Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-09-14 / 37. szám

SZÉPÜLŐ TEMPLOMOK A budapesti Nyugati-pályaudvaron jegyet váltok Péteribe. Sietni kell, mert pár pert múlva indul a vonat... Így kezdődött számomra a „meg­lepetések útja”. Az első meglepetés maga a vonat volt. Tudom, hogy a monori vonatra kell felszállnom, de amikor odaérek a délutáni munkásvonathoz, amelyik a budapesti üzemekből hazaszál­lítja a munkásokat, csodálkozva lá­tom, hogy egy hosszú kocsikból álló gyorsvonati szerelvény áll előttem. Nem is merek felszállni reá. Csak a kalauz biztatására ülök le a ko­csiban. Kellemes bőrülések várják itt a fáradt hazatérőket. A másik meglepetés a péteri ál­lomáson fogad. Amikor utoljára erre- jártam, két és fél kilométer hosszú gyalogos út várta a megérkezőt. Most autóbusz várja az utasokat- Már zsú­folva van, hárman még ott állnak nyugtalan arccal. Maguk is látják, hogy nincs több hely a kocsiban. De mégis akad. Az emberség, a jó­ság és a szeretet mindig tud helyet szorítani a másiknak. A harmadik meglepetés a testvéri szívesség. Az emberek mindenütt ro­hannak, Péteriben van idő és van szív, amelyik a másikkal is törődik. Amikor leszállók az autóbuszról, is­meretlen bácsi lép mellém. Készség­gel és szeretettel kérdi, merre tartok? Amikor megmondom, hogy a temp­lomot keresem, már jön is és egy kedves kis akácos úton vezet a temp­lom felé. Amíg lassan lépegetek utána, eszembe jut, milyen jó, hogy Isten olyan csodálatosan teremtette a szívünket, hogy a jóság szavait mindenki és mindenütt megérti. Megérkezünk a templomtérre- Egy jóleső pillantás a gyönyörű templom­ra, aztán belépek a paróikiára a kis­kapun. Egy evangélikus falu élete Szende Ernő lelkész testvéri szív­vel vár és szavai nyomán feltárul előttem egy mai pestkörnyéki evan­gélikus falu érdekes élete. Budapesttől 27 kilométerre 1100 evangélikus él ebben a szép faluban. Van ugyan még pár száz másvallású, de nekik nincs se papjuk, se temp­lomuk. Viszont az evangélikus pap az ő pásztoruk is, és az evangélikus hívek az ő testvérük is. Az egy temp­lom harangja mindenkinek szól, az imádság mindenkit egyformán át­ölel és az akáclombos temető min­denkit egyformán csendesen hazavár. Csodálatosan egyek a munkában, az örömben, a hétköznapokban és az ünnepekben. A falu életét természetesen a fő­városhoz való közelség formálja. A lakosság 80 százaléka a budapesti üzemekbe jár dolgozni. De szinte mindenkinek van egy kis földje, háza, kertje, ahol munka után még foglalatoskodik szőlővel, paradicsom­mal, paprikával- Asszonyaik kora reggel már vonaton viszik a piacok­ra a friss árut. Ezért van az, hogy jókedvű jólétben élnek. Otthonaik szépek, az embereik boldogok, A munka és az otthon tölti be az életüket. A munka, ami biztosítja megelégedésük mosolyát és az ott­hon, amelyik szépen és szívesen rin­gatja becsületes és tiszta álmaikat. A munka, amelyik békét és kenye­ret ád és az otthon, amelyik pihe­nésre, szeretetre vár. Sok helyen magasra építették a parókiát, ahonnan le kell jönni az emberekhez. Péteriben a parókia éppen olyan ház, mint a másik. A pap éppen olyan munkásember, mint a híve. Ügy vezet, hogy példát mu­tat, hogy maga is dolgozik- Mint a falu más bölcs vezetői is, akik a munkában és a példaadásban vezet­nek először. Ezért van egyetértés, ezért van békesség és ezért van fej­lődés. Haladás, ahol mindenki egyet akar: békességet és boldogságot, Péteriben áldott módon egyek és egyformák a szivek és az emberek, a szép házak és az illatos petúniák. A megszépülő femplom Természetes dolog, hogy ez a mun. ■ kás, otthonát szerető nép, a temp- ! lomát is szereti: a lelkének otthonát. Így szerették az ősök is. amikor régen, 1830-ban nyolc évi munkával megépítették a környék e legszebb műemlék-templomát. Kevés faluban találni ilyen szép templomot. 28 mé­ter magas és ha körüljárjuk falait a hatalmas jegenyék alatt, akkor 62 métert kell megtenni. De nemcsak kívülről járják, cso­dálják, mutatják, de szeretik a benne való lakozást is. Az Istennel való találkozás, az imádság és a hála­adás szent óráit is- 1954-ben szolgál­tam ebben a gyülekezetben a temp­lomszentelés ünnepén. Ma is hordom a szívemen a telt templom élmé­nyét, hívő arcok hálás tekintetét. Az idő és a háború, vagy ahogy itt mondják, „a front” bizony a temp­lomra is rányomta a pusztulás nyo­mait. A falakról lehullott a vakolat, a torony több helyen megsebesült, az oltár megrepedt. Ismeretlen olasz festő gyönyörű oltárképe felett, ame­lyik a Hegyi Beszédet ábrázolja, az omló fal sokszor és sokat beszélt en­nek a békében élő népnek a háború borzalmairól. De ők csendet és békét akarnak a munka műhelyeiben, virágos ottho­naikban, a szivükben és az Isten há­zában. Így született meg a most meg­szépülő templom terve hosszú és hívő álmaikban. 1957. október 30-án, a reformáció előestéjén emlékezetes együttlétben- indította el a presbitérium a temp­lomrenoválás nagy tervét- Lelkész és presbiter Isten iránti hálával a szí­vében odaírta nevét az első lapra és 500—2000 forintos megajánlásokat tettek. Mire véget ért a presbiteri ülés, 19 000 forint megajánlás volt az első íven. Amikor Péteriben jártam, azon a délutánon már együtt volt a 100 ezer forint a templomra. Boldogan mond­ták a hívek, hogy az állam is mellé­jük állt és az Állami Egyházügyi Hivataltól 15 ezer forintot kaptak segítségül. Mialatt e sorokat írom, a péteri templom körül már állnak az állvá­nyok és szorgos kezek simítják az új vakolatot. Hazatérő munkások mindennap megállnak a templom előtt. Ez a per­cük imádság és szent hálaadás. Most már az <5 templomuk is szép lesz. Kedves öreg bácsi áll mellettem. Hogy csillog a szeme, amikor mond­ja: — Tisztelendő úr. írja meg, hogy most már nemcsak Irsán, Albertin, Mendén, Maglódon, de nálunk is, Péteriben is — szépülnek a temp­lomok! Aztán elbúcsúzom tőlük- A kedves emberektől, a pihenni térő elfáradt falutól. Egy presbiter bácsi jön velem a vonathoz. Most megy éjszakai mű­szakra. Csendesen beszélgetünk és a falu­ból utánunk integetnek kedves aká­cok és illatos petúniák. Friedrich Lajos A Sajtóosztály HI St IS I — Több lelkészi hivatal panaszt tett könyvelésünknél, hogy olyan tartozásokat is nyilvántartunk folyó­számlájukon, amelyekről nem tud­nak. Ezért nyomatékosan kérjük a lelkészi hivatalokat, hogy a lelkészi hivatal vagy iratterjesztés számára tett megrendeléseket a lelkészi (hi­vatal (pecsétjével ellátva és a paró- kus lelkész aláírásával küldjék el Sajtóosztályunk iratterjesztéséhez. Csak az így elküldött megrendelése­ket tudjuk a lelkészi hivatalok folyó­számláin nyilvántartani. Minden egyéb megrendelést a megrendelést aláíró folyószámlájára írjuk. Amelyik városban két vagy több lelkészi kör is van, a hivatalos meg­rendeléseknél kérjük mindig feltün­tetni, melyik lelkészi kör teszi a meg­rendelést, ellenkező esetben a meg- . rendelést nem tudjuk teljesíteni. ' ÖREGJEINK Lépj be most, kedves olvasó, sze­retetotthonunk kapuján, látogasd meg öreg testvéreinket. Engedd, hogy megérintse szívedet az öregség bo­rongása. Nem is kell, hogy megszó­laljanak, beszélnek rajtuk az öreg­ség jelei: ráncos arcuk, reszkető ke­zük, megtört alakjuk. Hallgassuk, miről beszélnek. Először is a fáradtságról szólnak. öt-hat évtized munkája, küzdelme, gondja-baja telepedett rájuk, kipi- henhetetlen ez a fáradtság. Míg fiatal vagy, megszűnik