Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-12-21 / 51-52. szám

Krisztus érkezése tegyen. Hogy hírül hozza: Is­ten liai vagytok, ha nem is tudtok még róla, ha nem akar­játok elhinni, ha ellenkeztek is vele. Isten felütötte sátorát közöttünk, kiváltotta polgár­levelét, földi ember lett, hogy megértsük és meglássuk: mennyire szeret. Ez a nagy örömhír, amit Karácsonykor az angyalok hirdettek. Ez a nagy békesség, ami Istent s embert egy csa­láddá összefűz. És embert az emberrel is. A pásztorok meg­értették ezt s Napkelet bölcsei is. S azután a szegények, a va­kok és sánták, a Samáriai asz- szony és jerikói Zákeus, Ka- pernaum római századosa, s kirenaikai Simon a szerecsen. Kezüket nyújtották Jézus felé és kezet nyújtpttak egymásnak. Köré sereglettek, hogy Isten húzanépe legyenek. „Nem va­gyok méltó, hogy házamba jöjj ...” rebegte a büszke ró­mai, de Jézus belépett hozzá szent mosollyal s vele jött a béke és gyógyulás, — „ma a yy te házadnál kell maradnom”, jelentette be magát a vámsze­dőhöz ebédre, — hiszen azért jött, hogy megkeressen és megtaláljon mindnyájunkat. Az egész világ egy család Karácsony a család ünnepe, szoktuk mondani. Igaz. De te­gyük hozzá; azért, mert Isten családjának ünnepe. A Szent Családé, «tool Isten gyermek­ké lett József hajlékában és Mária ölében s azután s ezért mindannyiunk családjáé, ahol be akar térni és le akar tele­pedni, hogy a magáévá szen­teljen bennünket. Családokat és nemzeteket, mindenféle színű s mindenhol lakó em­bereket: az Isten családjának nagy békességében. Isten haza jön Karácsonykor: otthon van Kínában és Afrikában, Párizs­ban és Budapesten.' így van megírva, ez a karácsonyi üze­net: „Az Ige testté lett és la­kozott mi közöttünk...” Groó Gyula Szép Ernőt Karácsonyfa Az országút szélin Ott áll télbe nyárba A Krisztus keresztje Hóba porba sárba Félre dűlt a fája Hallgatott a szélre Vagy a részeg autó Billentette félre Az Ö bádog testét Megeszi a rozsda Bajuszát szakállát Az eső lemosta Még a szeg se látszik Ami felszegezte A kezét a lábát Arra a keresztre Olyan mint az árnyék Mint a tűnő álom Mégis nézve nézem Csudára csudálom Te elhervadt Krisztus Te vagy az én pompám Te vagy az én drága Fényes karácsonyfám Dteliem&L fi mi epeket“ Hirtelen kiszabadult ma­dárként vidáman röppen erre- arra az ünnepi üdvözlés. Aztán egy kissé meglankad a szár­nya, s alig tud elszállni a megszokás elől. A KÍVÁNSÁG hamarabb volt, mint az emberi beszéd. A szó csupán gyermeke a vágynak. Varázserőt tulajdo­nítottak neki ősapáink évez­redekkel és századokkal eze­lőtt: áldás, vagy átok volt a szó, ha súlya volt. S ha mind­erről ma már valamelyest másképp gondolkozunk is, mint kőbaltás, vagy kacagá- nyos eleink, tudnunk kell, hogy amekkora adomány az emberi szó, akkora felelősség is, mert ‘•hatalom. Arra kell szolgálnia, amire adatott: gondolataink ablaka legyen, s ne görbetükre. Még pedig jó gondolataink ablaka, amelyet a megszentelt értelem és aka­rat tár ki a felebarát felé. Szívet gyönyörködtető ma­dár a köszöntés. Mert benne nem magunknak,- hanem má­soknak kívánunk. Aligha - van olyan kellemes muzsika, mint a hanghullámoknak ez a ga- lampostája: Üdvözlégy, test­vér! Csak tiszta zengésű le­gyen ez az üzenet, szívből szívbe tartson. Mennyire kell ez a szó — vagy inkább a tartalma: az ünnep és a kellem. Az ünnep, hogy jobban eszünkbe vehes- sük, mivégre vagyunk embe­rek, s a kellem, hogy arcunk és lelkünk mosolygósabbá si­muljon. S milyen szép, ha mindez így, történik! De ennyi a karácsony? NEKÜNK TÖBB. Minket minden ünnep és minden kel­lem Urunkra emlékeztet, aki maga az Ünnep és maga a Kellem. Aki szeretetével fel­szabadít arra, hogy minden­nél jobban szeressük. Akinek világosságából minél többet sugárzunk szét, annál fénye­sebbé válunk mi magunk. Út­mutatókká. Életet jelentő irány-fénnyé. Világítótorony- nyá. Vagy inkább csak egy­szerű mécsessé. De minden­képpen arra emlékeztetünk, hogy „ö gyújtott világossá­got szívünkben. így lehet ünnepünk. S így lehet kelle- münk. Jóillatunk. Jobb a fe­nyőerdő ózonánái. S. fényünk: csillogóbb a szikra-bokorrá lobbanó csillagszórónál. És ízünk is, mint a foszlós kalá­csé, vagy még annál is simo- gatóbban ízesebb, hiszen az Élet kenyere több a földinél. MEGHITT RAGYOGÁSÜ gyertyácskák és kedves sze­mek fénye simogat'körül. Mi­lyen hálásak lelhetünk ezért Istennek. De egymást meg nem válthatjuk. Egyedül az 3C*a<§<^0h0aK!§0H^C^C)H3C§0iH^CS0K8CS<3^CSa<3<3KÍ^0StöK» teheti ezt, aki éppen ezért jött a földre. „Hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.„ Ez az Ö prog­ramja. Engem megtartani, megmenteni, megszabadítani. A neve is ez: Jézus, Szaba­dító. S az én tervem? Tetszik vajon Neki? Tőle tanultam? Rá emlékeztet? Feléje igyek­szik. Teheti mindezt, hiszen ö elénk jött. ihogy megtalál­hassuk. Vagy inkább: hogy engedjük magunkat megta­lálni. EMBERI DOLOG A KÍ­VÁNSÁG. A legemberibb, ha másnak kívánunk jót. S ha magát Istent kívánjuk — az már isteni dolog. Mondhat­nám úgy is, hogy imádság. Ennek áhítatából valami ta­lán a le°banálisabb. legmeg- szürkültebb ünnepi köszöntés­ben is benne remeg. S ennek kell megmaradnia későbbre is. hiszen az igazi ünnep nem tűnhet e! nyomtalanul. Mert Isten jött közel hozzánk és ez kötelez. Köszöntő szavunkat is igazzá teszi: így hangozhat szívből szívbe. Sőt: hitből hit­be. S ha ez történik bennünk, Isten cselekedte. Ez a csoda. Mondhatnám úgy is: ez a ka­rácsony. Bodrog Miklós karácsonyi rímek Ezüstöt ölt a téli föld. Havas kis út a hegyre fut. Karácsony int felénk megint. Keresi árva, elhagyott a csillagot, a csillagot! Köd hamva hull, és rajta túl. mint zuzmarás. fehér varázs, erdők, mezők az Érkezőt jelentse tik ma ékesen: Öt keresem. Öt keresem. Már megjelent! — zenél a csend. Reményed Ö! — zúg a fenyő. Ilyen fehér! — dalol a dér. És szól az út, mit láb tapos; Alázatos! Alázatos! Lombjavesztett ág didereg a jegenyén: Ilyen szegény! Róla zenél a szél, a tél. Zenélj te is. szegény szivem: Eljött! Igen! Eljött! Igen! Túrmezei Erzsébet Tűnő hold — kelő nan Advent 4. vasárnapja. „János így felelt: Az ember Akinek menyasszonya van, vő- semmit sem szerezhet meg, csak legény az. A vőlegény barátja pe- ha a mennyből adatott neki. Ti dig, aki ott áll és hallja őt, örven- magatOK vagytok a tanúim, hogy dezve örül a vőlegény hangjának, megmondtam: Én nem vagyok a Ez az én örömöm immár betelt. Krisztus, hanem ő előtte küldet- Annak növekednie kell, nekem tem el. pedig alászállnom.” (János 3,27—30.) Hajnali derengésben a közeledő, de még fel nem bukkanó nap fénye gyakorta egybevegyül az égi kőrútján járó, de már fogyó és halványuló hold sápadt fényével. Ilyenkor a két égi­test együtt színezi a hajnali égboltot s hozza el földünkre a reggelt. Amikor az emberektől lakott világot lelki értelemben is homály borította és Izrael népe, melyet az Ür népek világos­ságának szánt, maga is sötétségben járt, Keresztelő Jánosnak, az Ószövetség utolsó prófétájának ébresztő igehirdetése jelen­tette a fényt az éjszakában és a hajnal közeledtét. Mert mi­alatt ő a pusztában prédikált és keresztelt, Jézus