Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-12-21 / 51-52. szám
Krisztus érkezése tegyen. Hogy hírül hozza: Isten liai vagytok, ha nem is tudtok még róla, ha nem akarjátok elhinni, ha ellenkeztek is vele. Isten felütötte sátorát közöttünk, kiváltotta polgárlevelét, földi ember lett, hogy megértsük és meglássuk: mennyire szeret. Ez a nagy örömhír, amit Karácsonykor az angyalok hirdettek. Ez a nagy békesség, ami Istent s embert egy családdá összefűz. És embert az emberrel is. A pásztorok megértették ezt s Napkelet bölcsei is. S azután a szegények, a vakok és sánták, a Samáriai asz- szony és jerikói Zákeus, Ka- pernaum római századosa, s kirenaikai Simon a szerecsen. Kezüket nyújtották Jézus felé és kezet nyújtpttak egymásnak. Köré sereglettek, hogy Isten húzanépe legyenek. „Nem vagyok méltó, hogy házamba jöjj ...” rebegte a büszke római, de Jézus belépett hozzá szent mosollyal s vele jött a béke és gyógyulás, — „ma a yy te házadnál kell maradnom”, jelentette be magát a vámszedőhöz ebédre, — hiszen azért jött, hogy megkeressen és megtaláljon mindnyájunkat. Az egész világ egy család Karácsony a család ünnepe, szoktuk mondani. Igaz. De tegyük hozzá; azért, mert Isten családjának ünnepe. A Szent Családé, «tool Isten gyermekké lett József hajlékában és Mária ölében s azután s ezért mindannyiunk családjáé, ahol be akar térni és le akar telepedni, hogy a magáévá szenteljen bennünket. Családokat és nemzeteket, mindenféle színű s mindenhol lakó embereket: az Isten családjának nagy békességében. Isten haza jön Karácsonykor: otthon van Kínában és Afrikában, Párizsban és Budapesten.' így van megírva, ez a karácsonyi üzenet: „Az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk...” Groó Gyula Szép Ernőt Karácsonyfa Az országút szélin Ott áll télbe nyárba A Krisztus keresztje Hóba porba sárba Félre dűlt a fája Hallgatott a szélre Vagy a részeg autó Billentette félre Az Ö bádog testét Megeszi a rozsda Bajuszát szakállát Az eső lemosta Még a szeg se látszik Ami felszegezte A kezét a lábát Arra a keresztre Olyan mint az árnyék Mint a tűnő álom Mégis nézve nézem Csudára csudálom Te elhervadt Krisztus Te vagy az én pompám Te vagy az én drága Fényes karácsonyfám Dteliem&L fi mi epeket“ Hirtelen kiszabadult madárként vidáman röppen erre- arra az ünnepi üdvözlés. Aztán egy kissé meglankad a szárnya, s alig tud elszállni a megszokás elől. A KÍVÁNSÁG hamarabb volt, mint az emberi beszéd. A szó csupán gyermeke a vágynak. Varázserőt tulajdonítottak neki ősapáink évezredekkel és századokkal ezelőtt: áldás, vagy átok volt a szó, ha súlya volt. S ha minderről ma már valamelyest másképp gondolkozunk is, mint kőbaltás, vagy kacagá- nyos eleink, tudnunk kell, hogy amekkora adomány az emberi szó, akkora felelősség is, mert ‘•hatalom. Arra kell szolgálnia, amire adatott: gondolataink ablaka legyen, s ne görbetükre. Még pedig jó gondolataink ablaka, amelyet a megszentelt értelem és akarat tár ki a felebarát felé. Szívet gyönyörködtető madár a köszöntés. Mert benne nem magunknak,- hanem másoknak kívánunk. Aligha - van olyan kellemes muzsika, mint a hanghullámoknak ez a ga- lampostája: Üdvözlégy, testvér! Csak tiszta zengésű legyen ez az üzenet, szívből szívbe tartson. Mennyire kell ez a szó — vagy inkább a tartalma: az ünnep és a kellem. Az ünnep, hogy jobban eszünkbe vehes- sük, mivégre vagyunk emberek, s a kellem, hogy arcunk és lelkünk mosolygósabbá simuljon. S milyen szép, ha mindez így, történik! De ennyi a karácsony? NEKÜNK