Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-12 / 41. szám

Egy gyülekezet — sok kérdés Az első korinthusi levél Pál apostol ezt a léveiét is meg­szokott módján kezdi. Hiába kava­rognak a korinthusi gyülekezetben súlyos kérdések, tátonganak belső bajok, nem ezeket intonálja, más alaphangot üt meg: a hálaadás hangját. Először azt veszi sorra, amit a gyülekezetben lelki gazdagságnak lát. És ezt nem emberi dicséret formá­jában teszi, hanem Isten kegyelmé­nek és hűségének magasztalásával, amely a gyülekezetre pillantva el­tölti lelkét (1,4—9). A mi kiindulópontunk sem lehet más, ha a legsivárabb gyülekezeti életre nézünk is. Gyülekezeteinknek lehet nagyon sok hitbeli és erkölcsi hiánya, de az letagadhatatlan tény, hogy hangzik bennük Isten igéje. Nem némul el a szószékek igehirde­tése, egyszerű hívők bizonyságtéte­le. Mindenütt találunk néhány bib­liaolvasó embert. Akármely gyüle­kezetbe megyünk is, rábukkanunk szolgáló keresztyén fiatalokra, fér­fiakra és nőkre, akik valamilyen módon tesznek valamit a gyüleke­zetért. Ámulva állhatunk meg ma is Isten munkájának megnyilvánuló jelei előtt, amelyek elénk tűnnek gyülekezetek szürkének látszó éle­iéből — ha van hozzá hálás sze­münk. A személyi kérdés 'Jgy látszik, ez volt a legsúlyo­sabb probléma Korinthusban a ke­resztyének közt, mert ezt veszi elő­re a kérdések közül Pál. Csoportok­ra oszlott a gyülekezet. Voltak, akik Pálért lelkesedtek, mások az ő nyomába lépett ragyogó szó­nokért, Apollósért. De akadtak em­berei Péter apostolnak is. Sőt, egy csoport nagy büszkén arra hivatko­zott, hogy nem embert választanak vezérül, hanem Jézust, s közben nem vették észre, hogy ők is frak­ciót alkotnak, hiszen Jézus Krisz­tust semmilyen egyházi részleg nem Sajátíthatja ki magának (1,10—12). Pál mindenekelőtt elutasítja az ő Személyének kiemelését (1,13—16). Azután pedig felmutatja az egyház­ban szolgáló személyek igazi jelen­tőségét: csak szerszámok. Isten dol­gozik általuk, mindegyikükkel más­féle munkát végeztet. Az anyaszent- egyház műhelyének futószalagján mindenki a maga rész-feladatát lát­ja el. Mindegyik mástól veszi át a darabot és megint másnak adja to­vább megmunkálásra. Hogy pedig a maga részmunkáját jól végezte-e el, az csak az utolsó ítéletkor derül ki. Sok csillogó egyházi munka lep- leződik le majd akkor, mint érték­telen semmiség. És sok egyszerű, szinte észre sem vett szolgálatról tűnik ki, hogy az örökkévalóságot építette (3,1—23). Ott éleződik ki ma is a személyi kérdés a gyülekezetekben, az egy­házban, ahol túlságos glória fonódik szolgáló emberek feje köré, s ahol nem tudják elismerni az egyház munkásai, hogy csak egymás kiegé­szítésével végezhetnek teljes mun­kát. Előd és utód, vagy egy terüle­ten működő két lelkész Isten gépe­zetének összekapcsolódó láncszemei­ként viheti csak előre a munkát. De a felekezeteknek is alázato­sabbaknak kell lenniük. Jézus Krisztust egyik sem foglalhatja le kizárólagosan magának. Az igehirdetés elhatárolása Volt olyan időszak az egyház éle­tében, amikor a prédikáció azzal az igénnyel lépett fel, hogy tudomá­nyos vagy művészi teljesítményt nyújtson. Filozófia, esztétika töltötte meg. Pedig nem ez a feladata. Pál apostol világosan elhatárolja a „bölcsességet“, tehát az emberi tu­dományt és a keresztyén prédiká­ciót egymástól. Az igehirdetés döntő tartalma valami egészen más: Jézus Krisztus keresztjének hirdetése. Az, ami a golgotái keresztfán történt, a filozófia számára értelmetlen. Csak a hit ragadhatja meg (1,17—2,16). Nem arról van itt szó, hogy a tu­dományt félre kellene tennie a ke­resztyén embernek. Arról sincs szó, hogy az igehirdetőnek ne kellene beszélgetnie a tudománnyal. De ar­ról igen, hogy a keresztyén prédi­káció nem az emberi gondolkodás és tudományok eredményeit adja, hanem hirdeti Isten bűnbocsátó szeretetét, amely nyilvánvaló lett Jézus Krisztus szenvedésében és ha­lálában. Az ilyen prédikációban fe*» szül a Szentlélek energiája, amely egyedül teremthet keresztyén hitet. Jó, hogy a mai időkben a világi oldalról is őrködnek azon: ne ol- vasztassék össze a haladó világnézet a keresztyén hittel. Nekünk, az egyház embereinek is tisztán kell őriznünk azt a mondanivalót, ami egyedül adja meg az egyház létjogo­sultságét, mert ezt más nem hirdet­heti — a Kereszt evangéliumát V. I. Szekszárdi aranyprédikáció Elhallgatott az orgona, az utolsó hivő is elment, hosszú meghatott pa­rolával búcsúzva a gyülekezet öreg papjától, Németh Gyula nyugalma­zott lelkésztől. Az istentiszteleten 50 éves születésnapját ünnepelte a gyü­lekezet, a közgyűlésen pedig szere­tettel ölelte magához szervező lelké­szét, Németh Gyulát, aki 50 évvel ezelőtt mondott első prédikációjá­val toborozta gyülekezetté a szek­szárdiakat. Hárman maradtunk itt, a kántor, ő meg én. — Édesapánk, hogyan kezdődött a szekszárdi munka? — 1905-ben avattak lelkésszé, fiaim, utána Erlangen és Lipcse egyetemén tanultam még egy évet, bejártam Németországot, Svájcot, Olaszországot. Azután két évet káp- lánkodtam Varsádon és Pakson. 1908 szeptemberében Szekszárdra küldött Gyurátz püspököm szervező admi­nisztrátornak. Az önállósulás kimon­dása nem volt nehéz a gyülekezeti életre vágyódó szekszárdiak között. Annál nehezebb volt a szervezés, a lélekszámnak szórványokkal való kikerekítése. Sok gondot adott még a gyülekezeti élet munkarendje ki­alakítása, mert sok volt helyben az iskola, kórházi és fogházi munka is terhelte a gyülekezet lelki nevelő munkáját. Nagy volt a szórványte­rület is. 1910-ben a befejezett szer­vezés után rendes lelkészévé válasz­tott a gyülekezet. — Mikor fogtak templomépítésbe? — Kezdettől fogva vállalt ügyünk volt. Sok viszontagság után, hosszú évek során a kitartás és hűség pró­bájává lett. Az építésre gyűjtött tőke az első világháború és következmé­nyei során kétszer is elértéktelene­dett. Épületanyagot kezdtünk gyűj­teni és éveken át megóvni próbáltuk az időjárás viszontagságaitól. 20 évi „zsellérkedés” után búcsút mondhat­tunk a gimnázium dísztermének; 1928-ban szentelte fel Kapi Béla püspök a templomot — Milyen országos egyházi mun­kát végzett 50 év alatt? — Gyülekezetemen túlterjedően egyháztörténeti, egyházzenei és kü­lönösen az ifjúság iránti érdeklődé­semnek, szeretetemnek megfelelően szolgáltam. Az egyházkerületi Lu- ther-szövetség főtitkáraként az 1927­j ben áltálán indítványozott Belmisz- szió Munkaprogramnak voltam j végig munkatársa, a Diákszövetség : munkájának irányítója ifjúsági kon- I ferenciákon, s látogatások során elő- ! adással szolgáltam. — És most? — Hálát adok Istennek, hogy fél- [ századon át itt szolgálhattam. Mi is hálát adunk Istennek jó szol- ' gáláidért Édesapánk! N. I. SÉTA A SIKLÓSI VÁRBAN A hatalmas épület mellett eltör- pül a porszemnyi ember. Őr­tornyok, várbástyák csipkézik az egyszerű, svma falakat... Messzibe néz a vár... S messzire Igt az abla­kaiból kitekintő porszemnyi em­ber... Látja az emberi erő és tudás ha­talmas alkotását: magát a vastag falakkal körülvett várat... Látja a múltbavesző történelmi emlékeket: rácsos börtönablakokat; biztos me­nedéket jelentő falakat és a várúr élet-halál felett való hatalmát. S érzi a mákszemnyi emberre ne­hezedő felelősséget: ez a vár valami­kor menedéket jelentett a falai mö­gé menekült embernek. Ma? Egy pillanat alatt porrá és hamuvá le­r hét a sok ezernyi ember fáradságos munkája. De a múltból nem lehet a jövőbe ugrani. Meg kell állni a jelen drága pillanatában. Itt állok a siklósi vár hatalmas bejárata előtt ezen a meleg őszi délutánon. Előttem a vöröshomok­kőből készült Batthyány-címer, paj­zsában a fiait vérével tápláló peli­kán és a szájában kardot tartó oroszlán. Mellettem turisták. Belé­pek a kapun. S míg végigjárom a múzeummá átalakított termeket, találkozom az egész országgal. A háromsoros ráccsal „védett" jobbágybörtönben alföldi diákokkal találkozom. Nedves falak, sötétség és penész. Vasalt ajtók. Az élő po­kol. A vezető magyaráz: — Azokat a jobbágyokat zárták ide, akik éhségükben talán egy al­mát loptak a várudvar kertjéből... Figyelem az arcokat. A bájos leányarcokon mintha iszonyat futna végig. Hát volt ilyen is? — Istenem, de szörnyű! — sut­togja félig magában az egyik diák­lány, míg a kikoptatott lépcsőn el­indul felfelé a friss levegőre. Köz­ben fehér fogaival mélyen beleha­rap a kezében levő piros almába... A kínzóteremben budapestiékkel találkozom. A „válogatott" vallató és kínzóeszközök szobája ez. Bírói asztal: rajta gyertya, koponya és törvénykönyv. (És én tudom, hogy a kereszt is ott állt abban az idő­ben. S a kereszt alatt hozott ítélet­tel törtek kerékbe néha ártatlan embereket!) Borzalom... Ij'sztergomi turistákkal lépek be ^ a vörös szőnyeges várkápolná­ba. Kőből faragott oltár. Kovácsolt vas oltárkereszt, gyertyatartók. Olyan templomi, olyan ünnepélyes itt minden. Egy idősebb nő keresz­tet vet. A siklósi vár ékessége ez a kápolna. Nekünk különösen is drá­ga ez a hely. Talán e falak között hirdette először a XVI. század kö­zepén a ferences szerzetesből lett magyar reformátor, Siklósi Mihály a felismert Igét. Látom kirajzolódni előttem isme­retlen alakját... Hallom szavát, ami erő és élet volt... Érzem hité­nek erejét, amikor a sok kicsi ba­ranyai falu templomának harang­szavát erre hozza a Dráváról fujdo- gáló lágy szellő... lmádságos szív vei gondolok rá, az elsőre, aki a tiszta magot, a felismert tiszta evangéliumot elhintette a kemény, rögös baranyai szívekbe... Ha van a magyar protestantizmusnak drága „kegyhelye", akkor ez az. Ez a turis­ták által annyira megcsodált siklósi várkápolna. IT ovácsoltvas kereszt. Jézus Krisz- JV tus. Megváltó és Erő. Míg for­málom gondolataimat, nem látok mást, csak Öt. A Megváltómat. És a kereszt aljában ott látom kései tanítványát, Siklósi Mihályt, a déli országrész nagy reformátorát. Csendben megyek ki a kápolná­ból, hiszen a gótikus faluk között a múlt kötelező hangja szólt felém. Az emeleti múzeum török szobá­jában fiatal párral találkozom. Nem tudom honnan jöttek s meg sem kérdezem őket. Fogják egymás ke­zét. A boldog jelenben élnek ők. Megállók mellettük. A fiú odafordul a lányhoz: — Szeretsz? — Igen — volt a mélyből jövő vá­lasz. Az évszázados falak között valami új kezdődött: két fiatal szív a jelen­ből elindult a jövő felé. T assan vége a sétámnak. Haza­‘J megyek. Találkoztam a múlt­tal és az élniakarás jelenével. A siklósi várban tett sétám megerősí­tett abban, hogy a múlton nemcsak csadálkozni lehet, hanem gondol­kodni is. Gondolkodni a Krisztus keresztjéről. S imádkozni a Krisztus keresztjéért! De találkoztam az év­százados falak között a jelennel is: az élniakarás örök szimbólumával, az egymásba kulcsolódó szerelmes kezekkel. S míg most papírra vetem a várban tett sétám benyomásait, mellém állt a jövő, kislányom cso­dálkozó szemében. J" s én, a parányi ember, a jövőért nyújtom 'ki a kezem. Gyere kedves Olvasó, fogd meg a kezem s a Baranya megyei Siklós várától kezdve minden velünk együtt érző emberrel építsünk hitünkből és sze- retetünkből erősebb várat, mint amilyen ez a siklósi vár: a békének; és a szeretetnek lerombolhatatlan várát, hogy a siklósi vár az utóda­inknak is hirdesse az embert, aki építette: aki izzadt érte; a várurat, aki ítélkezett a szolgák felett; és Siklósi Mihály reformátort, aki imádkozott értük s aki fáradozott a legszentebb igazságért: Krisztiis ügyéért! Karner Ágoston Siklós Szórvinyutakon — reménységgel! Lehet, hogy sokan epizódokban képzelik el az egyház szolgálatát a szórványutakon. (Gumidefekt, gyer- tyaslussz, a lendkerék-ék elnyíró- dása, egy elnyűtt ballonkabát lesza­kadt s a lánckerékre csavarodott egyik szárnya, olajtól szennyes, fa­gyott ujjak bőséges áztatása, míg megtisztul s felmelegszik ... Vajon nem késik «el miatta a szórványpap a következő szolgálatról? ...)- Akik motorkerékpáron j árnak, mindezeket — s még különbeket! — tapasztalatból úgyis ismerik. Akik nem, azok úgyis nehezen képzelhetik el! Nem is nagy kár, hogy ezek az epizódok kevésbé ismeretesek s mi- haszna dolog, ha csupán vagy több­nyire ezek ismeretében sárból s zúzmarából való koronát ültetünk a szórványlelkész fejére. A szórványutakat nem az epizódok teszik! Isten jelen van! A szórvány egyik jellemzője a templomtalanság. Hiányzik a „meg­szokott” keret! Ez bizony lehet nyo­masztó. Mégis igaz Jézus ígérete: „íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20.) Isién nemcsak a templomokban „lakik”, hanem messze kint jár a szórványokban is. Otthonos a csa­ládi otthonokban. Ott él a szét- szóródottak között, összegyűjti őket Igéje köré s kiosztja kegyelme aján­dékait. Isten nem kevésbé bizonyul erőnek, áldásnak, igéje Életnek a szórványokban, mint a nagy lét­számú gyülekezetekben! A szórvány mindenütt jelenvaló s munkálkodó Isten megtapasztalásának helye! Gyülekezet s lelkésze egyaránt át­élheti ezt. A szórvány nép — Isten népe! Ez nem papos megállapítás, de papi tapasztalat! Tudatában vannak szórvány helyzetüknek, de éppen ezért gondjuk is van rá, hogy hitük el ne szórványosodjék. Nem az a hangsúlyos, hogy szórványban él­nek, hanem, hogy közöttük is hirdet- tetik az Ige, ők is benne élnek az Egyházban. S nem mint másodrangú egyháztagok! Vetekszik felelősségük, érdeklődésük, szeretetük az anya­gyülekezetével az épülő vasasi temp­lom iránt. Pedig ők alig látogathat­ják majd a nagy távolság miatt! A mi szórványnépünk jórésze alig 10 éve a Felvidékről telepedett le 8 olyan baranyai faluban, hol addig csak katolikusok éltek. Kezdetben ilyeneket is kérdeztek tőlük: „Ma­guk is keresztények?” Azóta megtud­ták az együgyűn kérdezők, hogy — igencsak ___! Sokkal inkább, mint go ndolták. — Istennek a szórvány­ban is el nem feledett népe él kö­zöttük! Maguk sem felejtik s azok sem, akik között élnek. Jó bizony­ságok tanúskodnak róla: megbecsült emberek, példamutatók az ország­építés szorgalmat, szívósságot, közös­ségi szellemet kívánó munkájában* az okos életszemléletben, a kiegyen­súlyozott valóságlátásban, a békés* jóreménységű jövendő építésében. A szórványmunka — reménység! Nem a lehetőségek mérlegelése alapján, hanem, mert utunkon ve­lünk vándorol Jézus! Hisszük, hogy Ö ott is marad s életet munkál, mi­után mi a szórványéiról hazatértünk. S mind végig, míg majd Háza fo­gunk érni! Fogarasi Árpád — Vasas-Maráza Házavatás az áradat helyén Hogy is történt minden...? Dü­hödt óriássá nőtt a máskor oly sze­líd folyam-, mely jégpáncélos mellét gőgösen feszítette ki az ólomszürke télvégi égbolt felé és karjaival iszonytató erővel feszítette szét fo­lyamágyát. Tízezrek erősítették éjjel­nappal a töltéseket, hogy kibírják a nyomást. De a dühödt óriás Gulli­verként emelte fel a mohács-szigeti védőtöltés egy hosszú szakaszát és mint valami játékszert, úgy vitte be­felé és tette le pár méterrel odébb. Aztán tengerré vált az óriási sziget, rajta menekülők ezrei fák, szalma­kazlak és roskadozó házak tetején kerestek menedéket. Majd megindult a gátszakadást követő napon a jégtömböktől zajló folyamon a mentési munka. Hős hon- védeink önfHáld-zással mentették a bajbajutottak életét és javait. Ro­hamcsónakok szelték a tengerré vált Jóskát az előbb vezette <kézenfogva házunk előtt az édesanyja. Be volt kötve Jóska feje és nagyon sápadt volt az arca. Elmondom mi baj érte, tanuljatok az ő esetéből. püR-— — • '• ...... ' VW ‘ 7 ' 9J3­„ét ,"v« Egy hete Jóska felült szüleivel egy teher­autóra. Boldog volt, mert életében először ült autón. Budapestre hurcolkodott a család, tele volt a teherautó bútorral, ládával. Szerényen meghúzódott hátul a ponyva alatt. Édesanyja ott ült mellette. Jóskára sok­Jóska pórul járt szór rá kellett Ikésőbb szólnia az úton, mert mindig kihajolt a ponyva alól a robogó teher­autóból. Egyre vakmerőbb lett; egyszer meg­billent az oldaldeszka, hajszál híja, hogy ki nem zuhant a köves útra. Úgy húzta vissza édesanyja. Durcáskodott Jóska, vissza is fele­selt édesanyjának. Ügy felizgatta szegényt en­gedetlenségével, hogy még sírt is. Mikor megérkeztek és pakolni kezdtek, Jóskát ott hagyták az autó ponyvája alatt, hogy vigyázzon ott a holmira. De Jóska egy óvatlan pillanatban előremászott a sofőr he­lyére. Egy-két gyerekbámulója is akadt. — Te vezeted az autót? — kérdezte egy kisfiú. — Én hát — büszkélkedett Jóska. Babrált a gombokkal és kormánnyal. Nagy tisztelettel nézték. Egyszer meghúzott lábánál egy vasfogar- tyúL A kéziféket. Abban a pillanatban elin­dult a lejtőn lefelé az autó. Most ijedt meg csak igazán Jóska! Kétségbeesetten kiabált segítségért. Az autó lassan gördült lefelé. Em­berek szaladtak utána, de hiába, gyorsabb és gyorsabb lett a teherautó futása. A domb al­ján teljes erővel beleszaladt az árokba. Recs- csenés, zökkenés; az autó megállt. Összetört az autó. eleje. Jóska homloka be­repedt, vérzett. Elájult. Mentőn vitték a kór­házba. A kár kétezer forint volt. Em att nem jut az idén Jóskának és édesapjának téli­kabátra. Most hozta meg édesanyja Jóskát a kórházból. Még mindig be van tekerve fehér gézzel, pólyával a feje. Homlokán a sebhely megmarad, amin él. Ha engedelmesen hall­gatott volna édesanyjára, akkor nem került volna ilyen veszedelembe. Isten rábízott Titeket is szüléitekre. Ügy engedelmeskedjetek őnekik, mint akik ezzel Istennek engedelmeskedtek. Isten igéje is ezt mondja: — Ti gyermekek engedelmeskedjetek szüleitekr ek, mert ez kedves az Úrnak. Tiszteld atyádat és anyádat! N. Zsuzsa néni vizet és hozták a szótlan megmen- tetteket, a bőgő és visító állatokat. Majd teltek, múltak a hetek, hóna­pok és hihetetlen elevenséggel meg­indult a rom-ok eltakarítása és az újjáépítés tervszerű munkája. És két év múltán a jegesár pusztításai he­lyén, a tájba mesterien elhelyezett új faluk, villanyvilágítású, beton- járdás utcái mentén pirostetejú, fe­hérre meszelt, téglából épült magya­ros házak sorakoznak. A járdák előtt csöpp kis zöldelő fák koronái bólo­gatnak. Vasárnap délelőtt van. A kompon átkelve percek alatt Új mohácson va­gyok. Megállók S. P. hívem újonnan épült portája előtt. Az udvaron apró állatok csipognak, amikor befordu­lok. Barátságos arcok tessékelnek be­felé. Házavató ünnepségre hívtak és 1 várnak. Nem győzöm legeltetni sze- I meimet a barátságos új épület tágas, világos falai között. A háziasszony is elkészül közben az ünnepi ekéddel. Asztal köré telepedünk. De az étel csak azután következik. Előbb az Ür nevének magasztalásával és se­gítségül hívásával kezdjük. Zeng az ének a nemrég oly megpróbált csa­lád és vendégeik ajkán: „Gond s baj között, Balsors mikor üldözött, Hí­ven takargatta élted.” Aztán az avató igék: „Ha az Ür nem lett vol­na velünk, átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Áldott az Úr, aki nem adott minket prédára’” Aztán az igehirdetés, emlékezés a régi ott­hon padlásán töltött szörnyű éjsza­kára, majd a törékeny csónakon tör­tént menekülésre, az idős nagy­anya halálára. De ahol a legnagyobb a szükség, ott közel a segítség. S a romok felett új élet indult, új ott­hon épült. Ezért a kis család ünnep­ség záró akkordja hálaadó imádság és ének: „Oh, vajha ezer nyelvem volna ... dicséretedre Istenem!” Ormos Elek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents