Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-09-07 / 36. szám

II

A most kezdődő iskolaév egyik jelentős eseménye, hogy több iskolába bevezetik a politechnikái oktatást. A középiskolák első osztályában általában fa-, a másodikban fém-, a ‘harmadikban fém- és motor-, a negyedikben elektrotechnikai munkákat végeznek a tanulók. A Minisztertanács 1 millió forintot szavazott meg iskolai műhelyek létesítésére. A politechnikai oktatás egyelőre kísérleti jellegű. 50 középiskolába vezették be. Híradó filmen is láthattuk, mint készültek külön tanfolyamon a pedagógusok új feladatuk betöltésére.

A politechnikai képzés „a termelés minden ágával megismertet elméletben és gyakorlatban“. Az lenne a cél, hogy minden középiskolát végző tanuló1 elméleti és gyakorlati jártasságot szerezne a modern ipar alapjairól, mindarról, ami h legtöbb termelési ágban közös. Sokoldalúan képzett ember nevelésére törekszik s él akarja kerülni, hogy a tanuló túl korán kösse le magát egy pályához.

A jelentős pedagógiai változás indulásakor meg lőhet említeni, hogy sok tekintetben hasonló törekvésekkel találkozhatunk már több mint 150 évvel ezelőtt Tessedik Sámuel pedagógiai munkásságában. Ennek a nagy magyar mezőgazdasági úttörő szarvasi evangélikus lelkésznek pedagógiai munkásságát tulajdonképpen csak most kezdik igazán értékelni. Ha nem jött volna vissza hazájába, hogy egy alföldi telepes község kietlen körülményeivel, lelkésztársainak kicsinyes dogmatizmusá- val és irigységével küzdjön, ma Co- menius-szal és Pestalozzival a legnagyobb nevelők között emlegetnék nevét világviszonylatban. 1780-ban felállított, kétszer is megnyitott és kétszer is bezárni kényszerült iskolája „a világ legelső gyakorlati gazdasági iskolája“ (Wellmann Imre), páratlan teljesítmény volt. Tulajdonképpen messzemenően több volt a mai értelemben vett gazdasági szakiskolánál. Nála a gyakorlati, fizikai munkának, a termelő munkának és az elméleti képzésnek olyan pedagógiailag átgondolt összekapcsolásával találkozunk, amire ma más termelési viszonyok között is érdemes felfigyelni.

Tessedik már 1767-ben azon törte fejét, hogyan lehetne a falusi oktatásba új módszert bevinni. Iskoláját 1780-ban állította fel. Egészen új, „dolgozva nevelő“ módszerrel áll a világ elé. Azt lehetne mondani, hogy az akkori hűbéri, jobbágyi termelési viszonyok között élő nép szükségleteinek megfelelő politechnikai képzést adott. Volt idő, mikor 900 növendéket nevelt iskolája. A mezőgazdasági és háziipari termelő- eszközök gyakorlati használatát úgy ismertette meg, hogy ezzel szervesen kapcsolta össze az elméleti ismereteket is. Növendékei több mint 60 különféle művelet végzésében szereztek jártasságot. Komoly termelői munkát is végeztek. Ez tette többek között lehetővé, hogy a ma is fennálló emeletes iskolaépületet országos gyűjtés és gyülekezete megadóztatása nélkül tudták felépíteni. A selyemtermelés folyamatai pl. eleitől végéig a gyermekek kezein mentek keresztül. Volt idő, hogy 11 q selyemfonalat szállítottak az óbudai selyemgyárnak. Célja azonban nem az volt, hogy már a gyermeket beállítsa a termelésbe, az sem, hogy a termelés számára jó szakmunkásokat képezzen. Sokoldalúan, gyakorlatilag képzett ember nevelése volt a célja. Felismerte és gyakorlatban kiaknázta a munka végzésében rejlő' nevelő erőt. Nevelési célkitűzésében józan kapcsolatot tartott az akkori magyar Alföld gazdasági, technikai körülményeivel és kívánalmaival. Valóságszerető és valóságismerő ember volt. Nem akarta Németországban szerzett tapasztalatait erőszakoltan, a helyi adottságokra figyelmet nem fordítva megvalósítani. Tisztában volt a lehetőségekkel és azokat nagyra értékelte. Világosan látta, mire van szükség s ezért nem törődött az emberek rövidlátásával. A gyermekeken keresztül az egész nemzetet akarta nevelni arra, ami gazdaságosabb, fejlettebb, ésszerűbb, amihez természetesen ki- műveltebb főre és ügyesebb kézre van szükség. B. L.

Az Elő Kő és a ráépült kövek

(1 Pt. 2,1—5)

HA LŐTT AI N l<

Dr. SZUCHOVSZKY LAJOS (1891

—1958.). Szarvason érettségizett s a pozsonyi teológiai akadémián már ambició-gazdag ifjú. Rövid vidéki szolgálatai után a pesti egyházközség vallástanára, majd a pesterzsébeti egyházközség lelkésze. Sokat- akaró tevékenységével s örök gyermekded kedélyével sokak szeretetét nyerte el. Költészettel kezdte, mint korának sok lelkésze s azután az egyházi munka csendes területein dolgozott becsületesen. Világot látott egyházi ember volt. De sok utazásai után is mindig az volt az élménye, hogy itthon többet kell tenni a gyülekezeteken belül, vagy kívül élő magyarságért.

Vallástanár korában gondozta a budapesti evangélikus egyetemi ifjúságot. Minden összeköttetését egyháza javára akarta értékesíteni.

Boldognak indult családi életében, feleségének drámai körülmények közötti elvesztése az erős embert leterítette s élete utolsó közel másfél évtizedét az összetartó nagy családja s az egyházi szeretetintézmények meghitt falai között töltötte. Utolsó óráiban megbékélt Urával és Megváltójával s teljes lelki békességben fogadta a hazahívó atyai szót.

G. L.

A SZENTLÉLEK a „lelki ház”-at „élő, Istennél kiválasztott drágakődre: a Jézus Krisztusra építette és építi, ö az anyaszentegyház Istenétől ajándékozott fundámentuma. Élő ez a fundamentum, mert Jézus Krisztus Arimáthiai József sírjából húsvét hajnalán mint Élő lépett elő. j Kő ez a fundámentum, mert szikla- ! szilárd, aki „tegnap és ma és örökké i ugyanaz”. Istennél kiválasztott drágakő, mert már a prófétáknál úgy beszél Róla Isten, mint az ő választottjáról, akit szíve kedvel, meg- keresztelésekor pedig ez a szó hallatszott felette: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm“. Ö az Egyetlen, akinek halálát Isten elfogadta bűneinkért és megigazulá- sunkért.

AZ EGÉSZ ANYASZENTEGYHÁZ - NAK, de benne az egyes gyülekezetelmek és még ezen belül is az egyes híveknek nyugaton és keleten, északon és délen újra és újra meg kell kérdezniük önmaguktól, hogy valóban erre a fundamentumra, a Jézus Krisztusra épültek-e rá? Benne és Rajta látják-e megmaradásukat, jövendőjüket, szolgálatuk biztosítását, vagy pedig akarva-akaratlanul más valamire építenek, talán neves keresztyén emberekre, azok életművére, esetleg egy bizonyos társadalmi rend fennmaradására. Külföldi hittestvéreink között is sokan vannak, akik az új magyar élet rendjétől féltik evangélikus egyházunkat és nincsenek-e a mi gyülekezeteinkben is hasonlóan gondolkodók? E mögött a féltés mögött vajon nem az a hamis látás rejtőzik-e, hogy az egyház léte függ attól a társadalmi rendtől, amelyben él? Meg kell újra meg újra tanulnunk, hogy nyugaton és keleten az egyház jelenének és jövőjének egyetlen biztosítéka van: Jézus Krisztus a drágakő, a „lelki ház“ fundámentuma. De a kérdés mindig új marad az egyház számára: igazán erre a szegeletkőre épül-e? Csendüljön azért bele minden gyülekezet és gyülekezeti tag szívébe az ige: „Mivelhogy megíz- leltételq hogy jóságos az Űr, járuljatok Őhozzá úgy, mint élő, az emberek által ugyan megvetett, de Istennél kiválasztott drágakőhöz”.

JÉZUS KRISZTUSRA, a fundamentumra „élő kövek“'-ként kell ráépülniük az egyes keresztyéneknek. Ez a ráépülés minden előtt kereszt- ségünk alkalmával történt. Ott jutottunk összeköttetésbe Jézus Krisztussal. Akkor mint élő kövek épülhettünk Rá. vízen a keresztség az „újjászületés fürdője“. De életünk folyamán, kísértések és elbukások között, a bűn hatalma nemegyszer sodort már le bennünket erről a szikláról. Ezért olyan időszerű igénk felszólítása: „ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá“. Isten templomában az alapkő élő és ezért a falakba beépülő köveknek is élőknek kell lenniük. Olyanoknak, akik a bűnbocsánat által az Élet Fejedelmétől nyertek új életet. Ezek az élő kövek, miközben Krisztusra épülnek, egymással is szoros összeköttetésbe, hit és szeretetközösségbe kerülnek. Így épül fel az Isten „élő kövek“-ből való temploma.

A MI MAGYARORSZÁGI evangélikus egyházunknak nagy szüksége van arra, hogy templomának

falába ne „kemény, nehéz és formátlan“ kövek, hanem élő kövek épüljenek bele. Akik nemcsak hagyományból vagy éppen „csakazértis“ gondolat jegyében akarnak Isten templomának kövei lenni, hanem hitből, abból a megtapasztalásból, hogy jóságos az Űr. Olyan gyülekezeti tagokra van szükség, akik hitükben megbékültek az Istennel és egymással és akik nem keserűségekben, hanem boldog örömben, élő reménységben élnek. Akik nem a múzeumok szagát, hanem a Jézus Krisztus jó illatát árasztják maguk körül. Akik hitükből fakadt szeretettel szeretik nemcsak azokat, akik velük együtt beleépültek az Isten templomába, hanem azokat is, akik ezen kívül vannak és más világnézetet vallanak.

AMIKOR A SZENTLÉLEK ŰRISTEN az élő köveket belehelyezi a „lelki ház“-ba, akkor meghatározóit céllal és rendeltetéssel helyezi azokat oda. Mint ahogyan egy templom épületében minden téglának és kőnek megvan a feladata, úgy az Isten templomában is megvan minden élő kőnek a szolgálata. Ezek a kövek nem díszkőnek kerülnek bele az épületbe, hanem szolgálatuk elvégzésére. Arra, hogy mint a templomok falai visszhangozzák az evangéliumot, hirdessék Isten hatalmas dolgait, zengjenek az Istennek dicsérő éneket és hordozzák mint egymásra épült kövek egymás terhét és úgy töltsék be a Krisztus törvényét. Minden beépített kőnek pedig nemcsak a mellette levő néhány kőre, hanem az egész templomra nézve van szolgálata és rendeltetése. Így minden élő kő az egész templom számára érték és nyereség. Ez pedig a mi számunkra a mi időnkben azt jelenti, hogy minden evangélikus gyülekezeti tagnak, kicsi és nagy gyülekezetnek viselnie keil az egész magyarországi evangélikus egyház minden gondját és osztoznia kell minden örömében. Az egyeseknek és a gyülekezeteknek túl kell látniuk a maguk szűk határán és vállalniuk kell az egészért a szolgálatot. Egyetlen evangélikus iélek és gyülekezet sem mondhatja ma önző módon azt, hogy „mi jól vagyunk a Slagunk gyülekezetében, mit törődünk mi a többiekkel, a többi gyülekezettel és általában az egész egyházzal“. Igenis felelősséggel tartoznak a legkisebbek a legnagyobbakért és a legnagyobbak a legkisebbekért. Egyetlen élő kő szolgálatát sem nélkülözhetjük. Hány és hány olyan kicsi kő van egy-egy épületben, amelyet senki sem lát, mert elnyeli a nagy épület, de mégsem állhat fenn ezek nélkül az épület. Ha része vagyunk a „lelki háznak“, nem hiányozhat a szolgálatunk abból.

DE MÉG ENNÉL IS TOVÄBB

kell mennünk. Az „élő kövek“ nemcsak a templom falába vannak beleépítve, hanem hivatásuknál fogva a nemzet épületébe is. Ezért nem gubózhatunk be, azzal a gondolattal, hogy ők csak az anyaszentegyház dolgaival törődnek és neki szolgálnak. Nekik hordozniuk kell népük minden gondját és baját és jó szívvel kell megtenniük mindent népük boldogulásáért. Sőt éppen azért, mert élő kövek, fokozott szeretettel

és áldozatkészséggel kell munkálkodniuk. Ott kell lenniük mindenütt, ahol társadalmi igazságtalanságok megszüntetéséről, a szebb és békességesebb élet kialakításáról és munkálásáról van szó. És mivel ismerik a bűnbocsánatból fakadt békességet, azért még nem kell lekicsinyelniük a földi békéért folyó munkát sem, ha ismerik is a „meny- nyei kenyer“-et, azért még nem. mondhatják jelentéktelennek a nagyobb földi kenyérért való erőfeszítéseket és ha tudják is, hogy van „mennyei otthonuk“, azért nem mondhatják semminek földi otthonuk, családi tűzhelyük megvédéséért való fáradozást, hanem mindezekből a munkákból részt kérnek és szívesen részt vállalnak.

AMILYEN MÉRTÉKBEN az egyes élő kövek előrehaladására és gazdagítására lehetnek áz Egésznek, az egész „lelki ház“-nak, éppenúgy a terhére és kiárára is lehetnek az egész anyaszentegyháznak, ha nem töltik be rendeltetésüket. Ha Isten templomának egyik köve hitvány és elmálló, akadályozhatja a templomot rendeltetésének betöltésében. Azok a gyülekezetek és gyülekezeti tagok, akik a mi időnkben nem végzik el Istentől rendelt szolgálatukat, nem adják tovább a rájuk bízott evangéliumot, nem gyakorolják a szeretet cselekedeteit kívülvalók és belülvalók iránt, akik a gyülekezetekben rossz hangulatot, kedvetlenséget és ellentéteket szítanak, világi foglalkozásukat úgy végzik, hogy „miattuk káromoltatik a Krisztus neve“, azok az egész „lelki ház“ kárára és szégyenére vannak. Ma minden egyes gyülekezeti tagnak és gyülekezetnek a különböző kérdésekben úgy kell döntésié és a szolgálatokat úgy kell elvégeznie, hogy ország-világ előtt nyilvánvalóvá legyen magyarországi evangélikus egyházunknak Jézus Krisztusban, az élő fundámentumban adott egysége. Az egységet biztosító Jézus Krisztus ereje által le kell vetkőznünk minden bűnt, amely a híveknek és a gyülekezeteknek egymással való közösségét és egységét szétzúzza. Így mondja ezt igénkben az apostol: „Vessetek le azért minden gonoszságot, minden álnokságot és képmutatást, irigységet és minden rágalmazást“. Igen, minden gonoszságot, a gonoszságnak minden - előforduló és elképzelhető fajtájától meg kell szabadulnunk. Életünk teljes megszenteltetésére van szükségünk. Arra, hogy „szent“-ek legyünk az Isten számára. Különösen szívósan kell küzdenünk a képmutatás, az irigység és rágalmazás ellen. Mennyi mindent beszélünk a másik ember háta mögött, amit szemébe nem mernénk megmondani! Milyen irigységgel tudjuk nézni a másik előrehaladását. Mindez megtagadása a testvérszeretetnek és megbontása hit- és szeretetközössé- günknek. Ne engedjünk a Kísértő- nek. Fegyelmezzük magunkat! És ne felejtsük el, hogy ugyanaz a Jézus Krisztus, aki fundámentumul adatott Isten temploma számára, „bot- lató kő“-vé is lehet számunkra, vagyis olyanná, aki megítél és elítél. (Részlet Káldy Zoltán pécsi esperes 1958. augusztus 31-i rádiós igehirdetéséből.)

Kuruc Feja Dávid

Most jelent meg Féja Géza új könyve, a Bölcsődal. A legérdekesebb magyar irodalmi műfajt, az önéletrajzot szólaltatja meg az író, a legtöbb nemzeti tanulság és erő keretét. Őséről, a híres kassai főbíróról szól a könyv itt következő részlete.

András öccse, Dávid ügyvédkedett, majd városi jegyző lett, utóbb Kassa főbírája. Később, midőn az üldözés megindult ellene, ,térte, hogy lepecsételt boltjait szabadítsák fel, vetéseit ne vegyék el, mindazonáltal később még szőlejét is lefoglalták. Gazdálkodtak, de távolról sem nemesi módon, tehát jobbágyokkal. Vitnyédy István, a korai ku- mícság szellemi megfogalmazója, Zrínyi ügyvédje ugyancsak városban, Sopronban lakott, gazdálkodott, borral is kereskedett, de egyik levelében ezeket írja: „Én egy szegény nemes ember vagyok, egy jobbágyom nincsen.” Polgári módon gazdálkodott, akár a Feják, akik ugyancsak kereskedtek borral és gabonával, de alkalmilag s nem foglalkozásszerűen, gazdasági létalapot teremtettek, hogy függetlenségi nemzeti politikát folytathassanak.

Akadtak a családban, akik a vármegye védőszárnyai alatt maradtak. Pozsony megyében alispánkodott az egyik, Nógrádban a Rákóczi-}orradalom idején a másik. Utóbbi Nagy-Majtény után „a vissza nem tértek" listájára kerüli, nyilván ő is a késmárki hegyek ormáról nézett vissza utoljára e hazára, s lengyel földbe hántolták. De a Feja-had lelke Kassán lobogott magasra: Andrásé még csak parázslóit, de öccséé, Dávidé már történelmi szelet kapott. Dávid sógorával, Fajgell Péter kuruc főkapitánnyal Thököly mellé állította Kassát, az ügy bukása után pedig Munkács felé tekintett, mint egykor határőr ősei az oromról, Munkács állott még, s onnét sejditette a jövendőt. De mire a jövendő 11. Rákóczi Ferenccel elérkezett, Kurvez Feja Dávidnak már csupán csontjai mozdulhattak meg a kassai protestáns temetőben.

Féja Üábid Fajnell Máriát vérié feleségül, Fajgell Péter húgát. Fajgell Thököly előtt a.

forrongó felvidéki köznemességnek egyik legforradalmibb hevületü tagja, mai szóval ,,katonai tanácsadója” volt, utóbb Thököly kassai főkapitánya lett. Ö kapcsolta Dávidot a készülő forradalomhoz? Aligha volt szükség ilyesmire, mert Dávid, András bátyjának hagyományát folytatta: midőn 1673-ban hat felsőmagyarországi város tiltakozik a császári seregek és a magyart írtó bécsi ellenreformáció tombolása ellen I. Lipót előtt, Feja Dávid a küldöttség vezetője és szónoka. A rebellis nemesek ez időben szüntelenül mozogtak, gyüléseztek, tanácskoztak, egymást bátorították és győzték meg, ö azonban egy katonailag döntő jelentőségű város lelkét nyerte meg.

1682-ben augusztus 14-én lett Thökölyé Kassa, Fajgell lett a főkapitánya, Feja Dávid pedig a főbírája. A kuruc győzelem előtt Kassán hatalmaskodott az egri káptalan, a várost nemcsak a császári katonaság, a bécsi rendeletek nyomták, hanem a protestantizmust és a protestantizmuson keresztül a magyarságot üldöző katolikus főpapság is. A győzelem után a főbíró megkezdte a protestáns iskolák és egyházközségek támogatását, lélegzetvételhez juttatta a sokáig és kíméletlenül üldözött „religiót”. Kuruc-protes- táns politikát folytatott a labanc-katolikus politikával szemben. Három esztendeig tartott Kassán a kurucvilág, 1685 október 25-én adta fel a megmaradt kétezer kuruc a várost Caprara császári generálisnak. Az evangélikus vallássú Kuruc Feja Dávidot azonnal megfosztották a főbíróságtól, s helyébe a katolikus, labanc Demeczky Mihály került. A kurucok irtásában pedig nemcsak a császári tábornokok buzgolkodtak, hanem az ellenreformátor katolikus papság is alaposan kivette részét a megtorlásból. Feja Dávidot nem csupán állásától fosztották meg, hanem rövidesen vagyonától is, ám még ezzel sem érték be. Egy vasárnapon a templomból hurcolták Eperjesre Caraffa tábornok börtönébe, s nemsokára embertelen kínzásokkal vallatták, hogy összeköttetést tartott a Munkácsot védelmező Zrínyi Ilonával, „összeesküvő társainak” a nevét akarták megtudni, de a legborzalmasabb kínzások se bírták vallomásra. Nem végezhették ki, mert a kínzások közben kapott sebei következtében meghalt. Jobbját és fejét karddal levágták, testét fölnégyel- ték, és elrettentésül közszemlére függesztették.

Dávidon kívül négy Fejőt tartott számon a kassai evangélikusok anyakönyve: Jánost, Miklóst, Istvánt és Györgyöt. Dávidnak négy leánya mellett egyetlen fia született, László. Az ő sorsukról mit sem tudunk. Feja András, valószínűleg Dávid bátyjának a fia, nógrádi alispán volt a Rákóczi-forradalomban. Ezentúl politikai szerepet a család nem vállalt többé. Dávid Vitnyédytöl indult, s Munkácsért hált meg, ahol a vár fokán már megjelent Ferkó, a későbbi II. Rákóczi Ferenc. Dávid volt ama „kis kuruc", aki összekötötte az egész kurucságot, ott állott bölcsőjénél, és már sejtette a dráma végső felvonását. Véle együtt kiirtottak a családból valamit? Vagy véres árnya intette az utódokat? Annyi tény, hogy ezentúl a család kiemelkedő tagjai általában orvoskodtak. Az utóbbiak közül kitűnt Féja Alajos, a XVIII. század derekán a bányakerület főorvosa, majd egyetemi tanár, megkapja a Szent István-rendet is. Ö katalizált, s ő változtatta a nevet Fejáról Fájára,

bizonyára azért, hogy a rebellis név rossz emlékezetét enyhítse. így a név a régi maradt, s mégsem volt az. Katolizálását a család egy része követte. A Rákóczi-forradalom bukása és a Martinovics-összeesküvés közötti időben történt mindez, ama borzalmas magyar lelki sivatagban, midőn évtizedekig nem jelent meg magyar könyv, s a fölkelésből borzongató történelmi emlék lett.

Miért térek rá könyvemben az ősökre? A történelmi váz, melyet egyberóttam, bizonyság, hogy a régi magyar köznemesség élete sokárnyalatú. Fölötte tévedtek azok, akik ezt a népes szüntelenül hullámzó réteget valahogyan egy kalap alá fogták a későbbi „dzsentrivel”. A kuruc izgalom például az én fantáziámat szinte kitépte a nemesi életformából, s valóban szabad emberekké avatta, akik karddal, szerszámmal vagy szellemmel szolgálták a hazát, melyben többnyire nem lelték hónukat. Kiszakadtak Nagy- Rákóról, s birtokuk többé nem volt, legfen- nebb földdarabkik, melyeket arcuk verejtékével szereztek. A hajdani határőrök maradékai mostohagyermekei lettek a habsburgi Magyarországnak, néppé váltak, tömegek előőrseivé. „Lefelé” húzták, és ez a hajlam sohasem veszett ki a családból.

Dávid alakja világít legtündöklőbben valamennyi közül. Nemes létére ő volt az igazi magyar polgár, a mi „citoyénünk”. Jobbágy- mi ázás helyett tanult, midőn javait lefoglalták, olyan könyvtárra találtak, aminővel Kassán senki sem rendelkezett. Gazdálkodott és kereskedett, de nem javak halmozása céljából, hanem azért, hogy szabad, magyar politikát csinálhasson. Egyik legjelentősebb városunk élére került, de az önmagába zárkózott várost a nemzeti élethalálharc vérvonalára állította. Midőn pedig egy időre lehanyatlott a kuruc csillag, nem mentette életét és javait, hanem helyt állott, és elment meghalni. Életírója tölgyfának nevezi, s valóban: olyan korban élt, midőn Magyarhonban még tölgyfák zúgtak, és két pogány döntögette őket.