TÖBB. Minket minden ünnep és minden kellem Urunkra emlékeztet, aki maga az Ünnep és maga a Kellem. Aki szeretetével felszabadít arra, hogy mindennél jobban szeressük. Akinek világosságából minél többet sugárzunk szét, annál fényesebbé válunk mi magunk. Útmutatókká. Életet jelentő irány-fénnyé. Világítótorony- nyá. Vagy inkább csak egyszerű mécsessé. De mindenképpen arra emlékeztetünk, hogy „ö gyújtott világosságot szívünkben. így lehet ünnepünk. S így lehet kelle- münk. Jóillatunk. Jobb a fenyőerdő ózonánái. S. fényünk: csillogóbb a szikra-bokorrá lobbanó csillagszórónál. És ízünk is, mint a foszlós kalácsé, vagy még annál is simo- gatóbban ízesebb, hiszen az Élet kenyere több a földinél. MEGHITT RAGYOGÁSÜ gyertyácskák és kedves szemek fénye simogat'körül. Milyen hálásak lelhetünk ezért Istennek. De egymást meg nem válthatjuk. Egyedül az 3C*a<§<^0h0aK!§0H^C^C)H3C§0iH^CS0K8CS<3^CSa<3<3KÍ^0StöK» teheti ezt, aki éppen ezért jött a földre. „Hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.„ Ez az Ö programja. Engem megtartani, megmenteni, megszabadítani. A neve is ez: Jézus, Szabadító. S az én tervem? Tetszik vajon Neki? Tőle tanultam? Rá emlékeztet? Feléje igyekszik. Teheti mindezt, hiszen ö elénk jött. ihogy megtalálhassuk. Vagy inkább: hogy engedjük magunkat megtalálni. EMBERI DOLOG A KÍVÁNSÁG. A legemberibb, ha másnak kívánunk jót. S ha magát Istent kívánjuk — az már isteni dolog. Mondhatnám úgy is, hogy imádság. Ennek áhítatából valami talán a le°banálisabb. legmeg- szürkültebb ünnepi köszöntésben is benne remeg. S ennek kell megmaradnia későbbre is. hiszen az igazi ünnep nem tűnhet e! nyomtalanul. Mert Isten jött közel hozzánk és ez kötelez. Köszöntő szavunkat is igazzá teszi: így hangozhat szívből szívbe. Sőt: hitből hitbe. S ha ez történik bennünk, Isten cselekedte. Ez a csoda. Mondhatnám úgy is: ez a karácsony. Bodrog Miklós karácsonyi rímek Ezüstöt ölt a téli föld. Havas kis út a hegyre fut. Karácsony int felénk megint. Keresi árva, elhagyott a csillagot, a csillagot! Köd hamva hull, és rajta túl. mint zuzmarás. fehér varázs, erdők, mezők az Érkezőt jelentse tik ma ékesen: Öt keresem. Öt keresem. Már megjelent! — zenél a csend. Reményed Ö! — zúg a fenyő. Ilyen fehér! — dalol a dér. És szól az út, mit láb tapos; Alázatos! Alázatos! Lombjavesztett ág didereg a jegenyén: Ilyen szegény! Róla zenél a szél, a tél. Zenélj te is. szegény szivem: Eljött! Igen! Eljött! Igen! Túrmezei Erzsébet Tűnő hold — kelő nan Advent 4. vasárnapja. „János így felelt: Az ember Akinek menyasszonya van, vő- semmit sem szerezhet meg, csak legény az. A vőlegény barátja pe- ha a mennyből adatott neki. Ti dig, aki ott áll és hallja őt, örven- magatOK vagytok a tanúim, hogy dezve örül a vőlegény hangjának, megmondtam: Én nem vagyok a Ez az én örömöm immár betelt. Krisztus, hanem ő előtte küldet- Annak növekednie kell, nekem tem el. pedig alászállnom.” (János 3,27—30.) Hajnali derengésben a közeledő, de még fel nem bukkanó nap fénye gyakorta egybevegyül az égi kőrútján járó, de már fogyó és halványuló hold sápadt fényével. Ilyenkor a két égitest együtt színezi a hajnali égboltot s hozza el földünkre a reggelt. Amikor az emberektől lakott világot lelki értelemben is homály borította és Izrael népe, melyet az Ür népek világosságának szánt, maga is sötétségben járt, Keresztelő Jánosnak, az Ószövetség utolsó prófétájának ébresztő igehirdetése jelentette a fényt az éjszakában és a hajnal közeledtét. Mert mialatt ő a pusztában prédikált és keresztelt, Jézus Krisztus napja már felkelőben volt. S ugyan ki kívánna még a tűnő hold ezüstös fényében maradni, amikor „meglátogatott minket a naptámadat a magasságból”? Ha feltetszik a hajnal pírja és felbukkan a keleti égbolton a nap káprázatos fénykorongja, akkor, ha még ott is van a hold az égi körív másik oldalán, minden teremtett lény a nap felé fordul. Nem csoda, ha Keresztelő János tanítványai jelentik Mesterüknek: „Akiről te bizonyságot tettél, íme hozzá megy mindenki”. így beszéltek, akik nem a felkelő nap aranyló fényének örültek, hanem Jézusban féltékenv szívvel látták meg azt a nagyobbat, akihez a Keresztelő hallgatóságából is sokan csatlakoztak. Az emberek mindig nehezen tudták elviselni, hogy másoknál kisebbek legyenek. János azonban szívesen vállalja Jézus mellett a tűnő hold szerepét: „Csak hadd legyen ö nagy, én kicsi, Ö minden, én semmi! Hadd növekedjék csak Ö, én meg hadd zsugorodjam össze!” Méltán ejt bámulatba és szólít követésre minket a hitnek, örömnek és alázatnak ez a nagysága, mely szavaiból tükröződik. 0 A hit nagysága. Keresztelő János elismeri, hogy Jézus Istentől jött és nem a magáét szólja. Tehát méltó arra. hogy mindenki Hozzá menjen, Öt hallgassa és kövesse. Még Jézus tanítványai is, kik vele jártak, csak lassan jutottak el a felismerésig; „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" Vaksi szemük még a feltámadáskor is aiig-alig akarta meglátni, hogy Öt valóban „Orrá és Krisztussá tette az Isten". Mily sokára tudjuk mi is elmondani: „Követlek, Uram, bárhova mégy!” Az öröm nagysága. János örvendve örül Jézusnak, ami0 0 van menyasszonya, vagyis a Jézus köré sereglő hívek sokasága. Mint „násznagy”, mint a vőlegény barátja, csak örülni tud annak, hogy a vőlegény és mátkája egymásra találtak. Az ő hivatása csupán az volt, hogy ennek útiát egyengesse. S most, amikor hallja, hogy az emberek már maguktól is Hozzá mennek, boldogan kiáltja: „Az én örömem immár betelt!” De megejt minket a Keresztelő alázata is. „Annak növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom!” Vállalja tehát a felkelő nap mellett a tűnő hold szerepét, még hozzá nem is kelletlenü’, hanem ujjongva. Hisz Jézus feljebb való mindenkinél! Küldetését betöltve, boldogan adja át helyét Isten ama Bárányának, aki készül e világ bűneit elvenni. Csoda-e, ha maga a Megváltó is az asszonytól születettek között oly nagyra tartotta azt, aki ily kicsinnyé tudott lenni! Aki szinte elsőként látta meg a Közeledőben a várva várt Messiást s mikor az eljött, felemelt kézzel mutatott Felé és legelsőként hódolt nagysága és küldetése előtt. Bár tudnánk mi is ilyen hittel, örömmel és alázattal Hozzá sietni s vállalni ugyancsak a tűnő hold szerepét, hegy Ö legyen a Minden, saját életünk meg elmerüljön a Nap fényében! Ormos Elek NAPROL-NAPRA HÉTFŐ: — Ézs. 54. 10. — Az Ür kitartó hűségének és sze- retetének legdöntőbb bizonyítéka: a karácsony. KEDD: — Ézs. 60, 18. — A bűnből szabadulást hozó dicsőséges Ür a mi erős várunk. SZERDA: — Zsolt. 116, 5. — Kegyelmes, igaz, irgalmas: ezek a jelzők mutatják, hogy kicsoda a mi Istenünk. CSÜTÖRTÖK: — 3. Móz. 19, 17. — Isten szeretetének napján a szeretet töltse be szíveinket. PÉNTEK: — Zsolt. 77, 12—13. — A karácsony tényére való emlékezés indít bennünket a mi Atyánk iránti hálára. SZOMBAT: — Ézs. 55. 7. — A visszaemlékező és hálás, keresztyén az Ür szeretetének a láttán megtér és új úton jár. FENYŐFÁK legcsodálatosabb és legtitokzatosabb a fenyőerdő. A hegyek és kertek, a frissen szántott mezők, a latyakos utak és az elnéptelenedett venyigés domboldalok mind szürkék, feketék és kicsit szomorúak, csak a fenyőfák, a roppant örökzöld erdőség vidám s látása szelíd örömöket gyújt szívünkben. Egyetlen évszak sem ébreszt akkora szomjúságot bennünk s valami fájdalmas nosztalgiát a zöld erdő iránt, mint éppen ezek a decemberderekai és végi rövidke nappalok korszaka. Az otthon szeretete, a meleg kályha körüli csöndes olvasgatások, beszélgetések felett a családbatartozandóság kedves szépsége hullámzik. Az ajándékok áradásáé, a diós- és mákoslzalácsoké, piskótáké, habcsókoké. Pecsenyés tálak, kocsonyás tányérok sokasodnak, könnyű sálak, színes kendők, bársony papucsok, töltőtollak érkeznek. Az örömszerzés s a kapott öröm édes íze húz át a gyantaszagú levegőn. A fenyők Ígérik, hogy csöndes ünnepek, kedves örömei érkeztek általuk. Amint estévé változik az alkonyi borongás, a fenyők egyszerre megindulnak, az utcáról hömpölyög szét a fenyőillat, mint valamely könnyű, láthatatlan felhő és felmegy a lakások láthatatlan zugaiba, egészen a szívekig és ad mesélő kedvet, ajándékozási készséget, elaltatja a forró indulatokat. A fenyőfás, a gyertyafényes decemberi estében gyökereznek a nagy békességben fogant elhatározásaink eredményei, ilyenkor csodálatos kapcsolatok szövődnek mezeink, sző- leink, kertjeink tennivalói és mi körénk. A munkából jöttünk s a munkába tartunk, a hajlékunkba érkezett fenyőfák gyertyafényében csak megpihenünk, hogy annál nagyobb akarással, igyekezettel lássunk majd az eltűnő ünnepek nyomában sokasodó munkánkhoz. A feldíszített fenyőfa, bennünket falusi embereket nem csupán az ünnep jelenlétére emlékeztet, hanem eszünkbe juttatja, hogy december elmúltával, az új esztendővel a tavasz híre is megérkezik s amiben az őszi eső megakadályozott, azt a tél gyöngülésével kettőzött szorgalommal kell pótolni. A fenyőfa gyertyafényében csak összehúzódunk és lessük az első napsugárt. A tétlenség és szemlélésre szánt idő rövid errefelé, a munkáé annál hosz- szabb, terveink vannak, elvégezni valóink, fénypalástját ránkborítja a csillagszórós fenyőág, hogy annál izzóbb szomjúsággal áhítsuk a mezőket beragyogó napfényt. Az estében hazatérők beszélgetnek, egynek-egynek aprócska vagy nagyobb fenyőfa remeg a hóna alatt, vagy marka szorításában. Lassan száll a gyantaillat. Már ragyognak a csillagok s a holdsarló is megjelent az égen. Ajtók nyílnak s a mögöttük eltűnő fenyőfák nyomában a legszebb muzsikát: Gyermekek nevetését hallom. Borsi Darázs József Karácsonykor Isten haza jött. Nem mernénk e mondatot leírni, ha igéjében nem Ű maga mondaná: „‘Az övéi közé jött..(Jn. 1,11). Amikor a mennyből a földre, isteni dicsőségből emberi szegénységbe, a szentség világából a bűnösök közé érkezik Jézus Krisztusban, akkor Isten haza jön. Az övéi közé, a sajátjába, a házába, a házanépe 'körébe. Nem. idegenbe, mint új tájakat felfedező kutató, más földrészről érkező gyarmatos, országhatárt átlépő hódító, — hanem úgy jött, mint családfő, aki — talán messzi útról — hazaérkezik. A világ, az Ö világa, hiszen leikéből lelked- zett s kezének műve: teremtette magának szeretetből. S most megérkezik, hogy az övéi között legyen. Amikor Jézus Krisztus Bethlehemiben megszületett, Isten nem „ideiglenes bejelentővel”, át- ’ utazóban szállt meg az útszéli vendégfogadóban, hanem állandó lakosként telepedett meg az emberek között. N'á- záretben előbb, Judea földjén s utóbb minden országban, minden faluban és városban. Azért jött, hogy itt maradjon, „a világ végezetéig”, mint <> maga mondotta tanítványainak. * Velünk lakozik „Az Űré a föld és annak teljessége”, énekelte a zsoltáros. Ez Karácsony óta azt jelenti: Isten földi lakos lett, velünk lakik. .Minden ház az Isten háza, nemcsak a templom. Minden város az Isten városa, nemcsak Jeruzsálem. Jézus Krisztus minden asztal vendége, nemcsak az oltár az Ö asztala. Minden nép az Ö népe, nemcsak Izrael s az egyház. Mindnyájan házanépe vagyunk Néki, Aki Atyánk és a Krisztusban testvérünkké is lett. S ezért mindnyájan Isten gyermekei lehetünk, ha elfogadjuk Atyánknak a Jézus Krisztus Atyját. „Imé eljövök és közötted lakozom”, — jövendölte évezredekkel ezelőtt Izrael egyik prófétája (Zak. 2,10). Jézusban ez az ígéret valóra vált. — Olyan ez a prófétai szó, mint égy sürgöny — olvastam valahol. Mint egy távirat, mely a rég várt drága családtag érkeztét jelzi: Az esti gyorssal érkezem... Öh milyen sürgés-forgás, lázas készülődés támad egy ilyen édes hírre az egész házban1 Asztalt terítenek, ágyat bontanak, kandallóban tüzet szítanak, sütnek és főznek s a vázába friss virág kerül. Lesz-e közöttünk helye? Amikor Isten a földre érkezett, az övéi közé hazatért, amikor Krisztus megszületett, nem így történt. Az igazságot alkudnánk el, ha elhallgatnék a mondat másik felét: „Az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt”. Heródes és Ci- réneus, főpapok és farizeusok, a bethlehemi fogadós és utóbb Názíret népe, — Izrael és a pogányok, nem fogadták be Jézust. ,,A rókáknak barlangjuk van és a madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtani”, így mondotta később Ö maga. S vajon az én szívem és az én hajlékom ajtót tár-e neki? n Megszállhat-e nálam és helyet talál-e, állandó lakhelyet, úgyt jöhet-e hozzám, mint aki haza-1 érkezik. £ Krisztus érkezését azonban t mindez nem gátolja. Isten nem £ zavartatja magát akkor, ami-t kor az egész világ üdvössé-► gét munkálja. Ha nincs helyt a vendégfogadóban, jó az is-t tálló is, — ha Judeából elűzik, ► Galileába megy. A kereszten ► vérrel váltja meg a világban ► való polgárjogát. Kifogyhatat-J lan türelemmel és kiapadha-jj tatlan szeretettel harcol az GJ világáért, amit annyira szeret. ► Az emberért, minden embe-£ rért, aki az Ö házanépe kellf hogy legyen. ► » Ajándékot hoz magával jj Jézus éppen azért jött, hogy * erről a szeretetről tanúságot £ »--------------------------------------------1> — Közöljük kedves olva- ► sóinkkal, hagy a mostani ka- ► rácsonyi számunk összevont ► ünnepi szám. Ära 2,— Ft. Az ► Evangélikus Élet legközelebb J 1959. január 4-én jelenik meg.* A téli ég alatt olyan a mi utcánk, mint egy gyantaszagú aprócska fenyőerdő. Most ebben az „erdőben” a gyereknép a főszereplő. A karácsony közeledte összegyűjtötte a távoli nagy erdők üde- zöld fenyőinek apró képviselőit, a kirakatokba szaloncukor-csodákat, csillogó arany- és ezüstszálakat tétetett, de a gyermeksereg most még csak szemlét tart. Pedig a fényesség-édesség mellett a babavilág is teljes szépségben készenlétben áll. Tízszer a kezemujján meg tudnám számolni utcánkba • érkezett képviselőit a messzi '■ fenyveseknek, ám ha be■ hunyom szememet, csak a fenyők leheletét érzem: s a járda mentén annyi a fehér■ hamvú ezüstfenyő, a finom- ; szálú lucfenyő, és apró fák és ■Jellegekig nyúlok, sűrűleve- ; lűek és ritkáságúak, hogy egy ■.óriás lenyveserdő orrön 'súffá- ;sát vélem hallani, a hegyekről : érkező szélben. ■ Ilyenkor decemberben a