Krisztus napja már felkelőben volt. S ugyan ki kívánna még a tűnő hold ezüstös fényében maradni, amikor „meglátogatott minket a naptámadat a ma­gasságból”? Ha feltetszik a hajnal pírja és felbukkan a keleti égbolton a nap káprázatos fénykorongja, akkor, ha még ott is van a hold az égi körív másik oldalán, minden teremtett lény a nap felé fordul. Nem csoda, ha Keresztelő János tanítványai jelentik Mesterüknek: „Akiről te bizonyságot tettél, íme hozzá megy mindenki”. így beszéltek, akik nem a felkelő nap aranyló fényének örültek, hanem Jézusban féltékenv szívvel látták meg azt a nagyobbat, akihez a Keresztelő hallgatóságá­ból is sokan csatlakoztak. Az emberek mindig nehezen tudták elviselni, hogy másoknál kisebbek legyenek. János azonban szívesen vállalja Jézus mellett a tűnő hold szerepét: „Csak hadd legyen ö nagy, én kicsi, Ö minden, én semmi! Hadd növekedjék csak Ö, én meg hadd zsugorodjam össze!” Méltán ejt bámulatba és szólít követésre minket a hit­nek, örömnek és alázatnak ez a nagysága, mely szavaiból tükröződik. 0 A hit nagysága. Keresztelő János elismeri, hogy Jézus Istentől jött és nem a magáét szólja. Tehát méltó arra. hogy mindenki Hozzá menjen, Öt hallgassa és kövesse. Még Jézus tanítványai is, kik vele jártak, csak lassan jutottak el a felismerésig; „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" Vaksi szemük még a feltámadáskor is aiig-alig akarta meglátni, hogy Öt valóban „Orrá és Krisztussá tette az Isten". Mily sokára tudjuk mi is elmondani: „Követlek, Uram, bárhova mégy!” Az öröm nagysága. János örvendve örül Jézusnak, ami­0 0 van menyasszonya, vagyis a Jézus köré sereglő hívek soka­sága. Mint „násznagy”, mint a vőlegény barátja, csak örülni tud annak, hogy a vőlegény és mátkája egymásra találtak. Az ő hivatása csupán az volt, hogy ennek útiát egyengesse. S most, amikor hallja, hogy az emberek már maguktól is Hozzá mennek, boldogan kiáltja: „Az én örömem immár be­telt!” De megejt minket a Keresztelő alázata is. „Annak növe­kednie kell, nékem pedig alábbszállnom!” Vállalja tehát a felkelő nap mellett a tűnő hold szerepét, még hozzá nem is kelletlenü’, hanem ujjongva. Hisz Jézus feljebb való minden­kinél! Küldetését betöltve, boldogan adja át helyét Isten ama Bárányának, aki készül e világ bűneit elvenni. Csoda-e, ha maga a Megváltó is az asszonytól születettek között oly nagyra tartotta azt, aki ily kicsinnyé tudott lenni! Aki szinte elsőként látta meg a Közeledőben a várva várt Messiást s mikor az eljött, felemelt kézzel mutatott Felé és legelsőként hódolt nagysága és küldetése előtt. Bár tudnánk mi is ilyen hittel, örömmel és alázattal Hozzá sietni s vállalni ugyancsak a tűnő hold szerepét, hegy Ö legyen a Minden, saját életünk meg elmerüljön a Nap fényében! Ormos Elek NAPROL-NAPRA HÉTFŐ: — Ézs. 54. 10. — Az Ür kitartó hűségének és sze- retetének legdöntőbb bizonyítéka: a karácsony. KEDD: — Ézs. 60, 18. — A bűnből szabadulást hozó dicső­séges Ür a mi erős várunk. SZERDA: — Zsolt. 116, 5. — Kegyelmes, igaz, irgalmas: ezek a jelzők mutatják, hogy kicsoda a mi Istenünk. CSÜTÖRTÖK: — 3. Móz. 19, 17. — Isten szeretetének napján a szeretet töltse be szíveinket. PÉNTEK: — Zsolt. 77, 12—13. — A karácsony tényére való emlékezés indít bennünket a mi Atyánk iránti hálára. SZOMBAT: — Ézs. 55. 7. — A visszaemlékező és hálás, keresztyén az Ür szeretetének a láttán megtér és új úton jár. FENYŐFÁK legcsodálatosabb és legtitok­zatosabb a fenyőerdő. A he­gyek és kertek, a frissen szán­tott mezők, a latyakos utak és az elnéptelenedett venyigés domboldalok mind szürkék, feketék és kicsit szomorúak, csak a fenyőfák, a roppant örökzöld erdőség vidám s lá­tása szelíd örömöket gyújt szí­vünkben. Egyetlen évszak sem ébreszt akkora szomjúsá­got bennünk s valami fájdal­mas nosztalgiát a zöld erdő iránt, mint éppen ezek a decemberderekai és végi rö­vidke nappalok korszaka. Az otthon szeretete, a meleg kályha körüli csöndes olvas­gatások, beszélgetések felett a családbatartozandóság kedves szépsége hullámzik. Az aján­dékok áradásáé, a diós- és mákoslzalácsoké, piskótáké, habcsókoké. Pecsenyés tálak, kocsonyás tányérok sokasod­nak, könnyű sálak, színes ken­dők, bársony papucsok, töltő­tollak érkeznek. Az örömszer­zés s a kapott öröm édes íze húz át a gyantaszagú levegőn. A fenyők Ígérik, hogy csöndes ünnepek, kedves örömei érkez­tek általuk. Amint estévé változik az alkonyi borongás, a fenyők egyszerre megindulnak, az ut­cáról hömpölyög szét a fenyő­illat, mint valamely könnyű, láthatatlan felhő és felmegy a lakások láthatatlan zugaiba, egészen a szívekig és ad me­sélő kedvet, ajándékozási kész­séget, elaltatja a forró indula­tokat. A fenyőfás, a gyertyafényes decemberi estében gyökerez­nek a nagy békességben fogant elhatározásaink eredményei, ilyenkor csodálatos kapcsola­tok szövődnek mezeink, sző- leink, kertjeink tennivalói és mi körénk. A munkából jöt­tünk s a munkába tartunk, a hajlékunkba érkezett fenyő­fák gyertyafényében csak meg­pihenünk, hogy annál na­gyobb akarással, igyekezettel lássunk majd az eltűnő ünne­pek nyomában sokasodó mun­kánkhoz. A feldíszített fenyőfa, ben­nünket falusi embereket nem csupán az ünnep jelenlétére emlékeztet, hanem eszünkbe juttatja, hogy december el­múltával, az új esztendővel a tavasz híre is megérkezik s amiben az őszi eső megakadá­lyozott, azt a tél gyöngülésé­vel kettőzött szorgalommal kell pótolni. A fenyőfa gyertyafényében csak összehúzódunk és lessük az első napsugárt. A tétlenség és szemlélésre szánt idő rövid errefelé, a munkáé annál hosz- szabb, terveink vannak, elvé­gezni valóink, fénypalástját ránkborítja a csillagszórós fenyőág, hogy annál izzóbb szomjúsággal áhítsuk a mező­ket beragyogó napfényt. Az estében hazatérők beszél­getnek, egynek-egynek aprócs­ka vagy nagyobb fenyőfa re­meg a hóna alatt, vagy marka szorításában. Lassan száll a gyantaillat. Már ragyognak a csillagok s a holdsarló is meg­jelent az égen. Ajtók nyílnak s a mögöttük eltűnő fenyőfák nyomában a legszebb muzsi­kát: Gyermekek nevetését hallom. Borsi Darázs József Karácsonykor Isten haza jött. Nem mernénk e monda­tot leírni, ha igéjében nem Ű maga mondaná: „‘Az övéi kö­zé jött..(Jn. 1,11). Amikor a mennyből a földre, isteni di­csőségből emberi szegénység­be, a szentség világából a bű­nösök közé érkezik Jézus Krisztusban, akkor Isten haza jön. Az övéi közé, a sajátjá­ba, a házába, a házanépe 'kö­rébe. Nem. idegenbe, mint új tájakat felfedező kutató, más földrészről érkező gyarmatos, országhatárt átlépő hódító, — hanem úgy jött, mint család­fő, aki — talán messzi útról — hazaérkezik. A világ, az Ö világa, hiszen leikéből lelked- zett s kezének műve: terem­tette magának szeretetből. S most megérkezik, hogy az övéi között legyen. Amikor Jé­zus Krisztus Bethlehemiben megszületett, Isten nem „ideiglenes bejelentővel”, át- ’ utazóban szállt meg az útszéli vendégfogadóban, hanem ál­landó lakosként telepedett meg az emberek között. N'á- záretben előbb, Judea földjén s utóbb minden országban, minden faluban és városban. Azért jött, hogy itt marad­jon, „a világ végezetéig”, mint <> maga mondotta tanítványai­nak. * Velünk lakozik „Az Űré a föld és annak tel­jessége”, énekelte a zsoltáros. Ez Karácsony óta azt jelenti: Isten földi lakos lett, velünk lakik. .Minden ház az Isten há­za, nemcsak a templom. Min­den város az Isten városa, nemcsak Jeruzsálem. Jézus Krisztus minden asztal vendé­ge, nemcsak az oltár az Ö asz­tala. Minden nép az Ö népe, nemcsak Izrael s az egyház. Mindnyájan házanépe vagyunk Néki, Aki Atyánk és a Krisz­tusban testvérünkké is lett. S ezért mindnyájan Isten gyer­mekei lehetünk, ha elfogadjuk Atyánknak a Jézus Krisztus Atyját. „Imé eljövök és közötted la­kozom”, — jövendölte évezre­dekkel ezelőtt Izrael egyik pró­fétája (Zak. 2,10). Jézusban ez az ígéret valóra vált. — Olyan ez a prófétai szó, mint égy sür­göny — olvastam valahol. Mint egy távirat, mely a rég várt drága családtag érkeztét jel­zi: Az esti gyorssal érkezem... Öh milyen sürgés-forgás, lá­zas készülődés támad egy ilyen édes hírre az egész ház­ban1 Asztalt terítenek, ágyat bontanak, kandallóban tüzet szítanak, sütnek és főznek s a vázába friss virág kerül. Lesz-e közöttünk helye? Amikor Isten a földre érke­zett, az övéi közé hazatért, amikor Krisztus megszületett, nem így történt. Az igazságot alkudnánk el, ha elhallgatnék a mondat másik felét: „Az övéi közé jött és az övéi nem fo­gadták be őt”. Heródes és Ci- réneus, főpapok és farizeusok, a bethlehemi fogadós és utóbb Názíret népe, — Izrael és a pogányok, nem fogadták be Jézust. ,,A rókáknak barlang­juk van és a madaraknak fész­kük, de az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtani”, így mon­dotta később Ö maga. S vajon az én szívem és az én hajlékom ajtót tár-e neki? n Megszállhat-e nálam és helyet talál-e, állandó lakhelyet, úgyt jöhet-e hozzám, mint aki haza-1 érkezik. £ Krisztus érkezését azonban t mindez nem gátolja. Isten nem £ zavartatja magát akkor, ami-t kor az egész világ üdvössé-► gét munkálja. Ha nincs helyt a vendégfogadóban, jó az is-t tálló is, — ha Judeából elűzik, ► Galileába megy. A kereszten ► vérrel váltja meg a világban ► való polgárjogát. Kifogyhatat-J lan türelemmel és kiapadha-jj tatlan szeretettel harcol az GJ világáért, amit annyira szeret. ► Az emberért, minden embe-£ rért, aki az Ö házanépe kellf hogy legyen. ► » Ajándékot hoz magával jj Jézus éppen azért jött, hogy * erről a szeretetről tanúságot £ »--------------------------------------------1> — Közöljük kedves olva- ► sóinkkal, hagy a mostani ka- ► rácsonyi számunk összevont ► ünnepi szám. Ära 2,— Ft. Az ► Evangélikus Élet legközelebb J 1959. január 4-én jelenik meg.* A téli ég alatt olyan a mi utcánk, mint egy gyantaszagú aprócska fenyőerdő. Most ebben az „erdőben” a gyereknép a főszereplő. A ka­rácsony közeledte összegyűj­tötte a távoli nagy erdők üde- zöld fenyőinek apró képvise­lőit, a kirakatokba szalon­cukor-csodákat, csillogó arany- és ezüstszálakat tétetett, de a gyermeksereg most még csak szemlét tart. Pedig a fényes­ség-édesség mellett a baba­világ is teljes szépségben ké­szenlétben áll. Tízszer a kezemujján meg tudnám számolni utcánkba • érkezett képviselőit a messzi '■ fenyveseknek, ám ha be­■ hunyom szememet, csak a fe­nyők leheletét érzem: s a jár­da mentén annyi a fehér­■ hamvú ezüstfenyő, a finom- ; szálú lucfenyő, és apró fák és ■Jellegekig nyúlok, sűrűleve- ; lűek és ritkáságúak, hogy egy ■.óriás lenyveserdő orrön 'súffá- ;sát vélem hallani, a hegyekről : érkező szélben. ■ Ilyenkor decemberben a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents