Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-26 / 43. szám

Szokatlan formában és ríj szerű tartalommal kerül olvasóink kezébe lapunk ezévi reformáció-ünnepi száma. Hiányoznak belőle a megszokott rovatok: vezércikk, riport, tanítás, elmélkedés... Egyetlen cikkben szeretnénk útrakelni olvasóinkkal: a Reformáció nyomában. Együtt keressük majd, honnan és hogyan indult el, annak

idején a reformáció mozgalma. Hogyan sugárzott szét az egész világba s milyen nyomait találjuk, elsősorban magyar népünk életében. Izgalmas és hatalmas feladat ez. Csak éppen ízelítőt adhatunk belőle. Fények villannak meg előttünk, képek vázlatát rójuk fel héhány vonással, egész történeti korszakokról, sokszor majd egy évszázadot átölelve. Közben igyekezünk mindig arra is figyelni, mit mond mindez ma nekünk. Mert a Reformáció magva: Jézus Krisztus evangéliumának újra kizendítése a népek között. Ügy, ahogyan ezt Cranach Lukács megfestette: Luther a szószéken prédikál, rámutat a megfeszített Krisztusra. Ez a rámutatás és prédikáció: a Reformáció. Történelemmé vált, hatása egyetemes és roppant kiterjedésű az emberiség történetének szinte minden szeletében, a művelődés, a társadalmi fejlődés, az irodalom és a politika s ki tudná még felsorolni, hogy az emberi élet hányféle ágaiban. S életté akar lenni ma is az egyes'ember szívében, erkölcsi magatartásában, szolgálatának jó gyümölcseiben. Isten dicsőségére, emberek üdvösségére. Hogyan vált történelemmé s hogyan lesz életté <— jer nyájas olvasó, induljunk el s keressük együtt — a Reformáció nyomában; a

*

Messzehangzü kalapácsütések

Wittenberg, anno Domini 1517*

kissé összehúzott szemmel nézi, egyenes-e a papír.

SEMMI NEM LÁTSZIK ABBÖL,

amit évszázadak múlva írtak erről az eseményről. A kalapácsütések nem döngtek, nem zúztak össze korokat s ez a borongás őszi reggel éppen olyan, mint a többi. Luther szívében sem lehetett más, mint csendes elmélkedések belső tusaiban megvilágosodott hitbéli igazság nyugalma, vagy a vitavárás izgalma. Nem tudja, hogy történelmet ír —- nem tudja, hogy reformáció kezdődik —, nem tudja, hogy ünnepet szül a mozdulata —, nem tudja, hogy kalapácsütéseiről evangélikus öntudatra ébredő gyermekek fognak századok múlva is verseket szavalni.

Nem is őt, — a tételt nézve szorong bennem valami. Gondolat és lélegzet egyaránt megakad, mint amikor váratlanul döbben rá az ember, hogy itt valami súlyos dolog történt. Köröttem a diákok és kíváncsi polgárok arcán is ezt látom.

A PENITENCIA SZENTSÉGE MELLE rendelt bűnbánat tanát tudók arcvonásai keményednek meg a töprengéstől. Nem nyúlt-e túl mélyen a mester a dogmák rendíthetetlen világába? Ú igen, hírlik, hogy Erasmus tanítása mögött is az értelem hűvös és szenvtelen rendje tett immár vitássá sokat abból, amit az egyház a vitathatatlanság igényével hirdet, — de ez valami egészen más. Ebben egy Krisztusához forrott szív meleg lüktetése érződik. „Ami- , kor a mi Urunk... azt mondotta...” — ebben korok és tanok fölé kezd nőni valami s a próféták felismerő ereje visszhangzik benne: „ezt mondja az Űr.”

Az egyház hatalmát bírálat nélkül elfogadók érzik, hogy többről van itt szó, mint Tetzel-bolygatta kérdésről. Ez a Barát lelépett a Hatalom és Tan egyház-szabta útjáról s Istenéhez közvetlen utat talált. S ez a kis félkör még nem

tudja, hogy századok múlva is ez a mondat fog rajongó, szektás lelkeket józanítani, akik megtérésüket egy időponthoz s helyhez kötik.

NEM AKART „REFORMÁCIÓT” úgy, ahogyan az a történelemben megvalósult. De akarta s tudta, hogy az egyház csak akkor él, ha útban van. Ha nem torpan meg, hanem naponként megújuló folyamatként fordul Isten igéjéhez, mely mindig új és mindig időszerű. Ezt az igét ismerte, naponta tört össze előtte óemberében, s naponta szánta el magát új engedelmességre. Úgy, ahogyan évszázadok múlva énekelte meg egy magyar költő ezt az oda- szánást:

„... Vele köt reggel-este új kötést és rábízza az igazságíevést...”

Nem tudta még, hogy tette világokra szólóan bátor s hogy tanítványai s követői magyar földön poros vándorokként, iszákjukban a Bibliával fognak egy letört népet életre menteni.

A megszokottnál kissé tovább nézte hátrahajolt felsőtesttel: egyenes-e a papír. Aztán megfordult és csendesen hazament. Várta a tudósok vitázó szavát.

POROS ORSZÁGUTAKON zörgő postakocsik öles kerekekkel s'váltott lovakkal — ez volt cikkor a leggyorsabb közlekedés, az a kiszögezett vitairat a maga 95 pontjával azonban belekerült a Szentlélek postájába. Feljegyezték, hogy két hét alatt bejárta egész Németországot s egy hónap alatt az akkor ismert keresztyén világot.

De túlzengett nemcsak határokon, hanem századokon s korokon is. Nyomába lépünk s ott járunk most is, 441 év múltán, a reformáció nyomában.

Koren Emil

majd Henckel szolgálnak az ud« varban kívánságára.

1522-t írunk. Wittenberg, illetve Luther varázsa ebben az évben kezdi vonzani a magyar ifjakat, Baumheckel György besztercebányai és Czirják Márton lőcsei diákok az elsők, akik nekivágnak a messzi útnak.

De nem mindenki örül az új hangnak. Verbőezi bezzeg dühöng. Alig érkezett még haza Wormsból* ahol Lutherrel is találkozott, s ta-* nítása visszavonására akarta őt rábírni, máris tevékenykedik. Német hitnek bélyegezve az evangélium igaz szavát, a közép- és kisnemese- ket ingerli és szervezi. Azokat meg nem is kell ingerelni: amúgyis haragszanak a németekre. Így történik, hogy 1523-ban Budán így fogalmazzák a törvényt: „Méltóztas< sék a királyi felségnek, mint kató* likus fejedelemnek, minden lutherá- nust és azok pártfogóit, valamint d felekezetükhöz ragaszkodókat, mint nyilvános eretnekeket és a boldog- ságos Szűz Mária ellenségeit halál* lal és összes javaik elvételével büntetni.” (1523. 54. te.)

De bizony nem sok foganatja van a törvénynek! Kresling János* a budai György templom plébánosa mégiscsak Luther szellemében tanít. És akinek módja van, szembeszegül' a törvény erejével: nyíltan is Luther hívének vallja magát. Így Thurzö Elek, a kincstárnok, Enyingi Török Bálint és Szerencsés. Imre, akiknek hatalmas birtokaik voltak.

De nemcsak Budán, hanem az országban másutt is felcsendül a reformáció hangja. Sopronban — a király minden fenyegetése és rendelkezése ellenére — ferences szerzetesek beszélnek a pápás, dogmák ellen. Vendéglőkben és magánházakban nyíltan olvasgatják Luther

A WITTENBERGI KALAP ÁCS- ÜTESEKNEK különös csengése van. Diákkoromban evangélikus öntudatot kovácsoló ereje volt s a nagy alföldi metropolisban, hol a tanyai asszonyok olvasót morzsolva ültek a vesétrázó kocsikon piaci napok hajnalain s az alsóvárosi fekete Máriához zarándokoltak vigaszért, gyógyulásért, erőért, — október 31-én büszke öntudattal ültünk kicsiny templomunk padjaiban, míg fenn a szószéken a messzi évszázados kalapácsütések erejéről szólt az emlékezés. A Barát biztonsága, hite, bátorsága, ereje fészkelt.a szívünkben. Valami nagy-nagy dolgot sejtettünk a szögező ütések mögött. A reformáció késői gyermekének, nékem szívemben égett a gondolat: mit láttam volna, ha akkor vagyok diák, s ott!

Ódás pátoszú versek képei vibráltak előttem: amint ez a Barát kalapácsával nem is 95 tételének ívét szögezi a zömök tölgyfaajtóra, hanem világokat dönt vele romba s új korok épületének alapköveit kocog- tatja malterba. Mit láttam volna, ha akkor vagyok diák, s ott!

Később pasztellfényű lett az ünnep. Nagyobbra nőtt bennem a Názáreti s történelmivé zömökült a Barát kalapácsot tartó ökle. Hétköznap palástja terült a nagy napra. Azt találtam, hogy a teljesen evangélikus északon korántsem oly nagy ez j a nap, mint nálunk, ahol hitünk I képe az ellenreformáció szenvedéseinek hátterébe ágyazódik. Újkori Luther-életrajzokban az egykor ódás zengésű kalapácsütéseket nemhogy fejezetcímekben nem találom, de úgy kell a szürke sorok között megkeresnem. Valóban: mit is láttam volna, ha akkor vagyok diák, s ott!

Bizonnyal valami ilyet:

Napok óta látjuk, hogy a szent tudományok ez ékesszavú tanítója, Martinus Luther, mellőzi előadásai

szokott rendjét s a bűnbocsánatról mond erős, nagy dolgokat. Keményen vitatja Tetzel barát gyakorlatát, ki pénzért árulja bűnbocsátó céduláit s közeleg vele Wittenberg- hez is.

Tegnap szavaival szétfeszítette az auditórium, az előadóterem vaskos falait, szét az ablakok gótikus ívét s arról szólt, hogy ehhez a kérdéshez kevés ez a terem. Széleskörű tudományos vitát kellene indítani. Ö már kidolgozta tételeit s jöjjünk el reggel a vártemplomhoz.

íme, most itt vagyok. Kis csoportokban odöngünk nehányan tanítványai a templom támpillérei mellett. Várjuk őt, vajon mit hoz tételeiben. Így szokás ez manapság, így hívják tudományos vitára tudósaink a hozzáértőket. Ez a nyilvánosság fóruma: a templom az, hol mindenki megfordul.

DE JÖN IS MÁR. Zömök alakja éles körvonalakkal bontakozik ki a hajnali ködből. Barátságosan köszönt s már lép is a kapuhoz.

„íme a tételeim, amikről szóltam már” — valami ilyesmit mond, míg könyökével-karjával felsimítja a tekercset a tölgyfalapra s szögezni kezdi. Félkört nyitunk körülötte. Dolguk után járó polgárok kíváncsian állnak meg mellettünk, egyre nő a kis csoport.

95 — látom az utolsó mondat előtt a számot, ö kissé hátralép s úgy nézi, egyenes-'e a papír.

„amikor a mi Urunk es MESTERÜNK, JÉZUS KRISZTUS AZT MONDOTTA: TÉRJETEK

MEG! — AZT AKARTA, HOGY A

hívők egész Élete megtérés LEGYEN....” — így kezdődik az első tétel.

Előtte áll egy lépéssel. Felsőteste kissé hátrahajol, leengedett keze puhán tartja a kis kalapácsot s

Ez történt Wittenbergben, a 16-ik század második évtizedében, írásait olvasta néhány hét alatt egész Németország s néhány esztendő múltán egész Európa. A reformáció szétsugárzott az egész akkor ismert művelt világba. Alig néhány év alatt eljutott hazánk területére is.

■

Az Vr idus Cliriííuív.nC SZfsr VACnORAlARCIy.

> iiV; -í i |> é !v f. 5 ji i-iléi £ . s '

i dv-b: ic.-.

Hasad a hajnal Magva ror::::.; is

Alig szegezi ki Luther a wittenbergi vártemplom kapujára a 95 tételt — kalapács ütésének visszhangja végigcsendül egész Európán.

Hazánkba is hamarosan, eljut, s itt sem talál süket fülekre. A lelkiismeretnek, a lélek béikességkeresé- sének és felszabadultaágának a visszhangja keresi az emberi szíveket. Olyan hang, amely benne él az emberek tömegeiben, a- főurak- I tói az egyszerű parasztemberig —, I mert belül a lélekben minden em- i bér egyenlő, mindegyik békességre vágyik és mindegyik a boldogságát keresi. De, a tömeg nem tud kifejezést adni még vágyának, nem tudja megfogalmazni a szavakat, csak most kezd az még testet ölteni, szavakpa formálódni, embert formáló hitté növekedni.

Nyílnak a szemek és kitárulnak a lelkek. Évszázadok dohosi, áporo- dott levegője szellőződik a nyitott ablakokon.

Mit várnak? Mit keresnek? Maguk sem tudják) De egyre többen érzik, hogy az, ami van, amiben benne élnek: az nem jó. Hitük felszínes — nem nyújt békességet. A szentek „alszanak” — nem adnak segítséget. A papok élvhajhászok és hazugok. A szegény embert pedig terhek roskasztják. Hiába rázzák a pápa perselyeit: 1525-ben bizony már csak alig 3—4000 Forint csörög azokban. Negyedszázaddal ezelőtt

még 120 000 Forint gyűlt össze, s most — annak ellenere, hogy az összegyűlt pénz pápai rendelkezésre bent maradhat az országban — csekély az eredmény. És a forintok mellett gombok és a pápaságot gúnyoló cédulák is vannak.

S miközben a török veszedelem fenyegető árnyként nehezedik a | lelkekre — Wittenberg felöl valami: új, valami friss, éltető levegő árad.

Katolikus papok és szerzetesed kezdik érteni a Szentírás szavát. Lázas szomjúsággal keresik, kutatják az igazságot, Isten vigasztaló szavát. És a felismert igazság nem marad rejtve a lélekben: szólásra kényszeríti a nyelvet. Szóban, betűben, könyvekben és röpiratokban árad be a szemnyitogató, békességet hozó üzenet az országba. Kereskedők és diákok az első hordozói. A nyelv a német. Elsősorban a németajkúak értik tehát. Budán, a királyi várban Brandenburgi György, az ifjú király gyámja, és a király fiatal felesége: Mária. Az ő kívánságukra kerül Budára tanárnak Vinshemius Vid és Gry- naeus Simon, az udvarba énekmesternek Lang János. Mindhárman táguló tüdővel szívják magukba a megújulás friss levegőjét és hirdetik — ha még botladozva is — az evangélium igaz szavát. A királyné Lutherhez húzó papot keres és kíván gyóntatónaik. Kordatus,

i áttettM. bt

f

& őr .* r v

iratait. A böjt, a szentek tisztelete, a mise ellen szól szó és írás.

Nagyszebenben — az ország másik végében — 1523-ban már az esztergomi érsek küldöttei kutatnak lutheránusok után. S találnak is. Brassóban sem tisztelik a böjtöt már ezidőben. Kassán Cox Lénárd, Melanchton tanítványa tanítóskodik.

Közben összeül — 1525-ben — a rákosi országgyűlés. Verbőezi nem alszik. S a katolikus főpapság sem. Közvetlenül a mohácsi vész előtt a németség ellen irányuló düh a lutheránusokon csattan. Törvény készül ellenük: „Az országból minden lutheránus kiirtandó és bárhol található, nemcsak egyházi, hanem világi személyek is szabadon fog*

(Folytatás a 2. oldalon)