fáradtságod az üdítő alvás után, felfrissülsz, ha kikapcsolódd napi munkádból. Az öregség fáradtsága azonban elkísér a sírig. E szomorú változhatatlanság miatt van szükségük öregjeinknek gondoskodó szeretetünkre. Egyhá­zunk gyülekezetei ismerik feladatu­kat ezen a téren: pihenő helyeket készítenek megfáradt öregjeinknek, szeretetotthonokat. Mentesítik őket a magukról való gondoskodás terhé­től, átvállalják azt, amit ők már kép­telenek hordani. Szeretnék, ha mi­nél többen gondolnának imádságaik­ban, áldozatukkal otthonainkra, hogy édessé legyen öregjeink pihenő ideje. Az öregség jelei arról is beszélnek, hogy hordozói elhagyott emberek. Azt szoktuk mondani: öregkorban több ismerősünk nyugszik a temető­ben, mint amennyi az élők sorában van. Öregjeink közül igen sokan vannak teljesen egyedül. Eltávoztak mellőlük hitves és gyermekek s né­melyiknek hozzátartozója sincsen. Hányszor hallottam a szomorú szót egyik testvérünktől: nincsen senkim. Valóban senkije se volt a kerek vi­lágon, aki csak égyszer is megláto­gatta volna. Így élt például P. néni az egyedüllét számkivetettségében valahol a városban. A remete bar­langja nem volt annyira elhagyatott, mint az ő szobája. Állandó egyedül­léte különössé tette. A szoba búto­rainak évtizedes rendjét sohasem változtatta. Vastag rétegben telepe­dett mindenüvé a por. Pókhálósok voltak a szoba .sarkai és tépett, fosz­ladozó szőnyegeket sohasem porolta ki senkisem. P. néni ritkán mosako­dott. Ügy látta nincs értelme, mert emberfia nem lép be lakásába. Itt az otthonban megváltozott. Felenge­dett magányosságának ridegsége, mert közel volt hozzá az emberi gon­doskodás és segítség. Néha még mo­solyogni is láttuk. Az elhagyatottságot azonban nem­csak a család, rokonok, ismerősök számszerű megkevesbbedése okozza. K. bácsinak 'vannak gyermekei, sőt unokái is, mégsem élhet velük együtt. A család reggel kirajzik ott­honából s az öreg egyedül marad napestig. Gyengülésének, magatehe­tetlenségének idején, mint az omló ház, úgy szakadt rá az egyedüllét. Naphosszat csak a falak és a néma bútorok voltak társai. Senki se volt, aki csak egy pohár vígzel segíthe­tett volna rajta. Míg az ember fiatal, akadnak barátai a távolabbi körből is, akikre számíthat baj esetén. Hol vannak azonban az öreg ember ba­rátai? Felettük is eljárt az idő, ma­guk is nélkülözik a segítséget. Az egyedüllét nyomasztó órái olthatat- lan vágyat ébresztettek benne társ után... így került otthonunkba. Nélkülözhetetlen a közösség me­legsége, az emberek közelsége öreg testvéreinknek is. Szeretetotthonunk ápolja és fejleszti is a közösséget. A közösség itt is szüntelenül változó, megoldásra váró feladat. Minden öregünknek meg kell találnia a he­lyét az együttélésben. Az egymás iránt való jószívűség és segitókész- ség megható példáit sorolhatnánk fel. Hadd említsünk csak egyet is. H. néni teljesen egyedül maradt. Szeme sokáig könnyes volt, ha ma­gára gondolt és sokáig csak a bá­natnak élt. Lassan azonban megta­lálta helyét a közösségben. Mellette mély elesettségben, ágyhoz kötve, szakadatlan fájdalmak kínjában él az egyik öreg testvérünk. Gondozójául szegődött. Lába lett a járni nem tu­dónak, bár maga is bottal támogatja lépteit, segítő keze lett a béna ka­rúnak s az étkezéseknél ő eteti. Szolgálatában elfelejti, nem is érzi elhagyatottságát. Az öregség jelei szomorúságról is beszélnek. Nagyon ritka a vidám ember öregjeink között. Legtöbbjük­nek azért szomorú a szíve, mert úgy érzi feleslegessé vált. Helyét, mun­kakörét, talán régi otthonát is más foglalta el s maga is teherré vált még legközelebbi hozzátartozóinak is. N. néni sírva jött hozzánk. A fia kergette el hazulról. Még a tartás­díjat is perrel kellett kicsikarni a fiútól. Egy vágya volt: minél előbb meghalni, hiszen ő a legfeleslegesebb a világon. Sokan élték át öregjeink közül, ha nem is ennyire fájdalma­san életük tragikus feleslegességét, „Megrepedt nádszál, pislogó kanóc” az életük. Itt az otthonban azonban nem kell e szomorú érzéssel élniök. Megbizonyosodhatnak arról, hogy Jézus Krisztus nem tartja őket ve­szendő holminak, értéktelen tárgy­nak. Jézus Krisztus szeretető kiter­jed rájuk is. Otthonunk legfőbb hi­vatása, hogy ezeket a sorsukon ke­sergő lelkeket Jézus Krisztus vi­gasztalásával vegye körül. Adjunk hálát Istennek, hogy van­nak szeretetotthonaink. Fáradt, el­hagyott, feleslegessé vált öregjeink pihenőhelyéül, testvéri közösségéül. Hebbel azt mondotta egy alkalom­mal: Minden gyermek Isten rejtvé­nye. Ügy látszik késő öregségig az marad. Otthonunkban talán nem minden esetben, tudjuk megoldani, megmagyarázni öregjeinknek sorsuk, öregségük titkát. Nem is az a fontos, hogy a rejtvényt megfejtsük. Sokkal inkább az, hogy a talány ellenére is szeressük őket. Muncz Frigyes Szepesvára mozgalmas napjai Most 345 esztendeje éppen hogy vallási té­ren, de külsőségeiben is mozgalmas napokat élt át Szepesvára. Ezek a napok 1613. február 19-től március 3-ig tartottak. Ezeknek az ese­ményeknek fontosságát mi sem emeli ki job­ban, minthogy előkészítői voltak a nagy evan­gélikus megmozdulásnak a következő év ja­nuárjában, mely a nyugati megyékhez hason­lóan, a keleti részeknek is egyházszervezetet adott. Ekkor ment végbe Szepes és Sáros vár­megyék, valamint az öt szabad királyi város közös alkotmányozó és püspökválasztó zsinata a festői fekvésű Szepesváralján. A vár mozgalmas napjairól egészen aprólé­kos beszámoló maradt reánk, hála az akkori iglói lelkésznek, Goltz Joákimnak, és a sze- pesváraljai lelkésznek, Holtzmann-Xylander Istvánnalk, akik az eseményeket pontosan fel­jegyezték s latin nyelvű naplójukban ránk­hagyták. Február 19-én indultak meg ezek az ese­mények. Thurzó Kristóf ebben az időben a vár ura, a terebélyes Thurzó-csáládfának sarja, aki azonban a nemzedékek óta evan­gélikus családnak hátat fordítva, monyoró- keréki Erdődy Zsuzsannával kötött házassá­ga alkalmából még kilenc esztendővel ezelőtt katolikus lett. Ezen a napon a reggeli órák­ban, amikor a fiatal, de betegeskedő várúr még kerevetén heverészett, a vár legújabban emelt keleti szárnyában, váratlanul meglepő kérdéssel fordult várnagyához, Berzeviczy Andráshoz, aki Sáros megyében alispán is volt: — Atyámuram! — mondotta Thurzó Kristóf, aki annak ellenére, hogy Szepes és Sáros me­gyék főispánja és Szepesvárának teljhatalmú ura volt, alárendelt várnagyát úgy becsülte, mint édesatyját — az Istenre és saját lelki­ismeretére kérem, mondja meg nekem be­csülettel, szabadon és nyíltan, hogy az evan­gélikus hit, melyet vall, az igazi és valóban üdvözítő-e? Fölegyenesedett az agg Berzeviczy és sze­retettel tekintett a várúrra: — Kedves fiamuram! Esküszöm az Istenre és saját lelkiismeretemre, hogy igazabb val­lást el sem tudnék képzelni és szilárdan va­gyok meggyőződve róla, hogy benne üdvö- zülni is fogok. Ugyanezt te is elmondhatod, ha te is magadévá teszed ezt a hitet! Thurzó Kristóf erre jobbját nyújtotta Ber- zeviczynek: — En meg arra esküszöm kegyelmednek az Isten színe előtt, aki mindeneknek igaz­ságos bírája, védelmezőnk és szíveinknek is­merője, hogy ettől az órától s ettől a pilla­nattól kezdve többé más hitet nem vallók, csak az ágostai hitvallású evangélikus hitet! Azonnal parancsot adott, hogy hívassák ud­varába a szepesváraljai evangélikus papot, mert értékezni kíván vele az evangélikus hit­re való visszatérésének lehetőségéről. Azon­ban nem volt szerencséje, mert Xylander ép­pen távol járt. Lőcsére kísérte hitvesét, hogy ott várja meg születendő gyermeküket. Ezért csak a következő napon érte el a várúr hí­vása, akkor azonban haladéktalanul eleget is tett neki. Elindult a meredek várhegyen föl­felé s a külső bejáraton, a Nagysorompón és a Vidékvárán, az alsóvároson át fölkapaszko­dott a fellegvárba, mely pontosan száz mé­terrel van magasabban, mint az alsó vár be­járata. Tizenegy órára érkezett meg Thurzó Kristófhoz, aiki azonnal fogadta és mindenkit kiparancsolva a helyiségből, egyedül maradt becses vendégével. Tizenegy órakor zárult be az ajtó mögöttük s csak délután négy órakor nyílt ki ismét. Teljes öt órán keresztül foglalta le ől/cet az üdvösség és a lelkiismeret sok fontos kérdése. Bár ez a beszélgetés is ránkmaradt, itt nem térünk ki reá. Csak annyit, hogy Xylander másnap ismét Lőcsére utazott, hogy onnan imádságos könyveket hozzon Thurzó Kristóf­nak az egyházba való visszatérés és az úr­vacsora vételének előkészítésére. Thurzó Kristóf ugyanis már kilenc esztendeje nem vett úrvacsorát s mint katolikus nem áldo­zott, mert jezsuita gyóntatói azt a feltételt atzabták a feláldozáshoz, hogy karddal támad­jon a protestánsok, „az eretnekek" ellen. Xylander távollétében azonban a szomszédos Szepesi Káptalan négy kanonokja kereste fel a várurat, éspedig Andaházy, Blázy Dénes, Georgius András, a vár régi, és Nemcziczki, a vár új plébánosa, akik le. akarták beszélni Thurzó Kristófot szándékáról, hogy evangé­likus legyen. Thurzó Görgey Kristóf szepesi alispán és Máriássy Zsigmcnd jelenlétében fogadta a küldöttséget és azt felelte, hogy most „az igaz hitet fogadja el a tévelygések helyett". Február 22-én meghozta magával Xylander Lőcséről a kívánt evangélikus áhitatos köny­veket. Ezekért cserébe Thurzó Kristóf vi- szontajándékfként eddigi katolikus áhitatos- könyvét nyújtotta át Xylandernek: r— Fogadd el tőlem e könyvet a könyvekért annak bizonyságául, hogy teljesen szakítot­tam a pápistákkal! Ettől kezdve komoly imádságokkal és böj­töléssel készült fel a várúr az Úr szent va­csorájának vételére, melyet meghívott ven­dégkoszorú előtt kívánt magához venni. Már­cius másodikára már sok fényes vendég se­regi ett a várba. Ott volt a két vármegye ne­messége és a környező esperességefk lelkészt kara is. Ezen a napon, szombaton, este kö­nyörgést tartottak liturgiával a vártemplom­ban, melyhfsz az éneket az iskolásgyermekeik kara szolgáltatta. Majd a vártemplomból át­vonultak a keleti szárny tágas helyiségeibe, ahová — nem úgy, mint a kicsiny vár- templomban — befért a vendégsereg és a vár­nép is. Itt Thurzó Kristóf térdre ereszkedett az ünnepi díszbe öltözött nagy ebédlőterem­ben és nyilvános bűnvallást tett. Majd főis­pánt székébe ülve vette a feloldozást. Erre az estére virradt március harmadika, böjt második vasárnapja, melyet az egyházi esztendő Reminiscere néven ismer. Az ünnepi istentiszteleten Xylander mondotta a szent­beszédet. Ennek végeztével Ambróziusz hála­éneke következett „Te Deum laudamus", me­lyet felváltva, hol harsonákkal és dobokkal, hol a gyermekek és papok énekkarával adtak elő. Ekkor vette magához Thurzó Kristóf az Ür szent vacsoráját és vele együtt még har­mincnyolcán a tisztviselők s a várnév sorai­ból. * Ez ék után Thurzó Kristóf állt már a zsinati előkészületek élére. Lelkes buzdításának meg is volt a gyümölcse, mert a következő, 1614-ik évben a zsinat egybe is ült s az öt szabad királyi városi kerület élére a lőcsei lelkészt, Zahler Pétert emelték, míg a megyei kerület püspöke Xylander lett. Mohr Gedeon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents