Mire keli a pénz? Moziba szeretnék menni, s ami nálam van, nem elég. Miért nem kérsz édesanyádtól? Nincs odahaza, munkában van. Odahaza ki van? Négyéves kistestvérem. Menj azonnal haza a kistestvéredhez. — Siettem tovább. Arra gondoltam, nem kellett volna ezt a gyermeket hazakísérnem? Háta mi

A 12. FEJEZETBEN új látomások | sorozata kezdődik, melyek Isten és a gonoszság hatalmainak küzdelmét szemléltetik. E látomásokban éri el a Jelenések könyvének elbeszélésfonala mintegy a tetőfokot: lényegileg ezen a szinten halad a leírás a könyv végéig.

A 12. és 13. fejezetek látomásai a legnehezebben érthetők közé tartoznak és igen sok, sokszor egymással ellentétes értelmezésre adtak okot. Bennük a szerző ősi képeket használ fel látomásainak leírására. De nem az a döntő, hogy e képek hon- nét származnak és mit ábrázoltak eredetileg, hanem hogy mit akar velük János kifejezni és mondani. A

12. fejezet első képe, a „Napba öltözött asszony” — félreértés folytán — a keresztyén művészettörténet egyik legtöbbet használt és legragyogóbban, kidolgozott motívumát segített megalkotni. A 13. fejezet képe pedig — az Antikrisztus alakja — az egyház- történet folyamán szinte minden nemzedék képzeletét izgatta, olyan korszakokban pedig, amikor fordulóponthoz érkezett a nyugati népek története, nem egyszer döntő befolyást gyakorolt a népek gondolkodására.

AZ ELSŐ KÉPBEN János szemei előtt a mennybolton a Nap sugárkoronájától övezett vajúdó asszony - alakja jelenik meg. Majd gyorsan lefolyó drámai cselekmény következik. Feltűnik egy hatalmas, tüzes sárkány, amely el akarja nyelni a megszületett gyermeket. De a gyerrafordultam. A gyermek már egy másik felnőttet állított meg. Vajon az mit válaszolt kérésére?

Üjonnan festett középület fala mellett öt fiú rúgja a labdát. A falra rúgják. Visszapattan. Üjra bele. A nedves labda sáros maszatot hagy a világos falon. Ezt élvezik. Arra jön a parkőr. Elveszi a labdát. A gyermekek körülállják. A 'kertőr beszél. Odafülelek a túlsó oldalról. Megmagyarázza nékik, hogy mit tettek. Nyugodt, komoly hangon beszél. Azután szétküldi őket.

*

Február elsején volt a magyar sajtó napja. A sajtó ma Magyarországon közügy, mindnyájunk ügye. Ugyanígy egyházunk sajtója minden evangélikus ügye. A magyar sajtó napján Istennek adunk hálát, hogy a magunk sajtómunkájában szolgálhatunk Neki, de hálát adunk azért is, hogy a mi sajtónk is szolgálhatja a maga módján hazánk boldogabb jövendőjét. Azon igyekszünk, hogy ezt a jövőben igazabban teljesíthessük, mint keresztyének.

Az elmúlt héten a lapokban igen sok cikket olvashattunk arról, milyen azoknak a dvsszidcns fiatal magyaroknak az élete, aíkik az Idegenlégióban kötöttek I ki. Embertelen szenvedések, kizsákmányolás, öngyilkosság, útjaiknak határkövei. Szívből sajnálhatjuk őket sorsukért, amit meggondolatlanságból, felelőtlenségből, kalandvágyból zúdították életükre. Re'méljWk, hogy kormányunk, tud segíteni sorsukon. Az ami velük történt, legyen intőjel minden magyar fiatal számára.

INI ES E K KÖNYVE w

A Bárány harca

mek felvitetik Istenhez, az asszony pedig a pusztába menekül: hiába üldözi a sárkány, a természet erői is segítenek az asszonyt megmenteni.

Az asszony által szült fiúgyermekről azt olvassuk, hogy „vasvesszővel pásztorol minden nemzetet” (v. ö. Zsolt 2,9; Jel 2,27). Ez a megjelölés világossá teszi, hogy a Messiásról van szó. Ezért sokan úgy vélték, hegy a látomás mitikus formában Krisztus születését írja le. Az asz- szonyt így azonosították Máriával, Jézus anyjával, a képzőművészet pedig megalkotta Máriának, mint az ég királynőjének képét. Azonban magában véve is valószínűtlen, hogy János a látomások során Krisztus születésének történeti eseményére tekintsen vissza mitikus formában, a kép egyes mozzanatai pedig ennek egyenesen ellentmondanak: hol van pl. szó arról, hogy Máriát, Jézus anyját üldözték volna. Ezért inkább arra kell gondolni, hogy a Napba öltözött asszony azt a szent népet jelképezi, amelynek körében a Messiás megszületik. De erre nézve is alig gondolhatunk a történeti Izráelre, hanem inkább a gyülekezetre, amelynek körében az ige hirdetése által a megszületett Messiás nyilvános, és el nem titkolható jellé válik. Ellene fordul az „ős ellenség”, a Sátán, de azt a Krisztust, aki az Atya dicsőségének jobbján ülve él és uralkodik, kezei el nem érhetik.

EZT A VALÓBAN apokaliptikus küzdelmet írja le a második kép: Mihály arkangyal és angyali seregei hadakoznak a Sátán, az ősi gonoszságot jelképező sárkány ellen. Jézus mondja: „Láttam a Sátánt villámként lehullani az égből” (Lk 10, 18). János látomása ezt szemlélteti képszerűen és egyúttal azt is kifejezésre juttatja, hogy a bűn és gonosz- i ság sohasem diadalmaskodhatik végképpen. Bukásira van ítélve, mielőtt harcba indult volna. Az ellene vívott döntő küzdelem pedig azért apokaliptikus, mert Istennél dőlt el. Keresztyén hitünk ezért nemcsak bizakodással tekint a jövőbe, hanem egyúttal mindig küzd is azért, hogy a bűnnel, gonoszsággal, mindenféle rontással és kártevéssel szemben győzzön a jó, mindaz, ami a felebarátaink, a népek és az egész ernbe- i riség javára van.

Akármennyire bizonyos is azonban, hogy a sárkány, az „ős ellenség” máris elveszítette a csatát, Jánosnak mégis látnia kell azt is, hogy a sárkány odaáll a tenger partjára és szemei előtt kel ki a tengerből a „hétfejű és tízszarvú vadállat”. Lehet, hogy e kép megalkotásánál közrejátszott a népeket gúzsba kötő és kíméletlenül kifosztó, zsarnok és kegyetlen, maguknak isteni dicsőséget követelő római császárok uralma. A kép egyes vonásait János Dániel próféciájából kölcsönzi (v. ö. Dón. 7,7 és 21). Ezért a római császárokra emlékeztető mozzanatokon túlmenően a „vadállat” történetfölötti jelleget kap: ezáltal válik az Antikrisztus jelképévé. Ismeretes, hogy az egyháztörténet folyamán milyen sokféle jelenségben próbálták az egyes nemzedékek felismerni az „Antikrisztust”. Éppen így kísérelték meg ismételten a 666-os számmal megjelölt titokzatos „em- I bért” is a legkülönfélébb történeti • személyekkel és jelenségekkel azonosítani. Mivel a görögben:'—éppen úgy, mint a héberben —minden betűnek egyúttal számértéke is van, azért minden görög, ill. héber szó betűinek számértékét egy összegbe össze is lehet adni: ez az összeg adja meg valamely szó számértékét. Ezt a számszimbolikát használta fel János, hogy csak a beavatottak számára érthető módon jelölje meg és tegye felismerhetővé a titokzatos „vadállatot”. Valószínűnek látszik, hogy a 666-os szám a keresztyéneket üldöző Nero vagy Domitianus császárokat vagy általában a római császárságot jelölte meg. De e szám titkát a szerző és az első keresztyének gyülekezete magával vitte a sírba, úgyhogy az hamarosan teljesen feledésbe ment. Nekünk ez mindenesetre figyelmeztetésül szolgál, hogy ne rögzítsük a „szentek” gyülekezete ellen hadakozó apokaliptikus vadállat képzetét végképpen valamilyen történeti személyhez vagy jelenséghez. Tudjuk, hogy a középkor folyamán egyes „eretnek” irányzatok a világi hatalom köntösében megjelenő és sok igaz kegyest is üldöző pápasággal azonosították. Ez az értelmezés felújult a reformáció korában, amikor Isten tiszta igéjének és az evangéliumi keresztyén hit legfőbb ellenségének a pápaság bizonyult. Noha ma már nem szokták az Antikrisztus alakját a pápaságra vonatkoztatni, ez a történeti tapasztalat mégis arra figyelmezteti az egyházat —■ és benne minket is —, hogy Isten igéjének és a „szenték” gyülekezetének legnagyobb ellensége magában az egyházban támadhat és támad is, ha hamis tanítás vagy Isten akaratát megtagadó magatartás megtéveszti a gyülekezetét és Isteni tekintélyt követelve, az Istenhez és Krisztusihoz ragaszkodó iga^i kegyesek ellen fordul.

A 13. FEJEZET fenyegető kénéit minden átmenet nélkül váltja fel a 14. fejezetben egy egészen új látomás: a Bárány, Aki diadalmaskodott, megváltottaival a Sión hegyén áll és a hálaadás, hódolat, dicsőítés és magasztalás „új énekét” énekli. Mintha csak Luther diadaléneke öltene örökkévaló valóságot: „Az ige kőszálként megáll;.így áll meg és marad meg a gyülekezet is, mely a diadalmas Bárány körül csoportosul. Ajakén felhangzik az „örökkévaló evangélium”, mely hirdetteti'k minden korban és minden nép számára (Mt 24,14). De ugyanakkor feltűnik az Emberfia is a mennybolton, kezében a sarlóval, az ítélet jelével, szemléltetve, amiről az Apostoli Hitvallásban tesz a gyülekezet vallomást: „eljön, hogy megítéljen élőket és holtakat”. Fontos azonban — és ezt kell a gyülekezetnek megjegyeznie —, hogy az ítélet nem apokaliptikus bosszúállás a gyülekezet ellenségein, hanem aratás és szüret: egyéni életek, nemzedékek és nemzetek, korszakok és az egész emberiség megérett gyümölcsének a betakarítása. Életünk embertársaink és utódaink számára is meghozza gyümölcseit és jaj nekünk, ha terméketlenné válunk és kivágásra méltó száraz fákká leszünk felebarátaink, kortársaink és népünk körében. De életünk termését mindenképpen számon kéri tőlünk Urunk, az Emberfia, akinek kezében ott a sarló, hogy learassa az embervilág termését.

Karner Károly

KORÉN EMIL: /1 » . , ,

eft regi, qimtjos sző^ torony volt az álma. Apjára is felnézett, amikor mentek valahová együtt s a hatalmas tenyérbe rejtette kicsi kezét. De a torony, az egyenesen szédítő volt. Ha messziről nézte, büszkén emelkedett a kicsi házak fölé s őrködve nézett le rájuk. Ha közelről, a tövéből nézett fel rá hátrabillenő fejjel, mintha szédítő gyorsasággal szökött volna a magas égbe s a zsalugáteres hosszú ablak, amely mögött a harang kondult meg ünnepi méltósággal, ilyenkor oly magasnak tűnt fel, hogy az mar bizonnyal az első lépcső a mennyország felé.

Ha ő egyszer oda feljuthatna’

Már iskolás volt, amikor két osztálytársa pajtásainak gyűrűjében dagadó mellel dicsekedett:

— Fenn voltunk a toronyban!

Néma csodálattal adózott a nap hőseinek. Másnap újabb esemény rázta 'meg az osztály hangulatát.

■— Ma én húzom vecsernyére!

Ez már több volt, mint amit egy toronyba Vágyó hat éves szív elbírhatott. Félrevonta a barátját:

— Te! Vigyél fel engem is — suttogta.

— Oda te nem jöhetsz! — legyintett a másik s annyi gőggel nézett rá, mintha ő fújná a passzátszelet.

Kicsi szívét megdermesztette ez a kemény visszautasítás. Órák múlva otthon keresett rá vigasztalást.

— Édesanyám, én miért nem mehetek fel a toronyba?

Az anyja kutatva nézett rá:

— Hát ezt most miért kérdezed?

■*- Mert a Kárász már harangozik is s nekem azt mondta, hogy oda én nem mehetek fel.

A válasz vontatottan jött s kitérő volt.

— Ne akarj te oda felmenni kisfiam, még leesnél.

De ő nem hagyta annyiban s másnap valutával felfegyverezetten állt a barátja elé. Tenyerére tette büszkeségét, a színes üveggolyót s bár sajgóit a szíve a gondolatra, hogy megválik tőle, bíztatóan kibökte:

— Kéne?

A másik már szinte nyúlt utána. A szavában boldog bizsergés bujkált:

—■ Klassz volna tőled.

Ö azonban hirtelen összezárta a tenyerét.

■— A tiéd, ha felviszel.

Látszott, hogy a másiknak erőt kell vennie magán, de mégis kibökte mereven és fölénynyel:

— Mondtam, hogy oda te nem jöhetsz!

>— Miért nem?

‘— Mert te lutyi vagy!

Annyi fölény, gúny, lenézés, kiközösítés volt a szóban, hogy a feketerigó is dermedten pillantott oda a bokor mellől. Valami fájó súly nehezedett a szivére, megállt körülötte egy pillanatra a levegő s hogy a másiknak arcizma sem rezdült s a gúny ki nem hunyt a szeméből, csak hirtelen hátat fordított s futott haza. „Megállj, majd meglátod még1" — suttogta magában sírásra ránduló arcizmokkal, mert úgy érezte, hogy valami szörnyű bán- talom érte.' De, ha a pajtása történetesen „megáll , bizony nem tudta volna, hogy mit is kellene megláttatnia vele.

Hiszen azt sem tudta voltaképpen, hogy mi is az a lutyi!

#

Cok-sok esztendő múlva is visszaemlékezett erre a fájó epizódra, de akkor már tudta. Ezt az élményt pedig egyetlen összetett szóval jellemezte: szórványsors.

De visszaemlékezett mindarra is, ami ebből nőtt. Amikor később megmagyarázták neki, hogy mi az a lutyi — s ezt újra csak gúnynyal és lenézéssel tették, sírva futott haza. Háborúit az ágy végében álló díványra s csak zo\kogott. Az édesanyja kérdésére pedig feltört belőle a kétségbeesett kiáltás:

— Édesanyám, én nem akarok evangélikus lenni!

Arra is visszaemlékezett, hogy később az öreg Pavel, a harangozó — ma már tudta, hogy apja kérésére — felvitte őt a toronyba.

Micsoda, ünnep volt az!

Megriasztott galambok rebbentek a torony körül, amikor kitolta a zsalugátert. Lent a falu úgy húzódott meg pirostetejű házaival, mintha játékszerből volna, gondosan elrendezve. Az emberek pedig, mint mozgó papír- masé-babák, futkoztak.

S a harangbúgás! Szinte látta, hogyan ölelkeznek s ismét szétválnak a gyűrűző hangok a levegőben, míg a méltóságteljes érctömeg lassú ingassál zengett.

Arra is visszaemlékezett, hogy a mennyország kapui" ugyan nem, de a baráti kompániák, játszócsoportok kapui újra megnyíltak. Mintha elfelejtették volna a lutyizást. Ö meg önkéntlen hálával ezért, igyekezett egyre jobban hasonulni. Benézett velük a misékre, óva- tos próbálgatással keresztet vetett s az oltár misztikus félelemmel töltötte meg magára maradt kis szívét. Mert Mába oldódott fel

pajtásai között, belül eltokosodó lélekkel érezte, hogy magára maradt. A mélyben, mint a kút mélyére süllyedt harang szava, tompán búgott egy szó. Nem tudta hallatlanná tenni.

Kemény nyomatékkai mondta, amikor mindezt elmesélte nekem, sétálva a lombalká- cok alatt a csöndes utcán:

— Tudod, szégyeltem, hogy evangélikus vagyok.

De később beszökött a szívébe s az emlékei közé egy fénylő élmény.

Ügy lépett be hozzájuk a szomszéd falu evangélikus lelkésze széles.mosolygós arccal, mint aki közéjük tartozik. Már nem emlékezett,' hogy mi volt az ige, amit az asztal körül ülve csendes beszélgetésben idézett. Az ének hangja is, amit együtt énekeltek akkor, régen eltűnt a feledésben. De azt a mozdulaton ma is érzi, ahogyan gyöngéd barátsággal beletúrt öt ujjúval bozontos hajába, üstökénél fogva hátrábillentette a fejét s a szemébe nézve mosolygó melegséggel megszólalt:

— Ugye büszke vagy,hogy evangélikus lehetsz!

*

J^Jadd mondja tovább ő maga a történetet.

— Tudod, elállt a szavam s vettem a mely, nagy lélegzeteket. Olyat éreztem, amilyet addig még soha... A legközelebbi vasárnap — emlékszem, sár volt, eső után — váltamra vetett cipővel cuppogtam mezítláb a szomszéd falú felé. A határban lábat mostam a patakban, felhúztam a cipőm s tisztán és fénylőn beültem a templom hátsó padjába. Az én templomomba! Sok szép ének közben imád- ságos csend volt éppen, amikor két nagy könnycsepp gördült ki a szememből. Nagyott koppant s én ijedten kaptam fel a fejemet, hogy hallotta-e más is a koppanást.

Pedig nem is a könnyem koppant, csak ,« szívemből esett ki -a régi, gúnyos sző.