Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-11-30 / 48. szám

Debrecenben történt... in. Á türelem szövetsége Érmek a konferenciának nem lebecsülendő első nagy eredménye az volt, bogy létre­jött. Mert ez arról tanúskodott széles e világ előtt, hogy a jú­niusi Prágában történt kezde­ményezés valami eleven és nagy dolognak a magvetése volt. Elnámíthatatlan immár a keresztyének, egyesek és egész egyházi közösségek lelkiisme­retének szava. A megkondított harang zúgására sorra meg­csendülnek a templomok tor­nyaiban a kis és nagy haran­gok. Hangjuk továbbgyűrűzik s hullámverése felriasztja mindazokat, akiknek van füle a hallásra. Mit végeztünk ? A konferencia jelentősen to­vább vitte a már Prágában is felvetett kérdésekkel való fog­lalkozást. Ez a munkabizottsá­gokban történt s ezek munká­juk eredményét a plenáris ülés elé tárták, ahol megvi­tatás után fontos határozato­kat hoztak. Egyik ilyen hatá­rozat kimondja, hogy javasol­ja a világ összes egyházainak: a jövő esztendőben, 1959-ben, augusztus hatodikén, a Hiro­sima japán város ellen inté­zett első atombombatámadás évfordulóján tartsanak bűnbá­nati napot világszerte. Kon- duljanak meg minden temp­lomban a harangok, hívják bűnbánatra és könyörgésre a világ keresztyénségét. Jeléül annak, hogy azért az akkor történt szörnyűségért mind­nyájan felelősek vagyunk, azt mélységesen bánjuk és min­dent elkövetünk azért, hogy efféle borzalmak megismétlő­dését az egész világon megaka­dályozzuk. A világ összes templomaiban tartandó bűnbánati istentiszte­let számára közös liturgiát és imádságszöveget fognak ké­szíteni és ezt minden egyház­nak megküldik. Ezzel kapcsol­atban a konferencia felhívást intézett a világ valamennyi egyházához, amely így hang­zik: „Az emberiségnek az atom­korszakba való belépését mindörökre megbélyegzi Hiro­sima irtózatos sorsa. Majdnem háromszázezer japán felebará­tunk halála olyan kiáltást je­lent az egész emberiség lelki- ismeretéhez, amely elől nem dughatjuk be a fülünket. Az emberiség élete ma nagyobb veszélyben van, mint valaha. A kiáltás különösen nekünk szól, akiknek feladatunk, hogy az élet Igéjéről bizonyságot te­gyünk. Hirosima számunkra, a keresztyének számára, nem maradhat a történelem epizód- ja, hanem a bűnbánatra való maradandó felhívásnak kell azt tekintenünk. Ami Hirosi­mában mindnyájunk szeme előtt történt, annak a bűnnek a gyökeréből sarjadt, amely mindnyájunk bűne. Hirosima áldozatkész és öntudatos harc­ra való felhívást jelent min­den kísérlettel szemben, amely által ma is felelőtlenül játsza­nak a termonukleáris fegyve­rek felhasználásának gondola­tával. Tudatában vagyunk annak, hogy a szakemberek egybe­hangzó ítélete szerint a mag­fegyverek használata ma be­láthatatlan következménnyel járna az egész emberiség jö­vőjére nézve. Bennünket, teo­lógusokat, nemcsak azért érint ez a tény oly közelről, mert az egész emberiség élete és kultúrjavai forognak kockán. Mim keresztyének azt vall­juk, hogy az atomfegyverek, általában a tömegpusztító fegyverek felhasználása vagy fel nem használása számunkra az élet és a halál kérdését je­lenti Isten színe előtt. Mindenki, aki ebben az ügy­ben hallgat, bűnrészesévé válik Hirosima még sokkal nagyobb arányú megismétlésében és bűne annál súlyosabb, mert nincs reá semmiféle mentség. Ezért felhívással fordulunk mindenkihez, a közelvalókhoz és a távollevőkhöz. A Hirosi­ma ellen elkövetett atomtáma­dás fogjon össze mindnyájun­kat, hogy közös imádságban megváltjuk felelősségünket azért a rettenetes eseményért. Mindnyájan bűnösek vagyunk abban, hogy az ember fél az embertől., hogy az ember gyű­lölt az embert, s az ember gyilkolja az embert. Megvált­juk azt a kötelességünket, hogy Isten ígéretei értelmében mindent megtegyünk: az atom­energia ne legyen az emberi­ség gyilkosává és zsarnokává, hanem szolgálja és segítse az emberiséget békességben. »Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad« (Jn. 9,41.) — fejeződik be a felhí­vás.” A konferencia másik fontos felismerése volt, hogy az atom­háború s általában korunkban a béke és háború kérdése az emberiség és az emberség dön­tő kérdése. Magának az em­beri nem megmaradásának és emberi mivoltunk megőrzésé­nek elsőrendű kérdése. A ke­resztyén felelősség az atom­korszakban, a technika korá­ban azt jelenti, hogy újra meg kell találnunk és meg kell őriznünk az emberséges em­beri élet értelmét. Az ember­ről van szó, akit Isten annyi­ra szeret, hogy a Fiát adta érette — ez volt a konferen­cia visszatérő alaphangja és ezt az üzenetet akarja továb­bítani a világ minden tóján élő keresztyéneknek. Éppen ezért a konferencia elhatározta, hogy foglalkozni kell a nemzetek közötti érint­kezés és élet erkölcsi kérdé­seivel keresztyén szempontból. Fel kell tárni a keresztyén teológusoknak az ún. hideghá­ború okait és mozgató rugóit abból a célból, hogy megszűn­jék a világ népeinek ez az ál­datlan és tarthatatlan állapo­Zürichben felavatták az evangélikus gyülekezet új templomát. A templomnak 240 ülőhelye van, felépítése 250 ezer frankba került. Tudvale­vőleg Svájcban rendkívül cse­kély az evangélikusok száma. Genf és Bázel után Zürich a harmadik város, ahol isten- tiszteleti hely van. * A 70 éves Kagawa egy új­ságíró kérdésére válaszolva el­mondotta, hogy mit köszönhet a japán nép a kereszténység­nek, Jól lehet Japán lakossá­gának csak igen csekély része tartozik valamely keresztyén egyházhoz, a keresztyénség hatása azonban sokkal széle­sebb körökben kihatott. így többek között emelkedett a családi élet erkölcsi színvona­ta, egyértelműen megítélés alá esik a többnejűség és a kon- kubinátus. A keresztyénség adott ösztönzést a prostitúció elleni hadjáratra. Magasabb erkölcsi mértéket vitt be a köztudatba és a felebarát szol­gálatának gondolatát. Legfőbb érdeme azonban, hogy a békét a japán nép számára követen­dő eszménnyé tette. Dr. Kagawa ezután arról panaszkodott, hogy a japán nép legnagyobb kérdése az anyagiasság, a pénz imádata. Az amerikai atomkisérleték­kel kapcsolatban kijelentette: ta. Mert a hidegháború nem­csak politikai kérdés, hanem teológiai kérdés is. A hideg­háborút tápláló gyanakvás, bi­zalmatlanság, önzés stb. bűn, s ezt a bűnt le kell leplezni, gyökereiben fel kell tárni s az evangélium erejével kell küzdeni ellene. Itt vár az egy­házakra a hatalmas és szép fel­adat: a békéltetés feladata, hogy Krisztusért járva követ­ségben kérjék a népeket és embereket: béküljenek meg egymással é® Istennel. * Konferenciánk a tiszántúli református egyházkerület ne­mes ízléssel berendezett helyi­ségeiben ülésezett, testi táp- láltatósunfcról az ősi kollégium gondoskodott. Mindez ott tör­tént a Nagytemplom hatalmas épületének árnyékában. E hely bennünk, magyarokban óhatat­lan eszmetársításokat keltett: itt mondották ki 1349-ben a függetlenségi nyilatkozatot, itt ült össze a második világhábo­rú után először a felszabadult ország nemzetgyűlése. Nagy hagyományokkal itatott leve­gőjű helyen tanácskoztunk sok nemzetből való testvéreinkkel együtt a -világ békéjének ügyé­ről. Az ügyről, amely elvá­laszthatatlan nemzetünk jö­vendőjétől. S amelyért mint keresztyének e hazában is fe­lelősséggel tartozunk. Groó Gyula Amerika ezekkel háború nél­kül is öngyilkosságot követ el. Ezután elítélőleg nyilatkozott arról a bánásmódról, amely­ben a négerek Amerika több államában részesülnek. * A Brit Egyházak Szövetsége a legutóbbi londoni színes-el­lenes kilengésekkel kapcsolat­ban elítélte a faji megkülön­böztetést. Hangoztatták, hogy az egyháznak a különböző fa­jú emberek jobb egyetértésén kell fáradoznia. Felhívták az egyházakat, hogy tagadják meg hozzájárulásukat ahhoz a javaslathoz, amely korlátozni kívánja az Angliába beván­dorló színesek számát. * Október 24—27-ig Berlinben tartották a Gustav Adolf Werk 93. nagygyűlését. A gyűlésen D. Lau professzor el­nök és dr. Gennrich főtitkár számoltak be az elvégzett munkáról és terjesztették elő a következő év munkatervét. D. Lau rámutatott arra, hogy a keresztyén ember voltakép­pen mindig szórványban él. Éppen ezért mindnyájan el vagyunk kötelezve a kölcsönös szeretet szolgálatára. A nagygyűlésen Németor­szág minden részéből és szá­mos külföldi egyház részéről is jelentek meg kiküldöttek. AZ ÖZÖNVÍZ után vagyunk. Noé és családja kilép a bár­kából. Megmenekültek. Most hálát adnak a teremtő Isten­nek, aki életet ád és elveszi, ha akarja. A hálaáldozat füst­je Isten elé viszi az emberi szív gondolatait és kétségeit, háláját és engedetlenségét. Is­ten jól látja, hogy ez a szív nem változott meg: gonosz if­júságától fogva. De megbocsá­tásának jeleként megfogadja saját magának, hogy nem bünteti meg még egyszer a földet az ember romlottsága miatt, hanem beragyogja nap­jának sugaraival és tovább vi­szi rajta az életet és történel­mét. A borzalmas katasztrófából megmenekült embernek igen nagy szüksége volt erre az ígéretre. Az özönvíz vészes óráit átélt ember tele volt szorongással és félelemmel, bizalmatlansággal és rettegés­sel az újabb borzalmaktól. Emlékei az özönvíz előtti múltból magas emberi kultú­rák és vívmányok képét raj­zolták eléje. És most. . . Amer­re szeme ellátott, ásító üres­ség terjengett az egész földön. Iszapos-hínáros pusztaság, hátborzongatóan sivatagi látó­határ. A nap sugarai termé­ketlenül verődtek vissza a semmibe. Sehol egy üdezöld folt és a folyók iszanos ára­data sivár partok között höm­pölygőit a medrébe visszatért tengerbe. Kész még egyszer itt termékeny élet? Valóban vég­leg bezárultak az „ég csator­nái” és a „föld mélységei”? Nem önteti el Isten még egv- szer, talán megint váratlanul, az életet termő földet az ősi ellenségnek, a víztömegnek mindent megsemmisítő árada­tával? Noé is csak ember volt! Hozta magával múltiából a kétkedést, a bizalmatlanságot és hitetlenséget Isten írónt. rrftíT KFT,TETT Istennek elkötelező szövetséget kötnie Noéval, családjával és rajtuk keresztül az egész özönvíz utáni emberi nemmel. A re­ménytelenségből reménységre, a kétségbeesésből bizakodásra kellett elvezetnie az Isten ha­ragját és megsemmisítő í+éle- tét átélt embert. Isten türel­mének. irgalmasságának és szeretetének a láthatatlan és mégis valóságos fundamento- mára kellett felépíteni ennek a világnak az egész rendjét: létét, menetét és megmaradá­sát. Az ember és a világ iránti türelmét pecsételte meg Isten azzal a szövetséggel, amelvet Noéval kötött az özönvíz után (1. Móz. 9 9—171 és helyezte ennek a szövetségnek látható és a bizalmatlanság, h'tet’en- ség óráiban emlékeztető jelét. a szivárványt, a felhőkre. MTT JELFNtf'T’T ez a szö­vetség az akkori emberiség­nek és m!t jelent nekünk? Mi ennek a szövetségnek az értel­me és tartalma Isten és az ember kapcsolatában9 — A szövetség az embe-ek akkori mindennapi életében használt szó és azt jelenti, hogv a ren­dezetlenség helyét rend, a bé­kétlenség helyét a béke foglal­ja el: a megromlott jóviszony visszaáll ember és ember kö­zött. Kölcsönösen megállapod­nak abban, hogy nem cívód- nak egymással, nem bántják egymást. Az addig ellenséges viszonyt a béke és nyugalom aranykorszaka váltja fel. Így volt ez Izsák és Abimelek (1. Móz. 28, 23. kk.l és Jákób és Lábán esetében is (1. Móz. 31, 44.). Hasonló, de sokkal nagyobb dolog történik, amikor Isten lép szövetségre az emberrel, illetve itt az egész emberiség­gel. Itt nem két egyenrangú partner tárgyal egymással és teremtenek a kölcsönös meg­értés és békülékenység szel­lemében nyugalmi helyzetet az addigi háborúskodás helyé­be. Itt a mindenható Isten az egyik fél, aki belelát az. em­beri szívekbe, Noé szívébe is és mégis megígéri, hogy „ .. .nem lesz többé a víz özön- né minden testnek az elvesz­tésére”. Bár Ádám utódának a szíve gonosz ifjúságától fog­va és megérdemelné, hogy le­sújtson reá az Isten haragja és megsemmisítse teremtmé­nyét. És ekkor következik be a megfoghatatlan fordulat. Ir­galomból békeiobbját nyújtja bűnös és hitetlen teremtmé- nvének. Csak úgy, iótetszésé­ből — békességre lép az em­beriséggel: szövetséget köt vele. Ez a szövetség kezeske­dik arról, hegy nem haraggal, hanem türelemmel és szere­tettel viseltetik a világ iránt, nem szűnik meg teremtett vi­lágát és annak rendjét látha­tatlanul hordozni és alakítani. A S KÖVETSÉGNEK ez a láthatatlansága azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy a bizalmatlanságra és hitet­lenségre hajlamos ember nem tudja tényként elfogadni Is­tennek ezt a világfenntartó és életet megtartó ígéretes szövetségét. Ezért egészíti ki igéjét, a békességet és irgal­masságot hirdető szövetségét, az ember számára is megfog­ható és látható jellel. Az „új földet” beborító komor felhő­kön, a viharos haragját jel­képező mennydörgés és vil­lámlás után, felragyogtatja tü­relmének, béketűrésének és szeretetének a szövetségi je­lét: a szivárványt. Isten ígé­rete elhangzott az „új föld” hajnalán és azt elfelejtheti az ember. De világfenntartó ir­galmasságának színpomoás szivárványa ott ragyog a fel­hőkön annak jeléül, hogy nem szakad reánk a menny, hanem védőén beborítja a földet, nem nyílnak meg többé pusz­tító' szándékkal az ég csator­nái. hanem Isten irgalmassága és türelme karolja át a földet az ember minden rosszasága, bűne ellenére. Még hullanak az. esőcseppek, még villám ci­kázik az égbolt másik táján és mennydörgés dübörögteti a légkört. De felettünk már a millió esőcsepp-prizmákon megtört napsugarak a harcot nem folytató, haragját félre­tett, irgalmat / gyakorló Isten kízívét: a szivárványt vará­zsolják a haragos fekete fel­hőkre. Mintha csak ezt mon­daná: Ember, láss és bízzál Isten irgalmasságában! És ugyanabban a pillanat­ban a világ Ura is rátekint alkotására és az emberre: megemlékezik a vele kötött szövetségről. Így találkozik az ember szeme az élő Isten sze­mével és bennünket arra em­lékeztet: amikor az ember és a föld haragot és ítéletet ér­demelne, amikor az émber maga gyűlöli az embert és em­ber az ember farkasa — akkor Isten jele. a szivárvány, az „új föld” hajnalán tett ígére­tére és azt megpecsételő szö­vetségére emlékezteti a bé­kétlenségben és rettegés­ben emésztődő emberiséget: „... nem lesz többé a víz özönné minden testnek el­vesztésére”. Az Isten türelmes Isten, mert nem a halál, ha­nem az élet Istene. Nem je­lenti ugyan ez a szövetség, hogy többé nem sújt le min­den rosszra. Sőt! De káoszba a teremtettségből nem kell többé visszasüllyednie a bű­nös világnak. Özönvíz nem lesz többé! A TÜRELEM SZÖVETSÉ­GÉNEK adventban különösen is mélységesen komoly és fi­gyelmeztető értelme van szá­munkra: Mint minden ótestá- mentomi, tehát Krisztus előtti szövetség és ígéret, túl mutat önmagán. Isten és az emberi­ség kapcsolata két egymással párhuzamos kisebb és nagyobb körben gondolható el. A nagy kör jelkénezi a Noéval kötött szövetséget, amely körülfogja az egész emberiséget az isteni irgalmasság körével. E nagy körön belül a kisebb kör az Abrahámmal kötött szövetség jele. amely kiteljesedik később a-* * egész választott népre és mindazokra, akik az Ábrahám hitéből valók. így lesz a szivárvány fölra­gyogása a nagy isteni szeretet és üdvösség hirdetésévé a mi számunkra az ádventi Krisz­tusban, akiben békességet te­remtett Isten a világgal és akire nézvést megváltja majd az egész teremtett világot. Ezért az özönvíz utáni idő minden perce a türelem, a ke­gyelem ideje. A türelem szi- várvánva annak az Ígéretnek első jele Isten üdvösségtörté­netében, hogy az ítéletes vég kitolódott egy jó vég remény­ségében: az özönvíz helyett Isten országa valósul meg, amelvnek uralkodója a békes­ség fejedelme, Krisztus lesz. Isten irgalmasságának a je­gyében történik minden mind­addig, amíg Tsten meebizo- nvítia, hogv igazságos és igaz­zá teszi mindazokat. okik a tözus hitéből valók (Róm. 3, 26.1. A-’ özönvíz után a sivár nusztává vált föld felett, az Isten haragját jelképező ko­mor felhőkön megjelenik Isten türelmének a iele: a szivár­vány. Az özönvíz után megma­radt, bizalmatlan és rettegő ember szívében megtelem az Isten ígéretén alapuló re­ménység. Ez a szivárvány ma is hirdeti mindenkinek Isten hűségét és irgalmasságát. Dr. Pálfy Miklós T/'ékonycsontú kisleány volt An­' na. Szülei nem is fogták be erősebb munkára. Az öles termetű rézműves, An­nácska apja, aki rajongásig sze­rette egyetlen gyermekét, aggódó szemmel nézte el sokszor. Mi lesz belőle, tűnődött e tépő kérdésen beteges feleségével, ha egyszer nem leszünk mellette? Idős ember volt ő is és a felesége is olyan volt már, mint az elfony- nyadt, életét vesztő virág. Ezért aggodalmaskodott a mester. Nagy darab ember volt, de szí­vében megmaradt öreg korára is örök gyermeknek. Talán ennek kö­szönhette, hogy sötét szemének meleg fényét az idő sem tudta megfakítani. Szerette és becsülte is mindenki, aki csak ismerte. Azt is tudták ráta, hogy vallásos ember s gyer­meki hittel hisz a próféta szavának, aki a Messiás eljövetelét ígérte. Nyári estéken asszonyával, a gyenge virággal, hányszor ültek ki a kőpadra, ami a házuk előtt ál­lott ... A kertben suttogtak a fák leve­lei. Gyenge, keleti szél borzolta a tájat s ők ültek együtt, kéz a kéz­ben és az égre néztek. — A csillagnak valahol arra kell megjelennie, — suttogott a rézmű­ves és elmutatott kelet felé. Annácska is hallotta később e beszélgetéseket, bár nem sokat ér­Sinna tett belőle, CsodáDatos ösztönnel hamar megérezte mégis, hogy szü­lei az élet és halál rejtelmes tit­káról beszélgetnek. A felnőtt em­berek örök kérdéseiről, amikre vá­laszt majd a „Gyermek” hoz, aki­ről Ezsaiás próféta olyan csodálatos szavakkal beszélt. Ügy kilencéves lehetett már, ami­kor a dolgok félig-meddig tudato­sak lettek előtte. Többen az időben történt, hogy ^ apja egyik esten, amikor mun­kájából hazatért, egy öreg embert hozott roppant ölében. A templom lépcsőjéről szedte fel, ahol az öreg sírdogált. — Isten nevében ezentúl lesz apánk — mondotta ekkor felesé­gének. — Az udvari kis szobában vess ágyat. Ott lakik ezentúl. Ettől a naptól fogva az öreg Izsák a mester családjának tagja lett. Írástudó ember volt és arra kérte Istent, éltesse addig, míg tudomá­nyát a kis Annának át nem adja. Annácska hamar átrágta magát a héber ábécén. Az öreg Izsák taní­tás közben egyik ámulatból a má­sikba esett. Tanítványát bevezette a régi te­kercsekre irt szent történetek tit­kaiba. Beszélt Mózesről, az ősatyá­ról, aki kivezette népét a rabság­ból, Józsefről, akit kútba dobtak testvérei, s Dávidról is, a zsoltár­költő királyról. S ki tudná szerit- számát számon tartani annak a sok tudománynak, amit az istenfélő, vén Izsák belecsepegtetett a lányka leikébe? A legcsodálatosabb az volt, hogy a kislánynak nemcsak a lelke, de a szíve is felfogta a hallott dol­gokat. S a lelke — mondotta Izsák a mesternek —, mélyül egyre, mint a tó vize. Később, de már esztendők múlva a kocka megfordult. Izsák érezte, hogy közeleg a vég. Kilencvennyolc évével nagyon, na­gyon fáradt volt már. Érezte, hogy el kell mennie... S ekkor külö­nös árnyak kezdtek sötétedni Izsák arcán. Halálfélelem gyötörte. Nem vallotta be senkinek sem, d ’ Annácska, aki ekkor már tizen­hét éves volt, megérezte. Mert nem mondtam még, hogy a lányka sok mindent megérzett mór ekkor. És sok mindent látott is. Hosszú szempilláit lehúnyva, moz­dulatlanul ült a „látás” perceiben, sokszor órákig. Ilyenkor még az édesanyja is félt tőle. Az élet szinte elhagyta arcát és belefagyott a titokzatos mozdulat­lanságba. Amikor pedig felébredt ebből a sajátságos, éber álomból, mérhetet­lenül fáradt volt. Ha — szinte félve — kérdezte tőle a vén Izsák: mit láttál lányom? Alig-atig hallhatóan felelt: — Az Ür nagy, kimondhatatlanul nagy az Ür! — Láttad Annácska — faggatta suttogó hangon a vén... — Láttad? Énnekem rosszak voltak mindig a szemeim. Ha szerettem is, de soha nem láttam öt. A lányka kitérően válaszolt. — Ne félj a haláltól Izsák bácsi, ne félj! Egyház a világban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents